Cigifüstös szerelem

Lara a zene ritmusára döcögött. Jobbra-balra. Szemét becsukva élvezte a dübörgést. Nem érdekelte ki van mellette, kivel táncol és az sem, hogy Hegs éppen kinek csapja a szelet… Csak egyvalami érdekelte: nem gondolni semmire. Tökéletesen kiürítenie az elméjét.
Hirtelen valaki átölelte a derekát, szorosan hozzásimult. Az illető fiú volt. Nyugodtan megmarkolta az idegen kezet, és egyetlen rántással ledobta magáról.
Most már kinyitotta a szemét. Megpördült a tengelye körül, és belenézett a ,,karoló srácba’’.
- Te? Mit akarsz te, éntőlem? – kérdezte magában Hegs Kod-tól.
A fiú elfordította a fejét, a nyakát vakargatta, szemeivel a tömeget pásztázva. Nála ez volt a nyugtalanság jele.
Majd erőt vett magán, és a farkasszemet nézett a lánnyal.
Vizes szemei vágyakozva nézték volt barátnője arcát.
A lány csak egy ,,ha’’ szót engedett, aztán elrohant.
Arcán végigfolyó könnyei elmaszatolták sminkjét, de nem törődött vele. Csak rohant. El… ki a világból.

Minket, embereket különböző tulajdonságokkal áldott meg a sors. Tudunk gondolkodni, írni, olvasni, fogalmazni, értelmezni, szeretni és gyűlölni. Van büszkeségünk és balítéleteink.
Büszkeség. Ez az, ami visszafog – gondolta magában a lány közben rágyújtott egy cigire. Aztán lassan a szájához emelte, majd mélyet szívott belőle. Tüdejét átjárjta a dohány szorító füstje. Most már kicsit sem állt sietősre a dolga, inkább lekuporodott egy közeli padra, és gondolataiba merült.
Igen, szerelemes volt, és a viszonzatlan szerelem miatt borzasztóan magányos. Mindig is azt várta, hogy Hegs Kod, a ’’szívtipró félisten’’ melléáll, majd magához szorítva, forró csók közepette a fülé suttogja: ,,szeretlek!’’
- De hol is élek én?- kérdezte önmagától. Gyakran beszélt így, mert úgy tartotta benne két különböző személyiség lappang, és hol egyik jön elő, hol a másik kap szerepet.
- Egész életemben mindig pár méterrel a föld felett lebegek. Van mikor szárnyalok a puha, vattacukor ízű bárányfelhők közt, aztán meg egy esőfelhő alatt ücsörgöm London utcáin… Álom? Mese? Valóság? Néha nem tudom őket külön választani.
Meglepetésként érte amint egy nagydarab test huppant le melléje.
Nem nézte érkezőt, nem is üdvözölte, csak nagy levegőt vett és sóhajtott.
- Mért jöttél utánam? – kérdezte végül. Egyetlen kérdés. Csoda, hogy egyetlen kérdés kinyögése is ennyi munkába telik. Harcolni kell a szívvel, az aggyal, hogy azok rábólintsanak majd a hang is elcsuklik, a száj is összeszorul és a fogak összekoccannak. Egyetlen, másnak jelentéktelennek tűnő 3 szó, de ennek a két embernek valóságos regény, melynek főhősei ők maguk…
- Mért rohantál el? – kérdte a válasz kitérése elöl a fiú.
- Hmmhmm – hümmögött. - Sok mindent kell még tanulnod az emberekről. Az érzésekről… és tudom, hogy egyszer megérted …egyszer megérted, és én ott leszek melletted, hogy elmeséled milyen is az neked… tudod, borzasztóan érdekel. Mert te vagy az az ember, akit nem sikerül még teljesen kiismernem…
- Azt mondod, nem ismersz? Azt mondod, nem tudod mért jöttem utánad? Szerintem csak teszed a szépet. – csevegő hangon folytatta - Mit értek meg?
- Hm… a világ legcsodálatosabb, legkülönlegesebb dolgát, a szerelmet. – suttogta, de szavai még így is verték a csendet.
- Jó dolog a szerelem? – fordult felé a fiú. Szemei a lányét fürkészték, aki egy darabig tűrte a pillantását, majd még egyszer utoljára mélyet szívott a cigijéből, aztán elhajította. Majd hosszasan a parázsló csikket nézte.
- Akarod tudni milyen a szerelem? – válaszra sem méltatva folytatta – olyan, mint ez a cigi, de olyan drága, hogy csak egy dobozzal engedhetsz meg magadnak egész életedben.
Meggyújtod, használod, élvezed, nem is törődve azzal, mennyi rosszat teszel így a szervezetednek, saját magadnak és a környezetednek. Először vigyázol, meg ne égesd magad közben, de azután már rutin munka… mindennap egy kicsi… még több… még több… és rászoktál. Aztán hirtelen, mikor nem számítasz rá, elfogy. Kész, ennyi… Na, mit szólsz?
- Szerinted én szerelmes vagyok?
- Nem. Belém nem. Én sem szeretlek, így te sem szerethetsz…
- Egymás nélkül nem lehet?
- De, csak nehéz… nagyon nehéz… és nagyon tud fájni.
- Te erős vagy. Én viszont gyönge. Már nem bírom. Én azt akarom, hogy viszontszeressenek. – követelte a fiú.
- Nem, te nem gyenge vagy, és én sem vagyok erős. Te félelemben élsz. Én megengedem magamnak, hogy gyedül legyek, nem félek a magánytól ezért én bátor vagyok, te viszont feladod a harcot, gyenge vagy. Mért?
- Mert… mert büszke ember vagyok…
- Én is… Tehát meg van a válasz az első kérdésedre. Már csak rajtad áll, hogy mit cselekszel. – fölállt, lesöpörte nadrágjáról a ráhullott hópelyheket, majd a fiú szemébe nézett.
- És te, hogy fogsz reagálni? – kérdezte félénken az.
- Még nem tudom. Harcolni fogok a szívemmel és az elmémmel.
- Jó. Várlak. És ígérem, nem leszek gyenge, de te se legyél annyira bátor…