Collegium

-   Ha a koliban lenne kísértet, az biztos hogy ott lakna.
Erre a mondatra kaptam föl a fejem. Éjfél előtt nem sokkal járhattunk, az olvasólámpa fényénél lapozgattam egy földtörténeti korokról szóló könyvet, míg két szobatársam valami butuska locsogással múlatta az időt. Valahogy minden csöndes volt, a megszokottól eltérően. A szomszédban nem röhögtek föl hangosan a fiúk, a lányok nem visítoztak a folyosón, és a lent dohányzok dúvadsága sem hallatszott föl. November közepe volt, talán a napok óta hol eleredő, hol elálló, komor havas eső miatt volt mindenki nyomott és szótlan. Ilyenkor előkerülnek a testes otthoni borok, zoknik alatt dugdosott erdélyi szilvapálinkák, de csak suttyomban, amikor senki nem néz oda, akkor ittak belőle a diákok egy-két kortyocskát; és ekkor kerültek szóba a tavaszi szél által elfújt témák: halál, abortusz, szellemjárás, öngyilkosság.
Több kollégiumról is hallottam már kísértethistóriákat. Középiskolában volt egy osztálytársam, aki kollégiumban lakott. Többen az életükre esküdve állították, hogy ott egy féllábú lány kísért. A fiú (kese, szeplős, nyeszlett srác) ugyan nem látta, de a nővére, aki évekkel ezelőtt ott lakott, látta az alakját a függöny mögött, mert az utcai lámpa pont bevilágított. Egy barátnőm személyesen is találkozott vele: a folyosó végén állt, jóval lámpaoltás után. Percekig nézte megbabonázva, míg a sziluett hirtelen köddé vált. Aztán soha többé nem volt hozzá szerencséje. Később tudtam meg, hogy a diákszállót egy Árpád-kori temető fölé építették, és az alapjánál kiásott csontok és egyéb leletek töltik meg jórészt a város múzeumát. Hát ennyit arról, hogy egy ricsajos, jókedvű és életerős fiatalokkal teli, új építésű helyen nincsen kísértet. Onnan ugyan már rég eljöttem, ám akkoriban egy főváros külső kerületében lévő kollégiumot neveztem lakhelyemnek. Érdekelni kezdett a dolog, valahogy úgy éreztem, lesz folytatása.
- Hol?
- Tessék?
- Mire gondoltál, hol tanyázna itt kísértet?
- Jaaa… lent, a liftaknában.
- Tulajdonképpen logikus.
Be is értem volna a válasszal, ha szobatársam nem folytatja a történetet. Az épületet valamikor a hetvenes évek elején emelték, és sokáig munkásszállóként üzemelt, mint itt a legtöbb egyetemi kollégium. Valamiért állítólag a munkások több mint fele nem bírta az itt tartózkodást néhány hónapnál tovább. Pedig szükség lett volna rájuk, akkoriban építették a környező lakótelepeket. Aztán a rendszerváltás után valami megváltozott, az építkezésekkel végeztek és a melósok helyét átvették a leendő feltörekvő értelmiségiek. Akadt köztük egy srác, akinek egy átmulatott szerdai éjszakát követő hajnalon veszett nyoma. Amikor a barátai utoljára látták, hullarészegen magyarázott valamit a jogállam csodálatosságáról egy másik, szintén hullarészeg fiatalnak. Csütörtök délután találták meg a liftszerelők a holttestét lent, a liftaknában.
- Mitől halt meg?
- Nem tudjuk. Állítólag – hangsúlyozom: állítólag – annyit nem ivott, hogy a pia kinyírta volna. Meg nem is szedett gyógyszert. Olyat is hallottam már, hogy leszakadt vele a lift. Végülis ebben lehet valami, máskülönben nem szóltak volna a szerelőknek. Néha lehet látni.
- Mi van?!
- Csak néha. Vagyis inkább érzékelni. És nem mindenki. Amikor már alszanak a többiek, teljesen random módon valamelyik lift beindul, és a nyolcadik emeletre megy. Kinyílik, de senki nem lép ki belőle. Aztán ott vesztegel addig, amíg reggel a legelső ébredő nem használja. Ja, meg a dörömbölés. Mintha ököllel ütnék a lift vasfalát. Egyszer a Szili látta a lift tükrében maga mögött, és egy hónapig rémálmai voltak tőle.
- De honnan tudta, hogy ő volt? Úgy értem, lehet hogy valaki állt mögötte amikor becsukódott a lift ajtaja, és ezt szellemnek vélte. Na meg Szilit ismerve már nem is lehetett túl szomjas…
- A-a, kora reggel volt és előző este nem ivott mert nem volt pénze. Aztán amikor ment volna le futni, akkor látta. És onnan tudta hogy ő volt, mert egy városban laktak előtte, és a bátyjának haverja volt még régen és emlékezett az arcára. Csak most tök sápadt volt meg beesett szemű meg a jó ég tudja még mi, a Szili akkor össze-vissza beszélt. Meg a portás Kati néni is mondta hogy ő abba a liftbe be nem tenné a lábát, elég volt egyszer.
- És ezek után feltételes módban beszélsz a kísértetekről.
- Nem akarok hinni benne.
- Én meg megyek cigizni.
Aznap este különös dolgot álmodtam. Egy szürke, poros betonszobában voltam, körülöttem piszkosfehér kábelek tekergőztek, mint lesoványodott kígyók, melyek kövérre hízott pókokkal viaskodtak a területért. A sarokban fölfedezni véltem valakit, amint természetellenesen kicsavarodott térdekkel gubbaszt és a földet bámulja. Mintha az egyik kábelt szerette volna fölszedni a földről. Észrevehetett, mert hirtelen megállt, valósággal megmerevedett, majd mintha megpróbált volna fölállni. El akartam futni, de nem találtam se ajtót, se ablakot, csak egy régi villanykörte himbálózott a plafonon, sárga sápadtságot vetítve a lény alakjára. Hirtelen észrevettem, hogy az én térdeim is ki vannak csavarodva, így hát ha lenne hova menekülni, akkor se tudnék moccanni. Eközben az alak kúszni kezdett felém, kezeivel húzva magát a poros padlózaton, én pedig csak ültem ott és vártam a végzetem
…és akkor végre fölébredtem. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Fáztam, rázott a hideg. De már vége. Csak egy rossz álom volt.
Aztán becsapódott mögöttem a liftajtó, és fölfedeztem a poros betonszoba sarkában gubbasztó, kitekeredett lábú alakot.