Bandi - A sivatagi kaland

Sziasztok Bandi vagyok, mondanám, hogy lovag, de hogy alakítanék ki jó kapcsolatot az olvasóimmal, ha már az első sorokban hazudok nekik. Ezért inkább egyezünk ki abban, hogy harcos vagyok, aki feletteseitől kapott küldetéseit teljesíti.
Épp, most is ezt csinálom. Kereskedőket kísérek át a sivatagon, Soulpolulból Delvizába. Három napja megyünk, de már csak 2 órára van az úti cél. Szerencsére az út alatt nem történt semmi és valószínűleg már nem is fog, mivel ilyen közel a településekhez ritkán támadnak utazókra. Imádom az ilyen küldetéseket, ők fizetnek te meg csak utazgatsz, olyan mintha azért fizetnének, hogy  nyaralhass. Mondjuk ez akkor gyanús, ha a feleséged fizet érte, de nekem hál'istennek nem ő fizetett, mellesleg nincs is feleségem. Egy magamfajta, nem teheti meg, hogy csak úgy megállapodik és leragad egy helyen. Úgy nézem a nyugodt utat elkiabáltam. Öt felfegyverzett alak vágtat felénk. Szerencsére emberek. Hogy mért emeltem ezt így ki? Azért, mert erre felé, nem a banditák a legveszélyesebb ellenségek. Megfogom az íjam és fellövök egy piros nyilat. Ez minden birodalom által ismert jelzés arra, hogy lassítsanak és jelezzék szándékukat, különben megvakarom az agyukat, a kardom végével. Úgy nézem viszket nekik, mivel fegyvert rántottak és nem nagyon szeretnének visszafordulni. Jelzem a kereskedőknek hogy álljanak meg és magam mellé hívom két társam, akiket a király küldött segítségként. Vagyis hívnám, mert jobban reszketnek, mint az árusok. Már kezdem érteni, hogy miért veszti sorra a harcokat a birodalmunk. De, ez egy másik történet, amit később mesélnék el, mivel most akadt egy kisebb problémám.
- A kereskedők és a gyávák maradjanak! - üvöltöttem és elkezdtem vágtatni támadóink felé. Bal kezemmel előrántottam a kardom, még jobb kezembe kést fogtam. Utóbbit elhajítottam a nekem jobbra lévő felé, azt hittem már nem lesz ideje kikerülni, de leugrott a lováról, így sikerült neki. A mögötte jövő már nem volt ilyen szerencsés. A bal oldali felém lendíti kardját, ez elöl elhajolok és lerántom a lováról. A másik két ember kicsivel hátrébb megállt, egy dombnak támaszkodnak. Vagy megijedtek, vagy terveznek valamit. Leszállok a lovamról én is. Támadóim, szinte éppen hogy felálltak a földről egyből rám rontanak. A jobbról jövő lendíti a kardját, ezt egy laza mozdulattal sikeresen hárítom. A balról jövő szintén társához hasonlóan próbálkozik, ez elöl félre ugrok és közben az elsőbe beleállítom a kardomat. A vér ráfröccsen a vértemre. Remek, ezt is tisztíthatom majd le. A másik kettő még mindig csak szobrozik. Ennyire lebecsülnének? Nem mintha nagyon bánnám, így már csak egy emberrel kell törődnöm. Újabb kard suhintás, blokkolom, még egy, félre hajolok, sorozatosan támad újra és újra,de sikeresen hárítom a csapásokat. Egy óvatlan pillanatot kihasználva gyomron szúrom, ő összerogy, az utolsó leheletével azt mondta: "Még megfizetsz." Erre csak annyi volt a válaszom, hogy nem megfizetek, hanem megfizetnek, de nagy valószínűséggel ez őt már nem érdekelte. Elindultam a másik kettő felé, akik kicsivel hátrébb még mindig ugyan ott álltak. Mikor odaértem, nagyon különös dologra lettem figyelmes. A két férfi már halott volt. Mellüket egy-egy nyílvessző szúrta át és az állt bele a domboldalba. Ez miatt tűnt úgy, mintha támaszkodnának. Nem tudom mi történt, de nem is nagyon érdekelt. Egy kis borravaló után nézve átkutattam mindegyik hullát, majd a nagy hősként vissza tértem a csapathoz. A maradék két órában, még Delvizába értünk, nem szóltunk egymáshoz. Egyvalamire viszont figyelmes lettem, én is és a másik két őr is 10 nyíllal indult el az útra, de az egyikük tartójába csak 8 volt. Különös, de nem kérdeztem rá, amúgy sincs hozzá semmi közöm, ő a király emberre és én nem vagyok a feletesse.
Amint megérkeztünk kifizettek és elváltak útjaink. Én egy fogadóba mentem iszogatni kicsit. Hallgattam az embereket, hogy miről beszélgetnek.