Bizonytalanul magabiztos

Olyan régóta titkolózom előtte. Talán rossz ember vagyok. Talán egyszerűen gyáva. Persze erre minden feminista azt mondaná, hogy simán csak férfi. Mondhatnám neki egyszerűen és világosan, ahogy általában mindent, ami hétköznapi. De hiába fejezi ki ez is ugyanazt, amit a gyakran használt sz betűs szó, valahogy mégis más.
Elvágtam a társalgást. Vagy talán az ő gondolatai is kalandoznak, ahogy az enyémek szoktak. Ezt utálja bennem a legjobban. A robotpilótát.
Én csak így hívom azt, mikor nem tudok kizökkenni valami látszólag fontos gondolatmenetből és inkább automatikus "aha" és egyéb rövid válaszokat küldözgetek, csak hogy fenntartsam az érdeklődés látszatát. Nem szép dolog, de hozzám tartozik. Ez is csak egy hibám.
Talán túl sok van belőlük. Mi van, ha mindegyik ilyen vagy ennél rosszabb? Mi van ha ezek egytől egyig átfutnak majd az agyán, mikor megkérdezem?
Hetek óta hordom már a kabátomban, de mióta hazavittem, meg se mertem nézni. Ha újra és újra előveszem, a végén még gyanút fog és akkor ki kell találnom valamit, de a kisördög már ott lesz és tönkre is tehet mindent. Az ilyesmire nem szabad számítson. Ez úgy kell jöjjön, mint az első "szeretlek" ott a szobája közepén, a nyitott ajtó előtt, a vacsorához sietve, mikor ügyetlenül visszafordult és majdnem keresztülesett rajtam, de mégis a karjaimban végezte. A szám csak véletlenül került a füléhez. Ezt gondoltam akkor. De később éreztem már, hogy ilyen véletlenek nincsenek.  
Az örök negatív erre is azt mondaná: önző dolog. Érzem, de nem cipelem egyedül a terhet. Hát felszítom, odalököm elé, mondván "kezdj vele te valamit!". Nekem túl nehéz. De én ebben sosem hittem. Sülhet el rosszul, de akkor is a szándék a fontos. Főleg, ha már ismer annyira, hogy ezt bármikor tisztán lássa benned.
Még mindig idegesen matatok a zsebemnél, de ő már a naplemente foszlányait nézi. A kellemes, még zöld lombokba figyelmeztetően belekap a hűvös, őszi szél, jelezve, hogy mindjárt eljön újra. De akkor szép lassan őket is viszi magával. Teszi mindezt immár harmadszor, mióta először megláttam őt. Most minden róla szól a fejemben. És ekkor ügyetlen leszek. Eddig könnyen ugráltam kőről kőre, mikor a sötétben az ódon lépcsőkön kaptattunk. Most a kezem se fér a zsebembe. Hihetetlen, hogy ez a kis doboz pont ugyanakkora, mint mikor beletettem, mégis mennyivel nagyobb. Kivenni borzasztó nehéz. A magabiztos férfi felüvölt bennem és közli, hogy biztos benne: ez is csak véletlen. Igen. Pont mint a szám a fülénél pár éve. A következő pillanatban rám néz és a mosolya olyan, mint mindig. A kék szemek ugyanolyan elevenen csillognak. És a száj... mint mindig most is felfelé görbül. Történjék bármi, ő optimista marad. Mellette nem lehet elkeseredni vagy egykedvűen, gépiesen, hétköznapian élni. Már nem a zsebemben a kezem, hanem kettőnk előtt. Meg sem néztem hol állunk... le lehet itt térdelni egyáltalán? Gyerekkorom óta nem volt sáros a térdemen a nadrág. Egy pillanatra még az is beugorhatna, hogy mit fog szólni édesanyám. Régi reflex egy régi problémára. Vajon nem arra vágyik, hogy ezt szebb és különlegesebb helyen tegyem, egy szebb és különlegesebb pillanatban? De már hárítok is magamtól... hogy mégis mi lehet ennél őszintébb, mint megkérni annak a falunak a főterén állva, amely felnevelte őt nekem? Mi lehet annál igazabb, mint akkor és úgy tenni ezt, amikor már nem tudom magamban tartani tovább, és úgy ahogy ez a pillanat épp bennünket talál? Mindez annyira távoli hang... nem az az erős, határozott kétely, hanem apróságok sora csupán. Távolról hallom a saját hangom, ahogy a teljes nevét kimondom, majd eztán: "...hozzám jössz?"