Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Haliho!:) Ez az első szöveg, amit kirakok. A helyesírásbeli problémaként elnézést, fejlesztem...
- Margitkám, ha megkapom a nyugdíj emelést akkor elutazom a Maldív szigetekre.<br /> - Juditkám...
A háború után nem sokat változott a táj, a tűzeső ugyanúgy esett és a maró homokot továbbra...
A pokolról általában úgy vélik az emberek, hogy forróság van. Nos, mikor először léptem be...
-Nem emlékszem, hogy rendeltem volna…-hallották Frank motyogását, amint a fürdőszobában tépelődött....
Friss hozzászólások
eliksz13: 91esfiu, üdvözlet ! Honnan tud...
2022-05-25 21:35
8:1
91esfiu: De hát szerintem az már nyilvá...
2022-05-25 20:31
8:1
Dr. Stephen P. St.John: Az az igazság, hogy ez a törté...
2022-05-24 12:30
Marthy: Aztamindenit! Egyrészt mennyir...
2022-05-24 12:21
Pavlov: Milyen további kalandokat képz...
2022-05-23 08:44
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Broken Mirror - Ébredés 1. fejezet

Gyerekkoromban rettegtem a sötéttől.
Gyakran riadtam fel éjszakánként a sötét kegyetlen fojtogató érzésére, és üvöltöttem miatta. Sokszor úgy éreztem, hogy a fény hiánya okozta ismeretlen üresség szép lassan a bőröm alá kúszva ellepi lényem minden apró porcikáját, felemésztve benne lelkem legapróbb részét is.
A fény életet ad, a sötétség elveszi azt.
Én mégis a sötétségben tapogatóztam.
Nem tudtam volna megmondani pontosan, hogy hol vagyok, ahogy azt sem, hogy mikor kerültem oda, vagy hogy egyáltalán miért.
Nem voltam abban biztos, hogy álmodok, vagy a valóság vált ennyire félelmetessé, de egy valamit tudtam: Nem kellett volna ott lennem.
Miután hatalmas lélegzetvételekkel megnyugtattam magam, próbáltam valamilyen táppontot keresni a végtelenbe nyúló ürességben.
Bármerre néztem, nem láttam mást, csak a hideg, magányos sötétséget, ami úgy borult rám, mint egy hatalmas frissen mosott lepedő amely elrejtette előlem a külvilág minden színét, formáját, illatát ezzel teljesen kizárva onnan.
Mintha csapdába estem volna egy másik, üres világban.
Próbáltam nem pánikba esni. Próbáltam helyén kezelni a helyzetet, és racionális választ találni arra, miért és, hogy köthettem ki a hatalmas, végeláthatatlan semmi kellős közepén.
Mit csináltam ezelőtt? Hol voltam ezelőtt? Volt-e bármi, ami ide hozhatott engem? Minden kérdésemre ugyanannál a válasznál kötöttem ki: Álmodok.
Próbáltam elhitetni magammal, próbáltam keresni valamit, amivel bebizonyíthattam volna magamnak a saját igazam, de hiába.
A fojtogató, hangtalan, végtelenbe nyúló sötétség teljesen magába szippantott.
Mintha az egész hely azt akarta volna, hogy érezzem: A mindenség végének peremén táncolok teljesen egyedül, reménytelenül, lényem haldokló mivoltában.
Mindezt azért, hogy a világgal együtt pusztuljak el. Csendben. Észrevétlenül. Tehetetlenül.
 
Behunytam a szemem. Próbáltam elképzelni, hogy máshol vagyok. Valahol, ahol emberek vesznek körül, hatalmas zsivaj vesz körbe, gyerekek kacagása száll a levegőben töretlen boldogságot hozva magával...
 
Elképzeltem, hogy a vidámparkban vagyok. A jobb oldalon egy hot dog árus nyújtja egy anyuka kezébe a nagy, mindennel megtömött hot-dogját, mellette a vattacukor árus készíti már-már művészi szinten a különböző formákat a tátott szájú gyerekeknek. A bal oldalamon a körhinta folyamatosan ismétlődő zenét hallatva magából kering körbe körbe, miközben a különböző színű fából eszkábált lovak haladnak el egymás után mindegyiken egy-egy gyerekkel vagy szülővel a hátán.
Próbáltam még elképzelni az óriás kereket is, amitől gyerekkorom óta rettegtem, mégis minden évbe szerencsét próbáltam rajta, és minden évben megbánva azt rohantam a legközelebbi nyilvános illemhelyre.
Elképzeltem a milliónyi színesebbnél színesebb világító formát, amik végig mentek az egész óriás kereken, ezáltal a lehető legnagyobb látványosságot nyújtva az egész vidámparkban.
 
Amikor kinyitottam újra a szememet, ott voltam a vidámparkban. Bár este volt, a hely teljesen kihaltan állt, mintha egy szellemváros legelfeledettebb részén kötöttem volna ki, de már nem ütköztem a sötétség végtelenbe nyúló falaiba. Ismerős környezetben kezdhettem el keresni a kiutat.
Lassan haladtam. Minden mozdulatomat igyekeztem alaposan mérlegelve megtenni. Próbáltam mindent a tőlem telhető legaprólékosabban megfigyelni. Hibát kerestem.
Azt mondják, ha álmodsz, akkor úgy a legkönnyebb felébredni, ha feleszmélsz a tényre, hogy egy álomban ragadtál, megkeresed azt a helyet, ami a leginkább a valóságra hasonlít, majd ott rálelsz a hibákra.
Bármi lehet hiba. Egy oda nem illő tárgy, egy ismeretlen ember, egy rossz helyen álló épület. Úgy éreztem, hogy hamarosan meg kell lennie a szabadulásom kulcsának, csak elég figyelmesnek kell lennem. A Maynooth-i vidámparkban minden volt, ami egy valamirevaló vidámparkba kell, mégis rettentő kicsi volt. Alig fél óra alatt kétszer bejárhatta az ember úgy, hogy akár percekig elidőzött egy-egy bódénál vagy játéknál. Sokszor, főleg ha rendezvényt is tartottak a parkban, szó szerint mozdulni nem lehetett a tömegben. Bár sokszor kérvényezték a lakosok, hogy növeljék meg a területet, az városháza minden alkalommal elutasított a kérvényt mondván, egy olyan kis városnak, mint Maynooth, nincs szüksége nagyobb vidámparkra.
Szerencsére vagy inkább annak hiányában az álmomban csak én voltam ott, senki más.
Először a körhintákat és a dodzsemeket figyeltem meg.
Minden rendben volt velük. Pont úgy álltak, ahogy az éjszaka közepén elvárná az ember. A körhinta nyomasztóan üres légköre, a dodzsem pálya leponyvázott járműveinek látványa kizökkentett volna a valóságban is a komfortzónámból a maga kísértetességével, mégis tudtam, hogy este így kellett kinéznie. Hibátlan volt a maga rémisztő mivoltjának ellenére is.
Tovább haladva lépésekre lettem figyelmes. Egy ideig úgy tűnt, mintha a saját lépteim visszhangoznának, ezért lassítottam a lépteimen, a visszhang viszont tartotta a tempóját.
A szellem kastély bejáratánál végül megálltam. Egy ideig még figyeltem az idegen léptek hangját, azonban nem sokkal utánam azok is lassulni kezdtek, majd mikor már szinte magam mellett hallottam őket, megszűntek.
Oldalra néztem, de a szél röptette faleveleken kívül semmi más nem volt ott.
Megráztam a fejem.
- Ez egy álom, Ever, ne parázz már. Mindjárt ki jutsz, csak figyelned kell. Nem ez az első ilyen alkalom. Vagy igen? A francba is, nem tudom rendesen gondolkodni itt.
Morgolódtam magamban még egy ideig, majd végig néztem a kastélyon.
Emlékeztem azokra az időkre, amikor a kastély tényleg félelmetes volt. Művér, koponyák, csontvázak, denevérek, vámpírok. Az alig pár méteres túrában a gyerekekre tényleg rá tudták hozni a frászt, azonban miután egy öt éves kis lány elájult egy, az arcába ugró csontváz kalóz miatt, az egész szellem kastélyt át építették, és már csak csúnyán a vendégekre morgó félig kalóznak, vagy boszorkánynak, félig a vidámpark dolgozói ruhájába öltözött emberek próbálkoztak megtalálni az ijesztő nem ijesztő élmény arany közép útját teljes kudarccal.
Reméltem, hogy engem is ez fog benn várni, de nem voltam benne biztos. Egy álom azért veszélyes, főleg, ha az emlékek építik fel azt, hogy nem tudhatod, mikoriak is valójában azok az emlékek. Lehetnek frissek, de akár az első emlékeid egyikének legeldugottabb zugából is elő húzhatja az emberi agy. Amilyen csodálatos az elme, annyira veszélyes is tud lenni, ha benn rekedsz.
 
 
Egy ideig még toporogtam a kastély előtt, majd mikor már elegem lett a tétlenségből, minden bátorságomat elővéve beléptem.
Mind a régi, mind az új szellemkastély díszletére fel voltam készülve, de arra nem, hogy ismét a sötétségben kötök ki. Újra hatalmába kerített a nyomasztó, félelemmel átitatott érzés, ami úgy telepedett rám, mint kihalt városokra az éjszakai sűrű köd.
Újra hallottam a lépteket. Lassúak voltak, óvatosak és egyre csak felém közeledtek.
- Hahó. Van itt valaki?
Halk kuncogás érkezett válaszul. A testem összerezzent a hangra, a torkomban mintha egy csomó keletkezett volna. A hideg futkosott a hátamon az abnormális, ismeretlen kuncogás hallatán.
Sokszor fél attól az ember, hogy egyedül van egy kietlen tájon, vagy egy elhagyatott házban. Sokszor hallom, hogy a magány, az egyedüllét mennyire félelmetes tud lenni ilyen helyzetben, azonban akkor, abban a percben ráeszméltem: Nem attól fél az ember, hogy egyedül van egy ismeretlen helyen, hanem attól, hogy talán mégis van ott vele valaki, akit nem ismer.
A magánynál csak egy félelmetesebb dolog van: Az ismeretlen társaság.
- Fél. Érzem, hogy fél.
Egy női hang emelkedett ki az emésztő csöndből béklyóiból. Egy női hang, amit soha nem hallottam azelőtt. Lágy, csilingelő, dallamos hangja úgy hatolt át a dermesztő sötétségen, mintha villanyt kapcsoltak volna a teremben.
- Tudja, hogy nincs biztonságban.
Érkezett egy másik női hang a sötétség rengetegéből.
- Megrémisztettük?
- Megrémisztetted.
- Bolond beszéd. Megrémisztettelek?
Először nem fogtam fel igazán, hogy pontosan ki kihez beszél. Mintha a két hang tőlem elkülönülve, csak egymást érzékelve beszéltek volna, míg rá nem eszméltem, hogy az utolsó mondatot nekem címezték.
- Kik vagytok? Mit kerestek itt? Én mit keresek itt?
- Szegény, nagyon zavarodott még.
- Most hall minket először.
- Ó, az első alkalom. Milyen izgalmas.
- Nagy lépés, de félek, oka van...
- Ő lenne az oka? Mintha érezném...
- Érzem.
- Te is érzed, kedves?
- Hozzám beszélsz? Mutasd magad! Mi történik, mit kéne éreznem, segítsetek nekem kijutni innen! Elegem van ebből a rohadt álomból, fel akarok ébredni!
- Egyre közeledik.
- Mennyire gyors, mennyire láthatatlan a szemnek... Everlice? Hallasz engem? Fuss.
- Tessék?
Újabb halk léptekre lettem figyelmes, amelyek egyre gyorsabban, egyre hangosabban közeledtek felém.
- Fuss! - Rivallt rám a hang.
Amint meg akartam tagadni az utasítást, a semmiből jött rettegés lett úrrá rajtam, ami arra ösztönzött, hogy fussak, meneküljek. Nem tudtam, hogy hová, meddig, vagy egyáltalán ki vagy mi elől, de éreztem.
Ők is érezték.
Mindannyian éreztük. Menekülnöm kellett.
Amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem, de úgy éreztem, hogy csak egy helyben topogok. Nem éreztem a talpam alatt a talajt, nem hallottam a saját cipőm kopogását, mintha a levegőben álltam volna a lábaimmal hadonászva.
Egyre hevesebben próbáltam távolodni az üldözőm elől, mégis éreztem, egyre közelebb ér hozzám.
A szívem hevesen dobogott az erőlködéstől, az arcomat lassan eláztatta a szemeimből legördülő könnycseppek sokasága, a reménytelenség és a félelem kegyetlen egységének bilincsében sikoltottam torkom szakadtából, miközben tudtam jól, nem tudok elmenekülni a végzetem elől.
- Csak egy álom. Ez csak egy álom. Ébredj fel, Ever, ébredj fel!
Hirtelen fékezve megálltam, a kezeimet a hajamba túrtam arcomat a lábaim felé szegeztem, szemeimet becsuktam.
- Csak egy álom, csak egy álom...
- Tolvaj...
Hallottam, ahogy egy rekedtes, mély hang ismételgette a hátam mögött, egyre közelebb érve hozzám, de nem figyeltem rá. Nem akartam figyelni rá.
- Csak egy álom, ébredj fel, gyerünk. Meg tudod csinálni.
- Tolvaj.
- Nem valóságos. Nem valóságos, nem lehet valóságos.
- Tolvaj!
Egyszer csak a hang elnémult, én pedig kinyitottam a szemem.
- Végre...
Amint kimondtam, abban a pillanatban kínzó fájdalom hasított végig a testemen, miközben a mellkasom ketté nyílik, és egyre tágult, ahogy szép lassan ketté szakadtam.
- Engedj ki! - Rivallt rám még utoljára a dermesztő hang.
 
A telefonomból üvöltött a Carry on Wayward son, ami már bőven a dal felénél járhatott, amikor torkom szakadtából sikítva felébredtem.
A fejem majd szétszakadt, a torkom fájt az erőltetett sikolyoktól, a párnám vizes volt az izzadságomtól, de nem számított.
Felébredtem.
 
Egy pár percig azzal voltam elfoglalva, hogy a mellkasomat tapogatva biztosra menjek, hogy nem volt valóságos az, amit ott át éltem, majd mikor már kellőképp megbizonyosodtam róla, hogy semmi bajom, kinyomtam az ébresztőt, a kezeimet a szemeimre tapasztottam, lábaimat felhúztam és toporzékolni kezdtem.
- A kurva életbe!
Gyűlöltem rémálomból ébredni, pedig az esetek többségében muszáj volt. Egy évvel ezelőtt kezdődtek a rémálmaim megsokszorozódni. Először csak furcsa, értelmetlen, nyomasztó álmaim voltak, majd egyre sötétebbek, félelmetesebbek lettek. Az elején még csak furcsa hangok hozták rám a frászt, majd később a környezet lett emberpróbálóbb, végül pedig itt kötöttem ki. Furcsa hangok, gyilkos lény, és a saját halálom.
Úgy éreztem, hogy kezdek túlzásokba esni a horror filmekkel.
Percekig fészkelődtem, dülöngéltem rugdostam le magamról a takarómat, majd húztam vissza a lábammal, mire a fejfájásom enyhülni kezdett, és képest lettem kikelni az ágyból.
Felültem az ágy szélére, a telefonomat magam mellé pöcköltem, felnyitottam a képernyőt, majd mély levegőt véve kinyitottam az üzeneteimet.
Violet több tucat üzenete szinte már éreztem, hogy kinyúlt a telefonomból és orrba csap. Mint kiderült az üzenetekből, röpke egy óra késésben voltam az iskolából, és mint mindig, aznap sem igazán volt elragadtatva a hiányzásomtól.
A jó öreg Violet, aki él tanulóként és legjobb barátnőként kifejezetten szeretett túl reagálni olyan apróságokat az életben, minthogy egy esetleg kettő, vagy három, legrosszabb esetben egy napnyi hiányzást iktatok be az unalmas hétköznapjaimba.
Mindennapos dolog volt. Én késtem, ő ki hisztizte magát. Ő orrba vágott a szendvicsével, amit amúgy a kezembe is adhatott volna, én leültem, és megettem, aztán az élet ment tovább.
Violet sosem értette, hogy hogy tudok napi rendszerességgel elaludni, én pedig nem akartam az orrára kötni, hogy fontos rémálmaim vannak, amikből kifejezetten nehéz felkelnem, és utána végig szenvednem azt a kis időt, amíg vak vagyok a fejfájásom miatt. Volt egy időszak, amikor pszichológushoz vittek anyáék a folyamatos rémálmok miatt, de a fickó csak az idióta gyógyszereit írta fel, amik nem segítettek lószart se, így hamar fel is hagytunk az egésszel.
Persze Violet erről sem tudott.
Gyorsan vissza írtam neki egy jó reggeltet, majd mikor megláttam, hogy szinte azonnal elkezdett vissza írni, inkább lezártam a telefonom képernyőjét, és a szobámat kezdtem el végig pásztázni a tekintetemmel, valami kevésbé túl hordott ruha után kutatva a szőnyegemen.
Nem voltam egy rendszerető ember. A szekrényem túl messze volt, hogy oda pakoljak, a szennyes kosarat meg nem is említeném. Annyit nincs épeszű ember, aki sétál ruhákkal a kezében. Nekem jó volt a szőnyegen vagy a széken hagyva, úgy is megtaláltam, ami nekem kellett.
- Nem... Nem... Az sem... - Újabb sóhaj hagyta el a számat, mire végül eldöntöttem, hogy a fekete pólómat a hasonlónak látszó sötét zoknijaimat és a farmeromat részesítem abban a megtiszteltetésben, hogy felveszem őket. Nagy nehezen magamhoz húztam a ruhákat a lábammal, hatalmas nyögések kíséretében felvettem őket a földről, majd magam mellé tettem szerencsétlen gyűrött ruháimat az ágyra, és hagytam, hagy pihenjenek meg mellettem, amíg észhez térek.
A tévém már napok óta ment, de soha semmi élvezhetőt nem adtak benne. Akkor épp egy idióta szappanoperát adtak, ahol egy romantikusnak szánt jelenetben a nagyon nagy bajszos Don Juan vallott épp szerelmet az agyonsminkelt szerelmének. Egy kis ideig figyeltem, ahogy a két szereplő el szerencsétlenkedik a képernyőn, kerülgetve egymást mint a forró kását, de hamar meguntam.
Felöltöztem magamhoz képest kifejezetten gyorsan, még egy utolsó pillantást vetettem a gerlepárra, majd felálltam, könnyes búcsút vettem a szobámtól, és elindultam egy újabb elcseszett napra.
De legalább világos volt, és ébren voltam.
 
Hasonló történetek
9051
Ekkor egy vastag asztalt állítottak föl. A két lányt levették a póznáról levetkőztették és olajjal kenték be. Az asztalra kötözték őket egymás mellé. Fejük egymás mellett volt. Az ősz törzsfőnök az asztal mellé lépett. Végigsimította a két fiatal izmos testet...
6566
A Halál-sziget egy erdei tavánál egy húsz éves fekete hajú amazon lány és egy huszonöt éves magyar fiú fürdött. Bár ezt inkább nevezhetném „hancúrozásnak” mint fürdésnek. A fiú átölelte a nála húsz centivel alacsonyabb amazon lányt és megcsókolta...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: