B-vel a föld körül - Szellemhegy

FIGYELEM! A B-vel a föld körül című történeteim, egy-két, a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak, csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

********************************************************************

A szél sebesen süvöltött végig a kihalt tájon. Ezernyi, levegőből álló, prédájára leső vadként pásztázta végig a csupasz sziklameredélyeket, vad lendülettel közelítve kis csapatunk felé. Hátul összefont hajam úgy lebegett mögöttem, mint a hegyek lábánál hátrahagyott, kötelekre csomózott imazászlók.
A hegy magánya itt kézzel fogható volt. Nem számít, hányan indultunk el. A csontig hatoló hidegben mindenki csak lehajtott fejjel, magába fordulva tört előre. Hiába bugyoláltam magam annyi hőtartó és bélelt ruhába, hogy már ha meglöknek, egészen a tengerszintig gurultam volna, a süvöltő szél fagyos leheletétől így is meztelennek éreztem magam.
És helyi vezetőnk se segített túl sokat a helyzeten. Az idő nagy részében csak hátul kullogott, valószínűleg még mindig duzzogva magában, hogy itt kell lennie. A környékbeliek sosem bolygatták szívesen a Manaslu égbe szökő ormát. Hiába vonzotta a világ nyolcadik legmagasabb, még mindig nyolcezer méter fölé szökő ormaként a hegymászókat, a kilencvenes évekig a nepáli hatóságok alig adtak ki engedélyt a megmászására.
Csak a japánok voltak elég kitartóak. Ahogy az angolok a Mount Everestet, az osztrákok a Nanga Parbatot, úgy a japánok a Manaslut tekintették a saját nyolcezresüknek. Mintha divat lenne egy-egy himalájai csúcs nemzetiesítése. Mindenesetre, nem csak az ötvenes években a csúcsot elérő japánok mondhatták magukénak ezt a hegyet. A helyiek sokkal inkább tekintették az istenek lakhelyének. Aféle ázsiai Olymposnak. A nevét is innen kapta. Manaszlu, vagyis Szellemhegy. Emiatt is néztek rossz szemmel az égieket bolygató hegymászókra, és hiába engedték már fel őket egy ideje, a mai napig tartanak az istenek haragjától. Hátul baktató vezetőnk is néha-néha rákezdett mormogására arról, hogy nem kellene itt lennünk.
Minket azonban, a magasság növekedésével arányosan, ez egyre kevésbé érdekelt. Bár fejemben még mindig ott cikáztak a hegyi szellemek, akik minden jég marta szikla mögül ránk leselkedhetnek, lassan minden helyét átvette az egyetlen, célirányos eltökéltség, menni előre és túlélni. Túlélni a hideget, túlélni a magasságot, a kevés levegőt, amit csak sok pihenővel és a megfelelő sűrített oxigén-adaggal lehetett elviselni. Túlélni a Manaslu minden veszélyét.
Jó kis csoportos mókának indult, már amennyire a mi naiv elképzelésünkkel móka lehet felsétálni nyolcezer méter magasra a húsba tépő hidegben. A végére pedig már, hiába sétáltak ott mellettem, alig pár méternyire, talán csak karnyújtásnyira a többiek, mintha teljesen egyedül lettem volna. Egyedül a gondolataimmal és egyedül... egyedül a hegy szellemeivel, akiknek a pillantását minden másodpercben érezni véltem magamon.
Nem tanulmányoztam az itteni népek hitvilágát, és amúgy is, minél távolabbra hatol az európai ember Ázsiába, annál nehezebb ésszel felfogni az itteni élet mentalitását. Gondolataimban ennek megfelelően felváltva cikáztak a felismerhető élőlények formáját csak elvétve öltő, ködszerűen összesűrűsödő fantomok, és az antropomorf, világszép külsőt magukénak tudó kísértetek képei. Nem tudom, mi az igazság, és vezetőnknél sem akartam rákérdezni. Így is elég morcos volt. Talán a tudatlanságom még jobban felhergelné.
Így hát inkább csak mentem előre, eltökéltem koncentrálva az előttem álló célra. Jobb láb a bal elé, majd bal a jobb elé, és ismét. Szinte lassított felvételbe illő tempóban araszoltam felfelé a hegyoldalon. A szél süvített a fülemben, szemem előtt pedig összefolytak a jég gyalulta meredélyek és keskeny hasadékok képei. A kopár élettelen.
Már egyre kevésbé éreztem magam a testem urának. Mintha izmaim maguktól mozognának, mechanikusan ismételve a begyakorolt mozdulatsort. A rigid ismétlés viszont mindig magában hordozza a hiba lehetőségét. És valóban. Már a ki tudja hány századik, ezredik, vagy milliomodik lépést tettem meg, amikor hirtelen éreztem, hogy megmozdul alattam a talaj.
- Lavina! - hallottam az üvöltést valahonnan a távolból, bár, jelenlegi állapotomban, akár a fülemtől arasznyira is lehetett a figyelmeztető hang forrása.
Testem azonban nem reagált. Elképzeltem magam, ahogy ugyanazzal az eltökéltséggel, mint eddig, igyekszem előre lökni magam, megtartva egyensúlyomat, amikor telibe kap a lezúduló hóár.
Igazából nem tudom, mi történt. Nem éreztem, amikor elért a görgeteg. Inkább mintha egy fokozatos lejtmenet lett volna a dolog, a hegy lábánál tapasztalt teljes éberségtől a fokozatos kábulat felé. Végül pedig mintha már az egész világ megszűnt volna létezni. Nem éreztem a környezetem. Nem éreztem a csontomig hatoló hideget, a talajt a lábam alatt. Nem éreztem a lábamat se.
Aztán, homályosan rám tört az érzés. Mintha feküdnék. Hátam alatt a hideg porhó. Bár az egész rendkívül különös volt. Inkább álomszerű. Ezt erősítette az a kép is, amikor kinyitottam a szemem, és nem láttam mást magam körül, csak a ködbe burkolózó tájat. De nem voltam egyedül.
Az alak mintha a semmiből robbant volna elő. Testéből tépett szövetre emlékeztető csíkok álltak ki, lebegve a hideg szélben, vékony ujjai karmokban látszódtak végződni. Arca széles volt és lapos. Fehér, mint a hó és vörös csíkok színezték, körbe szélesre táruló pofája körül, melyből arasznyi agyarak álltak ki. Szemei szikráztak és úgy morgott rám, mint egy túlvilági őrkutya.
Mozdulni sem tudtam. Talán egy nyögés elhagyta a számat, de ebben sem voltam biztos. Inkább csak elernyedtem és vártam a végzetem.
A lény is mintha megérzett volna valamit, lemondásomból, mert abbahagyta a morgást, kissé visszahúzódott, kiegyenesedett és, szinte már érdeklődően nézett rám. Aztán lassan felemelte egyik kezét és arcára simította, majd... a maszk levált.
Nem tudtam, álmodom-e, az oxigén-hiány okozta képzelgés áldozata vagyok, vagy meghaltam és ez a túlvilág, de sosem láttam még ahhoz fogható arcot, mint ami a mögül a maszk mögül előtűnt. Bőre bronzosan csillogott, ráfeszülve erős arccsontjára. Ajkai teltek, barna szemei kutatóan kíváncsiak, sötét haja pedig már-már természetfeletti könnyedséggel lengett a levegőben.
Mint mondtam, nem ismerem a helyi népek hitvilágát. Nem tudom, milyen nemű felsőbb lényekben hisznek. Vagy egyáltalán van-e nekik nemük. Esetleg olyan idegen felépítésűek, hogy a kérdés már értelmetlen is. Ez a jelenés viszont határozottan nőnemű volt. Egy meghatározhatatlan korú, de mégis inkább egy fiatal nő vonásait magán viselő teremtés. Vagy ő lett volna maga a teremtő?
- Ki vagy te? - nyöszörögtem, vagy lehet, inkább csak akartam. Akárhogy is, ő nem válaszolt, csak tovább nézett rám kutatóan.
Aztán lassan oda lépett hozzám. Arcomon éreztem légiesen könnyű érintését, tekintete pedig az enyémet kereste. Olyan könnyed jelenség volt, mintha egyszerre lenne ott és sem. De éreztem, nem kell tőle félnem.
Egy ideig kutatva nézett szemeimbe, majd arcán mintha mosoly jelent volna meg. Nem szólt egy szót se, agyamban mégis folyamatosan egy mondat visszhangzott: - Ne félj!
Aztán lassan előre hajolt. Arca egyre közelebb került az enyémhez és puha ajkak érintését éreztem az enyémeken.
Lehunytam a szemem és teljesen átadtam magam a pillanatnak.
Aztán egy hang tört át az agyamra boruló ködön.
- B! - szólított a távolból. - B! Ébresztő! - közeledett az ismerős hang és erős érintést éreztem a vállamon.
Lassan kinyitottam a szemem. Nem egy puha ajakpár volt a számon, hanem egy légző maszk, amin át áramlott számhoz és orromhoz az éltető gáz.
- Végre! - hajolt fölém egyik társam mosolyogva. - Végül csak velünk maradsz.
Enyhén elmosolyodtam én is és körbe néztem a körénk sereglőkön. Tekintetemmel kísérőnket kerestem. Ő most is morcos arccal álldogált a háttérben. Tekintetében viszont kevesebb volt a tudatlan nyugatiakat lenéző attitűdből. Mintha... mintha tudná. Mintha belém látna.
- Sürgősen kórházba kell vinnünk - intézkedett fölém hajoló társam.
- Nem, nem! Jól vagyok - küzdöttem talpra magam. Mindenem sajgott, de nem éreztem törés vagy akár csak zúzódás nyomát.
- Ne ellenkezz! - mondta valaki más. - Még az is csoda, hogy túlélted. Most pedig nyomás lefelé!
Túl kába voltam, hogy ellenálljak, amikor megragadtak, hogy visszafelé cibáljanak amerről jöttünk. Vezetőnk mintha elégedetten horkantott volna és szó nélkül jött velünk.
Végül feladtam, és csak lemondóan néztem hátra, a Manaslu meghódítatlanul maradt csúcsa felé. Talán majd máskor.
A hegy köré boruló ködben pedig mintha egy homályos alakot láttam volna, szakadt rongyokba burkolózva, amint átható barna tekintetével távolodó csapatunkat figyeli.