Befejezetlen - könyvtárban

D. nem szerette a szemkontaktust. Szex közben legalábbis, nem igen törődött vele. Az egyszerűség és a gyorsan feledhető menetek híve volt, amik egyik résztvevőnek sem okoztak problémát. A nők egy kocsi hátsó ülésén, vagy egy bár mögött, lépcsőfordulókban ahova -akár egy gyors, nyári vihar elől - behúzódni lehet… szinte egyformák voltak.
A szőkék… talán a szőkéket jobban szerette, bár ez sem volt igazán kitétel.

Hannah barna volt. Miközben beszélt hozzá, D. agyában átvillant a gondolat, vajon milyen lehet az arca, amikor elélvez? Saját magát lepte meg a legjobban, hogy kíváncsi rá.
Vagy egyáltalán élvezett-e valaha már? Igazán, izzadtságban fürödve, félig öntudatlanul, vágtázva, sikoltva, fenn akadt szemekkel?
Nem.
Ez szinte teljességgel kizárt.

Ha nem tudta volna, hogy alig múlt harminc, a külseje alapján megesküdött volna rá, hogy tíz évvel fiatalabb. És ha a szemébe nézett arra, hogy minimum tíz évvel több.
Hannah kicsi volt, magasságához mérten előnytelenül vastag holmikban járkált. Amikre D. akkor sem talált mentséget, ha számításba vette, hogy a viktóriánus épületek közel sem egyenletesen fűthetők tél közepén.

A nő egy szörnyű, méregzöld, kötött mellényt viselt, alatta valami turkálós blúzt (vagy örököltet, egy kutya). Mindezt megkoronázta egy divatosnak semmiképp sem nevezhető kordszoknyával, pamutharisnyával és egy puha bőrcipővel. Egy halálosan unalmas, arany számlapos karórán és egy szolid fülbevalón kívül nem viselt mást, csak a vékony keretes szemüvegét. D.-nek, aki Tommy Hilfiger nadrágban és Hugo Boss felsőben, színben tökéletesen illeszkedő pulóverben állt, mindez szemfájdítóan otrombának hatott.

Ha a Csúnya Betty folytatásához keresnének valakit, Hannah kérdés nélkül átrepülne minden akadályt. Leszámítva, hogy az arca nem volt elég darabos egy ilyen szerephez... Nem, kifejezetten szép volt amikor nevetett, az orra pisze, finom metszésű, a szeme mogyoróbarna, tele meleg, okos, tiszta fénnyel. D. átkozottul ritkán találkozott értelmes pillantással. A Dögkútban (ahogy magában nevezte a klubbot), már az is csodaszámba ment, ha valakinek látszódott a szeme színe a kitágult pupilláitól. Nemhogy Verlaineról tartson értekezést.
- Ha már a szimbolistáknál tartunk, esetleg mit szólna Valéryhez? Francia. Szerintem imádni fogja - átvette a nőtől a könyvet, és kinyitotta. Tekintete találomra siklott végig az egyik soron.


"Ki bírja el, tele az éji bűvölettel
az irgalmatlanul tündöklő ég alatt,
hogy nem tép ki sikolyt magából, tiszta fegyvert?"


- Hmm… - a keze szinte beterítette a könyvet, végigpergette a lapokat az ujjával, csak az élvezet kedvéért. De hiszen pontosan ezért járt ide. A könyvek szagáért. A csendért. A szavakért. A titkos jelekért a lapok között. Soha se érdekelték a könyvesboltok sterilen felsorakoztatott bestsellerei. És soha se maradt túl sok ideje az olvasásra. Visszaadta a nőnek a könyvet.

- Rendben, kiveszem - összeértek az ujjaik. Szerette volna ezt nem észrevenni, ahogy azt sem, hogy a nő lélegzete alig észrevehetően elakadt.
- Elnézést. Máris… - fordult el tőle, a pulthoz lépett, és meglökte a könyvhalmok között megbújó egeret, hogy életre keltse az ősrégi, könyvtári monitort.

Hannah keze egyszerű volt, gépeléshez és papírmunkához igazított körmei rövidek, kerekek, dísztelenek. Két bütyök volt a jobb kezén, egy a gyűrűs, egy a középső ujján, az örökös toll szorongatástól. Miközben magyarázott, az ujjai életre keltek, akár egy varázslatos karmesternek. Hihetetlen könnyed, légies táncban gesztikulált velük, vagy simította hátra a haját a füle mögé. D. sokszor nem is figyelt igazán rá, mert inkább azon tűnődött, mennyire illene azok közé a játékos, nőies ujjak közé a farka. És halvány fogalma sem volt róla, hogy ennek mi volt az oka?

Az ellenpólusok.
Egyszerűen csak az ellenpólusok.
Az életében jöttek-mentek a kurvák. Kezdve a mostohájával, aki kénye-kedve szerint rángatta végig az országon, ha egy aktuális pasi után kellett költözni. Az olyan nők, mint Hannah nem igazán voltak rutinosak benne, hogyan kell a hátsó ülésre dőlni és menet közben megszabadulni a bugyijuktól is.

- Megint éjszakázik? - kérdezte a nő, miközben elvette a pultról a könyvet és beolvasta a kódját a rendszerbe.
- Valami olyasmi - dünnyögte D.. Önkéntelen mosoly szélesedett az arcára, mikor elképzelte, milyen is lesz egy verseskötettel a zsebében megérkezni Belluccihoz. A tag volt annyira balfék, hogy úgy gondolta, megtakaríthat magának valamennyit az italpultból. D. sok mindent tolerált az alkalmazottaknak, de két dolgot azonnal és könyörtelenül megbüntetett: a lopást és a nő verést. Se a kassza hiányt, se a fogatlan sztrippereket nem viselte.

- Akkor úgy állítom be a dátumot, hogy csak a hó elején kelljen visszahoznia. Tudja, a szünet miatt.
- Rendben.
Hannah visszaadta a plasztik kártyáját. Felcsillant rajta egy arckép és egy név. Előbbi az övé volt (sötét haj, kialvatlanság és komoran összevont szemöldök), a név viszont hasonlóképp kölcsönzött volt, mint a könyvei. Shane Robertson. D. egy percig sem tartott tőle, hogy a jó öreg Shane ne szolgáltatná vissza a köztulajdont. Shane Robertson megbízható, korrekt adófizető volt. Patyolattiszta múlttal. Éppen az olyan rendes nőkhöz való, mint Hannah.

A nő hangja zökkentette ki a merengésből. A könyvet is a pultra csúsztatta, elindította a nyomtatást.
- És hogy tetszett Verlaine?
- Mint a soft pornó. Sokat hagyott a képzeletnek - Hannah egyszerre nevetett és pirult el. D. arra gondolt, hogy le kéne vennie a szemüvegét. És azt a szörnyű mellényt. Hogy lássa a melleit. A kezében felbizsergő rutinnal úgy tippelte, hogy tökéletesen a tenyerébe illők lehetnek.

Hannah elé tette a kölcsönzésről szóló igazolást és egy tollat, hogy aláírja. D. felvette az agyon kopott, műanyag vackot, és ahogy az állapotából látszott, nem igen volt hajlandó fogni. Röviden még próbálkozott vele, de csak a neve kezdőbetűjét véste még mélyebbre a vékony papíron.
- Adok másikat… pillanat… - a férfi ösztönösen a zsebébe nyúlt.
- Van nálam - vette elő a Parker tollát, aminek acélozott feje akkor is jó szolgálatot tett, mikor legutóbb egy túlpörgött fizető vendég tenyerébe kellett állítani, hogy kicsit lehűtse magát.
Shane Robertson.
A név a papíron olvasható volt, lendületes, törésmentes. D.-nek emlékei se voltak, mikor hagyta hátra azt, amit az államtól kapott.
Hannah csak egy futó pillantást vetett rá, a mosolya is személytelenné vált, mint búcsúzáskor.
- Hát akkor, jó szórakozást hozzá, mr. Robertson.
- Már mondtam, hogy Shane - Hannah lesütötte a tekintetét, majd óvatosan megismételte.
- Shane.
- Jó éjszakát, Hannah.


Ugyanaz a rutin, ugyanaz a mozdulatsor. D. kilépett a könyvekkel zsúfolt kis irodából, ahova a kölcsönző pultot beépítették, és ami Hannah vára volt. Becsúsztatta a verseskötetet a külső zsebébe, megtapogatta alatta a mobilját. Ha nincs hívás, az jó. Akkor Bellucci otthon ül a seggén és a tévét bámulja. Jobbra fordult a főbejárat felé, a szeme sarkából látta, hogy a ruhatáros nő lekapcsolja a villanyt. Szerette a zárórákat. Az induló emberek készülődését. Meglephetők voltak. Biztonságban érezték magukat félig az otthonuk irányában. Mitch, a biztonsági őr ugyanolyan arckifejezéssel unatkozott a kis asztala mögött mint mindig, összehajtott újságja és gondosan elmosogatott bögréje jelezte, hogy igencsak mehetnékje van már.

- Hogy van, mr. Robertson? - D. lassított, hogy néhány szót váltson a férfival. Kicsit elhízott, lelassult alak volt, az a típus, aki imád beszélni egy olyan helyen, ahol előírás csöndben maradni.
- Jól, köszönöm. És a család?

Mivel D. nagyon korán megtanult érdeklődést színlelni és félszavakra figyelni, Mitch heti beszámolója alatt elmerenghetett egy kicsit azon, hogy mennyire nincs kedve bárhova is menni az este hátralévő részében. Az emberei… ugyanaz a rinyálás, mint általában. A Dögkút… soha se ivott munka közben. A lakás… semmivel sem otthonosabb, mint egy kihallgatószoba. A szeretője… na, az tényleg a rinyálás a köbön.
Azt is elfogadhatóbb alternatívának látta, ha felül a metróra és olvas a végállomásig.
Hümmögött valamit Mitch egyik poénjára (még az volt a szerencse, hogy az öreg segítőkészen ráröhögött mindegyik viccére) és próbált a főbejárat felé oldalazni.

Közben elmentek mellettük az utolsó látogatók is, főleg egyetemisták, akik még a vizsgaidőszak drukkjában könyveket halmoztak a hónuk alá. D. arra gondolt, hogy Hannah ujjai mindegyik borítót fellapozták.
Hirtelen kaparni kezdte a torkát a cigaretta utáni vágy.

A ruhatáros nő is feltűnt, nyugdíjas félállású, bronxi asszony volt, nyugtalanító hunyorgással. Menet közben bújt bele a kabátjába, a nyaka köré tekerte házilag kötött sálját. D.-nek volt egy olyan baljós sejtelme, hogy Hannah szörnyű mellénye is a göcsörtös kezei közül született a világra.
- Ne tartsd már föl az urat, Mitch! Péntek este van! Szerinted itt akarja tölteni az egész éjszakát?
- Jól van, jól van, hát ő kérdezett.
- Téged nem is kell kérdezni, Mitch! Menj, készülődj inkább! - a férfi morogva, nehézkesen feltápászkodott a gurulós székéből, kikapcsolta a rádióját. Intett neki.
- Jó éjt, mr. Roberston!
- Jó éjt, Mitch.

D. a nő elé lépett, készségesen kinyitotta előtte az üvegezett ajtót és előre engedte.
- Köszönöm, igazán kedves - mosolygott rá a másik, majd kinyitotta az esernyőjét és elindult lefelé a lépcsőn.
Léptei visszhangját elnyelte a hó. A metró irányába sétált. Az épület, ami egykor bizonyosan patinánsan ragyogott, sötéten és grafitiktől piszkosan vetett árnyékot rá. A könyvtár előtti parkolóban már csak két autó állt. Az egyik az övé, a másik egy ósdi, lepukkadt Ford, átkalapált hátsó ajtóval… mintha csak Hannah ruhatárának tökéletes tükörképe lenne. D. röviden felhorkantott, egy pillanatra megtorpant a visszacsukódó ajtóban. Keze önkéntelenül is a cigarettás dobozt kutatta a kabátjában, majd rájött, hogy a kocsiban hagyta.

Felpillantott a szemközti házakra. Nem értette a hangulatát ma este. Talán a feketén sebzett égből hulló hóesés tette, vagy a közelgő Hálaadás… néha percekre, órákra megtámadta valami örvénylő félelem, mintha egy gigantikus lyuk tátongana a mellkasa közepén és azon keresztül szivárogna át a semmibe. Lehunyta a szemét. A stressz. Még jó, hogy néha megüti a pánik szele. Az olyan helyeken, ahol nem kell biztonsági kamera az ajtó elé. A régimódi, csendes könyvtárakban. Az olyan nők mosolyától, akik számára Shane Robertson a valósághoz tartozik. Vajon mit csinálna a jó öreg Shane? Elhívná randizni a nőt.

Randevú.
D. magába nyelt egy kacajt.
Elképzelései se voltak már egy tisztességes randevúról. Mégis… valamiért piszkálta a fantáziáját.

Tudta, hogy meg van a lehetőség. Hozzászokott, hogy improvizáljon, ebben a szakmában nem árt felmérni, hol van a hátsó kijárat. Ez néha máskor is jól jött, mint most…
Miután aláírta az átvételi papírt, a Parker tollat a pulton sorakozó könyvek gerincéhez tolta. Akart egy lehetőséget. Hát csinált magának egyet.
Ugyan a gondolatmenete végén járt, a lábai már jóval előbb megfordultak vele, és elindultak visszafelé. Mitch meglepetten pillantott fel az asztala mögül, éppen egy fekete táskába gyömöszölt valamit. D. anélkül ment el mellette, hogy lassított volna.
- Csak egy pillanat, Mitch. Itt felejtettem valamit.
- Részemről zárok, hátul jöjjön ki!
- Rendben, viszlát!
- Viszlát! - D. hálát adott minden hosszú percért, amit a férfi asztala előtt ácsorgott, az üres fecsegését hallgatva. A Mitch félék számára a világ fekete volt és fehér. És benne Shane Robertson egy megbízható alkatrészkereskedő.

A befelé vezető folyosón csak a zöld menekülési lámpa égett, és a meleg, sárga fény a kis iroda ajtajából. Ahogy sejtette, Hannah ugyanott volt, ahol hagyta. A pult mögött, a számítógépnél ült. És a fenébe is… még így, a péntek esti fáradtsággal az arcán is szép volt!

D. megállt, alig egy lépéssel előbb, hogy láthatóvá vált volna az alakja az ajtóban. Inkább a megszokás lassította le, tekintete rutinosan futott végig a helységen, az üresen árválkodó olvasó asztalok fölött. Hangokat keresett, amik valaki máshoz tartozhatnának. De a könyvtárban csak a számítógép zúgott és Hannah széke reccsent meg, mikor hátradőlt benne, és kifújta a levegőt. Fél kézzel levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét. Egy hosszú pillanatra a tenyerébe temette az arcát, aztán előhúzott egy dossziét. Félig oldalra fordulva kinyújtotta a kezét és a pult tetejéről felemelte… éppen a Parkert!

Írt vele néhány sort, majd lapozott és az előtte pihenő, hosszúnak tűnő dokumentumba mélyedt.
D. majdnem hangosan felnyögött, mikor a toll kupakját a szájába csúsztatta. Valószínű fel se tűnt neki, hogy nagyjából kétszáz dolláros az íze.
Hirtelen nagyon is melege lett. Kibújt a kabátjából, átvetette a karján. Érezte, hogy a belső zsebében pihenő Colt finoman a testének koccan. Az egyetlen dolog, amit ma este Bellucci szájába tervezett tolni.
De ha már kitátott ajkakról van szó… Sokkal nagyobb élvezettel nézte volna, ahogy Hannah nyelve valami máson körözget.

- Itt hagytam a tollamat - a nő összerándult, kiesett a kezéből a papír, a szájából az említett eszköz.
- Jesszusom! Uram atyám! - pattant fel a székből, a szívére szorította a kezét. A nyomástól elődomborodó mellek látványa csak megerősítette D.-t abban, mennyire okos ötletei vannak.
- Mr. Robert… Shane! Nem tudna valami zajt csapni?
- Nem szokásom.
- Jézus… azt hittem, elment! - csak egy pillanatra nézett rá, szemüveg nélkül finoman hunyorgott, bizonytalanná vált az arckifejezése. Kitárta a kezét és végignézett az előtte elterülő, rendszerezett könyv és papír kupacon - Oké… rendben… megtaláljuk. Hol látta utoljára?
- A szájában.
- Hogy hol?
- A szájában. Alig fél perce, hogy szopogatta.
- Ó! Tényleg? Nem tudtam… csak… csak… a kezem ügyében volt… - magas labdaaaa!

Ellökte magát az ajtótól, és meg se próbálta leplezni a hangjában a rekedtes élt.
- És mindent a szájába vesz, ami a keze ügyébe kerül? - Hannah elfintorodott, amolyan “Marha vicces vagy öregem” fintorral, amit D. sok éves rutinnal olvasott le a nők arcáról. Hannah válasz helyett eltolta a székét az útból és végigemelgetett mindent az asztalon. A toll testét gyorsan megtalálta, kitette a pultra.

- Mindjárt… asszem elgurult - motyogta, majd eltűnt D. szeme elől. A férfi elfojtott egy mosolyt, megkerülte a kölcsönzésre kijelölt pultot és belépett a kis szentélybe. Két személyes volt, két asztallal, két monitorral, két zárható fiókkal. A fal felüli oldalon egy plafonig nyúló polcrendszeren visszahozott, megcetlizett, félretett könyvek, dvd-k, újságok, cd-k halmai várakoztak számára ismeretlen sorrendben. Egy hervadófélben lévő cserepes virággal a szomszédságukban. Sehol egy személyes fénykép, egy gyerekrajz, egy árulkodó szívecskés bonbon. A felhalmozott kuplerájból tudta, melyik Hannah asztala. A másikon egy gemkapocs sem árválkodott.

Ahhoz támasztotta a csípőjét, lepillantott a földön térdeplő alakra. A legutolsó ember, akit ilyen testhelyzetben látott, éppen az északi bekötőút melletti erdőben kúszott a kirándulótáblák felé. Egy reflektor világította meg a hóban hátra hagyott vérnyomait. Vastag, duzzadt patakot eresztett valamelyik artériájából, csak még nem akarta tudomásul venni, hogy percek választják el a The end felirattól.
- Hagyja a fenébe, Hannah.
- Nem, ezért jött vissza.
- Csak egy toll. Mi lenne, ha megtartaná? - és venne az árából valami értelmes ruhát? Hannah akár egy macska előre nyújtózott, mélyen benyúlt a fiókos szekrény alá, egész félreérthető nyögéssel tapogatta ki az alját. D. alig hallhatóan felszisszent az elé pucsított, kerek fenék látványától. A szűk kordszoknyára varrt farzsebek mintha csak incselkedő jelzőtáblák lettek volna: ide paskolj, haver!
Oké, ilyet azért már elég rég látott…

Rövid küzdelem után a nő győztes kis kacajjal felmutatta a kupakot.
- Tudtam, hogy itt lesz! - emelkedett térdre, majd lábra, menet közben a harisnyáját porolta. Csak akkor vette észre, hogy támaszként a férfi kezét használta, mikor már előtte állt. D. megszorította a kezét, hogy megtartsa a súlyát. Egy pillanatig így álltak egymással szemben, összekapaszkodva, mintha egy elcseszett bemutatkozás megmerevedett viaszbábúi lennének. D.-n átszaladt a tenyeréből áradó melegség és a felismerés: először érintheti meg igazán. Nem futólag. Nem a könyvek árnyékában.

Hannah volt, aki előbb mozdult, túlontúl is sietősen húzta ki a kezét az övéből és elfordult. Felvette a tollat, rácsúsztatta a kupakját.
- Elnézést - D. összeráncolta a szemöldökét.
- Miért csinálja ezt?
- Micsodát? - kérdezte a nő, miközben felé nyújtotta a tulajdonát. D. nem vette el, még csak rá se nézett.
- Mindig elnézést kér, amikor hozzám ér.
- Igazán? Nem… én nem hiszem, hogy ez így van - váltott zavart színre a nő hangja, elkapta róla a pillantását.
- Hannah? - a nő észrevette a szemüvegét. Sietve oda kapott, felemelte és kinyitotta. D. ösztönösen közelebb lépett, elzárva a szűkös kijáratot a pult végében.
- Ne vegye vissza! Túl szép hozzá a szeme, hogy elrejtse - más nők valószínű kacarásztak volna a bókon, de Hannah a megszokott módon reagált. Az arca megmerevedett. Szinte lassított felvételként a helyére csúsztatta a szemüveget.
- Köszönöm, de értékelem, ha látok.

Randevú.
Emlékeztette magát józan hangon. Shane elviszi Hannah-t vacsorázni. Moziba. Sétálni. Múzeumba. Bowlingozni. Akárhová.
D. felsóhajtott, félredobta a kabátját az üres asztalra, egy lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot. Felemelte a kezét, talán túlontúl gyorsan, mert Hannah hátrahőkölt. D. felé mutatta a tenyerét, mintegy jelezve, nincs szándékában bántani, majd nagyon óvatosan levette róla a szemüveget.

Hannah nem tiltakozott, még csak meg se nyikkant. Lélegzet visszafojtva nézte, hogy összecsukja és gondosan a bekapcsolt monitor mellé csúsztatja. D. az álla alá nyúlt, és maga felé fordította a fejét.

- Nézz rám! - nagyon sok minden történhetett volna, és a férfi néhány opcióra fel is készült, mégis magát lepte meg a legjobban a megkönnyebbülés hulláma, amikor Hannah egyszerűen csak szótfogadott neki. A szemei ilyen közelről még varázslatosabbnak tűntek, ijedtnek, mégis… talán várakozónak is egyben. A nő mellkasa mélyen emelkedett és süllyedt, a mellei alig érezhetően értek az alkarjához. D. azonban semmi másra nem akart most koncentrálni, csak az arcára. Tekintete végigsiklott a vonásain, az elszórt szeplőkön az orra körül, a hátra kényszerített, fejtetejére simuló frizurájáig.

- Engedd ki a hajad! - utasította azzal a hangsúllyal, amivel jóval mocskosabb dolgokat szokott kérni. Hannah-t kibontott hajjal… még sose látta. A tincsei néha makacsul elszabadultak és a szája sarkát söpörték, igen. De valójában fogalma sem volt, meddig is ér a haja. Éppen ezért a kérés ebben a helyzetben több volt, mint erotikus. Mintha csak azt kérte volna: vetkőzz!
Hannah dermedtsége talán éppen a hangsúly alatt tört meg, lassan emelte fel a kezét és húzta ki a rezes hajcsatot a levegőbe. A haja tömege egy pillanatig még őrizte a formáját, aztán a göndör, puha tincsek szétbomlottak és lassan leereszkedtek. D. kézfejére.

A haja a válláig ért, kezelhetetlen hullámokban keretezte és változtatta az arcát fiatalabbá. D. figyelmesen kisimította a homloka elé kéredzkedő tincseket, koncentráltan szemlélte a művét. Mutatóujja oldalával cirógatta végig a nyakát. Szétnyitotta az ujjait az állkapcsa fölött, majdnem beterítette tenyerével a nő fél arcát. Hannah-nak édes, kerek álla volt, egy kis gödröcskével a közepén. Belesimította a hüvelykujját. Aztán arra jutott, hogy mégis az ajkai a legcsábítóbbak, gyengéden átrajzolta a harapnivaló ívűket. Az alsó éppen húsosabb a felsőnél, könnyen nyíló, erről azonnal meg is győződött, mert közéjük csúsztatta az ujját. Annyira, hogy a fogak megkarcolják, a nyál átmelegítse az ujjhegyét. Amit utána finoman rásimított a nő arcélére.

Hannah ekkor oldalra fordította a fejét és a tenyerébe rejtett egy puha, meleg csókot. Olyan egyszerű volt, olyan letaglózóan igazi, hogy D. szaggatottan felsóhajtott. A pokolba Shane-el! Belecsúsztatta ujjait a nő göndör hajába, belemarkolt a sűrű tincsekbe és magához húzta a fejét.

Hannah túl finom volt hozzá, hogy ne legyen vele gyengéd, a teste azonban a kemény szexhez szokott. Az olyan csókokhoz, amik elvesznek és alkoholmámorban párosodnak. Nedves, tapasztalt ajkakon járt, amiken a csók csak egy rövidke, hangulatkeltő rávezetés volt a szopáshoz. A nő egy pillanatra megijedt ettől, érezte a szorításán, a teste feszülésén, ami mintha kába álomból ébredt volna, megremegett.

Lénye egy része sötét elégedettségben fürdött, és örült, hogy még senki nem csókolta így, a másik - az örökké éber - figyelmeztette, hogy a nő nem őt akarja. Csak a jó öreg Shanet. Ezért egy mély lélegzetvétellel visszavett a tempóból. Kiengedte fogai közül a nő ízletes, puha alsóajkát, incselkedőn végignyalta, aztán két keze között fogva, lassan hátrabillentette Hannah fejét, és eltávolodott tőle, hogy kapjon levegőt. És szabadságot.

Nem mintha úgy tűnt volna, hogy Hannah az elkövetkezendő percekben bármilyen döntést képes lett volna meghozni. Az arca kipirult, zavartnak és vágyakozónak tűnt… általában úgy nézett ki, mint akit nyakon öntött egy liter feromon. És rohadtul nem számított rá.

A nő keze a derekára siklott, belé kapaszkodott, mint akinek támaszra van szüksége. D. felkészült rá, hogy ellöki magától, de éppen ellenkezőleg, Hannah lábujjhegyre emelkedett és megcsókolta. Röviden, forrón. Picit bizonytalanul. Majd újra. D.-t mozdulatlanná dermesztette ez az ártatlan felajánlkozás, félig lehunyt szemekkel állt, a tekintetük összekapcsolódott. Most Hannah volt, aki az ő hajába túrt és visszahúzta a fejét. A szája kérlelte. Majd miután nem kapott választ, olyasmit tett, amire D. nem számított. Megharapta.

És tényleg megtörtént… tehetetlenül beleremegett.
Az ellenpólusok…
Abban a játékban, ahol minden érintés, minden mosoly, minden élvezés megfizethető. Vagy fegyverként használható. De Isten a tanúja rá, mindig megfizette az árát. A tíz perces meneteknek ugyanúgy, mint az éjszakákon át tartó színjátékoknak, ahol a kölcsönösség jegyében senki se kérdezett semmit azon kívül, hogy “Hogy szereted?”, “Mehet hátulról?” és az orgazmus csak hálás kisülése volt a feszültségnek. Pillanatnyi megálló két üveg tömény között.

Hannah más volt. Szinte az egész teste ráolvadt, mikor a nyakát járta be a csókjaival, a nyögése édes hívogatásként vert visszhangot a fülében. Akárhol érintette, akárhol ízlelte, a nő teste felcsendült, mint egy varázslatos dallam. Egy időre még arról is megfeledkezett, hogy az ajtót figyelje, bár kevés esélyét látta annak, hogy Mitch betoppanna. Helyette inkább megcsókolta, nyelvével kutatta szája puha mélységeit, és élvezte a sistergő vágyat, amit az ereibe csalt a nő viszonzása. Valami igazi. Valami átkozottul igazi. És őrült lenne nem elvenni azt, amit kínál.

Fél kézzel söpörte le a nő háta mögül az asztalt, vele a könyveket és a klaviatúrát. A másikkal szorosan átkarolta, megemelte és felültette rá. A keze rutinosan simult a térdeire, széttolta magának a lábait. A mozdulattal együtt a combján is végigsimított, és felhúzta a szoknyáját amennyire csak tudta. Majd egy kicsit még tovább, a combtövekig, míg a nő fenekének kerek íveit a tenyerébe nem tudta fogni a harisnyán keresztül. Mi az istenért visel valaki pamutharisnyát? Jézus! De legalább forró volt és sima, Hannah testmelege, izmai feszülése minden kellemetlenséget elfeledtettek vele. Belemélyesztette az ujjait és magához rántotta a csípőjét az asztalon. Megérintette a combja belső oldalát. Hannah megfogta a kezét és egészen a lábai közé húzta. Hozzá nyomta magát, a csípője mozgott, D. ingerelte a dombját, csiklója sejthető kis rügyét… Belesimította a harisnyát, és a bugyit a hívogató vágatba. A nő nedves és húsos volt, de ezt alig érezte az anyag mögött.

De nem is számított, mert Hannah ujjai rákulcsolódtak, szorították, a hangja magasabb lett, a zihálása gyorsabb. D. megragadta a fenekét és átrepítette a határon. Hannah feje hátrabillent, a torkából meglepett nyögés tört fel, amit - talán ösztönösen - fogai közé szívott ajka mögé zárt. D. látta, hogyan fehéredik el a kemény harapástól a hús, majd bukkant elő újból, duzzadtan, nedvesen, elnyíló csábításként. Szinte azonnal rácsapott, magába itta a nő élvezetének minden lélegzetvételét.
Őrült lenne, nem elvenni!

Hannah még mindig remegett, mikor áthúzta a fején a szörnyű, kötött mellényt, és két mozdulattal szétrántotta rajta a blúzt.
Őrült lenne, nem belé temetkezni!
D. egy pillanatra megállt és csodálattal adózott az örök szépségnek: a vágytól hullámzó kebleknek. Képtelen volt ellenállni nekik, a kezébe fogta egyiket a másik után. Valami igazi. Rohadtul igazi! Hannah egyszerű, fehér melltartójának szövetét mereven feszítette rózsaszín mellbimbója. A nyelve keménységével csapott le rá, a csipkén keresztül körözött rajta. Puha húsú, érett barackra emlékeztette, szinte perzselte a száját a bőre íze. Megajándékozta magát azzal, hogy kitapintotta hátul a kapcsot és megszabadította mindkettőjüket a fölösleges ruhadarabtól.

A nő mellei kerek, izgató súlyukkal bukkantak elé, neki pedig semmi más dolga nem volt, mint a szájába venni őket. Hannah lábai még jobban elnyíltak, az ujjai a hajába süllyedtek, ahogy felé homorította a felsőtestét. A csípője ütemesen mozgott, a melle minden lökésnél ugrott egyet a szájában. D. erősen lehunyta a szemét, felszisszenve szakította el magát a mélység széléről.

Mozi. Vacsora. Séta a parkban.
Nem egy gyors kefélés az asztalon.
- Shane? - a nő bizonytalan, rekedt hangjára akaratlanul is felmordult. Kell, hogy legyen valami válasz rá! Mikor az ember kóbor kutyaként behúzódik valahova az eső elől. Hátha a nő, aki teknőckeretes szemüveget és ósdi karórát visel, egyszer megszánja. És rámosolyog. Számítás nélkül. Érdek nélkül. Egyszerűen csak emberszámba veszi.

De mikor kinyitotta a szemét, nem látott más választ, csak a nyilvánvalót.
- Annyira… kibaszottul… gyönyörű vagy - hallotta a saját szavaiban az igazságot. A fenébe is, hát kit akar átvágni? Itt áll félig letépett inggel, álló farokkal egy szétbombázott csatatér közepén. Nem, ez itt egyáltalán nem Shane Robertson világa. Shane nem egy külvárosi kuplerájba született és a büdös életben nem volt más dolga sötétedés után, csak hogy elérje az utolsó buszt. Az ilyen Bellucci féle patkányok… nem, nem! Az olyan patkányok, mint ő maga, a csatornában maradnak, távol attól a békés, meleg fényű családi fészektől, ahova Shane hazajár. Egy olyan nőhöz, mint Hannah.

Hannah szemei csodálatos sötétségben izzottak, elkerekedve, vágytól zavarosan. Az arcán finom pír futott fel, a keze tett egy bizonytalan, suta félmozdulatot a blúza szétnyílt szárnyai felé, mint akit egyszerre tesz izgatottá és szégyenkezővé a helyzet.
- Shane? - D. kényszerítette magát, hogy állja a tekintetét. Arra is, hogy megszólaljon.
- Sajnálom… - megköszörülte a torkát, keze végigfutott a nő karján, mert nem tudta elviselni, hogy megszakadjon köztük a kontaktus. Alig láthatóan megrázta a fejét.
- Nem, nem sajnálom. Csak nem ezt akartam…
- Házas vagy?
- Hogy mi?
- Házas vagy? Van valakid, nem igaz? - D. megpróbálta a lehetetlent. Rendezni a gondolatait és a hangját. A könnyebbik hazugságot választotta.
- Igen. Az vagyok. Nem tudom, miért… csak el akartalak hívni… de rossz ötlet volt - vajon csak képzelődött, vagy tényleg közelebb került hozzá a másik arca?
- Nincs rajtad gyűrű.
- Leveszem. A kocsiban. Mindig, ha bejövök… leveszem… mit csinálsz? - megrándult, mikor Hannah ujjai kihúzták a maradék inget is a nadrágjából és a szíjához értek.
- Nem tudom. És te? - ó, ő nagyon is jól tudta. Éppen ez volt a probléma. Gyengéden megfogta a sliccénél matató kezet. Soha se tombolt még benne ennél keservesebb meghasonulás. Egy nőt lebeszélni arról, hogy kigombolja a gatyáját...
- Hannah… nem érted egészen pontosan…
- Hogy nős vagy? De igen. Ne izgulj, nem akaszkodom rád - persze. Mind ezt mondják. De Hannah esetében valójában nem is kételkedett benne. Az, aki záróra után órákat tölt magányosan a könyvek között, az életre sem túlzottan akaszkodik, nemhogy a pasasokra.
- Shane?
- Hannah? - a nő zavartan megnedvesítette az ajkait, amivel azonnal felgyújtotta az éhséget a gyomra legmélyén.
- Szeretnélek… megérinteni… - D. szemei röviden kitágultak. Aztán a mellkasából rekedt, vidámság nélküli nevetés tört fel.
Megérinteni…

Nem leszopni. Nem letorkozni. Nem meglovagolni.
Soha senki nem akart még ennyire szemérmesen egyszerű dolgot tenni a farkával, beleértve a mostoháját, aki tizenévesként arra kényszerítette, hogy előtte verje ki.

Hannah megrándult, a nevetés úgy hasított végig rajta, mint egy ostorcsapás. Szinte azonnal bezárult, megpróbálta eltolni magától, hogy lejuthasson az asztalról. Ebben több dolog is megakadályozta, az egyik, hogy D. még mindig a lábai között állt, a másik, hogy nem engedte szabadulni. Megragadta a nyakát és egy olyan csókba kényszerítette, amit nem akart. Ami ellen harcolt, és harapott, és karmolt, míg végül olyan égető nem lett, mint egy végtelen mély katlan, amiben zuhanás közben szétporlad az ember.

D. pontosan érezte, hol vált a nő haragja olvadássá, megfogta a csuklóját, és visszahúzta a kezét oda, ahova a legjobban illett. Az ágyékára. Hannah halk nyögése a szájába veszett, ujjai begörbültek, majd kinyíltak, hagyta, hogy a tenyerébe lökje magát.
Erővel szakította el magát az ajkaitól, kényszerű tagoltsággal mondta, mélyen a mogyoróbarna szemekbe nézve.

- Azt. Csinálsz. Vele. Amit. Csak. Akarsz - és hogy ezt be is bizonyítsa, néhány rutinosan gyors mozdulattal kioldotta az övét és kiszabadította magát - végre!
Mikor megérezte a nő ujjait oldalról-alulról ráfonódni, majdnem elélvezett.
D. az önuralmát keresve fújta ki a levegőt, egyedül Hannah kézimunkában járatlan maszatolása vonta el a figyelmét az idegein csavarodó, robbanni vágyó tűzijátékról.
Tökéletes! A francba is, minden mozdulata tökéletesnek tűnt!
Ahogy felfedezte, előbb bizonytalan, majd ébredő bátorsággal, ujjai érzéki lágysággal futottak végig rajta, mérték fel a vastagságát, a hosszát, próbálták a hús keménységét… minden őrjítő volt, amit csinált. D. a legszívesebben felordított volna. Szinte robbanásig feszült, a farka úgy duzzadt, és lüktetett mint egy hálásan doromboló macska a simogatás alatt.
Mikor a nő megérezte a változást, halkan felsóhajtott.
D. elvesztette a türelmét, átfogta a kezét és letolta egészen a herékig. Majd vissza.
- Gyorsabban! - utasította, és kicsit jobban rászorított, hogy ne csak az ütemet, hanem az erősséget is megmutassa. Túlságosan is gyorsan felpörgette.
Hogy elterelje valamivel a figyelmét, arcát a nő nyakába temette, de csak annyit ért vele, hogy Hannah izgatott zihálása betöltötte a fülét és végleg megsemmisítette.

Érezte, hogy az első húzódások elindulnak, mint egy spirál, forrón, megállíthatatlanul, de már nem is akarta másként. Erősebben szorította Hannah kezét és pumpálta vele a farkát, miközben egy percnyi fojtó, vad ölelésbe zárta a testét.

Egy része pontosan tudta, hogy ez nem elég. Hogy muszáj belőle többet kapnia, mindent, nem csak egy gyors kisülést. Vakon harapdálta a nyakát. A fülcimpáját. Belélegezte a haja illatát.
- Még kemény… érzed? - nyögte a nő fülébe, majd újra, mert hallani akarta a hangját - Érzed, Hannah?
- Ii..igen… igen… - egy pillanatra lenézett, mert nem akarta megtagadni magától a látványt, hogy lássa a nőt a farkán játszani. Hannah keze alatt redőződött a bőr, kibukkant a fényes, sima csúcs, éppen csak megkönnyebbülve az előző gyönyörtől. D. csípője magától körözött az édes ujjak között. A nő jó tanulónak bizonyult, mert gyorsan felvette a ritmusát. D. elégedetten morgott.
- Jó így simogatni? Ezt akartad?
- Igen.
- És mit akarsz még vele csinálni, Hannah? - mikor nem kapott választ, nyelvével gyengéden rásiklott a nő ajkaira, éppen csak a fogai pereméig. Mikor érezte, hogy a másik nyelve az övére kéredzkedne, visszahúzta. - Tudom, hogy mást is akarsz vele csinálni.
- Én… nem… nem...
- Segítek a döntésben - suttogta, tovább kínozta puhatolózó, felszínes csókjaival. A lélegző, forrón párás szünetekben szólalt meg.
- Meg akarod kapni egészen? - Hannah lehunyta a szemét, éppen csak ellehelte.
- Igen
- Mondd ki!
- Akarom…
- Egészen…
- Egészen…
- Tövig. Mondd, hogy tövig akarod.
- Tövig… akarom…

A nő megadón elernyed, szinte cseppfolyóssá vált a karjai között. Szétnyitotta a száját és reszketve fogadta a nyelve benyomulását. Készen állt. D.-ben fellángolt a győzelem gyönyörű lángja.

A felgyűrődött kordszoknya alá nyúlt. Máskor valószínű káromkodik a mustársárga pamutharisnya vágylohasztó praktikuma fölött, de most csak az számított, hogy minél előbb eltüntesse az útból. Hannah felemelte a fenekét, előbb az egyik, majd a másik irányba, talán észre sem vette, hogy a bugyijával együtt meztelenedik le. D. csak annyi időre lépett hátrébb, amíg a térdén átgördítette az anyaghalmot. Levette a cipőit és a földre hajította, ujjai a felbukkanó, sima, fehér vádlin futottak fel és alá. Kilépett a saját cipőiből is, mert utált bokáig tolt gatyában ácsorogni. Orrát elérte az a félreismerhetetlen, édesen buja punci illat, ami gombnyomásként állította vigyázz állásba amúgy is kínlódó farkát.

Hannah-n semmi más nem maradt, csak a szoknya a derekánál. D. félig homályos aggyal azt méregette, mekkora bűn ócskaságok alá rejteni egy ilyen testet. És már nem is számított más, csak az ösztön, ami vadul dübörgött a halántéka mögött, az ágyéka gyújtópontjában. Akarta a nőt. Hannah szétnyitott lábai közé lépve, a várakozás és az izgalom gyűrűjébe szorítva úgy érezte, bárkibe szemrebbenés nélkül beleeresztene egy golyót, aki meg akarná fosztani tőle.
He, he! Akkor kezdheted is a jó öreg Shane-el, cimbora!
Bassza meg!

D. mélyen felnyögött, mikor beléhatolt.
Hannah megrándult, kezével a bicepszébe kapaszkodott, körmei mélyen belé vájtak. És húzta még közelebb. Az egész teste, mint egy csodálatos megnyíló forrás szívta magába. D. a fogát csikorgatta, adott magának fél… na jó, öt rohadt percet, amíg tartani tudja, hogy ne élvezzen el. A vágy végigszáguldott az izmain, a karján, a kezén, az ujjain, amik mélyen belemarkoltak Hannah hajába és erővel hátrább húzták a fejét. Nem kérdezi meg. Dögöljön meg, ha tényleg érdekli! A túlélésre élesedett, örökké éber hang azonban mintha magától formált volna szavakat a szájából.
- Szedsz… az istenit, mondd, hogy szedsz valamit! - Hannah elnyíló ajkai, kimerevedő tekintete előbb adott választ, mint a fejrázása.
- Bassza meg! - ez volt az a pont, ahol egészen tövig lökte magát. Hannah felkiáltott. D. csípője azonnal keményen előrelendült. Nem akart lassítani. Nem tudott lassítani.

- Mondd...ki…! A nevem!
- Shane…
- Még egyszer!
- Shane… - D. érezte, hogy valami hisztérikusan vad, szemvakító orgazmus tör rá abban a nemlétező valóságban, ahol Shane egy könyvtár asztalán keféli meg Hannah-t.
Randevú. Mozi. Vacsora. A pokolba is, egyik sem volt soha az erőssége!
Kirántotta magát a nőből és a belső combjára élvezett. Másik kezével erővel fogta a haját.
Hallotta a saját hörgését, amikor a visszatartott levegő kitört belőle. A kiáltását, ami egyszerre volt csalódott és mámoros.
Tekintete mereven a hátrahagyott, szétnyílt szirmokra tapadt, a rózsaszín húsra, amire minden apró rezdülésével, minden sejtjével vágyott.

Képtelen volt elszakadni tőle. Miután az utolsó cseppeket is kifacsarta, csípőjének egyetlen, előre döfő mozdulatával visszacsúszott a szűk, forró mennyországba. Talán a látványtól, talán a lendülettől, amivel D. a legvégső, mélyre hatoló lökéseket is kipréselte magából, Hannah zihálni és remegni kezdett, szinte magára rántotta. D. amennyire a helyzet engedte kitapintotta a csiklóját, bár egy pillanatra úgy tűnt, a teste hátraarcot produkál a farkára tapadó, görcsösen összehúzódó mélységben. Érzett valamit… mint egy túlontúl heves végjáték remegett át izmain az élvezet, lüktetett szét a heréiből, amibe a nő hátába mélyedő karmolása húzott fájdalmasan éles határvonalat.

Mennyi szarul színészkedő ribancot látott már! És mennyi ostoba lúzert, akik elhitték, hogy a csupaszra takarított pöcsük előtt vonagló nő pillantása a rajongástól könnyes.
Fizess, élvezz és kopj le! Túl sok tisztázatlan pont nem volt egy esti műszakban és csak a bolondok hittek a sírig tartó szerelemben. De D. megesküdött volna rá, hogy az lett. Akkor, ott, Hannah rabja lett, még ha olyan röpke időre is, míg a nő orgazmusa tartott és mindkettőjüket magával sodorta. Még ha az a fél perc is volt, míg a ránézett, és a kielégültség kábultságában pontosan úgy érezte magát, mint a legelső ember, aki kiszolgál egy nőt. Átkozottul elégedettnek.

Hannah élvezete kisimította az arcát és puhává tette a szemeit, amik álmos-ködös békességgel nyíltak rá. Csak egy perc… Egy rohadt percet akar ebből, amíg újra utol éri a valóság.
D. a szájára hajolt, megcsókolta, együttlétük alatt először gyengéden, már-már lehelet finoman. Nem emlékezett rá, hogy volt-e valaha bármilyen indoka tovább maradni egy nőben, mint feltétlenül muszáj, de most arra nem talált indokot, hogy miért ne maradhatna még? Hannah ujjaiból lassan oldódott a görcsös kapaszkodás, végigsimított a hátán, ott, ahol az előbb belékarmolt. Keze lesiklott a derekára. Megérintette a gerince vonalát lefelé és felfelé. Aztán már csak a haját cirógatta, míg a férfi szája lassú, olvadó csókokkal melegítette a nyakát. A nevét suttogta. Shane.

D. hangtalan kifújta a levegőt, ami megrezegtette a nő haját és átmelegítette a bőrét. Igen. Ez hiányzott… Valami, ami emlékezteti rá, hogy ez a hely nem létezik. Shane Robertson nem létezik. Mire az ajkai eltávolodtak a nő ízétől, ösztönei már jelezték az elkerülhetetlent.

Az újra formát nyert külvilágot. A szétborult könyveket. Az irattömbök szagát. A sötétségbe vesző hosszú polcrendszereket. Az üresen ásítozó iroda ajtót. A fekete számok között kattogó másodpercmutatót a falra szerelt órán.
A finom borzongást, amit egy befűthetetlen, viktóriánus épületben, csupasz hátsóval, kihűlő izzadt testtel, igen hamar érezni lehet. És azt a kis pluszt, ami nagyon kellemetlenül meg tudja kocogtatni az ember vállát egy kéjvágyból lezavart menet után.

Hogy rohadtul semmi értelme nem volt az egésznek.

Kihúzódott a nőből.
Mikor Hannah felpillantott rá, hátra lépett, ki az előbb még oly makacsul acélos combok közül. Ha egy estét eltölthetne köztük! Csak egy estét… A francba!
Végül is, mit is mondhatna ezek után?
Azért add meg a számod - nézzük meg, hátha lehetne mégis ebből valami.

- Sajnálom… - Hannah megrázta a fejét, elhárította, hogy lesegítse az asztalról. A hangja szex utáni rekedtségtől volt őrülten borzongató.
- Nem, nem kell. Csak… elfordulnál? Kérlek - a karja máris védekezőn a mellei elé emelkedett, ami női logikában D. soha se látott egy szemernyi értelmet se. Azok után, hogy valaki testnedveket cserél, mi a fenének szemérmeskedik? De megtette, mert nem látta okát annak, hogy tiltakozzon. Tulajdonképpen hálás is volt. Gyors mozdulatokkal öltözött, gyűrte vissza az ingét - és a farkát - a nadrágjába.

Csak félig fordította a fejét oldalra, a perifériás látásával tájékozódott. Hannah éppen lehajolt és a harisnyájával bíbelődött. A melltartója már rajta volt, a blúzát még nem gombolta be. D. előbb pillantott rá, mint eszébe jutott volna, hogy tiltva van… de legyen inkább átkozott, ha nem nézi!
A nő lehajtott fejjel, előrebukó, göndör hajával, tejfehéren kibuggyanó melleivel, félig felhúzott lábával olyan volt, mint egy fürdőző Zsuzsanna. Ártatlan. Csábító.
Mikor kapkodó, suta mozdulattal próbálta letörölni valamennyire a combjára került spermát, D. furcsa, mély hangot hallott. Aztán rájött, hogy ő maga adta ki.
Hannah felemelte a fejét, találkozott a tekintetük.
A férfiben feltört a vágy, hogy oda lépjen hozzá, hogy újra megérintse. De éppen ennek a vágynak az ijesztő sugallata adott hozzá erőt, hogy végül megszólaljon.

- Akarod, hogy előre menjek? - Hannah zavartan beharapta az alsó ajkát, röviden bólintott.
- Talán az lenne a legjobb.
- Oké - D. is bólintott, mintha csak megegyeztek volna valami szavakon túliban, felvette a kabátját az asztalról és kisétált az irodából. Nem a megszokott irányba ment, a ruhatárnál balra fordult, arra a szűk kis lépcsőfordulóra, ami a vészkijárathoz vezetett.

Kilökte a nehéz vasajtót (egy pillanatra elcsodálkozott, hogyan is bír el vele egy olyan filigrán kis nő, mint Hannah), megcsapta a hószagú, hideg sötétség.

Gépiesen felhajtotta a kabátja gallérját, és elindult a főbejárat felé. Ez az oldal szélvédett volt, ami csak akkor tűnt fel neki, mikor kilépve a fal biztonságából fulladozni kezdett az arcába csapódó havazástól. Lehorgaszotta a fejét, nem lassított, az autóhoz sétált, a parkoló közepén járt, mikor kinyitotta a zárakat. A fehér hóréteg megduzzadt, már az autók keréknyoma sem látszódott. A főúton tapogatózó tempóban soroltak egymás után az autók. A távolban felsejlett egy hókotró szirénájának a fénye. Hannah Fordjának tetetjére egész napos dunyha képződött.

D. elsétált mellette és beült a Coupéba. Káromkodva becsukta az ajtaját, hátrahajtotta a fejét a támlára és egy percig a lüktető csöndben várakozott.
Arra gondolt, hogy az utolsó kép, amit Hannah belőle láthatott, az a távolodó háta volt.
Na és? Ő vagy egy tucatot látott, és mégis mindig, mindegyiket túlélte.
Keze az indítógombra siklott.

A motor dorombolva felpörgött, vele együtt selymes, zöld fények pislákoltak fel a műszerfalon. A blues szám, amit félbeszakítva hagyott hátra kiszállásnál csöndbes basszus szólóval nyújtózott az utastérbe, magával ragadta az érzékeit. Mintha mi sem történt volna.
D. belenyúlt a kabátzsebébe, kivette a verseskötetet és az anyósülésre tette. Majd előszedte a cigarettáját, kiütögetett egy szálat és meggyújtotta. Lehunyta a szemét, mélyet szívott a nikotinból. A füst ismerős biztonsággal gyűrűzött át a légutain.
Szájában a cigarettával a kormányra csúsztatta a kezét. Lassan gázt adott és a kijárat felé fordította az autó orrát.
Az épületben egyedül a kis iroda bukó ablakából szűrődött ki fény.

Hát rendben.
Akkor legyen így.
Shane Robertson tényleg nem létezik többé.