bogu kaland: India

Ezerkilencszáz nyolcvanhárom márciusában az Air India légitársasággal repültünk Indiába. Kétféle menüt kaptunk: vegetáriánust és hagyományosat. Na, én kipróbáltam a vegetáriánust, amit nem bántam meg. Úgy nyeltem a pikánsan fűszerezett finom falatokat, mint a kacsa a nokedlit. Az italért viszont fizetni kellett, amit nem tudtunk előre, hiszen a magyar gépen annyit vedelhettünk, amennyit akartunk. Rendeltem a whiskyt, söröket. A végén aztán tálcán elegánsan átnyújtottak egy tizenkét dolláros számlát... majd a guta ütött meg. A nők sajnálkoztak rajtam, mivel az ő szódavizük ingyen volt...
Éjjel Dubaiban tranzitoltunk. Amint kiléptünk a gépből, megcsapott bennünket az istenien hűvös sivatagi éjszaka simogató fuvallata. Felettünk millió csillag ragyogott. Kibámészkodva magunkat lementünk a jéghideg légkondicionált tranzitba, ahol milliom ékszer, csecsebecse, ajándéktárgy, bundák, gyöngyök, táskák, és még ki tudja mennyi áru kínálta magát szemérmetlenül drágán. Na, ezekből nem kértem, csak a szememmel vettem meg őket...

Delhi

Másnap reggel érkeztünk meg Delhibe. Az útlevélkezelésen átesve felvettük csomagjainkat, azaz csak felvettük volna. Nem úgy van ám az Indiában. Úriember nem nyúl a csomagjához, arra valók a páriák soraiból kikerülő hordárok. Mindenki rámutatott a csomagjára, konstatáltuk, hogy megvannak, majd a hordárok kihordták légkondicionált buszunkhoz, mi pedig, kényelmesen elfoglalva helyünket buszunkon átvergődtünk Delhi nyüzsgő utcáin a külvárosban lévő vadiúj, impozáns szállodánkig.
Ott betódultunk a kellemesen hűvös foajéba. Mindenkinek a nyakába akasztottak egy virágfüzért és jéghideg hibiszkuszteát kínáltak. Minden csészébe egy hibiszkuszvirág volt téve. Míg mi iszogattunk Éva néni (idegenvezetőnk) helyettünk angolul kitöltötte bejelentőlapjainkat, majd megkaptuk a szobakulcsokat. Krétával ráírtuk bőröndjeinkre a szobaszámot és fellifteztünk szobáinkba.
Délelőtt 11 óráig tisztálkodás, elhelyezkedés, szabadidő. Fél tizenkettőkor ebéd, tizenhárom órakor indulás városnézésre. A napi programot az aulában vagy fogadószinten vagy, portán ki hogyan nevezi egy hirdetőtáblára kifüggesztve olvashattuk. Minden csoportnak volt egy táblája. Ilyen praktikusan volt megszervezve minden. Fejenként kaptunk egy kártyát, amin fel volt tüntetve a szálloda neve, szobaszámunk és a csoportvezető neve. Nekünk csak fel kellett mutatni, s máris mutatták az ebédlőben a helyünket. Ezen kívül arra is jó volt a kártya, hogy ha valaki szabadidőben elveszik, egy riksának felmutatja, s hazarepítik.

Az ebéd, svédasztalos, pazar volt. Tobzódtunk az étkekben. Mindenféle juice-k (dzsuzok), víz és teák voltak az asztalnál. Annyit ihattunk belőlük, amennyit akartunk. Szeszesitalt csak pénzért lehetett a pincértől kérni. Az első, amit megtanultunk a plisz van bir (kérek egy sört). Aztán sorban: thank jou, sorry, haumacs, tumacs, stb. Ebéd után még felmehettünk a szobánkba toalettet csinálni, s tizenhárom órakor a buszon kellett ülnünk. Aki késett, arra a csoport igencsak rosszalló pillantásokat vetett.
Városnézésünk a Vörös Erődbe (Red Ford), vezetett. A hatalmas kapuboltozaton átjutva az óriási bástyák tövében Éva néni elmagyarázta, hogy a várat a nagy Akbár Ali Hasszán, az indiaiak a mi Mátyás királyunkkal azonos tiszteletnek örvendő uralkodója építette. Ő volt az egyik legnagyobb mogulja Indiának.
Az erőd impozáns volt hatalmas bástyáival, boltíves, díszes ajtó- és ablaknyílásaival. Fentről, a kerengőről beláthattuk egész Delhit. Elámultunk a rengeteg féldrágakő falberakásokon, a gyönyörű mozaikokon. A palotarészben végigvezettek bennünket a Múzeumnak berendezett lakosztályokon, melyek régi bútorokkal, maharadzsák szobraival, festményekkel, trónusokkal, porcelánokkal voltak berendezve. Teljesen elkáprázva ennyi szépségtől és gazdagságtól támolyogtunk ki a szabad levegőre.
A délután folyamán ellátogattunk a Katub Minár oszlopához. Ez egy hatalmas parkban áll, ahol az indiaiak piknikeznek, és az a szokás, hogy aki háttal állva a rozsdamentes égből pottyant oszlopot át tudja ölelni, annak nagy szerencséje lesz az életben. Mondani sem kell, egyikünk sem tudta átölelni, nemhogy hátulról, de elölről sem. Ebben a gyönyörű népi parkban elidőztünk egy órácskát. Megnéztük az ősi rituálés fürdőmedencét, régi várfal maradványokat, s egy csillagvizsgáló romjait. Hat óra felé visszaindultunk a szállodánkba. A húsz órakor kezdődő ünnepi (ismerkedési) vacsoráig lévő szabadidőt tisztálkodással és pihenéssel töltöttük.

Az ünnepi fogadás után városnézés volt a belvárosban. Itt láttam először, a minden valaha volt angol gyarmaton egy kaptafára készült árkádokkal és alattuk lévő üzletekkel körülvett négyszögletes biznisz negyedet. Egy órás bámészkodást és vásárlást engedélyeztek, ami bőségesen elég volt ahhoz, hogy megundorodjak a páriáktól. Csonka orrú és kezű leprások kérték, kunyerálták a baksist. És, ha nem adtál, megérintettek gusztustalan, csonka kezeikkel, orrukkal. Ettől a tolakodó baksis-kéregetéstől örökre elegem lett Indiából.
Teljesen elvették tőlünk a bámészkodás örömét, mert állandóan az elhessegetésükkel voltunk elfoglalva. Ha valaki felbontott egy zacskó cukorkát, száz kéz nyúlt érte, vetették rá magukat... eszméletlenül félelmetes volt. A siserehad elől a buszba menekültünk, s a légkondi hűvöséből lestük csapdába került társainkat, amint a páriákkal viaskodnak... Az ebédlő hűvöse, az ebéd megváltás volt számunkra.
Ebéd után a hindu templomokat látogattuk sorba. Ez is katartikus élménnyel kecsegtetett bennünket. A belvárosban egymás mellett lévő Ganésa istennek szentelt hindu templomba néztünk be először. Már aki benézett, mert a külső falborítás látványa sokunkat lecövekelésre kényszeríttet. A kaputartó oszlop, mely két ormányát felcsapó több tíz méter magas elefánt-szoborból állt, meghökkentett bennünket. Az elefántoknak ember teste volt, hatalmas himtagokkal. A falloszt merev állapotban ábrázolta a művész, úgyhogy a vehemensebb turista hölgyek ezekre a falloszokra ülve fényképeztették magukat.
Aztán a falak! A több száz négyzetméteres külső falazatot matyó-hímzés szerűen elborították a Káma Szutrából vett szexszuálpedagógiai jelenetek. Az idegenvezető szerint az írástudatlan népnek így, képletesen okították a szeretkezés csínját-bínját. Egy-egy kiadós szeretkezési aktus előtt kijöttek ide, jól agyukba vésték a jelenetek közül épp a megfelelő pozitúra minden mozzanatát, hogy aztán valamelyik fülkébe elvonulva rögtön kipróbálhassák annak minden formáját.
Ezek a fülkék körben voltak a hatalmas falak mentén imafülkeként bemélyítve, s koszlott vászonfüggöny leffegett a nyílás előtt, a diszkéció biztosítékaként. Benn egy kőpriccs terpeszkedett, várva az éppen aktuális szeretkező párra. A fülkék között kisebb elefántfigurák derékszögben kinyújtott falloszokkal. Ezek, mint konstatáltam, arra szolgáltak, hogy a maszturbáló nők combjaik közé véve kígyószerű vonagló rituális mozdulatokkal élveztessék magukat. Állítólag az ejakuláció közben örökre a tudatalattijukba vésődik az éppen aktuális jelenet. Ezt nevezik Konrád Lorenz óta mint tudjuk bevésődésnek. A hatalmas gyepen több ezres női-férfi párok üzekedtek felajzottan, és sokan, akiknek nem jutott partner, a fali reliefekkel szembefordulva, vadul maszturbálva, a kilövellésig elérve undorral szórták a szélbe magjukat. Ezzel az aktussal állítólag a Földanyát termékenyítik meg, hogy bővebb legyen a rizstermés.

A csoport többsége (idősebb korosztály) bevonult a templomba nézelődni, kis hindu mítoszt szívni magába, míg mi, a fiatalabbak kinn maradva, beállva a maszturbálók közé, elmerülve a jobbnál jobb szex-jelenetekbe, önkénytelenül is magunkhoz nyúlva, vadul élveztük a csoport-szexet... így egybeolvadva az élvezkedő tömeggel elszaladt az idő, s máris meghallottuk csoportvezetőnk hívását: `magyarok lest gó! Magyarok, utánam!` már majdnem a szálloda előtt jártunk, amikor észrevettük, hogy Margitkánk a rengeteget fényképező nyugdíjas zongoratanárnő hiányzik. Már majdnem végeztünk az ebéddel, amikor egy taxisofőr kíséretében megjelent. A taxisofőr tizenöt dollárt követelt Margitka hazafuvarozásáért. Mivel Margitkának csak három dollárja volt, ezért mi adtuk össze kiváltásához az összeget.
Mi a francfene került ennyibe? kérdeztük döbbenten.
Az úgy volt vallotta be Margitka, hogy — elhagytam a kártyát és csak annyit tudtam, hogy Sheraton szálló. — De Delhiben tizenkét Sheraton szálló volt. Így a sofőr elkezdte végigjárni őket, a nyolcadiknál ránk talált. Ilyen hányattatások során ebéd után szobáinkba vonultunk lemosni a délelőtti élmények porát, s felkészülni a délutáni látogatásokra. Tizenöt órakor indulás, irány a Síva és a patkányok temploma. A csoport élelmesebb tagjai a svédasztalról begyűjtögetett maradékokat bespájzolták, hátha hasznát veszik a későbbiekben. Jól gondolták!

A Síva templom még hatalmasabb volt, mint a Gésa templom. Itt is tele voltak a külső falak reliefekkel. Itt is hatalmas tömeg hullámzott a parkban, a falak szexuális jelenetekkel voltak matyóhimzáésszerűen kidekorálva. Kezdtünk a látványtól megcsömörleni. Elhagyván Siva templomát, a patkányisten templomához mentünk. Itt a látvány és a tömeg eszméletlen bizarr képe tárult elénk. Milliom egy patkány hemzsegett az etetőtálcák körül, a földön heverő patkányimádó hívőkön mászkáltak. A spájzoló útitársak a tálakra szórták a szállodából kicsempészett ételmaradékokat, s elborzadva bámulták, fényképezték a látványt.
A terem másik végében nyárson sütötték az ízletes patkánypecsenyét és kuszkusz levélbe csavarva 100 rúpiáért, adtak egy adagot. Én inkább a bételárustól vettem egy adag bételt, s betömve habzó pofámba, ezzel próbáltam háborgó gyomromat csitítani. Meg is lett az eredménye, hatalmas piros tócsákat köpködtem. Társaim megrökönyödve kérdezgették: csak nem gyomorvérzést kaptam a látványtól? Nem, nyugtattam meg őket, egy újabb bétellevél csomagot tömve számba. — Ez a bétel étek gyerekek, jó étek! Ezen túl ezen élek! rikkantottam, hegyeseket köpve a mocskos kövezetre. A látványtól elcsigázva vacsora, már aki bírt ezek után enni, és szabadidő.
A harmadik napon már kevésbé megrázó élményekben volt részünk. Megnéztünk egy-két mauzóleumot az egyik olyan, mint a másik , majd a Gangesz partjára mentünk bámészkodni Itt is volt mit látnunk. A harminc méter magas gátoldal füvén mosott fehér ruhák száradtak, míg a piszokszín vízben meztelen emberek fürdőztek. Állítólag a Gangesz szent-víz, s aki ebben megfürdik, az visszanyeri egészségét, lanyhuló libidóját, sőt, ha iszik belőle egy ampával, még az erekciója és potenciálja is a régi lesz. Na, erre az egyre nem vállalkoztam! Van nekem nemi gerjedelmem a whiskytől is gondoltam magamban és undorral szemléltem tovább a jelenetet. Volt mit látni! A folyóban békésen megfértek egymással az emberek, a szent tehenek, girhes rühes kóbor ebek, csüngő-hasú disznók és elefántok.

Felkavarodott gyomorral ültünk ebédhez, amin még a bétel-rágás sem segített. Mondjuk, a fogaim pirosra, majd feketére színeződtek tőle. A vacsorát előbbre hozták, mondván, hogy korán lesz takarodó, mert hajnalban kelünk, hogy el ne szalasszuk a halottégetést. Így is tettünk! Péterrel addig-addig öblögettük le a bárban a látványt rizspálinkával tunkolt töménytelen sörrel, míg jól berúgtunk. Hazatérve szobánkba, vad horkolásba kezdtünk, s rém-álmunkban a Gangeszben fürödtünk, hörbölve az emberi állati vizelettel, ürülékkel kevert bűzös folyóvizet. Arra riadtam fel, hogy Péter felugrik és fejét a WC-kagylóba nyomva, okádik.
Hát, veled mi történt cimbora? kérdeztem rémülten.
Semmi, csak azt álmodtam, hogy egy felpuffadt víziökör mellett iszom a Gangesz vízét..., erre felkavarodott a gyomrom. mondta elnézést kérve, hogy megzavarta horkolásba fulladt rémálmomat. Már le sem feküdtünk, hanem letussolva, megborotválkozva vártuk a hajnali ébresztőt. Levonultunk az autóbuszhoz, és szintén kókadozó útitársakkal beültünk a buszba. A busz kivitt bennünket a Gangesz-pari hullaégető művekhez. Itt ki-ki tehetségének megfelelő nagyságú máglyát rakott halottjának, majd a rokonok a vállukon kihozták a szépen felöltöztetett, felékszerezett halottjaikat és a lépcsőn felballagva a máglya fölé, helyezték a testet. Aztán alágyújtottak.

Egyszerre lobbant fel több tucat máglya, s felajzva figyeltük miként válnak porrá az elhamvadt halottak. Sokan fényképeztek. Én csak szemlélődtem, s meditáltam, hogy milyen okos dolog ez. Örökre le van a gond. Nem kell temetőbe járni, sírt gondozni, halottak napján koszorúzni, gyertyát gyújtani. Eltelve a látottakkal, reggelihez ültünk a szállodában és egész napos szabadidőt kaptunk.
A szabadidőt ki-ki szellemi szintjéhez mérten töltötte el. Voltak, akik a Bélyeg, Közlekedési vagy Helytörténeti Múzeumban múlatták az időt. Mások a híres Delhii állatkertbe mentek feltöltődni. Mivel a sok élmény már így is feszítette heréinket. Péterrel kimentünk a szex-orgiákkal teli pingált Visnu templom kertjébe, hogy a bennünk gerjedt szexuális túltöltekezést vad maszturbálással vezessük le. Sikerült! Másnap hajnalban vidéki kőrútra indultunk!

Jaipur

Utunk egyhangú, kiégett tájakon keresztül vezetett. Az egyhangúságot egynéhány útszéli viskó látványa szakította meg. Mind egy kaptafára készült. Teteje szizálkender, nyitott pajtaszerű előterében egy-két hencseren csontsovány fekete indiai férfiak hevertek. A kiszáradt jagaranda fa alatt zörgő-bordájú tehén kérődzte a semmit... bár a szája járt, de előtte még egy szál füvet sem láttunk. Szóval ez a látvány kísért bennünket Jaipurig.
Jaipurba beérve, nyomban szemünkbe tűnt az egyetlen út két oldalán elhelyezkedő palota-együttes. A baloldalon volt a hatalmas kulisszaként elhelyezkedő rózsaszín kövekből faragott Szelek Palotája. Csúcsíves, rácsos ablakaival jól nézett ki. Lehetett vagy hat emeletes. Idegenvezetőnk elmondta, hogy a palota a jaipúri maharadzsa háromszáz feleségének háreme. A másik oldalon helyezkedett el a maharadzsa impozáns palotája. A palota egy részét a maharadzsa lakja szolgáival és a hivatalnokaival. A nagyobbik része szálloda és múzeum. A palota belülről gyönyörűséges, tiszta és díszes. Tűrhető szobák, királyi kiszolgálás dukált a vendégeknek. Elhelyezkedtünk és ebédeltünk.
Az ebédnél hatalmas pávatoll legyezőkkel hajtották rólunk a legyeket, s mozgatták a szerecsen eunuhok a levegőt. Ebéd után, a tizenöt órai városnézésig lehetett fényképezkedni a maharadzsa viaszbábújával az elefánt mellett és elefántháton. A szépen felcicomázott állatok igen jámbornak tűntek, és rezignáltan tűrték a megpróbáltatásokat. A délutáni városnézés abból állt, hogy gyalog végigmentünk a főutcán, ami egyetlen élelmiszer, gyümölcs és ócska-piacként szolgált. Orrfacsaró bűz, szemét és csont-sovány bánatos szemű tehenek mindenütt.
Az árusok szemrebbenés nélkül tűrték, amint a fonnyadó szemétbe hajigált zöldségeket, műanyag-zacskókat és egyéb hulladékokat felzabálva ődöngtek a szent tehenek. Itt aztán nagy ribillió kerekedett hamarosan. Az egyik szent jószág egy óvatlan pillanatban lekapta Mária grófnő fejéről művirággal s pántlikával díszített szalmakalapját, s kezdte volna felzabálni. A sikoltozásra nekiugrottunk páran az állatnak. Ki a farkát húzta, ki a száját próbálta széjjel feszíteni, ki a behorpadt tomporát rugdalta.
Ezt látva az állat védelmére kelt bennszülöttek fenyegetően közrefogtak bennünket, és vad lökdösődés kezdődött melynek következtében a szerencsétlen szalmakalap egyik fele az állat pofájában ragadt, míg a másik felét kitépve diadalmasan átnyújtottam Mária grófnőnek. Ő ríva meredt a megcsonkított kalapra, krokodilkönnyeket hullatva óbégatott. De nem értünk rá a grófnő lelkivilágával foglalkozni, mert egy másik tehén Lüszike kalapját kebelezte be, s vadul morogva csócsálni kezdte. A két úrhölgy összeborulva siratta kalapjait. Most már aztán nem volt kedvünk a szemben lévő Szelek palotáját kívülről csodálni, hanem a visszatérésről határoztunk. Rohanva hagytuk el a terepet, a bennünket felbőszülten üldöző, s rohadt karalábéval dobáló, szitkozódó tömeggel a sarkunkban.
A kastélyba beérve mindenkit elefánthátra ültettek, s elindultunk a fellegvárba, felfelé. A kb. nyolcvan méteres út megtétele maga volt számomra a gyötrelem. Előttem, az elefánt fején ült a hajcsár. Kezében fogva egy elefánt ösztökét, ami célszerszámként úgy nézett ki, hogy egy réz-szuronyban végződött, s egy kampó kunkorodott ki a tövéből. Nos, ez azt a célt szolgálta, hogyha jobbra akart a hajcsár fordulni, akkor az állat jobb fülében lévő lyukba, ha balra a bal fülében lévő lyukba akasztotta a kampót. Ha megmakacsolta magát az állat, s nem akart tovább menni, akkor a bajonettel beleszúrt a pofájába.

Hát, én kifogtam. Az elefántom megvadult a döfködéstől és le akart dobni nyergestül együtt. Krisztus kínszenvedését éltem át a cirka tizenöt perces utazás alatt... már-már azon voltam, hogy leugrom róla, de félő volt, hogy a mögöttünk jövő nagy böszme állat kitapossa a belemet, mint egy hernyónak. Szóval, felértünk a tetőre, a fellegvár kapujába. A hajcsár addig nem engedett leszállni, míg meg nem vásároltam tőle az ösztökét emlékbe. Máig a falamra kiakasztva őrzöm örök mementóként. A fellegvár döbbenetes látványt nyújtott. Annyira ép állapotban volt, hogy a második világháborúban egy gyarmati ezrednek adott helyet. Aminek az lett a következménye, hogy ameddig felértek, a katonák bicskákkal kiszedegették a vakolatból a féldrágakő mozaik berakásokat, amit most a restaurátorok próbálnak üvegpasztával pótolni. A fellegvárból csodálatos panoráma tárult a szemünk elé. Kigyönyörködvén magunkat, visszamentünk a szállodába és megvacsoráztunk.

Másnap reggel megtekintettük a maharadzsa kincstárát, múzeumát, és tovább indultunk Fatepur Szikribe, a nagy Akbár palotájába és a vele szemközt lévő mauzóleumának megtekintésére. Fatepur Szikri vörös homokkő bástyáival, csipkés várfalaival impozáns látványt nyújtott. Gyalog tettük meg a felfelé vezető több száz méteres, nyaktörő utat. Senki sem kért az elefántokból. Felérve, a négyszögletű óriási kiterjedésű vár zöld-gyepes udvarán, egy virágzó Bugenvilia fal árnyékában megálltunk. Nyomban majomhad zúdult ránk leugrálva a várfalakon lévő leshelyeikről. Senki sem figyelmeztetett bennünket a ránk, leselkedő veszedelemre.

Ugye milyen a magyar: adakozó. Az étteremből elcsent kajával akartunk kedveskedni az állatoknak, s néhány lágyszívű honfitársunk és honfitársnőnk szatyraikat és táskáikat kitárva kezdték előkotorni az ételmaradékokat. Na, a majmok csak erre vártak. Volt, akinek egész szatyrát, kalapját, másoknak a szatyrába beletúrva csillogó tárgyaikat megkaparintva elfutottak. Volt nagy sivalkodás, káromkodás, mire az őrök füttyentve társaiknak hatalmas husángokkal eredtek a majmok nyomába, visszaszerezni az elorzott értékeket. Nagy vigyorogva baksist kérve szolgálataikért, aztán átnyújtották, amit vissza tudtak szerezni. A professzor úr lila sildes sapkáját azonban az istennek sem adta vissza a vezérhím, hanem fejébe csapva, hatalmas piros valagát ránk pucsítva vicsorgott alá... Szóval, ezzel a kis intermezzóval kezdődött kirándulásunk a Nagy Akbár fellegvárban. Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy egy írástudatlan, egyszerű katonából lett hadvezér, majd letaszítván a maharadzsát, maharadzsa, s végül nagy mogul. Ötven évig uralkodott.
Hogy miért volt igazságos? Többek között a négy vallásból választott magának főfeleséget: egy hindut, egy muzulmánt, egy keresztényt és egy buddhistát. Ezen kívül megmutatták az igazság udvarát. Itt lenn állt egy elefánt hátán egy hajcsárral. Fenn volt a kihallgatás terme. A trónszéken ülő Akbár elé vezették a peres feleket. Akinek igazat adott a bölcs király, az emelt fővel távozhatott, aki pervesztes lett, azt lelökték az elefántudvarba, s széttapostatták az elefánttal. Nem ártana nálunk is bevezetni ezt a bölcs intézkedési eljárást, megritkulnának perek hamarosan.
Miután így megokosítottak bennünket, átvonultunk a mauzóleumba, ahol a szökőkutas medence partján pikniket adtak tiszteletünkre. Igen ízletes trakta volt. A mauzóleum, mint a többi. Agyondíszített, túldimenzionált építmény. Középen vörös-márvány szarkofág őrizte a nagy király porhüvelyét. Miután így kicsodálkoztuk magunkat, folytattuk utunkat Agra felé.

Agra

Utunk a szokásos módon és körülmények között kiégett, lepusztult tájakon vezetett át. A száraz évszak végén jártunk, még pár hét és meg fog érkezni a monszun. Beérve Agrába egy jelentéktelen, csúf házakból álló vidéki porfészekként hatott a település. Kinn, a város lepusztult negyedében, hatalmas kőfalakkal körülkerített impozáns Sheraton szálló várt bennünket. A szálloda hatalmas, rácsos vaskapuján kívül több száz ugrásra kész, turistákra kiéhezett riksakuli nézte sóvárgó szemekkel kies csapatunkat. A potenciális kuncsaftokat látta, kutatta bennünk.
Mivel késő délután érkeztünk meg, szabadidőt rendelt el vezetőnk. A kíváncsibbak fogtak maguknak egy-egy riksát és potom két dollárért, végigkocsikáztattunk, azaz kerekeztettük magunkat a porfészken. Benn a centrumban Emporiumok, azaz üzletháznak nevezett boltok várták mohón érkezésünket. Minden üzlet előtt kinn voltak a szabók, varrók, s varrógépeiken veszettül pedálozva varrtak. Kinn az utcán készítették a szuveníreket. Egy előtt én is megállítottam a riksámat. Ezüstszálakkal fekete bársonyra varrt páva, féldrágakő berakásokkal készült. A tulaj látván rácsodálkozásomat rögtön beinvitált a boltba, és két gyönyörűséges hímzett képet meg is vásároltam. A boltos látva rácsodálkozásomat, kihasználva lelkesedésemet, reámsózott még két-három alabástromnak mondott műanyag Tadzs-Mahal szobrocskát is szuvenírnek.

A városnézés után, a magas folyóparton kötöttünk ki, és a lenyugvó napban elgyönyörködtünk a hófehér Tadzs-Mahal emlék-együttes vízben tükröződő másán. A túlparton a lenyugvó nap vérvörös koronája bevilágította hátulról a király palotáját, vörösen tükrözve sziluettjét a folyóba. A két árnyék összeölelkezett a víztükörben. Vacsora után lefeküdtünk és másnap bebuszoztunk a műemlék-együttes kapujához. A Tadzs Mahal lenyűgöző, precíz, megtervezett, esztétikailag remekül összehangolt együttesének látványa mellbe vágott bennünket. Belépve a kapun, a középen elhelyezkedő mesterséges tó, a benne tükröződő hófehér emlékművel, s a benne úszkáló aranyhalakkal, gyönyörűséggel töltött el bennünket. Két óra hosszat tartott a vezetés. Végigjártuk a gyönyörű épület-együttest, falaiban benn voltak az összes valódi féldrágakő berakásos intarzia díszítmények. Lenn, a kriptában pazar márványpadozaton két zöld bársonnyal letakart márvány szarkofág állt: Mahal Muntaz és kedvese a király nyughelyei.

Itt mondta el idegenvezetőnk, hogy a királynak ő volt a legkedvesebb felesége. Tizennégy gyermeket szült neki, és az utolsóba belehalt. A fájdalomtól eszét vesztő király a birodalom vagyonát áldozta az emlékműre, mely 17 évig épült. Ő is építtetett a folyó túlpartján magának palotát, s onnan nézte, mint haladnak a munkálatok. Egyszer aztán a fiai megelégelték a pazarlást, s az öreget leváltva, túlparti palotájába zárták. Miután meghalt kedvese mellé temették. Ebéd után megnéztük a második világháborúban erődként, s egyben a gyarmati hadsereg laktanyájaként szolgáló egykori királyi várat. Innen egy gyémántcsiszoló üzembe tettünk látogatást.

Ezt a trükköt a későbbiekben minden országban eljátszották velünk Az utolsó napon vittek be az üzembe. Végigszaladtunk a nyakláncgyártó, karpereckészítő soron. Majd megnéztük a gyémánt csiszoldát, és az emeleten teával egybekötött fogadást tartottak, kifejezetten csakis a mi tiszteletünkre. A tea után az ékszerekkel dugig tömött vitrinek elé vezették a népet, s az alku lehetőségét meglebegtetve próbáltak vásárlásra ingerelni bennünket. A butikosok, és még a pár dollárral degeszre tömött tárcájú útitársunk alaposan be is vásárolt közülünk. Mi pedig a szuvenírek között bóklászva vettünk pár bóvlit az otthon maradottak számára ajándékként.

Este búcsúvacsorával ért véget nyolcnapos indiai látogatásunk. A búcsúvacsora ugyanolyan reprezentatív körülmények között zajlott, mint az első napi, azzal a különbséggel, hogy a műfogsorosok nyomására a véres, rágós, félig nyers bifszteket kivették a menüből. Helyette echte indiai vegetáriánus ételkölteményeket tálaltak fel. Nem bántuk a cserét. Vacsora után a vak szitárzenekar zenéjére táncba vittük a tetőtől talpig szárikba öltözött, felékszerezett útitársnőinket. A buli után nyugovóra tértünk, és felkészültünk a nepáli utazásra.