B-vel a föld körül - Az égben lebegők

B utazása a fellegek közt. (Repülő nélkül.)

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

FIGYELEM! A B-vel a föld körül történeteim, egy-két, a helyén jelzett, kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

********************************************************************************

Talán valamicskét sikerülhetett megsejtenem abból, mit látnak a föld felett több száz méterrel elvitorlázó sasok, amikor kiálltam a sziklameredély szélére. A táj képeskönyvként nyílt ki előttem, ahogy végigpillantottam az üde zöld vidéken, abból a természetellenes magasságból, ahonnan ember ilyen jó kilátásban maximum valamilyen közlekedési eszköz segítségével részesülhet. De itt nem.
A hatalmas sziklatornyok kinyújtott ujjakként törtek a magasba. Mintha csak egy Mount Everestnyi titán akart volna a felszínre evickélni a Pindosz-hegység eldugott szegletében, de végül csak felfelé törő ujjai szakították volna át a felszínt.
Stilszerű. Ahogy ott álltam és végighordoztam tekintetem a zegzugos, az erózió foga által ezernyi helyen megcsócsált hegyrengeteget, tökéletesen meg tudtam érteni az ókori görögöket, amiért azt hitték, ezen hegyek csúcsain lakoznak az istenek. Messze jártunk a tengertől... már amennyire persze Görögországban bárhol is messze lehet kerülni a partoktól. Olyan messze, ahova a hajós görög népből legfeljebb a birkáikat, kecskéiket terelgető pásztorok merészkedtek kifejezett gyakorisággal. És ha már itt tartunk, egy olyan nép, mely vagyonát és dicsőségét a hajózásra, kereskedelemre, kalózkodásra és tengeri csatázásra alapozta, kicsi a valószínűsége, hogy felgyűrné az ingujját, nekiveselkedni az olyan meredélyeknek, amiket a Pindosz is tartogat. És nem csak azért, mert a görögök akkor még nem ismerték az inget.
De ha mégis felmásztak volna ide, olyan látványban lehetett volna részük, mint csak a madaraknak. Vagy az isteneknek, ha valakinek van akkor egója, hogy a természetfeletti lények helyébe képzelje magát. Nekem biztosan nincs. De sas vagy isten, semmit nem számított, ha egyszer a kimerítő felfelé caplatás után végre elmerülhettem ebben a csodálatos látványban. Hosszú, nehéz gyaloglás, de megérte.
Gondolná az ember, ennyi az egész. Gyönyörű a kilátás, de nincs olyan épeszű homo sapiens, aki másért küzdené ide fel magát, mint a panoráma, a testedzés, vagy a kihívás, hogy ezt a nehézséget is leküzdötte. Elvégre Edmund Hilary is azt mondta, azért akarta annyira megmászni az Everestet, mert ott volt. Mert még nem járt ott senki. Hát akkor nyomás neki.
De lehet, csak én gondolkozom úgy, mint az ógörögök. Tévedésem bizonyítására pedig nem is kellett mást tennem, csak megfordulnom, vagy hátra pillantanom vállam felett az égbe meredő sziklaujj zsebkendőnyi tetőplatójára. Már legalábbis arra, ami a látszott belőle. A hegy ugyanis nem ért véget ott, ahol a természet alkotta kő elfogyott. Az ember utána fogta magát és folytatta. Bár nyilván nem ez a gondolat vezérelte azokat, akik szinte teljesen beépítették a hegytetőt. Sőt, biztosan nem, hiszen azok a világtól elvonulni szándékozó remeték, akik bevették magukat ide, Thesszália mélyébe, a legkevésbé sem a természet művét akarták folytatni. Sokkal inkább közelebb kerülni Istenhez.
Amikor a kereszténység meghódította magának ezt a vidéket, itt is, mint a keletebbi tájakon, a legbuzgóbb hívek elkezdték keresni azokat a világtól elzárt helyeket, ahol egymagukban csak a Mindenhatóra tudnak koncentrálni. Keleten erre megfeleltek a sivatagok, ahol a kutya se jár, vagy egy magas oszlop, aminek a tetején gubbasztva még térben is valamivel közelebb lehetett kerülni a Fennvalóhoz. Hellászban meg adták magukat a tengerből élő népség által javarészt elhagyatott hegyvidék barlangjai. Majd pedig, pár évszázad múltán, a középkor derekán, felfigyeltek ezekre a sziklatornyokra. Keleten állítgassák csak az oszlopokat, bár akkoriban már réges-rég nem volt szokás, nekik itt voltak a természet, vagy Isten, alkotta sokkal nagyobbak, melyek mintha egészen az égig nyúltak volna. Innen kapták a nevüket is. Meteorák. Az égben lebegők.
És valóban, ahogy ismét a sziklaperem felé fordultam, megint elfogott az az érzés, mintha nem is lenne alattam talaj, csak függnék a semmi magasában. James Cameron akár itt is forgathatta volna az Avatar-film lebegő hegyes jeleneteit, ha azt már korábban a dél-kínai karsztvidék nem stipi-stopizta volna le. Épp úgy megfelelt volna.
Csak egy dolog nem hagyott már nyugodni. Oké, megvan az indok. Itt tényleg közelebb érezheti magát az ember Istenhez. Amellett meg, ha profánabbul gondolkodunk, védhető hely is kevés jobb van a világon, mint egy szinte szálegyenes falú sziklatorony. A görögök pedig, akik erődjeiket az általuk belakott dimbes-dombos, néhol meredélyes táj legmagasabb pontjai közül választott helyszínre pakolták, elég csak megnézni bármelyik ókori polisz fellegvárát, vagy Santorini városait, ezért a helyért megnyalták volna mind a tíz ujjukat. Csak azt sajnálhatták, hogy nincs közelebb a tengerhez. Ide elég feldobni egy kisebb katonai egységet és az egy sereget is visszaver, ami a nehezen járható feljáraton toporog fel libasorban. Thermopylai reloaded.
A görögöknek pedig bőven volt ki ellen védekezni. Még ha a többi görögről, a többi poliszról nem is beszélünk, jöttek ide perzsák, kelták, rómaiak, szlávok, nyugati keresztesek, de még a Meteorák megépülése után is meghívta magát ide a török pár száz évre. Igaz, a szerzeteseket ez különösebben nem érdekelte, hiszen a toleráns ottománok alatt élték fénykorukat az ide épített kolostorok.
Na de felmerül egy másik kérdés is. Egy igencsak földhözragadt kérdés, de hát a szerzeteseknek is kell ilyesmivel foglalkozniuk, hacsak az Úr nem áll be hozzájuk napszámba segíteni. Márpedig ezt elég valószínűtlennek tartom. Nevezetesen az, hogy mégis hogyan hozták fel az építőanyagot a hegy csúcsára. Nehezen tudom elképzelni a csuhás barátokat, amint óegyiptomi építőmunkások módjára vonszolják fel a sziklatömböket az emelkedőn. Errefelé pedig az se működhetett egykönnyen, hogy a hegy ormát bontják el, kifaragva belőle azt, ami kell. Az se lehetett sokkal könnyebb munka, plusz, hova teszik a maradékot? Ha ledobálják a hegyről, még fejbe találnak valakit. Az meg hogy nézne ki, ha az életüket a szeretet istenének szentelő barátok agyoncsapnak valakit egy lebontott kődarabbal. Még ha csak véletlenül is.
De hát nem kell mindig mindent tudományosan megmagyarázni. Főleg amikor itt áll az ember egy olyan szabályosan égbeszökő sziklaujjnak a tetején, ami természetes körülmények között ritkább, mint a hupilila jávorszarvas, az Isten közelébe törekvő kolostorok körében, mindenki hagyhat egy kis teret a misztikumnak, a rejtélynek és a megmagyarázhatatlannak.
Ez a hely akkor sem veszít a szépségéből, gondoltam, miközben ismét a napsütés által glóriába vont látképet szemléltem. Sőt, még egyfajta sajátos varázst is kap.
Feljebb húztam kabátom cipzárját a magasban lengedező hűvös szél ellen és keresztbe fontam karjaimat, hogy védjem magam, hátha így még kibírok néhány percet, amíg gyönyörködhetek a látványban. De volt, aki ezt másképp tervezte. És ez alatt kivételesen nem a Mindenhatót értem, hanem az a vidám kis energiabombát, aki a következő pillanatban a nyakamba vetette magát.
- Hé, hé, hé! - tántorodtam meg kacagva. - Majdnem feldöntöttél - néztem óvatosan túl a sziklaperemen.
- Az a cél - kacagott Katyerina is, majd megcsókolta fülcimpámat. - Bár nem úgy. - Azzal keze villámgyorsan combjaim közé siklott.
- Hé! - tompult hangom ezúttal suttogássá és megragadtam barátnőm csuklóját, miközben megfordultam, hogy szembenézzek vele, miután ő lemászott a hátamról. - Mégiscsak egy kolostorban vagyunk. Pláne, hogy te vagy az ortodox, nem én.
- Persze - vont vállat az orosz szőkeség, majd huncutul elmosolyodott. - De a szálloda nincs messze - fogta meg a kezem, majd rám kacsintott. - És az ágy nincs megszentelve.
- Javíthatatlan vagy - csóváltam a fejem kuncogva.
- De te így szeretsz, nemde? - puszilta meg lopva a szám.
- Honnan veszed, hogy szeretlek? - somolyogtam.
- Jó, elnézést, pajti - váltott a kapcsolatunkat jobban leíró hangnemre. - Akkor így szeretsz jobban a bugyimban turkálni.
- Ha te mondod - kacagtam, ő viszont nem válaszolt, csak ismét kézen fogott, én pedig engedtem, hogy a kijárat felé vezessen, majd azon túl, egyértelműen, a szálloda felé vegyük az irányt.