Azték Fiesta

December 17-én hágott csúcspontjára az ünnepély. Ekkor kezdődött meg a hét napig tartó labdajáték. A labdatéren ledöngölték a fehér murvát, hogy sima legyen a küzdőtér. A Nap piramisának első szintjén körbefutó esőcsatornából vékony sugárban folydogált az összegyűjtött esővíz, hogy a peremen kialakított kőkígyó kitátott szájából csorogjon alá. A főpapok ünneplő patikban, fehér tollkoronával a fejükön állták körül, a vízsugarat. A pillanatot várták, a mikor a zeniten álló Nap megcsillan a vízsugárban. Ekkor veheti kezdetét a hét napos Fiesta.

A többi arénában közben folytak az áldozati játékok. A tribünön ülő felajzott tömeg előtt lent az arénában előre megkoreografált színjátékok folytak. A kábítószer átható illatában keveredő vérszagban elvegyült a tábori lacikonyhákon, rostélyon sütött fűszerezett emberhús fanyar illata. Merthogy itt már átcsapott kannibalizmusba a rítus. Ártatlan kislányokat és gyengehúsú tizenéves ifjakat vezettek be az arénába, ahol lemeztelenítve őket, fajtalankodásra késztették az elkábított kis isteneket. A sete sutára sikeredett csoport szexbe kopaszra nyírt fejű istenpapok segítettek be, akik a felajzott ifjak vékonyka hímvesszejét szájukba véve igyekeztek kéjérzetüket csillapítani, majd a kielégülés pillanatában leharapva a kis bíborfurulyákat, önkielégítést végezve, szétszórták magjukat.

Aztán a lánykák kerültek sorra. Kiéhezett durungjaikra felnyársalva, vadul hasították a kis testeket, kéjesen elégítvén ki vágyaikat. A vérző, fiatal testeket kiterítették a fehér oltárkőre és a még vonagló, vértől iszamos, rángatódzó tetemeket egyenként felhasítva, kitépték szíveiket. A még dobogó szíveket a vadul ejakuláló tömegbe vetették, a meggyalázott testeket pedig nyársra húzva izzó parázs fölött megsütötték. Végezve a sütéssel, vad, fülsiketítő zene közepette, tizenkét ifjú vonult be hófehér ruhában, fejükön hatalmas ezüsttálakat egyensúlyozva. Az őket vezető főpap, egyenként feldarabolta a megsült kis testeket és tálakra rakta. A felszolgálók, pedig elindultak a tömeg közé, hogy azok a tálból csillapítsák éhségüket.

Mikor végeztek, akkor visszatértek az arénába. Ott levetették fehér patijaikat, és a szertartást vezető pap parancsára, felsorakoztak. A másik ajtón 12 vad zapoték hadifoglyot engedtek be. A lemeztelenített hadifoglyoknak, a velük megitatott ajzószerek hatására, hatalmasra duzzadt hímtagjaik dárdaként meredtek előre. Bíborszín makkjaikat a szertartásban segédkező 12 szűz egyenként, mézzel kente be, hogy sikamlósak legyenek. Ezután vezényszóra a zapotékok a fiúk mögé sorakoztak fel és a behajló fiúk ánuszába behatolva felnyársalták őket. A tömeg őrjöngött a kéjvágytól. A hús hamar elfogyott, így kellett az utánpótlás. A szétszaggatott altestű ifjakat elevenen nyársra húzták, és el kezdték sütni őket. Majd a szüzek kerültek sorra. Levetkőztetve őket, a vad zapotékok egy-egy kígyót erőltettek be hüvelyükbe, majd bíborlándzsájukra tűzve őket, vad kéjben egyesültek a szerencsétlenekkel. Ők is a nyárson végezték életüket. De a vad zapotékok sem kerülték el sorsukat, mert ezután ők következtek. Saját kezűleg kellett levágni fejeiket, melyeket, a szertartást végző segédek egyenként a palotát kerítő ezer kőoszlop tetejére tűztek.

A nézősereg étvágya nemhogy csillapodott volna, nőttön nőtt. Hogy szomjúkat oltsák, a lefejezettek vérét egy-egy korsóba felfogva fűszeres sóval elkeverve körbehordozták, és ezüst kupákban kínálták. A tombolás az egekig hatolt. Aztán a Nap a zenitre hágott. Megjelent fénye a vízsugáron, és elkezdődött a véget nem érő labdajáték. A három és fél kilós tömörgumi labdát csak lábbal, testtel, csípővel, vállal lehetett érinteni. Így kellett a falból kiálló kőlyukba juttatni.

Szabály az volt, hogy 7 gólig mentek. Mindegy volt, ki győz, mert a győztesek joga volt a vesztesek megerőszakolása és lemészárlása, míg őket pedig a szertartásmesterek mészárolták le és testüket megsütve, azonnal tálalták... A tömeg között fehér ruhában közlekedő szűzlányok és ifjak állandó mozgásban voltak. Sült húst és vért szolgáltak fel. Miután befejezték a felszolgálást a porondra, szólították őket. Vad erotikus, előre betanított táncokat lejttettek velük az egyre erotikusabb érzelmeket felkorbácsoló zenére. Miután befejezték a produkciót, akkor vad totonák harcosok tódultak be és megerőszakolva őket, nemi szerveiket levágva, elevenen darabolták az ifjakat, mint áldozati bárányokat. Ezután a szakácsok megsütötték a vértől csöpögő testeket

Így váltogatták egymást a műsorszámok és a tömeg egyre jobban felajzódott. Mikor elfogytak az aznapra kiszemelt ifjú áldozatok, akkor beengedték az arénába a rabul ejtett totonák és zapoték harcosokat, hogy előbb egyenként, majd csoportosan küzdjenek meg egymással. A végén mindannyian a nyárson végezték. Mikor ezzel is felhagytak, akkor beengedték a vadállatokat, és azokkal eresztették össze az azték rabszolgákat. Miután kölcsönösen lemészárolták egymást, a szakácsok megsütötték az embereket is és az állatokat is. Így ment ez addig, amíg a Nap lebukni nem készült.

Amikor megjelent a Nap véres koronája, az oltárra vezették a következő, feláldozandó ifjat. Ő volt hivatva a vérét adni a Napnak, hogy legyen energiája. Az esti áldozat mindig egy nemes ifjú volt. Így történt ez most is. A közönség soraiban cirkáló szertartásmesterek a legelőkelőbbnek látszó ifjak közül válogattak.

A középső sorban egy idegen férfi és 14 éves forma előkelő ifjú ült gyanútlanul. A férfi undorral figyelte az eseményeket, az ifjú pedig falfehér arccal nézett maga elé. Elébük érve a szolgák a szertartásvezető intésére megragadták az ifjút és vonszolni kezdték. A férfi felbődült és lézerkardjával azonnal levágta a két pribék fejét. Halálos csönd és méla döbbenet ülte meg a teret. Ilyen még nem fordult elő az ünnepek történetében. A tömeg felhördült és vészjóslóan fogta körül őket. Ekkor a férfi megszólalt.

– Én Kukulkán, Itzamná a teremtő isten helytartója, megparancsolom nektek, hogy hagyjátok abba a vérengzést!
A tömeg szájtátva figyelte a jelenetet. Moccanni sem mertek. Kukulkán kihasználva a döbbenetet, folytatta a beszédet.
– Isten haragszik! Megtiltja nektek a további véráldozatokat. Az embert a saját arcára teremtette, de nem azért, hogy feláldozza az oltárán. Ez az ifjú, akit kiszemeltetek Uxmál királya: Szép Maszk. Nem engedem, hogy feláldozzátok!
Az arany nappal díszített fehér patit viselő aranyhajú ifjú körbehordozta tekintetét a vérszomjas csőcseléken. Majd a hatásszünetben beállott vérgőzös csöndben csengő hangon megszólalt.
– Áldozatot akartok, hát megkapjátok! Én, Szép Maszk Uxmál királya szívemet ajánlom Itzamnának, bűnös lelketek megváltásáért cserébe. Véremet ajánlom fel a Napnak, hogy legyen energiája és ereje elpusztítani ezt az őrült szokást... Megváltalak benneteket bűneitektől, s cserébe csak egyet kérek tőletek: szeressétek egymást, mint önmagatokat...
Többet nem szólt. Máltósággal szállt be a szolgák által felhozott gyaloghintóba, hogy a szájtátó, néma tömeg között az oltárra vitesse magát. Kukulkán és mellette álló Rúfus tehetetlenül és csüggedten nézte a történéseket. Bár közbeavatkozhattak volna, de annyira meglepte őket az ifjú király nemes önfeláldozása, hogy lebénultak a döbbenettől. Némán nézték végig, amint a vérvörös Nap által megvilágított fehér oltár előtt a földre teszik a szolgák a gyaloghintót.
Szép Maszk kilépett a gyaloghintóból és hagyta, hogy lemeztelenítsék felsőtestét és két papnő érzéstelenítő folyadékkal, bekenje mellkasát. Miután befejezték, hátraléptek és két ifjú lépett mellé. Az egyik kezében ezüst áldozati tál, míg a másik kezében borotvaéles obszidián kés volt. A kísérteties zene felvijjogott, majd az egyre erősödő dobpergés közepette Szép Maszk kivette az obszidián kést az ifjú kezéből és mély metszést ejtett mellkasán. Kibuggyant sötétpiros vére, és széthúzott mellkasából előbukkant szíve.
– Itzamná, Teremtő Istenem, a szívemet adom neked! – kiáltotta, karjait az ég felé kitárva Szép Maszk. Ekkor egy pillanatra elsötétült az ég, eltűnt a vérvörös Nap és a fakó teli Hold. Hatalmas lángcsóvával leereszkedett az oltár elé egy űrkomp, segítő kezek beemelték az alélt ifjút, és ahogy jött, eltűnt az égi szekér.

Amint felszállt a sötétség, az oltáron csak a fehér pati maradt, a vérrel félig telt ezüsttál és benne az obszidián kés. A felocsúdott tömeg a Napra pillantva egy hatalmas kígyászsast látott leszállni az oltárra, csőrében egy kígyót tartva. A kígyót letette az oltárra, majd karmai közé fogva a tálat, a vérrel és késsel együtt felszállt az égbe, bele egyenesen a Napba. A tömeg szemét eltakarva, hördült fel. Mindenki a főpapra tekintett, onnan várta a választ.
A főpap a mellvéden állt lehorgasztott fejjel és nem szólt, csak intett szolgáinak. Azok pedig gyaloghintón a mellvédre vitték Kukulkánt. Szóljon ő a néphez. Kukulkán pedig így szólt.
– Itzamná, a teremtő isten megmutatta arcát, és kinyilvánította akaratát Szép Maszk által. Elvitte őt magához, hogy amint megérdemlitek, visszajöjjön közétek. Istenkirályként távozott, de megváltóként jön majd vissza, hogy magával vigye az ég országba az igazakat.

Akik nem engedelmeskednek isten parancsának, és nem fejezik be az esztelen vérengzéssel járó öldöklést, azok általam és seregem által, lézerfegyvereimmel pillanatok alatt enyészetté válnak. Most elmegyek az ötök tanácskozására. Előadom az új rend megteremtésének tervét. Aki csatlakozik hozzám, és kész megújulni, a szeretet parancsai szerint élni, az, velem jön Chichen Itzába, a többieket, a várost körülvevő katonáim egy pillanat alatt rezgésekké alakítva porrá és hamuvá változtatják. Három nap, gondolkodási időt adok nektek! – szólott és beülve gyaloghintójába a tanácskozásra vitette magát.

A döbbenetből felocsúdott tömeg a tehetetlenségi nyomaték által nem tudván felfogni a szavak jelentőségét, a tivornya folytatása mellett ágált, egy kisebb csoport azonban magába szállva szép csendben elódalgott a térről. A főpap nem avatkozott bele a dolgok menetébe. Kukulkánnal elsietett a tanácskozásra. A fejetlenül magára maradt tömeg vad kéjmámorban folytatta, a most már saját soraikból az önként vérpadra menők lemészárolását. Inkább önként adják magukat áldozatul a Napnak, mintsem ez a barbár idegen porrá tegye őket. Másnap reggelre harminckétezer ember hullája borította Tulum főterét. A bűzlő véres tetemeken dögkeselyűk és sakálok lakomáztak.