Az

1.
Hideg éjszaka búcsúztatta az óévet. Az ég télhez képest szokatlanul tiszta volt, a csillagok apró gyémántokként ragyogtak a sötét háttér előtt; a telihold pedig kajánul nevetett le a város betonrengetegére.
A magányos alak sietős léptekkel vágott át a magányos utcai lámpák fénypászmáin, miközben még jobban összehúzta magán a kabátot. Önmagát átkozva azon gondolkozott, hogy mégis miért kell neki ilyenkor az utcán csavarognia, amikor minden normális ember menedéket keres a fagy elől. Halkan szitkozódva még inkább megszaporázta lépteit, hogy minél előbb érjen oda barátaihoz, a szilveszteri bulira. A kanyargós utcácska, amelyen éppen haladt a városi parkba vezetett, ahonnan már csak pár percre volt a fiú úti célja.

Kissé megremegett, ahogy belépett a nagy vaskapun, mert hátborzongató és ismeretlen látvány fogadta a számára oly kedves helyen. Az ősöreg fák bizarr formákba csavarodtak, a szél pedig kísérteties dallamot játszott a leveleiktől megfosztott ágak között. A gonoszan hajlongó árnyalakok élőnek tetszettek a holdfényben, egy kóbor macska szeme zöld boszorkánylángként villant a bozótban. A máskor oly vidáman kanyargó sétaút, most végtelenül veszett a sötétségbe. A didergő fiú akaratlanul megtorpant, ahogy régi, gyerekes félelmei hatalmukba kerítették, majd szinte ugyanabban a pillanatban bosszúsan el is hessegette őket és sietősen továbbindult. Hiába szedte azonban a lábát, egy örökkévalóságnak tűnt míg kijutott a rémálomszerű növénylabirintusból.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor megpillantotta a gyalogos átkelő megálljt parancsoló piros lámpáját, amit ugyanabban a pillanatban figyelmen kívül hagyott és átvágott a kihaltnak tűnő úton. És ekkor kezdődött azon események láncolata, melyek végül egy hihetetlen történetbe sodorták.

Éles csikorgás hasított a fülébe, amire rémülten oldalra kapta a fejét és még épp megpillantotta az autó reflektorainak bántó fényét, de már nem tudott elugrani előlük. Érezte, ahogy a fém nekicsattan a húsának és a teste elemelkedik a földtől, majd rövid repülés után iszonyatos erővel a betonnak vágódik. Érdekes módon a fájdalom csak tompa lüktetésként jutott el az agyáig, a világ talán legrémisztőbb gondolatával együtt: „Meg fogok halni!” Kétségbeesetten kapaszkodott az öntudatába, de hiába. A világ elsötétült előtte.
Egy pillanatig. Majd a kép és a hangok robbanásszerűen visszatértek, a fiú pedig tovább bucskázott a földön, míg egy lámpaoszlop hatalmas csattanással meg nem állította. A lökés végigfutott a testén és ezúttal a pokoli fájdalom sem maradt el; egy percig azt hitte, ismét eszméletét veszti. Kábultan feküdt az oszlop tövében, és próbálta elfogadtatni magával, hogy még mindig él. Azt ugyan nem értette, hogy történt, de tudta, érezte, hogy életben és eszméleténél van. Zúgó fejjel bámulta a miniatűr napkorongra hasonlító lámpabúrát és közben egyenként újra felfedezte a végtagjait. Óráknak tűnt számára, míg összegyűjtött magában annyi erőt, hogy egyáltalán elhatározhassa, hogy megpróbál felállni.

Felkészült rá, hogy újra elesik, vagy egyáltalán meg sem fog tudni mozdulni; és arra is, hogy újra belehasítanak a tüzes vasak a testébe, de ennek ellenére, óvatosan elkezdte mozgatni a lábát. Majd a karját, majd óvatosan feltornászta magát ülő helyzetbe, végül, ha bizonytalanul is, de sikerült talpra állnia. Döbbenten állapította meg, hogy nincsenek fájdalmai... se horzsolások, se törés, se sebek, sőt teljesen ép bőrrel úszta meg az ütközést és a több méteres repülést. Immár állva vizsgálta végig a testét, de még a ruháján sem talált egyetlen apró szakadást sem. Az igazat megvallva képtelen volt felfogni, hogy történhetett, hisz őszintén hitte, hogy elérkezett élete utolsó pillanata, és lám most a saját lábán képes megállni.
Zavarodottan nézett fel, és pillantása azonnal megakadt pár méterrel távolabb, ahol maga alá tört karokkal és természetellenes szögben nyugvó lábakkal hevert valaki a földön. A groteszk pózba merevedett testtől nem messze a balesetet okozó autó állt, két reflektora közül az egyik kitört a karambol közben. Az üvegszilánkokon ezer irányba tört meg a hold immár gúnyosan világító fénye. Az első pillanatban azt hitte, valaki más is szerencsétlenül az autó elé került, csak ő nem vette észre. Így hát bizonytalan léptekkel odabotorkált a másik sebesülthöz, hogy megnézze jól van-e. Óvatosan maga felé fordította a horzsolásokkal borított fejet és abban a pillanatban, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, megszédült és elakadt a lélegzete. Rémülten meredt a földön fekvő arcába, amit a sebek ellenére azonnal felismert. Saját magával nézett farkasszemet!
Remegő lábakkal, zihálva állt tulajdon teste fölött, nézte az üveges szemeket, melyek meglepetten meredtek a semmibe és közben hallotta a sofőr kétségbeesett hangját, ahogy a mentőkkel beszél telefonon. Gondolatai között eluralkodott a káosz, ezer és ezer kérdés futott át az agyán, de a hangzavarban egyetlen kijelentés mégis egyre erősebben ismétlődött, mígnem elnyomta az összes többit és mindent elsöpörve visszhangzott a koponyájában: „Akkor hát mégis meghaltam.”

2.
A ki nem mondott szavakra a válasz halk kacaj formájában érkezett:
- Nem barátom, egyelőre nem. Még ver a szíve tehát nem lehet halott. - A kellemesen mély hangra a fiú felkapta a fejét, és a világ legkülönösebb figurájával találta szembe magát. A középkorú férfin frakk volt, harsányzöld ing és rikítólila csokornyakkendő, nadrágjának egyik szára egy kicsivel hosszabb volt mint a másik. Jobb kezén fekete, a balon fehér kesztyűt viselt, utóbbiban egy ébenfa sétapálcát lóbált. Ajkai gúnyos félmosolyt formáztak, bozontos szemöldöke alól pedig üres, éjfekete szempár figyelt éberen.
Egy pillanatra fel sem fogta, amit látott, aztán azt hitte, hogy a férfi nem hozzá beszél, végül azonban kénytelen volt beismerni, hogy igenis ő volt a címzettje az előbbi mondatnak.
Úgy döntött, kénytelen a férfira hagyatkozni, mivel úgy tűnt ő az egyetlen, aki ugyanazt látja, mint ő maga.
- De akkor mégis mi történik vele? Azaz velem... Vagyis a testemmel?! - kérdezte, miközben próbált szabályosan lélegezni.
- Haldoklik. - a kijelentés olyan meghökkentően egyszerű és szenvtelen volt, hogy egy pillanatra megakadt benne a szó. Annyira megdöbbentette az idegen válasza, hogy egy pillanatra azt sem tudta hol van. Alig bírta feltenni a pillanatnyilag számára legfontosabb kérdést:
- Mennyi időm maradt még? - suttogta megrendülten.
- Nos, ha nem tévedek a segítség öt percen belül megérkezik, további öt perc, míg stabilizálják a helyzetet és még húszig képesek életben tartani. - miközben beszélt, a csuklóján egy nem létező karórát nézegetett nagy műgonddal. Hirtelen azonban leeresztette a kezét, és vidáman felkiáltott:
- Remek! Akkor még kerek fél óránk van arra, hogy az üzletről beszélgessünk! Lássunk is hozzá, hisz a te sorsodról van szó barátom! Ugye nem gond ha tegeződünk, de fiatal vagy még és egyébként is, a magázás annyira távolságtartó!
- Nem, persze... tegezz csak! - a fiú még mindig a sokk hatása alatt állt, így még ezt az egyszerű mondatot is nehezére esett kinyögni.
- Remek! - kiáltott fel ismét a figura, majd gyorsan gyakorlatiasabb stílusra váltott. - Foglalj helyet, kérlek! - mondta, miközben tett egy hanyag kézmozdulatot és a semmiből két szék termett az útra. Fürgén helyet foglalt és várakozóan a másikra függesztette ijesztő szemeit. Az, jobb lehetőséget nem látva, félszegen letelepedett mellé. Majd hirtelen odafordult a cilindereshez és a szemébe vágta az utolsó kérdést, ami józan ésszel megmagyarázta volna az egészet:
- Ugye te egy hallucináció vagy? - pillanatnyi vérfagyasztó mozdulatlanság után a válasz ismét egy halk, de ezúttal sötétebb kacagás kíséretében érkezett.
- Bár az ötleted szórakoztató, de sajnos nemet kell mondjak. Éppoly valóságos vagyok, mint te.
- Akkor győzz is meg róla! Egyáltalán ki vagy te és mit akarsz tőlem?! - fakadt ki türelmét vesztve a fiú. A sokkhatás pánikreakcióba fordult benne. Egyáltalán nem értette, hogy mi történik körülötte, leginkább úgy érezte magát, mintha egy rémálomban volna. Kellemetlen csend telepedett közéjük, amit a közeledő szirénák vijjogása tört meg.

- Az első öt perc úgy tűnik eltelt, jobb lesz, ha sietünk. - jegyezte meg hanyagul a másik. -
Azt kérdezted ki vagyok, halld hát a válaszom. Marcus Lucius vagyok, a VI. római légió tizedik cohorsának parancsnoka, de évezredek óta csak Toborzónak neveznek. Eltévelyedett lelkeket vezetek vissza a helyes útra, vagy taszítok a végső bukásba, érdemük szerint, az örök szolgálat jegyében. - az utolsó mondat közben hangja ünnepélyessé és büszkévé vált, eltűnt belőle az apró gúnyos felhang. Ám egy szembetűnőbb változás is lezajlott. A holdfényben felderengett egy római vértezetbe, és vörös köpenybe öltözött komor férfi alakja ott, ahol az előbb még a sétapálcás ördögfajzat ült. Ahogy azonban az utolsó szó is elhagyta a Toborzó ajkait, az illúzió véget ért, és újra a fura frakkos szerzet pihent a széken.
- Akkor hát velem semmi dolgod nem lehet, Marcus Lucius. Én nem vagyok eltévelyedett lélek. - felelte a fiú, miközben sűrűn pislogott, hogy megbizonyosodjon arról nem őrült meg teljesen és valóban látta a rómait a széken. A cilinderes alak arcán a kijelentés hallatán újból megjelent a gúnyos félmosoly, és a legteljesebb nyugalommal a következőket mondta:
- Nos, erről mind az égiek, mind az alvilágiak másképp vélekednek. Hiába volt rövid az életed, barátom, még azt sem élted le példásan. Hazug, önző és törtető voltál, magadon kívül sosem törődtél mással, képtelen voltál figyelembe venni a többi embert.

Azonban fiatal vagy és megérzéseink szerint fejlődőképes, ezért két lehetőséget is felajánlunk. Az egyik szerint az események folynak tovább a maguk medrében, azaz hagyjuk hogy meghalj és azonnal az égi ítélőszék elé állsz. Ott el fogják dönteni, hogy bűnös vagy és ennek megfelelően jobb esetben a tisztítótűzbe, rosszabb (és valószínűbb) esetben a pokolra kerülsz.
Ez a számodra fájdalmasabb, de egyszerűbb megoldás, mindazonáltal nem túl kecsegtető, igaz? - a fiú döbbenten megrázta a fejét, mire a Toborzó mosolyogva folytatta.
-A másik a tanulás és a jóvátétel útja. Ha ezt választod, kapsz egy második lehetőséget. Nem halsz meg, de élni sem fogsz. Egy leszel az „árnyékban járók” közül, az Alvilági Egyetlen szolgálatában. Figyelmeztetlek, a feladat, amit ezzel a döntéssel vállalnál nem könnyű; feltétlen hűséget és odaadást követel és akár az idők végezetéig eltarthat, azonban megment az azonnali ítélettől és elodázza másképp elkerülhetetlen halálodat. A rögösebb út a hibáiddal van kikövezve. Meg kell látnod, el kell fogadnod, végül pedig jóvá kell tenned az életed során elkövetett ballépéseidet! Vezeklésül pedig feltétlen engedelmességgel tartozol nekem, és rajtam keresztül az Alvilági Egyetlennek. Ha képes vagy mindezekre, és ésszel használod ki az idődet – fölényesen hátradőlt - talán kapsz egy esélyt az örök nyugalomra.

A fiú képtelen volt elhinni az egészet. Itt ül egy ördöggel és a saját lelkéről tárgyal, miközben a testét tőle két méterre hordágyra teszik és mentőautóba rakják. Mindez olyannyira meghaladta a józan ész határait, hogy végső kétségbeesésében kénytelen volt támadásba lendülni.
- Ez az egész egy hallucináció! Te nem létezhetsz Marcus Lucius, csak álmodom ezt az egészet, vagy... vagy mit tudom én! De ez nem lehet a valóság!
- Elsőre még szórakoztatott a hitetlenkedésed, de most már inkább bosszant. - jegyezte meg sötéten a római. - Ne játssz a türelmemmel halandó! Lépj túl gyarló emberi észjárásod határain és fogadd el végre, amit a két szemeddel látsz! - valamivel megenyhültebben folytatta.
- Most pedig kövess! Kórházba szállítanak, és ott kell lennünk melletted.

Azzal gyors léptekkel megindult a mentőautó felé, felpattant a hordágy mellé, és várakozóan a fiúra nézett. Az gondolataiba merülve bámulta a kitört lámpa üvegszilánkjain táncoló holdsugarakat. Magában arra jutott, hogy akár valóság, akár illúzió, most már ehhez a világhoz tartozik, tehát jobb, ha beszáll a játékba. Így fogta magát és követte útitársát.
A sofőr őrült iramban hajtott a kórház felé, miközben hátul a tiszt és az ápoló igyekezett menteni a menthetőt. A két idegen alakot úgy tűnt észre sem vették, zavartalanul dolgoztak abban a hitben hogy egyedül vannak.
- Nem látnak minket, igaz? - kérdezte a fiú.
- Természetesen nem. Az élők ritkán veszik észre a magunkfajtát, mondhatni csak akkor ha mi azt akarjuk. De térjünk vissza beszélgetésünk eredeti témájára! Elmondtam, mit ajánlhatok, innentől már csak rajtad múlik a dolog.
- Feltételezem a szolgálat nem két évig tartana.
- Mint már említettem, az idő beláthatatlan. Éppúgy lehet két év, mint két évezred. Nézz csak rám! - nevetett fel hirtelen - Több mint kétezer egyszáz éve teljesítem a feladatom. És ha engem kérdezel, jó pár évszázad vár még rám. - a hangja az utolsó mondatnál keserűen csengett, és az örök gúnyolódó mosoly is leolvadt egy pillanatra az arcáról. A következő pillanatban úgy kapta fel a fejét, mintha valamilyen éles hang ütötte volna meg a fülét. Hirtelen a fiú felé fordult és komoly hangon megszólalt. - Fontosabb azonban, hogy elérkezett a döntés ideje! Körülbelül egy perced van még a halálodig.

Mintegy igazolásként éles sípolás hallatszott és a mentősök kapkodva láttak neki az újraélesztésnek. A fiú pedig csak állt és nézte őket, ahogy küzdenek azért az összezúzott valamiért, ami egy órával ezelőtt még ő volt. Szinte megbénította a folyamatos sípolás, agyában lassan folydogáltak a gondolatok. Mi lenne ha meghalna? Lehet, hogy hazudott neki a pokolfajzat és nem vetnék a mélybe? Lehet, hogy a mennybe kerülne? De megtörténhet az is, hogy csak álmodja ezt az egészet és valójában az ébresztőórája hasogatja a dobhártyáját. Istenem, de jó lenne felébredni! - könyörgött magában, azonban egy ésszerű és hideg hang felülkerekedett a nyavalygásán. „Ne most ábrándozz, pillanatnyilag az életed a tét! Fogadd el az ajánlatot!”
A buborék szétpattant a fejében és a józan esze egy pillanat alatt visszatért.
- Rendben elfogadom! - kiáltotta oda a rómainak.
- Remek! - vigyorodott el szélesen a másik.- Kezet rá!

Késlekedés nélkül megragadta a felé nyújtott fekete kesztyűs kezet. Ekkor Marcus Lucius, a római cohorsparancsnok vasmarka irdatlan erővel magához húzta, majd ugyanabban a pillanatban a másik kezével megtaszította a vállát. Elvesztette egyensúlyát és tehetetlenül a hordágyon fekvő önmagára esett. De az ágy nem állította meg, meglepetten kiáltott fel, miközben egyenesen belezuhant a saját porhüvelyébe. Teste ívbe feszült, majd remegni kezdett, a sebek eltűntek a csontok visszaugrottak a helyükre és összeforrtak, a kötések lángra kaptak és lehamvadtak a bőréről, az infúzió egyszerűen elporladt és a cső kiesett a karjából. Aztán minden elcsendesedett. Zavartan nézett föl a döbbent mentősök arcába, akik láthatólag sokkot kaptak a történtektől.
-Ne aggódjanak, én sem értem. Mindenesetre köszönöm a segítséget! - próbálta őket bátorítani, miközben lemászott a hordágyról.
-Ideje indulnunk! - jegyezte meg a Toborzó, miközben szélesre tárta az autó hátsó ajtaját.
Mikor a két férfi észrevette az újabb hívatlan látogatót, nem bírtak tovább magukkal és kétségbeesett kiáltozásban törtek ki, miközben egyikük egy sztetoszkópot tartott maga elé mintegy védekezésül.
- Szegény ördögök. - csóválta meg a fejét, majd intett a fiúnak, hogy ugorjon ki a kocsiból.
- Összetöröm magam, ha kiugrok!
- Te már túlléptél ezeken a halandó korlátokon, barátom! - Harsogta túl a menetzajt Marcus Lucius és nagyot taszajtva az ifjú hátán, kilökte a szabadba, majd visszafordulva megemelte cilinderét a rémült mentősök felé és egy „Ég önökkel!” kiáltás kíséretében nevetve kivetette magát az autóból.

3.
Az ördög igazat mondott, valóban nem esett semmi baja. Ijedten kapta szeme elé a kezét és még egy halk kiáltás is elhagyta az ajkát, amikor érezte, hogy közeledik a föld, de az utolsó pillanatban a lába önálló életre kelt és minden probléma nélkül szilárdan megállt az aszfalton. A Toborzó a frakk szárnyait kifeszítve, mint egy hatalmas denevér vitorlázott alá az égből, és mire felocsúdott első meglepetéséből már ott állt mellette és a ruháját porolta le.
- Ugye mondtam, hogy nem lesz vészes? - dörmögte az orra alatt elégedetten. - Szép lassan majd kitanulod az új képességeidet, de van egy szabály ami nagyon fontos, az első számú:
Sose kételkedj önmagadban! Most azonban van egy gyakorlatiasabb problémánk is, amivel foglalkoznunk kell. Nevezetesen az, hogy szakadtabban nézel ki, mint egy csavargó Róma utcáin. - A fiú végignézett magán és sajnos igazat kellett adnia a másiknak. A ruháját jobban megviselte az este, mint őt magát. Szakadások, feslések és vér tarkította mindenütt, ráadásul az elsősegély közben a nadrágja egyik szárát combközépig felvágták, hogy hozzáférjenek a sérüléseihez.
- És mit javasolsz jó tanítómesterem? Térjünk be netalántán egy plázába vásárolni? - tört ki belőle a cinizmus.
- Én ennél egyszerűbb megoldásra gondoltam. - mosolyodott el a férfi. Láthatólag vagy nem érezte ki a gúnyt a fiú hangjából, vagy nem akart vele foglalkozni. Behunyta a szemét és határozottan koppantott kettőt a sétapálcájával, aminek végéből sötét folyadék kezdett előkúszni, ami leginkább megelevenedett folyékony árnyékra hasonlított. Az anyag felkúszott az elrongyolódott ruhadarabokra és beszívódott az anyagba, nyomán eltűntek a szakadások, foltok és egységes éjfekete színt kapott az öltözék.
- Máris jobb! - biccentett az egykori katona. - Most, hogy illően kiöltöztünk, siessünk, nehogy elkéssünk a mulatságról! - azzal energikus léptekkel megindult az út szélén álló házak felé.
- Miféle mulatságról beszélsz Toborzó? - loholt utána a másik.
- Egy szilveszteri mulatságról, ahol megkezdheted a vezeklést, tanítvány. De elég a szóból, majd ha odaértünk, megértesz mindent! Most inkább a lábad járjon, ne a szád!

A pokolból szabadult cohorsparancsnok láthatólag jól ismerte az utat a modern város útvesztőiben. Gondolkodás nélkül vezette végig útitársát a sikátorok és szűk kis utcák labirintusán, míg végül egy egy hosszabb lépcső megmászása után a város fölé magasodó domb tetején találták magukat. A fényűző családi házak negyedében voltak. A Toborzó megállt egy pillanatra, körültekintett (sőt a fiú meg mert volna rá esküdni, hogy még bele is szimatolt a levegőbe), majd mint a kutya amelyik szagot fogott, hirtelen elindult. A másik szinte futva követte a kihalt utcákon keresztül, ahogy őrült iramban törtetett előre a cél felé amit csak ő ismert, mígnem ugyanolyan hirtelen, ahogy megindult, megtorpant egy visszafogottabb stílusú kétemeletes ház előtt. Bentről hangos zene dübörgése hallatszott és kívülről is fel volt díszítve az épület, egyértelmű volt tehát, hogy megérkeztek a mulatság helyszínére.
- Talán kerüljünk beljebb! - mondta a római és botjának fejével megérintette a kertkapu zárját, mire az engedelmesen kinyílt, beeresztve a két hívatlan vendéget.
- Most már igazán elárulhatnád, mit keresünk itt!
- Türelem, türelem, inkább megmutatnám. - ezekkel a szavakkal átvezette a kerten a tanítványát, egészen hátra a ház oldalába, egy második emeleti ablak alá. Pontosan az ablak alatt villámgyorsan sarkon fordult és belemélyesztette tekintetét a másikéba. A sötét szemek mélyén az üresség átadta a helyét két őrülten táncoló ördögi lángnak. A Toborzó elemében volt.
- Felkészültél az első lépésre? - kérdezte komolyan.
- Elmúlt már az az idő, amikor még visszaléphettem volna, nem igaz? - felelte a másik és egy kissé maga is meglepődött, hogy milyen határozottan csengett a hangja.
-Valóban. Helyes meglátás. - bólintott elismerően a férfi – Kezdjük hát!

Egész éjszaka lágy szellő simogatta a várost, most azonban egy pillanat alatt iszonyatos szélvihar kerekedett a két alak körül. Dühödten vijjogott a fülükbe, tépte a ruhájukat, port vágott a szemükbe, a cilinder majdnem áldozatul esett neki, de a tulajdonosa egy gyors mozdulattal a fejére szorította. A tomboló örvény nem akart nyugodni, egyre erősebben kavargott és végül egy utolsó félelmetes süvöltéssel elemelte a földtől a mestert és tanítványát. Lassan repítette őket egyre feljebb és feljebb egészen az ablakig, ahol az üvöltés elhallgatott és csak a levegő örvénylése maradt kettejük között. Nem emelkedtek tovább, így a fiú meg mert kockáztatni egy megjegyzést.
- Lassan kezdek hozzászokni a trükkjeidhez.
- Nem trükkök ezek, barátom. - csóválta meg a fejét a másik, majd az ablak felé intett. - Talán érdekel, hogy miért jöttünk.

Mindketten bepillantottak a szobába, ami valószínűleg hálószoba volt. Modern berendezésű volt, tökéletesen összeillő színekkel, anyagokkal és bútorokkal. „Valószínűleg egy méregdrága lakberendező munkája.” - nyugtázta magában gúnyosan a tanítvány. A hangulatvilágítás sejtelmes félhomályt teremtett odabent, de még így is jól kivehető volt a szoba közepén ölelkező két alak. Mohón falták egymást miközben a férfi (lehetett talán huszonegy éves), az ágy felé vonta a lányt, aki azonban tiltakozni látszott, ugyanis kiszabadította magát a másik karjai közül és hátrált egy lépést az ajtó felé. Abban a pillanatban, ahogy a fiú az ablakon keresztül meglátta a lány arcát, úgy érezte magát, mint akit iszonyatos erővel gyomorszájon vágtak. Ismerte a finom metszésű arcot, a csillogó zöld szemeket, az aranybarna hajat. A szobában a volt barátnője állt!
Megtántorodott és kis híján kiesett az örvényből, de szerencsére a Toborzó azonnal elkapta és visszasegítette a vihar közepébe. Hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
- Nem hittem volna, hogy ennyire meg fog viselni a viszontlátás. Elvégre egy hónapja elhagytad ezt a nőt. - jegyezte meg.
- Nem viselt meg! - vágott vissza sértődötten a fiú – Csak meglepődtem. Ennyi az egész.
Önmagát azonban nem tudta megtéveszteni. Pontosan tudta, hogy hazudik az ördögfajzatnak, ahogy azzal is tisztában volt, hogy nem a meglepetéstől tántorodott hátra, hanem valami egészen mástól. Az elemi erővel rátörő féltékenységtől. Az, hogy más karjaiban látta a lányt pokoli fájdalommal mart a szívébe. Ezt azonban nem árulhatta el a rómainak, az érzései csak és kizárólag saját magára tartoztak. Ráadásul a lánnyal már nem voltak egy pár. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit csinál. Ez a gondolat valamelyest lecsillapította és pár mély levegő után képesnek érezte magát arra, hogy visszaforduljon a Toborzóhoz.
- Miért hoztál ide? - sóhajtott fel.
- Hogy megtedd az első lépést az utadon. Helyre kell hoznod a hibáidat, ahogy az alkunkban foglaltatott!
- Igen, ezt már hallottam,- sziszegte ingerülten - de nem értem, hogy egyáltalán mi itt a probléma? Mit kéne helyrehoznom? Innen úgy tűnik, hogy tökéletesen jól érzi magát! Semmi közöm az egészhez! - érezte, ahogy a féltékenység és a harag elönti a testét. Minél messzebb akart kerülni az átkozott, háztól, az átkozott szobától, benne az átkozott szerelmespárral.
- Tévedsz. - mondta csendesen a római.
- Nem tévedek! - ordította a fiú türelmét vesztve – Szakítottam azzal a lánnyal, nem tartozik rám, hogy kivel mit csinál!
- Vigyázz milyen hangot ütsz meg velem szemben, tanítvány! - mennydörögte a démon. Az alakja mintha megnőtt volna és a lángok dühödten csaptak fel a szemében. - A második számú szabály az engedelmesség! Azt mondtam, dolgunk van itt, és te el fogod végezni a feladatod! Remélem elég világosan fogalmaztam! - az ifjú ijedten húzta össze magát, meglepetésként érte a dühkitörés. A Toborzó azonban gyorsan erőt vett magán, teste normális méretűre zsugorodott és a tűz is hátrébb húzódott a szemében. Higgadtan folytatta:
- Ha valóban azt hiszed, hogy az a szerencsétlen teremtés boldog... Nos, akkor sokkal kevésbé ismered, mint gondoltam. - látta, hogy a tanítvány ismét közbe akar vágni, de egy intéssel elhallgattatta.
- Mielőtt bármit mondanál, esetleg hallgassuk meg miről beszélnek! Az talán majd meggyőz arról, hogy igenis van keresnivalód itt.

Az ablak felé fordult, a másik pedig ha kelletlenül is, de utánozta. A római halkan csettintett egyet, mire a dübörgő zene, a szél halk susogása, a távolban haladó buszok zaja mind elhalt, helyüket tökéletes csend vette át. Ekkor újabb csettintés következett, aminek hatására hirtelen úgy lehetett hallani a szobában elhangzó szavakat, mintha ők maguk is bent lettek volna. Mintha csak szélesre tárták volna az ablakszárnyakat.
- Na, gyere már édes... most mit kéreted magad? - a férfi hangján érződött, hogy nem egy pohár ital csúszott már le neki az este folyamán. Megállt ugyan a lábán, de a figyelmes szemlélő észrevehette, hogy enyhén dülöngélt előre-hátra, ahogy próbálta megtartani az egyensúlyát.
- Mit nem értesz azon, hogy nem? - válaszolta a lány és a hangjából érződött, hogy ő sem színjózan.
- Nem szoktam hozzá, hogy nem kapom meg amit akarok. - a férfi megpróbált fenyegetően előrelépni, de ennek csak az lett az eredménye, hogy megbotlott, hátratántorodott és kénytelen volt megtámaszkodni az ágyon. Amikor visszatornászta magát eredeti helyzetébe, széles vigyor ült az arcán.
- Kívánlak édes, gyere feküdj le velem!
- Részeg vagy. - jelentette ki a lány.
- Na és? - a vigyor még szélesebbre torzult az arcán. - Te is. - a kintről figyelő tanítvány érezte, hogy felfordul a gyomra.
- Te nem vagy magadnál. Lemegyek. - közölte a lány és botladozó léptekkel elindult az ajtó felé.
- Nem hát, megőrülök érted! És jobb lenne ha maradnál! - azzal egy meglepően gyors mozdulattal elkapta a kifelé tartó csuklóját és visszarántotta az ágyra maga mellé.
- Ezt nem teheti! - kiáltott fel kint a fiú. - Csinálj valamit Toborzó!
- Én? - mosolyodott el a mester. - És akkor te miért vagy itt? Érted most már, hogy miért jöttünk ide, barátom? Hadd emlékeztesselek egy részletre, amit úgy tűnik elfelejtettél. Egyszer azt mondtad annak a lánynak odabent, hogy vigyázni fogsz rá, míg világ a világ. Azt hiszem elérkezett az ideje, hogy beváltsd az ígéreted!
- Állj meg egy pillanatra! Nekem nincs a tiédhez hasonló hatalmam. Mit tehetnék?
- Első számú szabály: Sose kételkedj magadban! Most pedig hagyd, hogy elöntsön az a harag, amit eddig oly hősiesen visszatartottál! - kacsintott a római.

A fiúnak egy pillanatra eszébe ötlött, hogy ez a különös figura lehet, hogy belelát a fejébe, de gyorsan elhessegette a gondolatot és újra a szoba felé fordult, ahol a részeg férfi épp a lány övét próbálta kicsatolni, miközben az igyekezett kiszabadulni a karjaiból.
Ez a látvány a tanítvány egész lényét iszonyatos dühvel töltötte el. Érezte, ahogy perzselő tűz formájában az egész testében szétárad a harag, és az ösztönei átveszik felette az irányítást. Az indulattól remegni kezdett a keze, így lepillantott rá, hogy visszanyerje felette az uralmat, azonban ahogy meglátta elakadt a lélegzete. A keze helyén sűrű, fekete köd kavargott. Igaz, megőrizte a formáját, de már nem csontból és húsból állt, hanem pokoli füstből. Az egész teste átalakult és a köd a bőre helyén lángnyelvszerűen kavargott. Az első meglepetést sötét mosoly váltotta fel a pokolivá vált arcon, ahogy felfogta, hogy a démoni tűzből álló testtel megkapta a hatalmat, amire szüksége volt.

Tett egy határozott lépést előre, és ahogy sejtette, az üveg képtelen volt megállítani. Akadály nélkül lépett be a szobába, mintha nyitva lett volna az ablak. Egyetlen hatalmas ugrással az ágy mellett termett, egy villámgyors mozdulattal elkapta a férfi vállát és dühödten a földre taszította. A lány ijedten felsikoltott, mire a fiú megijedt, hogy talán az új külseje rémisztette meg. Ez a gondolat hidegzuhanyként hatott rá, a sötét köd eltűnt és a teste egy pillanat alatt újra normális lett. Beletelt egy kis időbe, míg az alkohol mámorán keresztül a lány felismerte a fiút, akkor azonban a meglepetése elpárolgott és mérgesen esett neki a másiknak.
- Te meg mit keresel itt? Miért gondolod, hogy csak úgy rám törheted az ajtót?! - a fiú fellélegzett. A lány úgy tűnt semmit sem fogott fel a történtekből és azt hitte, hogy az ajtón keresztül jött.
- Azt hittem talán segítségre szorulsz! - mutatott ingerülten a földön nyöszörgő alakra, aki láthatólag annyira részeg volt már, hogy képtelen volt felállni.
- A te segítségedre egyáltalán nem szorulok! - kiabálta a lány – Látni sem akarlak te.. te... - a hangja hirtelen elcsuklott, összegörnyedt és okádni kezdett az ágy mellé. A teste nem bírta tovább magában tartani a rengeteg italt. A tanítvány elborzadt. Még sosem látta részegnek a volt szerelmét és most kifejezetten megdöbbentette a látvány, ahogy az is, ami utána következett. Mikor mindent kiadott magából, amit lehetett, a lány egyszerűen eldőlt az ágyon és elaludt.

A döbbenettől mozdulatlanná dermedve állt a szoba közepén, amikor egyszer csak dörmögést hallott a háta mögül és a következő pillanatban egy erőtlen ütés csattant a gerincén. A fiatal férfi támadása először meglepte, de ez nem tartott sokáig. A vakmerő kísérlet újra felszította a haragot a lelkében és a démoni lángok ismét felcsaptak a testén. Lassan megfordult, hogy szembekerüljön a támadójával, aki ahogy meglátta elkerekedett szemmel, csak annyit bírt kinyögni:
- Mi az ördög....?
- Valami olyasmi. - vigyorodott el gonoszan a tanítvány és fenyegetően megindult a másik felé. - Mondd csak, te ettől érzed magad férfinak? Hogy nálad öt-hat évvel fiatalabb lányokat próbálsz meg lefektetni egy buliban? A veled egykorúaknak nem jössz be, igaz? - kérdezte fojtottan a fiú, mire a részeg srác zavarodottan fordította el a tekintetét a sötét arcról. - Kíváncsi vagyok valamire, barátom. - váltott hirtelen nyájas hangnemre. - Te itattad le, igaz? Csak azért kérdezem, mert még sosem láttam ilyennek és gondoltam, talán te segítettél neki merevrészegre inni magát... - jegyezte meg csevegve, majd amikor nem kapott feleletet a rémült embertől, egy pillanat alatt leolvadt arcáról a mesterkélt mosoly és dühödten kiáltott rá a másikra. - Válaszolj, te nyomorult senkiházi! Leitattad és úgy próbáltad meg lefektetni?!
Beszéd közben a fenyegető árnyalak folyamatosan szorította a fal felé a halandót, most azonban már nem volt hová hátrálni. A csapdába esett férfi reszketve tartotta maga elé a két karját.
- Kedvem lenne ízekre szedni téged. - sziszegte a tanítvány és ütésre emelte a kezét.
Ekkor azonban egy ébenfa sétapálca jelent meg kettejük közt, mintegy korlátként tartóztatva fel a fiút.
- Ennyi elég lesz! - szólalt meg Marcus Lucius nyugodt hangja. - Fiatal barátunk szerintem megértette a leckét, de a félreértések elkerülése végett azért tudatosítsuk benne a tanulságot. - azzal egészen közel hajolt a férfi füléhez.
- Jól figyeljen és jegyezze meg, amit mondok! Mostantól fogva egyszer sem próbál meg fiatal lányokat leitatni és ágyba csalni! Megértette? - bizonytalan bólintás volt a válasz. - Helyes, de azért figyelmeztetem, ha egy meggondolatlan pillanatában mégis megszegné az ígéretét... - a folytatást a tanítvány nem értette, mert a Toborzó a többit közvetlenül a halandó fülébe suttogta, csak a hatást tudta megfigyelni. A férfi szeme kikerekedett és egész testében remegni kezdett a félelemtől.
- Akkor most kotródjon innen! - fejezte be a római és a férfi amilyen gyorsan csak tudott, eltakarodott a szobából.
- Miért állítottál meg? - kérdezte a fiú, miközben teste lassan kezdte visszanyerni valódi alakját.
- Az erőszakosság nem tartozik a dicsérendő emberi tulajdonságok közé. - felelte a másik, miközben lassan lehajolt az ágyon fekvő lányhoz, és egy kis zöld üvegcséből valamit a szájába csepegtetett. Az alvó felköhögött ugyan, de nem ébredt fel.
- Elfelejted, amit te magad mondtál Marcus Lucius. Én már nem vagyok ember. -támadt vissza a tanítvány, ekkor azonban megcsapta az orrát az üvegből származó átható kesernyés illat. - Mit adtál be neki? - ugrott ijedten a lányhoz.
- Ettől kijózanodik, mire hazaérünk vele. - válaszolt nyugodtan a mester. - Valóban igaz, hogy már nem vagy ember, de ettől még az égi ítélőszék akként fog kezelni. Persze csak ha eljutsz odáig. - tette hozzá hanyagul, a fiú azonban azt már meg se hallotta, leragadt az első mondatnál.
- Haza?! Mármint hozzám, vagy hozzá? Azaz... úgy értem, az ő otthonába? -pillantott fel döbbenten.
- Gondolom nem akarod így, itt hagyni. - fordult értetlenül a mester a tanítvány felé. - És természetesen az ő otthonába. - megcsóválta a fejét - Remélem tudod, barátom, hogy gyakorlati kérdésekben meglehetősen nehézfejű vagy. - a fiú elengedte a füle mellett a sértést és újabb kérdést szegezett neki a másiknak.
- És mégis mivel akarod hazáig elvinni? Cipeljem talán a hátamon a külvárosig?
- Arra nem lesz szükség. - jelentette ki magabiztosan a római és kinyitotta az ablakot.
Néma intésére kint újra felbőgött az iszonyatos szélvihar és dühödten száguldott végig a kert fái közt. Szokatlan tél volt ez, egy szem hó sem esett így az őszi falevelek még mindig halomban álltak a füvön. Az orkán mindenestül felkapta ezeket, majd éles kanyart vett és rakományával együtt betódult az ablakon keresztül. A szobában egy pillanat alatt eluralkodott a káosz. Az elszáradt levelek vadul forogtak, cikáztak mindenfelé egy áthatolhatatlan barna falat alkotva, mígnem a következő nyugodt intésre elcsendesedett a vihar és a levelek leszálltak a földre egymás mellé egyetlen hatalmas, csendesen hullámzó leplet alkotva.
- Van még kérdésed ifjú tanítványom? - kérdezte a Toborzó mosolyogva, miközben letelepedett az élő levélszőnyeg közepére.
- Nem, azt hiszem nincs. - válaszolta a fiú egy lemondó sóhaj kíséretében. Felkarolta a lányt az ágyról, lefektette a római mellé, majd ő maga is leült a másik oldalára. A cohors parancsnok biccentett, majd intett egy utolsót, mire az alvilági orkán újra felbömbölt és a táncoló levelek hátán kirepítette a három alakot az éjszakába.

4.
Elképesztő sebességgel emelkedtek egyre magasabbra és magasabbra, míg a házak játéképületekké, az utcákon sétáló néhány ember pedig hangyává zsugorodott. Majd nemsokára azok is a sötétbe vesztek, és a városból már csak az ablakok szentjánosbogárfényeit és az utak fénykígyóit lehetett látni. A szélvihar halkan vitte őket előre, alattuk a levelek kellemesen és megnyugtatóan ringatóztak. Csendesen és észrevétlenül szelték át a várost. A tanítványt lenyűgözte a gyorsaság és az eléje táruló látvány, azonban még mielőtt belemerülhetett volna, a levélszőnyeg ereszkedni kezdett, a házak újra kibontakoztak az éjszakából, majd egyre nagyobbra nőttek, végül az utasok azt vették észre hogy közvetlenül a tetők és a kémények fölött száguldanak. A szél és a levelek úgy tűnt pontosan tudják, hová kell menniük, mert minden irányítás nélkül kanyarogtak a zegzugos utcák fölött, majd ugyancsak felszólítás nélkül fokozatosan lassítani kezdtek és puhán landoltak egy családi ház kertjében.

A római és a tanítványa - karjában a lánnyal - leszállt a levélszőnyegről, mire az abban a pillanatban szétrobbant, a szél távozott belőle és közben ezerfelé szórta a faleveleket.
- Remélem, nem kell részleteznem, hogy mit kell tenned! - fordult a Toborzó a fiúhoz. - Az ajtókat nyitva fogod találni, erről kezeskedem. - azzal bólintott egyet, mintegy nyugtázva saját kijelentését és megindult a kapu felé. A tanítvány fejcsóválva nézett utána, majd gyors léptekkel elindult befelé.
Nagyon könnyűnek érezte a lányt a karjában, így nem esett nehezére kinyitni a bejárati ajtót és nesztelenül keresztülosonni a házon. Óvatosan kerülgette a bútorokat és igyekezett nagyon halkan nyitni-zárni az ajtókat. Nem szerette volna, ha a szülők felébrednek, ugyanis a hosszú éjszaka után a legkevésbé sem vágyott egy veszekedésre és kellemetlen kérdésekre. Éppen ezért megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amikor végre betette maga mögött a hálószoba ajtaját. Mosolyogva üdvözölte magában az ismerős helyet, az „érzelmes-piros” falaival, fekete bútoraival és egyszerű képeivel együtt. Persze, valójában a sötétben sem a festést, sem a képeket nem látta és a bútoroknak is csak a körvonalai rajzolódtak ki az ablakon beeső holdfényben, de ettől függetlenül jól esett neki a tudat, hogy a szeretett dolgok a helyükön vannak.

Lassan odasétált az ágyhoz és próbálta nagyon finoman letenni rá a lányt, majd ugyanolyan óvatosan betakarta. Ahogy egy utolsó pillantást vetett az arcára, az villant át az agyán, hogy valószínűleg most látta és érintette utoljára ezt a tüneményt. És akkor valahol bent elpattant egy fonal és előtört belőle a tudatosan elfojtott szó.
„Szeretlek.” - suttogta az alvó lány fülébe, majd megrettenve önnön őszinteségétől, egy gyors mozdulattal megfordult, azonban figyelmetlenségében a könyökével lelökött egy gyertyát az éjjeliszekrényről, ami tompa csattanással ért földet.
Elnyomott magában egy káromkodást és sietve elindult kifelé, de a bajt már nem tudta elkerülni. A lány felriadt a zajra, és kezével a lámpa kapcsolóját kereste. A fiú egy ugrással ott termett és lefogta a kezét, mielőtt fény gyulladt volna.
- Kérlek ne! - mondta fojtott hangon.
- Úristen! Ki vagy?! - suttogta a lány, majd ahogy lassan kivette a sötétben az ismerős arcvonásokat, tágra nyílt a szeme a meglepetéstől. - Akkor mégsem álmodtam... - motyogta maga elé. - Te hoztál haza, igaz? De, hogyhogy józan vagyok? Mennyi idő telt el? - A fiú megszorította a kezét, jelezve, hogy ha nem hallgat el, nem tud válaszolni a záporozó kérdésekre. A lány, ha kicsit sértődötten is, de megértette a gesztust és elcsendesedett.
- Nyugodj meg, kaptál egy tablettát, ami semlegesítette az alkohol nagy részét. - ez természetesen a legkevésbé sem volt igaz, de nem akarta feleslegesen bonyolítani a helyzetet holmi túlvilági
mesével.
- Egyébként nem telt el sok idő, körülbelül egy fél óra, amíg hazahoztalak. De ha rendben vagy, akkor megyek is, jó? Aludj tovább nyugodtan, kitalálok. - mondta és az ajtó felé indult, de a lány hangja megállította.
- Várj, akarok valamit kérdezni! Miért jöttél oda a szilveszterre? - suttogta. A kérdés egyszerre volt szemrehányó és könyörgő, és a fiú akaratlanul is megdermedt az ajtóban. Lassan visszafordult és egy kényszeredett mosoly jelent meg az arcán.
- Egyszer azt mondtam neked, hogy mindig ott leszek melletted, ha szükséged lesz rám. Most úgy tűnt, hogy szükséged van rám.
- Akkor is szükségem volt rád, amikor egyetlen szó nélkül faképnél hagytál. - felelte keserűen a másik. - Amikor gyáván és gerinctelenül nem mondtál semmit, csak eltűntél mellőlem. És amikor itthon bőgtem és mindent a földhöz vagdostam, hol voltál?! Sehol. Egyedül hagytál. Fogalmad sincs, milyen volt az elmúlt egy hónapom, hogy mennyire gyűlöltelek és mégsem tudtam szabadulni tőled, mert hiányoztál! És amikor végre talán sikerülne elfelejtenem téged, újra megjelensz! Miért nem hagysz már békén, miért nem hagyod, hogy továbblépjek?! - A lányból sugárzó keserűség, harag és őszinteség iszonyatos ökölcsapásként érte a fiút, a hirtelen támadás pedig meglepte. Önkéntelenül is védekezni kezdett.
- Szerinted az segít a feledésben, ha leiszod magad a sárga földig, és részegen egy őrült karjaiban kötsz ki? - kérdezte halkan. A lányt megdöbbentette a cinikus kérdés és egy pillanatra megfeledkezett a lelkében égő haragról, hogy aztán a következőben kétszeres erővel csapjon fel.
- Nem hiszem, hogy helyes döntés volt. - felelte enyhén remegő hangon. - Beismerem, hogy hibáztam, de tudod miért tettem? Menekültem az emléked elől! És igen, gyengeség volt az italba és egy ismeretlen társaságába rohanni, többet nem teszek ilyet.... De, azt hiszem csak és kizárólag az én dolgom, hogy mit teszek és neked semmi közöd se hozzám, se a tetteimhez! Ráadásul a történtek után a legkevesebb jogod sincs arra, hogy felródd nekem a gyávaságomat. - az utolsó gúnyos szavak után kellemetlen csend telepedett a szobára.
- Igazad van, valóban nincs jogom a prédikációhoz. - válaszolta végül a fiú. - És azt is elismerem, hogy gyáva voltam veled szemben. - tette hozzá csendesen. Ismét leszállt közéjük a csend, de ezúttal nem a feszültség miatt, hanem mert a lányt elbizonytalanította a fiú hirtelen megadása.
- Legalább most áruld el, hogy mit tettem, amiért így bántál velem.... Mit rontottam el? - kérdezte megtörten.

Az ablakon beeső holdfény rávetült az ágyon ülő lányra, lágyan kirajzolva karcsú, egyenes alakját. A római tanítványa egyszerűen nem tudott szeretet nélkül tekinteni erre a tüneményre. És akkor, abban a pillanatban, a volt szerelmét nézve, keresve a választ a kérdésre, megértette a pokolból jött mester tanítását. Eljutott végre a füléig a történet tanulsága és a napnál is világosabbá vált, hogy mit kell tennie. Ideje őszintének lennie!
- Nem te rontottad el. - mondta fojtott hangon. - Én.... ijedtem meg tőled. Megrémített, hogy nem csak mosolyogni, hanem sírni is tudsz, hogy nem csak vidámság, hanem szomorúság is lakik benned. Megrémített, hogy vannak problémáid, hogy küzdenünk kéne a harmóniáért. Azt hiszem – mosolyodott el kényszeredetten – gyáva voltam ehhez a küzdelemhez. Nem rontottál el semmit, csak nem bontottad még ki a szárnyaidat én pedig túl türelmetlen voltam hozzá, hogy segítsek. Könnyebb volt a menekülést választani és itt követtem el a következő hatalmas hibát. Gyáva voltam ahhoz is, hogy a szemedbe mondjam: „Mennem kell”. Féltem a könnyeidtől... a fájdalmadtól.

A sötét alak felemelte a fejét és a lányra pillantott. Belenézett az átható zöld szemekbe és kereste bennük a megértést, a megbocsátást, egy szikrát, valamit, ami igazolhatná a tettét. Lázasan kutatta a jelét bárminek, ami megnyugvást hozhatott, ami arra utalt volna, hogy helyesen döntött. Hiába tudta, hogy nincs számára mentség, hogy amit tett puszta önzésből és a nehézségektől való félelmében tette, mégis remélt valamit, és a lány szemében végül ugyanarra lelt amire a saját lelkében: semmire ami igazolhatta volna.
Ennek ellenére furcsa megkönnyebbülés járta át a testét, a tudat, hogy életében most először a nehezebb utat választotta a menekülés helyett. Igaz, hogy későn, de végül megértette, hogy a megfutamodás nem megoldás.
- Miért csak most mondod ezt el nekem? - a lány hangjában újra megjelent a remegés. - Ha előbb megbeszéljük a gondjainkat talán még mindig... Talán nem így ért volna véget. - fejezte be sután.
- Talán nem is ért volna véget. Ezt akartad mondani, igaz? - mosolyodott el szomorúan a fiú. - Tudom, hogy előbb kellett volna, de csak most értettem meg ezt az egészet. Most pedig már túl késő. - hagyta hogy a pillantásuk összefonódjon és sokáig nem is eresztette el a lányt.
- Mennem kell. - mondta halkan.
- Hová? - kérdezett vissza ugyanolyan halkan a lány, de közben egy pillanatra sem szakította el tekintetét a fiúétól.
- Feledésbe merülni. - válaszolta a másik és a mosoly az arcán szélesebbé vált, ezúttal vidámságot tükrözve. - Vigyázz magadra! - mondta, majd elfordult a lánytól és határozott, de halk léptekkel kiment a szobából.
Kifelé menet gondosan ügyelt rá, hogy a lehető legkevesebb zajt csapja, de még ennél is jobban figyelt arra, hogy a szomorúság ne hatalmasodjon el rajta. Sejtette, hogy örökre elveszített valamit, ami talán mindennél fontosabb volt.

5.
Ahogy kiért a kertbe, megörült a hideg levegőnek, mert segített kitisztítani a fejét. Fürkészve nézett körül és azon gondolkozott, hogy a Toborzó vajon hová tűnhetett.
- Itt vagyok, ifjú barátom. - szólalt meg az ismerős hang valahonnan a feje fölül. A tanítvány megpördült a tengelye körül és megpillantotta a tető széléről kihajoló frakkos-cilinderes alakot.
- Mit keresel ott fent? - kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Itt jobb a levegő, mint odalent. - válaszolta a démon vigyorogva. - Gyere, próbáld ki magad is!
- De hogy menjek föl? Én nem tudok repülni. - rázta a fejét a másik.
- Gyere úgy ahogy én, a létrán ami a ház oldalának van támasztva. - válaszolt a mester és cinkosan kacsintott egyet.
„Hihetetlen ez az alak.” villant át a fiú agyán, majd a létra keresésére indult. Pár perccel később már a ház tetején állt és a csillagokat nézte a kéményen üldögélő rómaival együtt. Egyikük sem szólalt meg, néma áhítattal adóztak az égbolt szépségének. Végül a fiú kénytelen volt megtörni a csöndet, tudnia kellett, hogy valóban megfejtette-e a másik feladványát.
-A gyávaság volt a lecke, igaz? Az, hogy ne futamodjak meg a problémáim elől. - hiába csendült hangjában türelmetlenség, a kéményen ülő férfi nem válaszolt azonnal. Tovább figyelte a távoli űr fénypontjait, gondolataiba merülve. A fiú már-már azt hitte, hogy a Toborzó meg sem hallotta a kérdést, amikor hirtelen mégis megszólalt, igaz akkor sem fordította a fejét tanítványa felé, magának az égnek szánta a választ.
- Talán. És talán még az, hogy nem csak a te lelked létezik a világon, hanem másoké is, akik esetleg törékenyebbek nálad. Akikkel óvatosan kell bánnod, hogy ne tedd tönkre őket. Sőt, talán azt sem árt megjegyezned, hogy ha ígéretet teszel, akkor azt be kell tartanod, és hogy az őszinteség egy fontos emberi erény. - az utolsó szónál végül elszakította tekintetét a csillagoktól, belenézett a másik szemébe és elmosolyodott. - De ne aggódj, sikeresen tetted meg az első lépést, barátom.
- Bizonyos szempontból hiába jöttem rá, mit rontottam el. - jegyezte meg merengve a fiú. - Hisz már nem tudom helyrehozni.
-Korántsem volt hiábavaló a felismerés! Az, hogy nem futamodtál meg és őszintén beszéltél azzal a lánnyal az imént, segíteni fog neki megérteni a miérteket és végre meggyógyulhat a lelke.
Szerény véleményem szerint ennél többet nem tehettél.
- Te mindenről tudsz? - kérdezte tréfásan a fiú.
- Különben milyen démon lennék? - vágott vissza vidáman a férfi. És akkor olyasmi történt, amit jó ideje nem élt át se a tanítvány, se a mester: mindketten jóízűen felnevettek. Vidámságuk hangja messze szárnyalt a téli éjszakában felverve a külváros kutyáit, akik azonnal hangos ugatással feleltek az ébresztőre.
- És hogyan tovább, jó tanítómesterem? - kérdezte, mikor alábbhagyott a jókedvük.
- Nos. - mondta a Toborzó miközben felállt a kéményről és leporolta magát – Úgy vélem, itt az ideje a pihenésnek, így hát én nyugovóra térek. Hogy te mit csinálsz, az a te dolgod. Bár, ha ajánlhatok valamit, követed a példámat és velem tartasz. - a tető széléről kérdőn pillantott vissza a még mindig ülő alakra. Az lassan felnézett rá, majd pár pillanatnyi csönd után egy mosoly kíséretében válaszolt.
- Azt hiszem, én még maradok egy kicsit.
- Rendben, ha eluntad a csillagokat, majd gyere utánam! - bólintott az egykori cohors parancsnok. Nem firtatta, hogy miért akar a másik maradni, amiért a fiú nagyon hálás volt neki. Nem akart feleslegesen magyarázkodni. „Bár – gondolta – nyilván úgyis tudja.” Egyszerűen úgy érezte, szüksége van még pár percre, hogy elbúcsúzzon a háztól, az emlékeitől. Az életétől.
- Tudod, hová kell majd jönnöd? - zökkentette ki a gondolataiból a mestere.
- Nem igazán félek attól, hogy ne tudnálak megtalálni. - válaszolt és a mosolya széles vigyorrá változott.
- Remek! - hangzott fel újra a régi felkiáltás, majd a római felkapta sétapálcáját, és háttal a meredélynek vigyázba vágta magát a tető szélén. - Akkor hát a legközelebbi viszontlátásig! - azzal kacsintott egyet és levetette magát a mélybe. A fiú rémülten ugrott az ereszhez, de ahogy lenézett, sehol sem látta a cilinderes alakot, csak egy kis fekete füstgomolyagot pillantott meg a levegőben. Hamarosan azonban az is eloszlott, és a tanítvány fejcsóválva ült vissza a cserepekre.

Az járt a fejében, hogy vajon mikor fogja megszokni a trükköket, a természetfeletti csodákat, amiket a fura teremtmény szinte percről percre elkövet. Kíváncsi volt, hogy mikor szokja meg az életet egy démon tanítványaként, sőt hogy egyáltalán meg tudja-e szokni. Meg persze az is piszkálta, hogy ő megtanulhatja-e, amit a mestere már tud, érdekelte hogy adnak-e neki is hasonló hatalmat? Rengeteg kérdés, amire csak az idő adhat választ, de szerencsére abból legalább van elég! - gondolta és fáradtan felsóhajtott.
A kerten egy szélroham futott keresztül, lesodorva pár halott levelet a fákról. A fiú mozdulatlanul ült a háztetőn és figyelte a levegő játékát a levekkel. Furamód a jelenet az őszt juttatta eszébe és azt, hogy mindig is szerette azt az évszakot. Most pedig tél van, gondolta, hideg, sötét és barátságtalan. „Újra őszt akarok, és tavaszt és nyarat is!” - kiáltott fel magában és behunyt szemmel felidézte az emlékeit. Igyekezett mindentől elbúcsúzni. A városától, a szerelmétől, a jó dolgoktól és a rosszaktól egyaránt,. Gondolatban elszárnyalt a házak felett, újra járt az összes számára kedves helyen, elbúcsúzott a szeretteitől és megtette azt is, amit a valóságban nem mert: utoljára végigsimított az alvó lány arcán. Mosolyogva pillantott fel a teliholdra és érezte, hogy most már valóban végzett mindennel és ideje indulnia.
Békésen lehunyta a szemét és éjfekete köd formájában semmivé foszlott az éjszakában.