Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Ezt a történetet nagyon régen hallottam attól, akit szerettem. Csak annyit fűzött hozzá, hogy...
Az öregtorony elkészül, Csege óriásit lép...
-Mi dolga volt ott?<br /> -Eltévedtem.<br /> -Ez elég gyenge magyarázat, nem gondolja? Valami...
Nem sokan hittek benne, hogy az emberhúsra ekkora a kereslet. Azt pedig végképp nem gondolták...
Első írásomat szeretném megosztani veletek. Tartalmaz valós városokat, de nem követi szorosan...
Friss hozzászólások
FandomSlasher: Szia. Engem érdekelne a sztori...
2021-03-07 13:32
Pavlov: Mit keres itt ez a történet az...
2021-03-06 18:50
candy's: Párszor én is szétszedtem már...
2021-03-06 18:24
vikvik1: A történet fikció (sajnos). Az...
2021-03-04 23:56
ZaneZ: Nos. Tudod, mikor megláttam az...
2021-03-04 22:44
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Befejezetlen symponia

Megálltam. Éreztem, ahogy lábamból lassan elfogy az erő, hogy nem képesek a járószerveim többé arra, hogy elássák feladatukat. Álltam… egy helyben meg se moccanva.



A nap sütött, élveztem amint a lágy szellő a hajszálaimat egyenként megborzolja, hogy beférkőzhessen fejbőröm, tudatom rejtett zugaiba, hogy átjárhassa gondolataim, megleshesse mi is az, amit az elkövetkező percekben tervezni fogok. A hűs fuvallat néma, nagy és tátongó ürességet talált ott, ahol az előző percekben korszakalkotó tervek tolongtak, egymást kiszorítva úgy, hogy hallhattam őrjöngő sikolyukat, amint az agyamból egyenesen a föld felé vették útjukat azért, hogy leérkezvén széttörjenek a kemény forró aszfalton.



Álltam… álltam és vártam, míg lábamba visszatér az energia, a nyers erő, ami képes lesz arra, hogy a következő lépést megtegyem, ami elég lesz arra, hogy a bal lábam után a jobbat, majd megint a balt megmozgassam annak érdekében, hogy az apró részecskékből felépülő testem összes tagja továbbálljon és befejezze azt az utat, amit már több órával ezelőtt megkezdett.



Már vagy két órája gyalogoltam. Fogalmam nem volt arról, hogy hova, merre miért, de sétáltam. Az oly ismerős környék, amit annyira ismertem, mint a tenyerem, most hirtelen egy káosszá vált. Akármerre nézek ismeretlen tájakat vélek felfedezni, nem tudom kié az a ház, ki az-az ember, aki jön velem szemben és előre egy hatalmas, telt és megnyugtatóan búgó hangján „Jó reggelt” kívánt nekem. Tudatlanul bolyongtam a környéken, amiről azt hittem, hogy ismerem, de most tisztult le bennem, a fejemben, az agyam minden apró mélyedésében most vált világossá az a tény, hogy eltévedtem!



Megálltam.



Fejem szépen lassan a testemmel együtt egy szabályos kört írt le annak érdekében, hogy hátha valami kis pontot talál a szemem apró, a fáradtságtól már teljesen beszűkült bogara. Néztem, nézelődtem balra és jobbra, de sehol semmi. 



Megálltam.



A csöndben, amely lelkem teljes megnyugvását eredményezte hirtelen belecsapott egy fülsiketítő fütty. Szívem kalimpált, pulzusom rögtön a fellegekben járt, láttam, ahogy lüktető mivolta Szent Péter elé áll és belépést nyer a mennyek országába, majd egy gyors pillanatban megcsapott a levegő összesűrített száguldó áramlata, ami úgy járta át a testem, mintha egy hóhér óriási penge élű bárdja súlytana le a csigolyáim közé, pontosan fájdalmat nem érezve. Magam előtt megpillantottam élettelen ábrázatom porosan a földön gurulva magam előtt. Rémületemben nem tudtam mit kezdeni magammal, felkaptam és rohantam, rohantam ahogy csak a lábam erejéből telt. A következő percben láttam, hogy a két párhuzamosan futó sínpár kellős közepéig jutottam és hogy a fülemet siketítő zaj annak a vonatnak a mozdonyából származott, ami most felém száguld mit sem sejtve és törődve azzal, hogy ez a megrémült fiú mit érezhet, amint a több száz tonna elképzelhetetlen sebességgel száguld felé. 



Szemem előtt hirtelen megjelent anyám, amint világra hozott, éreztem bőrömön a nedvességet és a fájdalmat, ami miatt üvöltöttem, bömböltem, hiszen vertek, már a születésemkor verték a testem hátsó felét. A következő pillanatban már az iskolapadot koptatom és megint sírok, de most csendesen csak magamban. Nem a testem, hanem a lelkem sír… össze voltam törve, de amint felfogom a helyzet ironikus mivoltának a lényegét már egy parkban futkározok boldogan testem-lelkem kiegyensúlyozva, a tökéletesség határait súrolva, a nap andalító melegében játszok a természet adta szépség erejével.



A két egymással párhuzamos sínpáron száguldozó óriási fémszörnyeteg mit sem törődve az emlékeimmel közeledett, egyre csak közeledett felém. Az utolsó talán már az-az utáni pillanatban valami láthatatlan, megfoghatatlan, leírhatatlan, de jóságos erő megragadott az ingemnél fogva és elragadott a szörny kárörvendően mosolygó ábrázata elől. Éreztem a vastömeg súlyát a testemen, amint elment mellettem. 



Megálltam.



A fejlődés megállíthatatlan szelleme mellett álltam és néztem a vagonokat, amint elsüvítenek mellettem. Egy szemvillanás alatt valami igen csak szokatlan dolgot fedeztem fel a vagonok tartalmát illetően. Akárhogy is, de a kocsikból kezek, lábak néhol akár fejek is lógta ki és a szívemet és a fülemet egyaránt megcsapta a félelem érzete és hangja. Nem tudom, hogyan és miért, de rohantam, menekültem ettől a rettenetes helytől, nem néztem merre megyek a célom csak az volt, hogy minél messzebbre jussak ettől a rettenettől, ami átjárta a lelkemet.



Megálltam.



Körbenéztem.



Csodálkozva vettem észre, hogy félelmem nagyobb erőt adott nekem, mint akármi más és itt tudatosult bennem mekkora hatalma is van valójában az emberi testhez képest az érzéseknek. Az érzések irányítják az életünket, nem tudjuk, de így van; az érzés nagy úr és hatalmas magasságokba emelhet, de ugyanezzel az energiájával félelmetes, sötét, rideg végeláthatatlan gödrökbe is ledobhat minket.



Megálltam.



Körbenéztem.



Csodálkozva vettem észre, hogy beértem a városba, oda, ahová eddig csak a szüleim kíséretével tehettem be a lábam; óriási érzés volt most először felügyelet nélkül végigjárni azokat az utcákat is, amiket eddig a szüleim rejtettek előlem. Az öröm, ami elárasztott egy pillanat alatt rettegésbe csapott át, amikor megláttam mi történt itt. Láttam, csak láttam. A szemeimmel vizsgáltam a történteket, de többre nem voltam képes csak nézni… nézni azt a felfoghatatlan pusztítást, ami itt végbement. Gyermekfejjel megérteni nem tudtam milyen erő képes arra, hogy ilyen pusztítást csináljon, nem értettem, hogy az ember mire lehet annyira dühös, mi válthat ki belőle ilyen érzeteket, hogy ekkorát vétsen saját maga ellen. Számomra ismeretlen nyelven fehér festékkel üzletek kirakataira ismeretlen szavak ismeretlen mondatokat alkottak, de mindenhol ugyanaz az ismeretlen mondat csillogott a por, a kosz és a törmelékek közül, mert az egy legyalázott hellyé vált. Az a város, ami életem egyik legfontosabb és legmeghatározóbb pontja volt. Szememet lassan cseppenként elfoglalták a könnyek, lassan nem láttam már semmit. Látószervem világa elhomályosodott lelkem előtt megjelent ez a környék abban a mivoltában, amiben valójában kellett volna, hogy tündököljön. Sétáltam a napsütésben az utcán, előrefutottam lehagyva édesanyámékat, hogy én pillanthassam meg először a sarkon álló cukrászdát, és én érhessek oda először. Ám amikor odaértem nem találtam a cukrászdát, helyette ott volt a párhuzamos sínpár és a vasszörnyeteg mosolygott rám… rémülten estem hátra, amikor kitisztult a látásom és észrevettem, hogy valamiben megbotlottam. A könnyeim még mindig folytak, de már kialakították a saját útjaikat, hogy ne zavarják szemem világát abban, hogy láthassák mi történt ezzel a kis apró gyöngyszemmel az életemből.



Felálltam.



Megnéztem.



Megnéztem mi lehetett az, amiben elestem. Egy nagy test volt előttem letakarva, kíváncsiságom hajtott, hogy felhajtsam a leplet megtekintve azt, amit már tudom, hogy nem lett volna szabad látnom. A portól befeketedett lepedőt megfogtam és szépen lassan elkezdem húzni le a mozdulatlan testről. Megrémültem a látványtól. Egy halott ember volt, akinek csontjáról teljesen le volt égve a hús, vérző gennyedző kelések voltak a kevésbé sérült testrészein és megpillantottam egy kártyát, ami valószínű a munkahelyén hordott névjegykártyája lehetett, teljesen beleolvadva testének egy részébe.



A rémülettől szemem megint elhomályosodott és nem tudtam mit tenni a félelem elhatalmasodott rajtam és mozgatta a lábaimat. Én nem akartam mozdulni, mert a testébe égett kártyán még olvasható volt a név… 



Megpillantottam.



 Elolvastam.



Abban a másodpercben, amint az információ eljutott agyam egyik legmélyebb barázdájába a félelem eltűnt, a rettegés eltűnt, valami leírhatatlan érzés lett rajtam úrrá és futás helyett szépen lassan megfordultam, suttogtam egy számomra is érthetetlen szót és elindultam.



Sétáltam.



Lassú léptekkel elértem a cukrászda sarkát és leültem a pusztítás után maradt romok legtetejére és egy dermesztően forró gondolat járta át a testemet. Üvölteni volt kedvem, de csak egy szót tudtam ismételgetni magamban…Édesapám… Édesapám.



Újabb könnyzuhatag árasztotta el a szememet, de most nem láttam semmit magam előtt; sötétség volt úgy a lelkemben, ahogy a szemem előtt is. Majd egy pár perc eltelte után arra lettem figyelmes, hogy egy férfi sétál felém. Apám volt az és leült mellém. Éreztem az illatát, testének melegét, ami olyasfajta biztonságot sugárzott, mint semmi hozzá fogható. Valamit mondott, de számomra kivehetetlen szavakkal fogalmazta meg és amint egy kicsit közelebb hajoltam hozzá egy pillanat alatt eltűnt és máris a cukrászda igazi pompájában ültem édesanyámmal és testvéremmel, miközben egy sütit ettem, jóízűen, boldogan! Az öröm, ami elárasztotta a lelkemet miközben az édes piskótatészta a beletöltött krémmel a testem minden apró zugát megtalálta és ellepte. A tisztaság, a pompa, ami a cukrászdát jellemezte…  



Futottam.



Futottam addig ameddig a szem ellátott és nem törődtem semmivel. Hajtott a harag, a düh, a kétségbeesés, mi lesz most velem, nincs családom, nincs nekem semmim! Mi viheti az embert bele ilyen mérhetetlen gonoszságba, ilyen… ilyen megfogalmazhatatlan rombolásba. Kinek lehet ebben öröme.



Rohantam.



Amerre néztem hullákat találtam magukra hagyva, hol egyedül, hol egymásra pakolva és elégetve. Az égett hús és ember szag kezdett elviselhetetlenné válni. Nem bírtam már ezt az iramot, de éreztem nem állhatok meg, mert, ha elhagy az erőm meghalok, itt halok meg ezekkel a szerencsétlenekkel… nem tehettem mást!



Rohantam.



A távolban megpillantottam egy vasútállomást telis tele emberekkel! Egymás után szépen sorban szálltak bele a vasszörny belsejébe. A szörny hátrapillantott és gúnyosan mosolygott rám, megijedtem, de félelmemet legyőzve rohantam tovább. Elbújtam az állomáson és onnan figyeltem, hogy egy pár zöld egyenruhás ember erőszakkal tuszkolja be az embereket a vagonokba…



Ugyanaz az ismeretlen szó kacsintott rám a vagonokról, mint ami a városban is. Nem értettem. Elolvastam és nem értettem, miért kell az embereknek bemászniuk a szörny belsejébe és hogy arcukra miért ül ki a halálfélelem és hogy engem miért szorongat valami fojtogató nehéz elviselhetetlen érzés.



Megálltam.



Éreztem, ahogy lábamból lassan elfogy az erő, hogy nem képesek a járószerveim többé arra, hogy ellássák feladatukat. Álltam… 



egy helyben meg se moccanva.



 



 



Egy szó a vagonokon, nagy fehér betűkkel:



                            JUDE



 

Hasonló történetek
2913
De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…
3572
Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: