Csak egy kis csoda

A kocsi lassított mielőtt még befordultak volna… megállt lassan lehúzódott az ablak, és egy huszonöt év körüli férfi nézett ki belőle. Komor arcú, hosszú vékony magas ember volt. Nagyon unott és szomorú arccal nézett a házat, ami mint egy óriás, nyúlt el a hatalmas birtokon, egy nagyon gazdag nénike tulajdona volt, aki most ünnepeli a 90-edik szülinapját, s ennek tiszteletére egy hatalmas partit rendeztek az unokái. Ide volt hivatalos, de nem nagyon örült, csak az előléptetése érdekében jött el a bulira. A ház fehére volt festve, hatalmas ablakokkal, amin hosszú csipkés függönyök lógtak, mintha az idő megállt volna a múltszázadba. A birtok hatalmas volt melynek távolabbi szegleteit a hold halvány fénye világította meg, s egy nagyon kellemes illat terjengett a levegőben. A fű mindenütt egyformára volt nyírva, virágágyások amerre a szem csak ellát s kisebb nagyobb szobrok álldogáltak az udvaron.

A ház fele haladva az ösvényről kisé letérve, egy hatalmas szökőkút ált s hirdette a ház tulajdonosának nagyságát s gazdagságát, amely egy ölelkező párt ábrázolt s a szemükből folyt a víz mintha örök sírásra lettek volna ítélve. A férfit ámulattal töltötte el ez a szökőkút, bámulta egy darabig, majd elindult a ház fele… elmosolyodott s csak annyit mondott, na had, lám, a sznobok partiát. Majd behajtott a hatalmas vaskapukon. A házhoz érve kiszállt a kocsiból lassan és a szája is tátva maradt, mert a ház közelről még bámulatosabb volt, mint egy kastély, a falak fehérek voltak festve rajta barna dísz csíkok, mintha csak fából lett volna. Az ajtóban két hatalmas kőoroszlán ült láncra verve s maga az ajtó is nagyon egyedi volt. Angyalok ültek rajta s karjukat az ember felé, nyújtották. De ez még csak a kezdet volt, mert mikor belépetem az ajtó a szám szó szerint tátva maradt, az ajtón belépve egy hatalmas terem nyílt, amiben szobrok, kristálypohár tornyok, egy külön zenekar gondoskodott a jó hangulatról, bőgő, hegedűsök, és egy hatalmas hárfa is volt.

Minden fele pincérek voltak, akik a vendégek poharait és vágyait lesték. De ami nagyon gyönyörű volt a terem közepén ált egy hatalmas festmény, egy gyönyörű asszonyt ábrázolt, de talán nem is volt asszony inkább lány. A lány nagyon büszkén ült, haja göndör fürtökbe szedve, bőre kellemesen fehér s arcán ott voltak a szemérmesség pír foltjai, amelye a szeplők mögé bújtak szégyellősen, ajkai vörösem izzottak. Egy vörös ruhát viselt és kezei le voltak rakva az ölébe keresztbe, mint minden portré képen. De a ház is nagyon gyönyörű volt tele fényűzéssel és alázattal minden nagyon tökéletes… de nagyon unalmas is egybe, nem tudnám megszokni ezt az életet. S azzal felkerestem a mosdót. Számomra olyanok voltak az emberek, mint mikor végig megyek az útszán, azzal a különbséggel, hogy itt nem lökdösődnek és nem gyurakodnak, sokkal kellemesebb a hangulat, a légkör, mint az útszán, de sajnos minden ugyanolyan rideg és idegen volt.

A mosdóban is minden tiszta giccs és fényűzés volt. A csapok kis vízöntő figurák voltak, a vécék meg úgy néztek ki, mint valami trónszékek. Hát ez az egész ház olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély, ami belül leginkább a vérvörös színekbe öltözött volna. Minden egyes zuga ki volt díszítve, de az a festmény nem tudott kimenni a fejemből. Le akartam menni az előtérbe, s annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy észre se vettem, hogy eltévedtem, egy olyan folyosóra keveredtem, ahol ajtó ajtót követett. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de a ház itt s e hazudtolta meg önmagát, olyan érzést keltett bennem mintha a reneszánsz idejében lettem volna, minden annyira ki volt díszítve, mindenhol szobrok, festmények. A kíváncsiság hajtott, mert valami nagyon varázslatos volt ebben a folyosóban. Talán a sok szobor vagy a gyönyörű festmények, nem tudom. A folyósón egy vérvörös szőnyeg futott végig a padlón a falak pedig szinté valami pirosas anyaggal voltak bevonva, amin aranyból hímezett virágok borították. Nagyon giccses volt de mégis önmagában gyönyörű s lenyűgöző.

A folyosó végén balra a hatodik szobából minta valami fény áradt volna ki… Közelebb mentem, kiváncsi voltam, hogy ki lehet az, aki nincs lent ezen a nagy eseményen, s a házban lakik. Mert azt tudtam, hogy én miért nem vagyok ott, hisz nem ismerek senkit, még az öreg nénikét sem, igaz öt nem lehetett látni egész este. Azt hittem, hogy ez az ő szobája s készül a nagy felköszöntésre… de nem tudom, így hát tettem egy pár lépés közelebb. Egy gyönyörű hang hallatszott ki a szobából amint valami altatódalt énekel, de ez egy fiatal lány hangja volt, lágy fény szűrődött ki az ajtó alól, s mintha egy érzés a hatalmába kerített volna… hevesen kezdett verni a szívem s veríték gyöngyözött a homlokomon, s azon járt az eszem vajon ki lehet bent, miközben a kezemet szép lassan a kilincs fele nyújtottam? Vajon mit csinálhat egyedül odabenn? Valami azt súgta, hogy egyedül van. S mintha hallotta volna, hogy szólítgat.

Bátran s erőteljesen kopogtam, de nem döngettem. Nem felet senki, így hát a kíváncsiságtól vezényelve benéztem, hogy kinek van ilyen szép hangja. Hát mikor az ajtó kinyílt a szám tátva maradt, igaz idáig végig tátva volt a ház szépségétől… de most csak ámultam-bámultam, mert az a látvány… ami elém terült az mindenen túltett. Egy gyönyörű lány ült a tükör előtt, énekelt miközben a haját fésülgette. Gyönyörű dús s göndör barna haja volt… de egy pillanat, ez az a lány, amelyik a festményen volt, nem gondoltam volna, hogy a mai világban is vannak emberek, akik a festményt válasszák és nem a fényképet, hisz a ház tele volt régi festményekkel. Nagyon el voltam csodálkozva, de a lány nem vett észre, vagy nem akart észre venni. Tovább ücsörgött s fésülte a haját.

A szoba nagyon nagy és magasa volt, egy mintás perzsaszőnyeg feküdt a padlón, két hatalmas ruhás szekrény volt, ahogy beléptem a szobába, s előtte egy hatalmas ágy, szerintem még hárman is elaludtak volna benne kényelmesen. S az ágyal szemben egy kicsi szék egy asztala, ami egy hatalmas tükröt tartott, ahol a lány ült, mindenféle piperett cucc előtte volt. S ahogy már megszoktuk minden nagyon aprólékosan kifaragva vagy kihímezve. Az ágyon egy nagyon gyönyörű estélyi ruha volt. De pont mind a festményen, ugyanaz az égővörös ruha, nagyon furcsa volt a sok véletlen egybeesés. De ami feltűnt nekem, hogy a lány egy nagyon átlátszó hálóinget viselt, ami minden férfi tekintette oda vonzott volna, amint szint teljesen átlátszott, a törékeny kis vékony teste. Nem hallottam már a zenét sem a vendégek duruzsolását, ami még a folyosó elején halaszott. Észre sem vettem, hogy milyen messze kerültem, annyira lenyűgözött ez a törékeny kis nő látványa. S amíg elbambultam magamban akkor vettem észre, hogy hirtelen felugrik, s előkapja a rúzsát, s valamit zavartan a tűkörre kezd írni. Mint amelyik gyermek rosszat álmodik úgy ugrott fel a székről, mikor befejezte az írást szelíden rám nézett s elmosolyogta magát.

Hirtelen köddé vált a szemem előtt… De a tekintet rabul ejtett mikor azzal a nagy kerek szinte már fekete szemeivel a szemembe nézett, de mintha a lelkemig látott volna, hirtelen meztelennek éreztem magam annyira átható volt a nézése, majd eltűnt, mint a kámfor. A szobába lealudtak a fények s hirtelen mindent por lepett el, mintha nem is lett volna ott senki már egy jó ideje. Nagyon rosszul éreztem magam, kavargott a gyomrom, s minden forgott körülöttem. Akkor csak az, járt a fejemben, hogy vissza kéne jutni valahogy a vendégek közé. Azért mégis, nem illik más házában mászkálni s kutakodni. S az egész látomást a pezsgőnek tudtam be, amit még lent ittam meg. De akkor hirtelen eszembe jutott, hogy nézzem meg vajon mi volt a tükörre írva, de biztos voltam benne, hogy nem találok semmit majd rajta… bizonytalan léptekkel, remegő lábakkal haladtam a kisasztal felé, de mikor megláttam a friss nyomokat, amint ez szerepel a tűkön.

„Annyi minden, van, amiért élni lehet, s annyi minden van, amiért halni lehet. De akármi legyen, ha meg is halok én mindig várni foglak.”

Nagyon meglepődtem, nem tudtam, hogy mire gondoljak s, hogy hol vagyok, hogy mi történt velem, mert a hallucináció lehet a pezsgőnek az oka, de az írás, ami ráadásul még friss, vajon, hogy került ide. Nagyon rosszul éreztem magam, azt hittem, hogy megbolondultam de az írás igazolja, hogy volt itt valaki de a por és minden más. Vajon mi történhetett… nem értettem semmit. Hirtelen nagyon rosszul éreztem magam, de, hogy magyarázatott, kapjak az eseményekre megérintettem az írást. S akkor valami nagy fájdalom ütött belém hirtelen gyengének éreztem magam, a lábaim remegni kezdtek, szédültem, s hogy el ne esek, leültem az ágyra.

Ahogy letettem a kezem mintha melegnek éreztem volna az ágyat, mirha nem is olyan rég szállt volna ki belőle valaki, nagyon furcsa volt, mert nyilvánvaló volt, hogy évek óta nem tette be a lábát ebbe a szobába senki. Forgott körülöttem a világ, kavargott a gyomrom a szívem gyorsan és rendszertelenül kezdett verni, a hideg és a félelem futkosott a bőrömön. Az ágyon ülve észre vettem, hogy valami keményre tetem a kezem. Benyúltam a csicsás takaró alá s egy fekete bársonnyal borított könyvre bukkantam. A könyvecske nagyon újnak nézett ki. Kicsit helyre jöttem és az ijedségtől s a zavarodottságtól, menekülni kezdtem a szobából. Nem tudom, hogy-hogy de kijutottam arról a folyosóról vissza a vendégek közé, de menekülés közbe a kezemben maradt a könyv. A partinak nagy része lejárt, észre se vettem, hogy eltelt három óra, hisz nekem csak öt percnek tűnt. Egy öregember jött oda hozzám és azt mondta:
-Édes fiam, tudtad, hogy a te füledből pénz jön ki…
-Nézz csak ide. Én akkor arra gondoltam:
-Jól van öreg ezt a cselt, már ismerem, de nem mondtam neki, mert nem akartam, megbántani.
-Tartsd meg fiam még szerencsét, hozhat. A kezembe nyomta a pénzt lassú kis cammogással eltűnt az emberek között.

Tisztelettudóan eltettem a pénzt s akkor eszméltem rá, hogy a könyv a kezembe maradt. Sietem fel az emeletre, vissza a szobába, de mikor vissza értem, sokkal régebbinek és kopottnak tűnt, mint, azelőtt. Lassan óvatosan léptekkel oda ballagtam az ágyhoz, láttam a nyomomat, a gyűrött takarón. A szememmel körbe jártam a szobát, majd oda mentem a szekrényhez, kinyitottam az ajtaját és benne volt az a ruha is, amelyiket a lány visel a képen, és a képzelgésemben is. A kezemmel lassan végig simítottam, majd nagyon nehéznek éreztem a saját testem, mintha sulyok lettek volna rám kötve. Lerogytam az ágyra s kinyitottam a könyvet. Az első oldalon egy név szerepelt, Lümier, majd az írásra tekintettem, ami még mindig ott volt a tükrön, aztán hirtelen nagyon nagy fáradság lett úrrá rajtam. Arra gondoltam, hogy haza megyek, de arra se volt erőm, hogy felkeljek az ágyról. S akkor megszűnt minden előttem nem volt se, tér se idő, csak az ágy… a szemhéjaim nagyon nehezek lettek, s egyre csak nehezebbek, amíg el nem nyomott az álom. Elterültem az ágyon, mint egy élettelen test.
…

A fény melege áradt be a szobába, amikor hirtelen magamhoz tértem. Egy selymes hálóing volt rajtam, de minden olyan furcsának tűnt, egy pár percig feküdtem az ágyba s élveztem a puha ágyat, a meleg napfényt, a madarak énekét, amikor hirtelen eszembe jutott minden. A tegnap este történtek, meg minden más, hirtelen felszöktem, nem tudtam, hogy mit mondok majd a főnökömnek, hogy elaludtam. S, hogy fogom megmagyarázni neki mindezt, hogy fogok egyáltalán a szeme elé kerülni. De amikor ki akartam szállni az ágyból, azt vettem észre, hogy egy nagyon különös és furcsa hálóing van rajtam. Ilyet csak a régi filmeken lehet látni. S a szoba… s a szoba most tele van élettel, tisztaság van, a szekrényajtó úgy van, ahogy hagytam s minden olyan amilyen volt az éjjel, de mégis valami megváltozott. Majd mintha egy kardot vágtak volna belém, úgy hasított az a rémes gondolat, hogy eltűnt a por, nem volt sehol por… Nagyon nagy kínba voltam mikor lépteket hallottam közeledni. Nem tudtam, hogy mit mondjak, ha bejönnek, hogy magyarázzam meg. A szégyentől s az ijedségtől, a takaró alá bújtam, csak a szemem sarkát hagytam kin, hogy meg tudjam lesni, ki jön be a szobába. Szinte az ágy is mozgott úgy reszketem a paplan alatt, mikor lassan nyikorogva nyílt az ajtó, és egy lány akart belépni a szobába, amikor hallottam.

-Igen is kisasszony, nem fogom zavarni az urat, majd a léptek újra távoztak. Felemeltem a paplant és akkor… velem szemben állt a tegnap esti lány, aki a tükörre írt s mosolygott, ahogy az este is tette.
-Szép jó reggelt uram, én Lümier vagyok, mutatkozott be a lány illedelmesen. Miközben végig a férfi szeme közé nézet.
-Remélem jól aludt, s ki tudta pihenni magát, de ha nem, akkor még maradjon az ágyba.
-Engedelmével én most távoznék. Azzal sarkon fordult és kifele ment, nagyon furcsa volt minden semmit se értettem, nem értetem mi ez az urazás hisz én csak egy kis alkalmazott vagyok… s mik ezek a ruhák, ami rajtam s rajta van. Felkeltem miközben a fejemet vakarásztam és az ablak fele haladtam. Úgy éreztem magam, mintha fejbe vertek volna. Nem értettem semmit. De mikor az ablakhoz értem nagyon megdöbbentő látvány fogadott. Mindenütt lovas fogatok, szekerek, kisasszonyok esernyővel sétálnak fel s alá. Mintha valamelyik híres filmet néznem volna. A szemem előtt lepergett az életem, az ablakpárkányra kellet, támaszkodjak, hogy el ne essek. Nem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik velem s hirtelen, összeestem. Arra ébredtem, hogy az ágyba fekszem. s az ágyon ül Lümier, talpig fehérben, mit egy kis angyal, hajolt felém, s tette a borogatást a homlokomra.
-Miii……, ho….
-Ne erőltesd magad, majd holnap beszélünk, rendben.
-Nem menj el… kérlek, maradj… maradj mellettem kis angyalom.

Erre a mondatra nevetni kezdet de olyan kristálytisztán, hogy csak úgy csenget bele az egész ház. De ez a nevetés, áldás volt füleimnek. S a csengése megtöltötte a szobát boldogsággal, s valami megmagyarázhatatlan melegséggel, szeretettel s biztonsággal.
Az arca… az arca nagyon gyönyörű volt. Hosszú sötétbarna haja, hullámokba volt szedve, s az arca egyik oldalára tűzve, a bőre, olyan volt, mint a tavasz, élettel teli s a szemérmeség pírjai ültek rajta. Nem tudtam levenni a szemem róla.
-Nagyon gyönyörű vagy, mondtam, miközben megsimogattam az arcát. Erre megint csak nevetni kezdett, de most sokkal hangosabban s csilingelőben, mint azelőtt.

-Nem vagyok én se, angyal se szép, mondta miközben engem nézett, s levette a kezem az arcáról, megfogta. Hirtelen nagyon nagy fáradság kerített a hatalmába, az utolsó, amit láttam a lány arca. Akkor el is aludtam. S nagyon későn ébredetem meg, mert már a hold világa szűrődőt be az ablakon, és világította meg a szobát. Akkor vetem észre, hogy ott fekszik mellettem, s fogja a kezem. Eleinte csak feküdtem az ágyban s nem is mozdultam, csak a velem történteket próbáltam feldolgozni. Mert nagyon hihetetlen volt. Hisz csak azon kaptam magam, hogy egy teljesen más korban ébredtem. Fel akartam kelni, hogy jobban körül nézzek de mikor megmozdultam a lány is felemelkedett, egyet nyújtózódott s rám mosolygott.

-Hát megébredtél te kis álomszuszék. S leugrott az ágyról, s mint egy kis tündér kifordult az ajtón. Hallottam szapora léptei, kopogását amint végi szalad a folyosón. Amin még én is végig mentem a tegnap, csak jó pár évvel utána. Felültem az ágyba, megdörzsöltem a szemeim, s körbe néztem, a tükörre nem volt semmi írva, de a könyv, amit visszahoztam, a padlón hevert. Felkeltem elmentem érte, felemeltem s csak akkor láttam, hogy milyen értékes s díszes darab is. Visszabújtam az ágyba s fellapoztam. De ahogy bele akartam olvasni lassan rájöttem, hogy csak a holdvilág süt be az ablakon, s nem látok semmit.
-Milyen furcsa, eddig fel se tűnt nekem, hogy sötét van… gondoltam magamba, miközben a velem történtekre gondoltam, de most sokkal nyugodtban. A folyosóról újra léptek kopogása hallatszott, amint egyre csak közelednek. Visszatért Lümier, nagyon megörültem, mikor megláttam a pufók kis arcát. Egy tál étellel tért vissza. A szobába kellemes meleg hús illata terjengett. Majd felém nyújtottan az ételt, aztán sarkon fordult, s mint a villám a szekrénynél termett. S mielőtt kinyitotta volna a szekrényajtót csilingelő hangon felkacagott.
-Jaj nekem, miért nem szóltál, hogy nem látsz semmit?

-Én már megszoktam a sötétséget. S csak akkor vettem észre, hogy még mindig az éj leple van a szobára terítve, csak a hold mosolyog be sápadt fénnyel az ablakon. S arra lettem figyelmes, hogy Lümier a kandalló előtt kuporog, és valamit piszkál. Majd egy perc sem telt el, amikor hatalma világosság termett a szobába, s az éjszaka minden árnyát a bútorzat alá űzte. S ottan várták, míg újra elődughatják sötét s homályos fejüket. De a fényesség egy teljesen más hangulatot teremtett az egész szobába. Úgy éreztem magam, mintha színházba lennék. Az éjszaka zajai beszűrődtek, csendes s magányos koncertet tartottak a tücskök, s az árnyékok öröm táncot jártak a falon olyan könnyeden s kecsesen mintha csak bálba lettek volna. De Lümier kicsi gyerekes hangja ébresztett fel az álmodozásból, s a mély bámészkodásból.

-Nem vagy éhes? Kérdezte mosolygó arccal, amikor mint egy asszony úgy kelt fel a kandalló mögül, olyan fáradtan s gondterhelten s kissé szomorúan. Alig bírtam leplezni, hogy szinte minden mozdulatát figyelemmel követem. Mikor rám tévedt a tekintette, akkor úgy tettem mintha ennék, de ahogy elfordult újra bámulni kezdtem, lestem minden egyes mozdulatát. Egy leírhatatlan zaj csapta meg a fülem. A ruha suhogására lettem figyelmes s akaratom ellenére is észre vetem, hogy bár hiába bújik el az ajtó mögé, én úgy is látom a tükörbe. De megint csak megzavart azzal a furcsa mozdulattal, hogy a ruhát a fejemhez vágta, s huncut kis mosollyal ezeket a szavakat mondta:
-Téged nem tanított meg anyukád, hogy nem szabad leskelődni. Miközben kidugta már kissé borzos fejecskéjét az ajtó mögül.

Elpirultam s kanalazni kezdtem a húsos levest, ami nagyon borzalmasan nézett ki de finom volt. Az íze is nagyon furcsa volt. Még soha nem ettem ilyet, semmihez nem lehet hasonlítani az ízét. Mire befejeztem az evést arra lettem figyelmes, hogy már az íróasztalnál ül s abba a kis feketekönyvbe, írogat valamit. Letettem a tálat, az ágy mellet levő szekrényre, lassan felálltam s közelebb mentem, nagyon halkan közelítettem. De észre vett. Gyorsan megfordult, rám nézett, de most az arcán komolyság ült. Eltűntek az öröm gödröcskéi a szeplős arcáról, mert az volt jobban megnézve az volt, szeplős. De így még szebbnek láttam, mint valaha.
-Ülj le.
-Válaszolnál nekem egy komoly kérdésre?

-Igen, bármit kérdezhetsz tőlem, de vannak furcsa dolgaim. De épp, hogy ez a pár mondat elhagyta a hangom, arra lettem figyelmes, hogy Lümier ott áll előttem. Szemei tágra nyílva, szemöldöke kissé összevonva, szája egy kissé nyitva volt, s kivillantak a fehéren csillogó fogai. Nem rám nézett, olyan volt mintha nem is ezen a világon lett volna, s mintha valami más dimenzióba bámult volna. De lehet, hogy nem is ezen a világon járt. S így ált előttem egy pár percig, a némaság császára, a hallgatás uralkodója, amilyen hirtelen csapott le a csend pallósával közénk, olyan hirtelen űzte el Lümier szelíd hangja, ami egy mosollyal párosult s egy érzéki mozdulattal, végleg elűzte a közénk telepedő csendkirályt. Óvatosan a nyakamat átfonta a finom kis karjaival, lágyan az ölömbe ült a fejét lassan rám hajtotta. Így ültünk egy kis időt, de most már a császár nem állt közénk. Lümier sóhajtása tőre meg megint a csendet.

-Te voltál úgy, hogy valamit nagyon akartál, s valóra vált?
Kérdezte, miközben rávetette lágy, de ugyanakkor kissé szigorúnak tűnő tekintetét. Egy kis idő után mosolyogva feleltem:
-Nem, én még soha nem jártam így azt hiszem.
-Miért te igen? És akkor nagyon szorosan magamhoz húztam.
-Igen felelte.
-Én már jártam így. Miközben megpróbált egy kissé szabadulni a szorításomból.
-Te voltál az, akit… akit olyan nagyon akartam. Mert én nagyon egyedül vagyok, nincs senkim ezen a világon.
-Egyedül voltam, egyedül ebbe a szobába, ebbe a házba, ebbe a megyébe, ebben az országban, ezen a kerek világon. Olyan egyedül voltam, mint amikor egy porszemet elsodornak, s ki van téve minden féle, fajta szélnek… hogy oda vigyék, ahova akarják, s hogy azt tegyenek vele, amit jónak látnak.

-Tudod én nagyon, akartalak, nem téged… hanem valakit, aki velem marad, de téged küldtek az égiek. Végre meghallgatták imáim. Nekem nincs senkim, nem voltak szüleim, nem volt testvérem. Már azt se tudom, hogy honnan jöttem, s hogy hova tartok. Csak éltem az életem, de mégis halott voltam.
-De jöttél te… de jöttél te… s akkor egy könny csordult ki a szeméből s végig szaladt az arcán. Mit egy szikla úgy zuhant a szőnyegre. Akkor óvatosan az állát megérintettem, s gyengéden szelíd mozdulattal felém fordítottam az arcát.
-Most már nincs semmi baj, már itt vagyok veled, itt is maradok, amíg élek.
-Nem kell félned én mindig veled, fogok maradni.
S ahogy ezeket a mondatok elhagyták a szám, nagy forróság lepte el a testem, hevesen kezdett verni a szívem, észrevehetetlenül zihálni kezdtem, mintha beteg lettem volna. Akkor nagyon nagy melegség lepte el a szívem, ha csak átvillant az agyamon az a név, hogy Lümier libabőrös lettem. Talán szerelme vagyok…? Pattant keresztül az agyamon ez a gondolat.

Mikor Lümier ajkát éreztem az én ajkamon. Akkor ott úgy éreztem magam, mintha egyé váltunk volna. Mintha mindig is egyek lettünk volna, csak együtt voltunk emberek. Együtt akár a csillagokat is lehozhatjuk az égről. Úgy éreztem, ha együtt vagyunk, akkor semmi sem lehetetlen s semmi rossz sem történhet velünk. A kezem lassan végigsimult a hátán, a combjain. Majd óvatosan lassan a hátát tartva lefektettem az ágyra, közbe elhalmoztam csókjaimmal s lágy simogatásaimmal. Majd abba hagytam, felemeltem a fejem, felé hajoltam, mélyen a szemébe néztem, s ő csak mosolygott, de olyan gyönyörű volt, mint egy kis angyal.

Az arcáról sugárzott a boldogság s a nyugodtság. Akkor nekifogtam kifűzni a rajta levő semmi kis hálóinget, ami selyemből volt, nagyon áttetsző és színes. Szépen lecsúsztattam a válláról a pántot, egy kis ideig, gyönyörködtem karcsú vékony testébe, dús kerek kebleiben, kecses karcsú meztelen testében, miközben ő is levette rólam a hálóinget. Meztelenül feküdtünk összefont karokkal, lábakkal az ágyba. Elhalmoztuk egymást csókokkal, simogatással s kedves szavaival, mikor a szél betört az ablakon, végig simította meztelen testünk kicsalva rá a fázás első jeleit. Akkor felkeltem, felvettem az ölömbe megpusziltam a homlokát, majd mélyen a szemébe néztem, amikből a boldogság fényei játszódtak a huncutsággal, bebujtunk a vastag pihe-puha dunyha alá, s ott folytattuk, ahol abba hagytuk. Az árnyékain követték egy ideig a mozgásunk, de akkor a tűz feladta a harcot a sötétséggel szembe s hagyta, hogy újra elboríthassa a szobát, ezzel halálra ítélve az árnyékaink. Nagy csend és sötétség borult a szobára. Csak az éjszaka lágy koncertje s a szél hozta muzsika hallatszott be a szobába, ami keveredett a mi szuszogásainkkal. Majd álom borult a szeneinkre.
…

Ne tudom, hogy hány óra lehetett, kinyitottam a szemem láttam, hogy még sötét volt mikor észre vettem, hogy Lümier nincs mellettem. Nagyon megijedtem, felültem az ágyra s idegesen, forgattam a fejem a szobába. A tekintettemmel Lümiert keresve, de nem láttam sehol, nagyon meglepődtem, felugrottam az ágyból. Magamra tekertem egy lepedőszerűséget, s rohantam, mint egy tébolyult ember, mint aki elvesztette az eszét, a folyosón, hogy keressem meg. Hamar kijutottam oda, ahol az ünnepség volt. Ott megálltam egy percre körül néztem. Pont olyan volt, mint amikor először láttam csak a festmény hiányzott. Ott meghallottam Lümier csilingelő énekét. Olyan volt mintha különböző harangocskákat csengetek volna, egy gyönyörű dallamra. A kertből jött. Hirtelen körül néztem, s akkor láttam, hogy az ajtó egy kicsit ki van nyílva.

Lassan az ajtó fele fordultam, s egy kissé abba maradt a szívem heves verése talán meg is nyugodtam. Fülelni kezdtem, hogy vajon a kertből jön-e. A lágy ének az ajtó kis nyílásán szállt be a szél hátán. Még jobban kezdtem szorítani, a lepedőt s rohantam ki a kertbe. Rohantam, mint egy veszett kutya, szaladtam, loholtam, mint a kiéhezett űzött vad. Nagyon megnyugodtam, mikor megláttam, hogy a padon üldögél s a holdat bámulja. Nagyon gyönyörű volt. Mint egy kis virág a kietlen mezőn. Nagyon szép volt, de ugyanakkor magányos is. Oda mentem, de mint egy kis elveszett gyerek észre se vett csak bámult komolyan a messzi sötétségbe. Oda léptem hozzá, a kezemmel megsimogattam az arcát, ő rám nézett s elmosolyodott. Az arca újra kivirult, szinte újra élet került a tekintetébe. Akkor kinyújtotta a karját s elmosolyogta magát, ez egy nagyon huncut mosoly volt majd egy harsonakacagás töltötte meg a levegőt.

-Milyen mókás vagy ebbe a lepedőbe csavarva. Én egy kissé elszégyelltem magam de újra jobb kedvre derültem. Majd összeölelkezve megvártuk, míg felkelt a nap de elaludtunk a padon. Reggel megígértem neki, hogy soha nem hagyom el.
Ez a nap nagyon különleges volt egész nap csak beszélgetünk s sétálgatunk s sokszor már szavak nélkül is megértettük egymást. Este egy kis ünnepséget akartunk rendeztünk. Csak úgy a magunk tiszteletére, s a saját boldogságunk kedvéért. Hisz nekem nem volt más ruhám így felvettem a saját öltönyömet, amiben voltam. Nagyon idegesek voltunk, nem tudom, hogy miért, de nagyon készültem, én is, és ő is. Lümier tele rakta a házat virágokkal, s gyertyákkal, s nagyon kellemes illatok terjengtek a levegőbe. Egész nap csak dalolt s táncolt, mint egy ki pacsirta. Volt egy szoba, ahol én is készülhettem az estére s Lümier a saját szobájába volt.

Mikor kiléptem az ajtón s végig mentem a folyosón, az előtérbe érve nagyon gyönyörű látvány fogadott. A terem közepén egy asztal két személyre terítve, mindenütt szebbnél szebb virágok és gyertyák. Igaz, hogy az egész termet egy homály borította, de nagyon varázslatos volt akár csak a mesékben. Az asztalhoz közel egy festmény letakarva állt s arra várt, hogy végre valaki megnézhesse. Közelebb léptem s mikor meg akartam nézni… Lümier még egy kis kertész ruhácskába kirohant s a lépcső tetejéről lekiáltott nekem.
-Azt neked festetem, én vagyok, hogy soha ne felejts el. S azzal sarkon fordult s elrohant a szobája felé. Én akkor leültem a székre s türelmesen vártam rá. Így alkalmam nyílt, hogy jobban szemügyre venni a szobát. Nagyon tágas és magas falak vettek körül, hatalma volt, a félhomályból különböző szobrok bámultak rám gúnyos vigyorukkal. Nők, akik a falakat tartották, mert ilyenek voltak a tartó pillérei a háznak, nagyon félelmetes volt. Hisz ezer meg ezer szobor bámult rám, egyszerűen kirázott a hideg és nagyon nyomasztó volt Lümier nélkül ott üldögélni egyszál magamban. Nagyon nyomasztó érzés volt mintha vallattak volna.

Egyszerűen éreztem, ha még sokat kell itt üldögéljek, megőrülők. Felkeltem a székből s fel alá sétáltam csak akkor lettem figyelmes egy gyönyörűen kidolgozott órára a kandalló tetején. Közelebb léptem aranyból volt, két kisgyerek tartotta melyeknek a pufók kis testüket kislepedők, takarták el. Nagyon érdekes volt s az óra tízen egyet ütött. Az óra mellet egy kis ékszerdobozra lettem figyelmes, nagyon csinos kis darab volt. Apró ki delfinek díszítették, kagyló berakással és vörös rubintokkal. Kinyitottam, egy nagyon csinos kis vörös kővel ellátott gyűrű volt benne. Olyan volt mintha rózsák tartanák s a kő is olyan rózsa alakú volt. De leírhatatlanul szép és érdekes darabocska egyszerűen egy remek munka volt. Mikor megláttam arra gondoltam, hogy ma megkérem Lümier kezét, igaz, hogy pár napja sincs, hogy ismerjük egymást, akkor is úgy éreztem mintha már évek óta velem, s mellettem lett volna. Zsebre vágtam a gyűrűt s rohantam az emeletre.

Szinte loholtam s nem tudtam, hogy mit mondjak neki, hogy közöljem vele, hogy szeretem, mert be kellet ismerjem, magamnak is, hogy szeretem. Elértem a szoba ajtaja elé… Lümier énekelt egy altatódalt, de ez nekem nagyon ismerős helyzet volt. Nagyon idegesen tettem a kezem a kilincsre, a homlokomon veríték cseppek gyöngyöztek, a szívem hevesen ver. De mikor az ajtó kinyílt, nagyon meglepődtem. Lümier egy szinte áttetsző hálóingben volt, lila színű, mint amikor először láttam, most is pont úgy fésülte a haját, s énekelt, boldogan énekelt. Beléptem a szobába közelebb mentem, nagyon lassan haladtam, majd gyengéden megálltam. Lümier szemei nagyra nyíltak mikor meglátott s elmosolyodott, felkelt lerakta a hajkefét, s egy pár könnyű lépéssel ott termett előttem s egy nagy csattanó csókot kaptam az ajkamra.
-Egy pár pillanat s készen vagyok, mondta mosolyogva s fél oldalra próbálta szedni rakoncátlan göndör fürtjeit. Én idegesen letérdeltem magamhoz fordítottam s így mondtam:
-Lümi nem leszel a feleségem? Kérdeztem idegesen, miközben a zsebembe kotorásztam. De akkor várt rám életem legnagyobb katasztrófája… mert mikor megfogtam a dobozkát s kihúztam a zsebemből, a pénz, amit az öregtől kaptam a földre esett. Lümier mosolyogva nézett a szemembe de én azt vettem észre, hogy kialusznak a fények, és újra kezdem hallani a zenét… Akkor Lümier felpattant a tükörhöz rohant s írni kezdett. Majd szembe fordult s felvette a pénzt a földről s annyit mondott,

-Én mindig veled leszek. S azzal eltűnt a szemem elől. Mindenre letelepedett a por előttem, s láttam, ahogy kihuny az élet a szobából. Én ott térdeltem a szobába, ami ugyanolyan volt csak épp mindenből a halál s az elhagyatottság sugárzott. Hirtelen nem tudtam feldolgozni a traumát. Egy világ omlott össze bennem, nem is egy világ az univerzum. Felkeltem, kimentem a szobából, végig vonszoltam magam a folyósón, mint egy halott s vissza értem az előtérben, ahol mindenki nagyon boldog volt s felhőtlenül jól szórakozott. Abban a percben nagyon irigyeltem őket s csak arra vártam, hogy Lümi megjelenjen, és újra kacagjon a fülembe, hogy halljam az énekét, szuszogását, s érezzem a légzését. De ő nem volt sehol.

Csak kóboroltam, mint egy elveszett lélek, a sok mulatozó ember között, minden felöl csak kacagás és móka vett körül. Mindenki csak mosolygott, mindenhonnan csak nevetés vett körül, most az egyszer volt hogy elveszett embernek éreztem magam, aki nem leli a helyét és csak abba a szobába, kívánkoztam vissza. Lümier… Lümier… Lümier nagyon hiányzol, s akkor egy könnycsepp lecsordult az arcomon. A nagy kacagás s móka fergetegébe senki nem hallotta a könnyem koppanását, de nekem bele remegett a testem s lelkem. Lassan átverekedtem magam a bulizó s mókás tömegen, de nekem mindenki idegenek tűntek. Az ajtóba még egyszer visszafordultam az ajtófélfára támaszkodva, mint aki megbódult a sok italtól, de nekem a fájdalom vette el az eszem. Mikor kiléptem az ajtón lépéseket hallottam a hátam mögött. De nem akartam megfordulni, mikor egy erős szorítást éreztem a vállamon.
-Elnézést uram.
-Bocsásson meg a zavarásomért, de a mádám látni kívánja.

Egy magas kicsit kopaszodó, de nem ősz hajú vékony emberke állt velem szembe, mikor megfordultam a szorításra. Olyan volt, mint egy pingvin, meg az orra is olyan horgas volt, mint a pingvinek csőre. Vele mentem, mert hát nem volt semmi veszteni valóm. Újra végig haladtam vele a mókás tömegen amint különböző standard táncokat jártak a terem közepébe. Mikor elhagytuk a mulatózó tömeget egy lépcsőhöz értem, amit még soha nem láttam annyira el volt dugva. A lépcsőn felfele követtem a pincért, aki kinyitotta nekem az ajtót, ami a lépcső tetején helyezkedett el, egy kissé balra. Ez is egy borzalmasan túldíszített ajtó volt, de ezen emberek voltak. Akik nem lehetett kivenni, hogy mivel foglalóznak. A szobába lépve egy idős nő fogadott. Nagyon kövér volt s valami csipkés rózsaszín ruhát viselt, szinte hófehér bőre volt, az arca sápadt, vérvörösre festett szája, nagy szőke kontyot viselt. A szobát már meg sem tudtam figyelni, mert csak Lümier járt a fejembe.

-Gyere fiam, ülj le ide mellém. Mondta amint egy nagyon nagy és gondterhelt szigorú arccal nézett rám. Én nem mondtam semmit, még nem is köszöntem, csak oda mentem lassan, de mint egy élettelen test, csak vonszoltam magam, közben végig a padlót bámultam. Az idős néni csak annyit mondott:
-Én nem fogok neked magyarázkodni. Felemelte a kezét ketöt tapsolt s egy cseléd jött be. De én nem néztem semerre még mindig a padlót bámultam. Majd felállt elment s valahol kotorászott, Lümier kicsi fekete könyvecskéjét nyomta a kezembe a gyűrűvel s a pénzemmel együtt, ami mindent elrontott. Felemeltem a fejem s láttam, hogy a cseléd pont olyan… mint Lümi. Nem értettem semmit, mire a nő szigorúan annyit mondott:
-Itt van fiam, dönts, itt maradsz ezzel a cseléddel, aki pont olyan, vagy visszamész hozzá abba az időbe. A döntés nálad van, s azzal kiment a szobából, s eltűnt, mint a kámfor. Én csak arra lettem figyelmes, hogy az óra éjfélt ütött. S örömömbe csak arra tudtam gondolni, hogy csoda történt. Csak egy kis csoda történt.