Az utolsó háború - Afrika gyermeke

A telihold fénye vakító fehérséggel ragyogta be a szavannai égboltot. A magányosan álló majomkenyérfák árnyéka hosszan nyújtózott el a lanka irányába, amely az elmúlt órákban oly sok szenvedésnek volt szemtanúja. Mostanra már viszont szinte tökéletes csönd telepedett a tájra, mintha az egész őrült világ megdermedt volna egyetlen véget nem érő pillanatra. A szavanna tökéletes nyugalmát egy lélekszakadva menekülő sötét figura feltűnése törte meg.
A lanka oldalán felérve az alak még nagyobb sebességre kapcsolt. A táj puritán szépsége eszeveszett tempóval rohant el mellette, de ő most ügyet sem vetett rá. A lába nyománál lövedékek csapódtak a földbe. Irányt váltott és fokozott a sebességen, már ha az még lehetséges volt. Hátrapillantott és azt kellett látnia, hogy a tőle alig pár méterre leszakadó társa feje egy pillanatra feltűnik a domb oldalában, aztán egy lövedék szinte kettészakítja. A kis Adeagbo összerezzent. Mikor felettesei kiadták az utasítást, hogy a többiek élére állva tartsa meg a dombot a nyugati katonákkal szemben, meg sem fordult a fejében, hogy ez az életéért való meneküléssel végződhet majd.
Alig húsz méterre balra volt egy nagyobb fa, ami jó fedezéknek tűnt, hogy kipihegje magát egy kicsit. Szüksége volt pár másodpercnyi pihenőre, mert a többórás harc, és az azt követő másfélkilométeres fékevesztett rohanás, tizenkét éves testének lábait a végletekig leterhelték. Mikor sikerült fedezékbe érnie, hátát a fának vetette és lihegni kezdett. Oldalra pillantott, hogy lássa másnak is sikerült-e eljutnia idáig. Másodpercekig csak meredt az irányba, ahonnan a többieknek érkezniük kellett volna, de egyikük alakja sem tűnt fel a lanka felől. Egyedül maradt. Mindenki más meghalt! Kidugta a fejét, hogy megnézze legalább az üldözőktől sikerült-e megszabadulnia, de csalódnia kellett. Két homokszínű egyenruhát viselő feketebőrű férfi csörtetett egyenesen felé. Az első gondolata a menekülés volt. Kiskorában hozzászokott már ehhez. Ha egyenruhás férfiak közelegtek, neki és két fivérének menekülniük kellett, nehogy belőlük is a milícia katonái váljanak. Vagy még rosszabb. Azóta nagyot fordult a világ. Az alonárok feltűnése mindent megváltoztatott.
Visszahúzódott a fedezékbe, és a fegyverére nézett. Elmaradott kis falujában nem sok filmet volt lehetősége látni, de azok egyike a Csillagok háborúja volt. A világtól elzárt kis közösségben élve olyan elképzelhetetlennek tűntek az abban használt fegyverek, annyira távoli és valószínűtlen volt, hogy ilyesmi létezhet. És mégis, most, mindössze pár évvel később egy ilyen űrbéli puskát tartott a kezében. Ő, az éhínségben felnőtt tizenkétéves kisfiú plazmafegyvert használt, miközben az ellenség ugyanazokkal az elavult karabélyokkal lövöldözött rá, amik ötven éve szinte semmit sem változtak. Azok a katonák bármit megtettek volna egy ilyen fegyverért, nekik meg úgy osztogatták az átkozott csontfejűek, mintha csak nyalóka lenne.
Eltekerte a karabély egyik kapcsolóját, ahogy az alonár kiképző mutatta. Ilyen állapotban képtelen lett volna pontosan tüzelni, így szélesebbre kellett állítania a fegyver hatósugarát. Igaz, hogy így már nem volt halálos, de legalább biztosan eltalálhatta vele a célt. Kilépett a fedezékből és meghúzta a ravaszt. A puska csövéből energiahullám csapódott ki, ami méterekre repítette a két ellenséges katonát. Adeagbo meglátott még három, felé rohanó férfit. Mielőtt lőhetett volna, azok tüzet nyitottak rá. Az egyik találatot érezte is, de ruhájának kinetikus pajzsa szerencsére eltérítette a lövedéket. Célbavette a katonákat és eleresztett egy sorozatot. Ezúttal több hullám hagyta el a fegyver csövét, teljesen ártalmatlanná téve a három férfit. Nyert egy rövid lélegzetnyi időt, de nem nyugodhatott meg. Mindössze alig párszáz méterre volt a helyőrség, csak addig kellett eljutnia, ezért futásnak eredt.
A bázist persze már felnőttekre bízták az alonárok. A nyomorult csontosarcúakból alig öten állomásoztak ott, mégis minden percben hetven katonának kellett gondoskodnia a biztonságukról, miközben a portyázásokra szinte csak gyerekeket küldtek ki. Adeagbo utálta őket. Emlékezett rá, hogy milyen volt az idő, mielőtt másfél éve megérkeztek a Földre. Milyen volt, mielőtt az a hatalmas sereg leszállt Tunézia sivatagos részének kellős közepén, és háborút indított az úgynevezett nyugati nagyhatalmak ellen. Soha nem fogja elfeledni, hogy milyen érzés volt, mikor az idegenek egy csapásra megszűntették az afrikai országokat sújtó éhínséget, pusztító járványokat, nélkülözést. Milyen naiv is volt akkor. Mostanra az egyedüli, amit értékelni tudott az alonárokkal kapcsolatban, hogy testvéreivel ellentétben, őt nem egy helyi önkényúr rabolta el, hanem önként jöhetett, hogy cserébe a faluját egy csapásra a nyugati világ szintje fölé emeljék az idegenek.
Ahogy a bozótosból kiérve kirajzolódott előtte a helyőrség képe, megtorpant. Valami nem volt rendben. Sehol semmi mozgás, az őrtornyok üresek és a megszokott éjszakai zajoknak sem volt nyoma. Mintha egycsapásra mindenki elhagyta volna a bázist, de úgy, hogy közben semmit sem vittek magukkal. Adeagbo fejében megfordult, hogy talán az ellenség előbb ért oda, mint ő, de ezt a lehetőséget hamar elvetette. A helyőrség látszólag érintetlen volt, azt pedig jól tudta az elmúlt idők harcaiból, hogy egy ilyen elfoglalása nem megy már messziről is látható nyomok nélkül.
Forgatta a fejét, mert hirtelen fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Ha visszafordul, akkor egyenesen az ellenség karjaiba rohan. Ha felemelt kézzel közelít feléjük, talán életben hagyják, de valószínűbb, hogy még azelőtt lelövik, hogy tudatosulna bennük, megadta magát. Lenézett az övére, ahol a kinetikus pajzsainak visszajelzője volt. Mindössze húsz százalék energia maradt, az legfeljebb egy lövés kivédésére elég.
Muszáj volt más megoldást találnia. A következő helyőrségig még autóval is vagy egy óra lett volna az út, márpedig ő nem tudott vezetni és most jártányi ereje sem maradt. Megpróbálhatott volna elbújni, de ez a szavanna, ahol közel s távol az egyedül rejtek az a szűk bozótsáv volt, amin épp most küzdötte át magát. Ahogy mérlegelgette a lehetőségeit, csak egy maradt: minden ellenérzését félretéve, vissza kellett térnie a helyőrségbe. Valami nagyon nem volt rendjén odabent, de idekint nem maradhatott.
A bozótostól a kapuig terjedő ötven métert amennyire lehet, óvatosan tette meg. Ugyan futott, de közben minden érzékszervével a környezetét fürkészte gyanús nyomok után kutatva. Nem is kellett sokáig várnia, hogy találjon egyet. A bozótostól még nem látszott, nagyjából húsz méterről azonban tökéletesen kivehetővé vált a helyőrség kapuja mögött fekvő két holttest. Adeagbo szíve a torkában dobogott. Mégis mi történhetett a társaival? A gondolatok kuszán cikáztak a fejében és képtelen volt logikus formába rendezni őket. Felettesei őt tartották a legokosabbnak az összes gyerekkatona közül, többször is bizonyította rátermettségét, most mégis olyan elveszett, ismeretlentől megrettent kisfiúnak érezte magát, mint tizenegy évesen, mikor idekerült.
Lassan átcsusszant a kapu rácsai közt, és közelebb sétált a holttestekhez. A mellkasukon egymást érték a lőtt sebek, aminek látványához sajnos már hozzá volt szokva, de ez most valahogy mégis különbözött a megszokottól. Minden seb egy ötcentis sugarú körbe esett. Sehol egy eltévedt golyó ami gyomrot, vagy kart ért volna, márpedig ilyesmi soha nincs. A fiú tudta jól, hogy ennyire pontosan senki nem képes lőni gépfegyverrel, hacsak nem közvetlen közelről tüzel. De mégis hogyan juthatott volna valaki olyan távolságra a kapuőrökhöz, hogy esélye legyen ilyesmire?
Visszafojtott lélegzettel folytatta útját, de nem tartott sokáig, hogy azt kívánja, bár ne tette volna. A bázison olyan ocsmány vérfürdő zajlott nem sokkal korábban, amilyet még életében nem látott. Egymást érték az élettelen szemű hullák, akikkel ugyanolyan hideg pontossággal végeztek támadóik, mint a kapuőrökkel. A legtöbbjüknek ott volt a kezében a plazmapuska, de sehol sem látta nyomait annak, hogy tüzeltek is volna vele. Mégis miért nem használták? Akárki tört is rájuk, lehetetlen, hogy annyira meglepte őket, hogy lőni sem maradt idejük. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett itt, de abban biztos volt, hogy valami nagyon nincs rendjén. A halált már megszokta. A folyamatos többgeneráción át tartó háborúzás miatt a génjeibe volt íródva, hogy akik közel állnak hozzá, bármelyik percben golyó szaggatta hullává válhatnak, vagy felkoncolja őket egy rivális hadúr csapata, de ez…
Megindult a csontfejűek barakkja felé. Bármi disznóság történt is itt, az vagy miattuk van, vagy egyenesen ők okozták. Az ő körletük a katonáktól egy kerítéssel volt elszeparálva a helyőrség kellős közepén, és gyakorlatilag semmiben sem közösködtek a helyiekkel. Adeagbo az épületek falára lapulva osont, ügyelve, hogy folyamatosan árnyékban maradjon. Elég sötét volt már ahhoz, hogy így egy felületes szemlélő ne láthassa meg, de óvatosnak kellett lennie, mert néhány barakk ablakából fény szűrődött ki, és ha azok előtt elhalad, akár célkeresztet is festhetne a fejére. Már csak húsz méter lehetett hátra a csontfejűek szállásáig, mikor hirtelen szinte kirobbant a barakkjuk ajtaja, és két idegen csörtettet ki rajta egy harmadikat vonszolva. Adeagbo azonnal reflexszerűen lehasalt a földre és egy bekúszott az egyik terepjáró alá.
Alig pár másodperc telt el, és egy újabb csontosarcú érkezett egy társát vonszolva. Mikor odaért az előző csoporthoz, az addig tehetetlenül rúgkapáló figurát a másik mellé hajította. Az idegenek amúgy is magas, szikár alakja csak még hatalmasabbnak tűnt, ahogy a két, földön térdelő társuk fölé magasodtak. Fehér, ruhaszerűen lebegő, csontszínű bőrük szinte világított a koromsötét éjszakában, és a durva, koponyaszerű arcvonásaikon megjelenő mosoly csak még félelmetesebbé tették őket, mint amilyennek általában tűnnek. Most mégsem ez volt, ami Adeagbót a legjobban megrémítette. A három idegen földi gépfegyvereket tartott a kezében! Mégis miért?
Ahogy jobban végignézett az idegenek kis csoportján, csak azt a kettőt volt képes felismerni, akik most a porban térdeltek a többiek előtt. Nem volt ez meglepő, a másik három a fegyveres képzések megtartását leszámítva az emberek közelébe sem ment, ezek ketten viszont barátságosnak tűntek. Az egyik az orvosuk volt, Oínorki, a másik pedig a kutatójuk, Enuinkoé. Valójában nem ez volt a nevük, de emberi nyelvvel azokat a magasfrekvenciás visító hangokat, ahogy az alonárok beszéltek, lehetetlen lett volna kiejteni.
– Hogy tehettétek!? Ilyesmiről nem volt szó! – veszekedett társaival az orvos. Ha volt olyan csontfejű, akit Adeagbo kedvelt, hát az Oínorki. Rendes tag volt, tőle tanulta meg a nyelvüket, amelyet már-már túl könnyű is volt megérteni. Egy olyan fajhoz képest, amely képes többezer fényéves űrutazásra, végtelenül szegényesnek tűnt a szókincsük.
– Már hogy ne lett volna? – kérdezte a legmagasabb alak. – Ti nem voltatok beavatva.
– Én vagyok itt a parancsnok! – dörrente el magát Enuinkoé. – Mi az, hogy nem voltam beavatva?
– Te soha nem voltál itt parancsnok.
– Azért jöttünk ide, hogy jóvátegyük, az őseink bűneit, nem azért, hogy szaporítsuk őket! – kiabálta Oínorki.
– Ennek semmi köze a régi szarságokhoz! Nem hihetted, hogy a klávé tényleg ezért küldött minket. Azt megtehették volna jóval korábban is. De miért nem kérdezed erről a kis barátodat? – bökött a kutató felé. – Ő tudja, mi volt a cél.
– Enuinkoé? – nézett kérdőn oldalra az orvos.
– Szó volt róla, hogy olant…
– Istenekre! Hogy lehettél ilyen naiv? – fogta a fejét Oínorki. – Olan? Te is tudod, hogy minden rossz azzal kezdődött.
– Hallgass! – ütötte meg gépkarabélya tusával a három fegyveres szószólója. – Az olan képes oda juttatni minket, ahova tartozunk! Az olan fajunk jövőjét jelenti!
– El fog minket pusztítani! – üvöltötte az orvos.
– Ha így is lesz, ti nem éritek meg, hogy megtudjátok – mondta hidegen a legmagasabb alak. Felemelte a gépkarabélyt, és beleeresztett egy sorozatot Oínorki-ba.
– Ezt miért?! Miért kellett? – sírta Enuinkoé.
– Mert a majmok gyanúsnak találnák, ha az ellenség támadása során közülünk senki nem hal meg.
– De miért? Mi szükség volt megölni mindenkit?
– Ezen már nem kell törnöd a fejed. – Újabb fegyverropogás következett, ami után a kutató holtan terült el a földön.
Adeagbo visszafojtott lélegzettel figyelte az eseményeket. Nem igazán volt képes értelmezni, amit látott, de abban biztos volt, hogy ha korábban lett is volna minimális esélye, hogy a csontarcúak nem végeznek vele, így már biztosan nincs. Utolsó túlélőként talán jól is jött volna nekik, elmondhatta volna mindenkinek, hogy a NATO erők milyen brutálisan mászároltak le egy egész helyőrséget, de fültanúként semmiképp sem hagyhatták életben. El kellett tűnnie, mielőtt rájönnek, hogy itt van. Egyszerre dolgozott benne a bosszúvágy és az életösztön, de egyelőre az utóbbi állt nyerésre. Legszívesebben nekirohant volna a három gyilkosnak, de azok többen voltak, képzettebbek és erősebbek is, így csak megölette volna magát. Régen minden vágya az volt, hogy olyan legyen, mint az idősebb bátyja Hakeem, ő biztos nem futamodott volna meg ilyen gyáván. Ő mindig kiállt a testvéreiért, ő biztos bosszút állt volna a testvére gyilkosain, még ha az életébe kerül is. Adeagbo nem ilyen volt. Nem volt képes ilyen lenni. A laktanyában szerteszét heverő holttestek valamilyen módon a testvéreivé váltak az elmúlt egy év során, most mégis a legerősebb vágy, ami dolgozott benne, a túlélés volt. Túlélni minden áron.
Lassan hátrafelé kezdett kúszni, és közben maga elé vette a fegyverét. Nem akart harcba bocsátkozni a három idegennel, de fel kellett készülnie arra a lehetőségre, hogy talán nem lesz más választása.
– Kapcsoljátok ki a blokkolót – adta ki az utasítást a csontfejűek vezére. – Innentől a saját fegyvereinket használjuk.
Adeagbo már nem is próbálta értelmezni, hogy miről beszélhetett az alak. Feltérdelt az autó mögött és lopva várta, hogy mindhárom idegen eltűnjön a látóteréből. El akart tűnni a nyílt színről, meghúzni magát valamelyik barakkban, amíg az alonárok távoznak, de addig nem mozdulhatott, amíg esély volt rá, hogy azzal felhívja magára a figyelmet. Mikor végre a harmadik is eltűnt a szem elől, kilőtt az autó mögül és a fejét lehúzva a legközelebbi épület árnyékáig sprintelt. Alig két másodpercig tartott az egész, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A sötétben már kicsit nyugodtabban haladt, csupán a néhány méterrel arrébb található ajtóig kellett eljutnia biztonságban. Ha már bent van egy épületben, biztonságban lesz. Nem valószínű, hogy a csontfejűek igazán tüzetesen átvizsgálják még egyszer a barakkokat. A hátát a falnak vetette és úgy fülelt, hogy hall-e valami mozgást. Az egy perccel ezelőtti kivégzés után most ismét fülsüketítő csönd telepedett a szavannára, ami miatt szinte a saját szívverésének zakatolását is képes volt kivenni. Araszolni kezdett az ajtó felé. Lélekben igyekezett felkészíteni magát arra, ami azon túl várja majd. Az étkező… tele a barátai golyószaggatta holtestjével. Vett pár nagy levegőt, hogy kicsit lenyugtassa magát, és gondolkodni kezdett. Már csak ez maradt neki. A gondolkodás az egyedüli, ami mindig ott volt számára. A gondolkodás volt, ami mindig kihúzta a bajból. A gondolkodás volt ami megmentette, ha rossz fát tett a tűzre, megmentette mikor jött a milícia, és megmentette akkor is, mikor a felettesek kifejezett utasítása ellenére kiadta a visszavonulási parancsot nem egész egy órával korábban. És most is, szinte ösztönszerűen ötlött az eszébe, hogy mit kell tennie a túlélésért. A hullák! Ha elbújik közéjük, a csontfejűeknek eszébe sem jut majd gyanakodni arra, hogy esetleg még életben lenne. Már-már megijesztette, hogy képes volt ennyire tárgyilagos ötlettel előállni, mikor nem vadidegenekről volt szó, hanem a barátairól.
Elért az ajtóhoz, és óvatosan résnyire nyitotta. Ugyan szinte semmi hanggal nem járt ez a mozdulat, neki most mégis úgy tűnt, mintha az egész szavanna ettől zengene. Várt pár másodpercig, mielőtt bedugta a fejét az étkezőbe. Egy pillanat alatt savas érzés futott végig a nyelőcsövén és nem sokon múlt, hogy sikerült visszatartania a kitörni próbáló hányást. Számított rá, hogy amit odabent talál, az nem lesz szép látvány, de ilyesmire még a legvadabb rémálmaiban sem gondolt volna. Tisztán kivégzett holttesteket várt, ehelyett vadállatok tombolásának nyomaival kellett szembenéznie. Az épületen kívüli társainak gyors halála volt, ezeken itt viszont a rohadék csontfejű szadisták az összes perverz vérszomjukat kitöltötték. A padlón szinte talapalattnyi vértől mentes felület sem maradt, a falat meghatározhatatlan állagú sötét anyag borította, és az áldozatok számát pedig még megbecsülni sem lehetett, mert egyetlen ép hulla sem maradt. Lövöldözés itt is volt, igen, de nyomát sem látta annak a tiszta halálpontos munkának, amivel odakint találkozott. A szemei lassan kezdtek megtelni könnyekkel. Ezek itt a barátai voltak! Hatalmasat nyelt, remélve hogy az segít elodázni a zokogást egy olyan időre, mikor az már nem kerülne az életébe, majd belépett a helyiségbe. Amerre csak nézett, emberi maradványokat látott, amelyeket a Hold beszűrődő fénye csak még rémisztőbbé tett, ezért inkább behunyta a szemét. Erősnek kell lenned! Erősnek kell lenned! ismételgette magában, mintha valami mantra lenne. Elbotorkált egy távolabbi sarokba, ahova a Hold ablakon keresztül beszűrődő fénye már nem ért el, és elkezdte a földet tapogatni. Tudta, nem lesz elég lefeküdni a hullák közé, össze is kell mocskolnia magát vérrel, mert így már első ránézésre észrevenné bárki, hogy nem volt itt a mészárlás idején. A keze ragadóssá vált a vértől, de most nem törődhetett vele. A mellkasa másodpercenként feszült meg, de egyelőre még mindig nyerésre állt a hányás ellen folytatott harcban. Lassan térdre ereszkedett, lerakta maga mellé a plazmapuskát, aztán undorodva a földre feküdt. Óvatosan, nehogy bármilyen apró zajt csapjon, elkezdett körbefordulni, hogy az egész testét beborítsa a vér, de hirtelen valami puhát érzett a dereka alatt. Reflexszerűen levegő után kapott az ijedtségtől, aztán megdermedt. Másodperceken keresztül mozdulni sem mert, de végül sikerült úrrá lennie a teste fölött, és lassan hátranyúlt, hogy kitapogassa mibe ütközött. Egy kihülőben lévő emberi kéz volt. Nem egy egész test, még csak nem is egy kar, csupán egy kézfej. Adeagbo szemeibe újra könnyek szöktek. Az undor, a fájdalom és a félelem érzelmi hullámvasútjára került, és képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Próbált a túlélésre koncentrálni, de egyre kevésbé sikerült. Hiba volt bejönni ide!
De arra már nem maradt ideje, hogy meggondolja magát ezt illetően. A konyha felől két alak beszélgetésének hangja szűrődött át az étkezőbe. Nem tudta kivenni, hogy pontosan miről beszélnek, de az biztos volt, hogy csontosarcúak. Mozdulatlanná dermedt, és próbált csak arra koncentrálni, hogy kivegye a szavaikat, de nem járt sikerrel. Aztán hirtelen az egyik hang egyre hangosabbá vált, és pillanatokkal később kinyílt a konyha ajtaja, fénnyel töltve be a félhomályos étkezőt.
– Menj tovább a hálóik felé, én körbenézek itt.
– Persze, az élvezetes munkákat mindig megtartod magadnak – érkezett a válasz a másik helység felől, aztán mindkét figura furcsa visító hangot hallatott, ami Adeagbo megfigyelései szerint a nevetés alonár megfelelője volt.
Becsukódott az ajtó, és a helyiség ismét sötétségbe borult.
– Undorító majomfattyak – mormolta az emberi maradványok közt botorkáló alonár, miközben a villanykapcsoló felé igyekezett. Adeagbo ereiben megfagyott a vér, mikor tudatosult benne, hogy néhány másodpercen belül az egész helyiség fényárban fog úszni. A félhomály a barátja lett volna, világosban azonban esélye sem lehetett rejtve maradni. Még a végére sem ért a gondolatmenetnek, mikor meghallotta a fénycsövek jellegzetes zizegését, aztán következett néhány villanás és pillanatokkal később fénybe borult az étkező. Próbált olyan lassan és óvatosan lélegezni, amennyire csak lehetett, de ezt nem könnyítette meg a vadul zakatoló szíve. Hosszú óráknak tűnő másodperceken keresztül hallgatta az alonár véresen cuppogó lépteit reménykedve, hogy az távozik mielőtt őt észrevenné. De nem járt szerencsével.
– Hoppá az egyik még egyben van – mondta a csontfejű, és ölös léptekkel megindult felé.
Adeagbo nem tudta mitévő legyen. A plazmapuska ugyan a keze ügyében volt, de ha felé nyúl, már az előtt halott lesz, hogy egyáltalán az ujját a markolatra csúsztathatná. Megdermedt. Talán ha tökéletesen mozdulatlan marad, nem foglalkozik majd ez a rohadék azzal, hogy őt is darabokra szedje. Talán csak azért jön, hogy… Talán… De hát mi másért jönne…? A lépések egyre közelebb jártak. Öt méter. Négy. Három. Kettő…
– Ki volt ilyen hanyag? – tűnődött a csontarcú.
Adeagbo hallotta… nem is… inkább érezte, ahogy az alak fölé hajolt. Nem szabad lélegezni! A tüdejét feszíteni kezdte a levegő, de úrrá kellett lennie rajta. Hirtelen érezte, ahogy egy erős marok megragadja a véres ruhájánál fogva és a magasba emeli. Ennyi volt… Most mindennek vége. Életében először az agya cserbenhagyta. Fel sem fogta, hogy mi történik vele. Mintha az addig lassított felvételként mozgó világ hirtelen követhetetlen sebességűre gyorsult volna. Csak egy pillanat műve volt az egész. Csak egy pillanat… Ennyi idő után eszmélt arra, hogy a földön fekszik, előtte pedig gurgulázva hörög a csontfejű. Levegő után kezdett kapkodni, miközben lassan a tudatáig is eljutott az, amit a teste minden utasítás nélkül csinált. Mikor az alonár megemelte, a keze reflexszerűen a bakancsába rejtett késre siklott és egyetlen mozdulattal előrántotta, majd a mit sem sejtő alak torkába vágta.
A magatehetetlen űrlény ott remegett előtte, csodálkozástól tágra nyílt szemekkel. Adeagbo zihálva talpraküzdötte magát, és a földön agonizáló csontfejű fölé állt. Hihetetlen elégtételt érzett. Eltűnt a félelem, az undor, a lelki fájdalom… Eltűnt minden, és a helyén csak a gyilkos bosszúvágy maradt. Dühödten rugdosni kezdte az alonár fejét, egészen addig, amíg az már nem mozdult többé.
Adeagbo légzése lassan kicsit normalizálódott és ezzel együtt az agyára leszállt vörös köd is oszlani kezdett. Felfogta, hogy innentől nincs megállás. Megölte az egyiket, most már végeznie kell a másik kettővel is, mert csak percek kérdése, hogy rájöjjenek, van egy túlélő a táborban.
Felkapta a fegyverét, és a konyhaajtó felé vette az irányt. Tudta, hogy merre van az egyik csontfejű, az viszont nem számított rá. Ugyan nem volt igazán kiterjedt a katonai képzés, amit kapott, azzal még így is tisztában volt, hogy a meglepetés ereje megfelelően kihasználva hatalmas előny.

A konyhától a barakkokig vezető szakaszt az eddigi araszoláshoz képest pillanatok alatt tette meg. A félelem végleg elszállt, csak a bosszúvágy dolgozott benne. Az, hogy megölte az egyiket, olyan lelki erőt adott neki, amiről soha nem is gondolta, hogy ott rejtőzhet benne.
Az egyik barakk ajtaja tárva-nyitva volt, ezért ott kezdte a keresést. Tűzre készen maga elé emelte a fegyvert, letekerte az erejét olyan szintűre, hogy minél kisebb zajt okozzon és belépett az épületbe. Mivel a folyosón kívül csak egyetlen helyiségben égett a lámpa, nem kellett különösen tüzetesebben körülnéznie, hogy megállapítsa, vajon hol lehet a csontfejű. Csendes léptekkel végigosont az előtéren, és csak óvatosságból pillantott be a kétoldalt nyíló helyiségekbe. Egyre közelebb járt a kivilágított hálóteremhez.
Már csak pár méter volt hátra, mikor hirtelen elsötétedett a szoba. Visszafojtotta a lélegzetét és várt az alonár feltűnésére. Egy másodperccel később a szikár fehérlő alak kilibegett a folyosóra, Adeagbo pedig gondolkodás nélkül tüzet nyitott. Az idegennek ideje sem volt felfogni, hogy mi történik vele. Már az előtt halott volt, hogy földet ért volna.
Adeagbo megengedett magának egy mosolyt. Végtelen elégtételt érzett, de az is rögtön az eszébe jutott, hogy a harmadik csontfejűvel már nem lesz ilyen könnyű dolga. Akárhol lehet a bázison, még ha az is a legvalószínűbb, hogy a saját körleteik környékén maradt elrendezni a mocskos kis dolgaikat.
Az idő szorított, és még csak azt sem tudta megmondani, hogy mennyire. Legfeljebb pár perce lehetett, amíg az alonár a társai keresésére indul, és talán még ennél is kevesebb, amíg a NATO erői megérkeznek. A harc végeztével a menekülő csapat üldözésére mindössze páran indultak, de mostanra már biztos rendezték a soraikat. Kétség sem volt afelől, hogy nem rontanak majd neki gondolkodás nélkül a helyőrségnek, de Adeagbo akárhogy is számolta, nem igazán volt ideje a megérkezésükig. Dolgozott benne a bosszúvágy, így az olyasmit már számba sem vette, hogy elbújik valahol. Az utolsó alonárnak meg kellett halnia, mégpedig a nyugatiak érkezése előtt, mert azután már esélye sem lehetett megölni.
Az árnyékos szakaszokon osont egészen a csontfejűek barakkjáig. A repülő az épület előtt már indulásra készen állt. A turbinája halkan duruzsolt, ami arra utalt, hogy a harmadik alonár már csak a két halott társára vár. Adeagbo el sem tudott volna képzelni ennél ideálisabb lehetőséget. A pilótafülkében ülő alakkal végezni már semmiség lesz ezek után.
Az idegen repülőgép nyitott rakodóteréhez lopakodott, és óvatos megfontolt lépekkel belépett az ajtaján. Itt kell lennie annak a nyomorultnak! Itt kell lennie! ismételgette magában. Egy percig sem figyelt az őt körülvevő modern berendezésekre, miközben végighaladt a repülő alig öt méter hosszú rakodóterén. Nem tudta, hogy ő volt az első ember, aki valaha egy ép idegen repülő fedélzetére léphetett, de valószínűleg akkor sem törődött volna jobban a sok űrkorszakbeli technológiával, ha tisztában van vele. Elért a pilótafülkéhez. Már csak pár másodperc, és az a mocsok megfizet mindenért! Szinte kitépte az ajtót a helyéből és a fegyverét a pilóta ülésére szegezte…
Ami üres volt!
Ijedten fordult meg. Keresnie kellett gyorsan valami búvóhelyet, ahol bevárhatja a csontfejűt, de mielőtt bármi eszébe juthatott volna, az idegen feltűnt a rakodótér ajtajában.
Egy pillanatra mindketten ledermedtek.
Adeagbo volt az, aki kettejük közül gyorsabban reagált. Felrántotta a fegyverét, és eszét vesztve tüzelni kezdett. Rendes célzás híján az összes lövés célt tévesztett, így az alonárnak lehetősége volt kiugrani a gépből. A kis gyerekkatona nem gondolkodott sokáig, azonnal megindult a gép vége felé, folyamatosan tűzre készen tartott puskával. Gyors léptekkel haladt, de nem engedte meg magának azt a luxust, hogy óvatlan legyen.
A rakodótér ajtajához érve különös figyelemmel nézett ki minden irányba, de sehol nem látta a csontosarcút. Egyértelműnek tűnt, hogy elment fegyverért, márpedig Adeagbo abban biztos volt, hogy ha egyenlő feltételekkel kell megküzdeniük, akkor abból ő csak vesztesen kerülhet ki a végén.
És akkor meglátta.
Az alonár tökéletes higgadtsággal sétált ki a barakkjuk ajtaján tőle alig tíz méterre. Adeagbo nem hitt a szemének. Az a mocskos idegen szinte cukkolta őt! De mindegy is volt. Lehetőséget kapott, amit nem hagyhatott kihasználatlanul. Villámgyorsan célratartott, és tüzelt.
És semmi nem történt.
A fegyver nem sült el. Ismét meghúzta a ravaszt, de ezúttal sem járt nagyobb sikerrel. Még soha nem látott olyat, hogy egy alonár puska ne működjön. Az eddig is veszett tempóban kalapáló szíve csak még tovább gyorsult. Ezalatt a csontfejű nevetni kezdett. Kinevette őt, mintha tudta volna, hogy a fegyver nem fog elsülni.
Adeagbo teljesen össze volt zavarodva. Az idegen csak sétált felé lassú tempóban, és semmi fegyver nem volt nála! Semmi. Még egy tőr sem. Mikor az alonár öt méterre járt tőle, hátranyúlt, és előhúzott valamit, ami úgy nézett ki, mint egy gyufásdoboz, aztán elkezdte az ujjai között pörgetni, és közben Adeagbo puskájára mutatott.
A fiú itt értette meg azt a néhány perce még értelmetlennek tűnő mondatot: „Kapcsoljátok ki a blokkolót!” Hát ezért tudtak ezek a mocskok gond nélkül végezni mindenkivel! Van egy eszközük, amivel képesek blokkolni a saját fegyvereiket. És innentől minden világos lett. Ezért történhetett itt ilyen mészárlás. Szegény társainak kizárólag alonár fegyvereik voltak, amelyek a blokkoló bekapcsolásakor játékpuskákká változtak, azok a mocskok pedig eközben az ósdi földi M4-esekkel halomra tudták őket ölni. Az étkezdében történtek pedig már csak az i-re feltett pontot jelentették.
Adeagbo tudta, hogy számára itt a vég. Menekülni nem tud, hasznáható fegyvere nincs, egy perc, és halott lesz. Már ha szerencsés. Egy perc, és halott lesz… De ha minden mindegy…
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megiramodott a csontarcú felé. Teljesen ösztönösen cselekedett, akár egy sarokba szorított állat. Ha már minden mindegy, nem adja harc nélkül az életét. Megsuhintotta a puskáját, és tiszta erejéből az alonár felé hajította. Annak nem okozott nagy gondot kikerülni a felé repülő fegyvert, de egy pillanatra így is elveszítette az egyensúlyát, ami Adeagbónak elég is volt. Előrántotta a kését, és az idegen felé vetette magát. Kétségbeesett, hamvába holt kísérlet volt, és mégis… a tőrt sikerült egyenesen beleállítani a csontfejű mellkasába.
Az alonár hanyatt vágódott, de inkább a meglepetéstől, mintsem a sérülés miatt. A mellkasába álló kés az ő esetében nem érhetett létfontosságú szervet, de arra éppen elég volt, hogy lelassítsa. Mire a földön fekve esélye lett volna reagálni, Adeagbo már ott térdepelt rajta, és ütötte-verte ahol érte. Az idegen megrázta magát, ledobva ezzel magáról a fiút, és megpróbált felállni, de mire sikerült volna neki, Adeagbo ismét fölötte termett, ezúttal már a plazmafegyverrel a kezében. Ugyan lőni nem lehetett vele, de ütni igen és a fiú ezt ki is használta. Minden erejét összeszedve sózott hatalmasakat a csontfejű koponyájára, de az csak nem akart betörni. Az idegen az egyik ütésnél elkapta a puskát, és a belé csimpaszkodó kölyökkel együtt messzire hajította.
Adeagbót ez az egy dobás jobban megviselte, mint az alonárt a másodperceken keresztül tartó eszeveszett püfölés. Levegő után kapkodva nézte ahogy a hatalmas szürkésfehér alak felkászálódik a földről, és ezúttal már lényegesen kevésbé hidegvérűen megindul felé. Egy pillanatra minden veszni látszott. Egy pillanatra.
Ahogy Adeagbo a közeledő idegent nézte, észrevette mögötte a földön azt a gyufásdoboz külsejű eszközt. Ha valahogy azt sikerülne elpusztítani…
Amilyen gyorsan csak tudott, talpra ugrott, ismét meglendítette a puskáját és a csontfejűhöz vágta. Nem igazán akarta eltalálni, csak egy pillanatnyi előnyt szeretett volna kovácsolni magának, és ez sikerült is. Az alonár ismét elhajolt a felé repülő puska elől, és ez az idő épp elég volt arra, hogy Adeagbo egy ügyes szökelléssel meg tudja kerülni a másik oldalról.
Az idegen komótos lassúsággal fordult meg, látszott rajta, hogy tudja fölényben van, és ennek minden pillanatát ki akarja élvezni. Érezni akarta a fiú rettegésének minden pillanatát, azonban ez az érzés egy pillanat alatt tovaszállt.
Adeagbo felkapta a földről a blokkoló szerkezetet, és a több méterre repült puska után vetette magát. Az alonárban ekkor tudatosult, hogy az alsóbbrendűnek tartott földlakó mire készül. A fiú felmarta a fegyvert a földről, lehajította a blokkolót, és hatalmasat sózott rá a puska tusával. A szerkezet apró darabokra tört.
Az idegen olyan gyorsan iramodott meg, amennyire csak a sérülései engedték, de ez is túl lassúnak bizonyult. Még két méterre járt Adeagbótól, mikor a fiúnak sikerült ráirányítania a fegyvert.
– Dögölj meg, te rohadék! – kiáltotta a kölyök, és meghúzta a ravaszt.
A puskából plazmahullámok sorozata csapódott ki, apró cafatokra tépve az idegent. A tüzelés még legalább egy másodpercig tartott még azután is, hogy a csontarcú maradványai szerteszét szóródtak a földön.
Adeagbo zihálva levegő után kezdett kapkodni, és a földre huppant. A szíve olyan gyorsan kalapált, hogy képtelen volt elkülöníteni egymástól a dobbanásokat, de mégis jóleső érzés árasztotta el a testét. Megcsinálta! Bosszút állt a társai gyilkosain!
Legalább egy perc eltelt, mire a szívverése visszalassult kezelhető sebességűre, és a légzése is normalizálódott annyira, hogy végre képes legyen érzékelni az őt körülvevő világot. Feltápászkodott a földről, hogy közelebbről is megbizonyosodjon az idegen haláláról. Fölösleges volt. Az alonár testéből csak felismerhetetlen massza maradt. Megrugdosta még a biztonság kedvéért, de egyértelmű volt, hogy itt nem történhet horrorfilmekbe illő váratlan feltámadás. Ő, a tizenkétéves fiú, egy elmaradott apró afrikai faluból egymaga végzett három a világűr túlsó végéből érkező elit katonával. Elmosolyodott. Soha nem hitt abban, hogy a gyilkolásra büszkének kéne lenni, most mégis ezt érezte. Győzött. Véghezvitt valamit, amiről senki sem hitte volna, hogy lehetséges.
Annyira elgondolkodott, hogy meg sem hallotta a dübörgő léptek zaját a háta mögül.
– Állj! Dobja el a fegyvert! – kiáltotta egy férfi amerikai akcentussal.
Adeagbo önkéntelenül fordult meg. Szinte el sem jutottak a tudatáig az elhangzott szavak, kizárólag a hangra reagált. Egy másodperccel később azt érezte, hogy valami a mellkasának csapódik.
Hanyatt vágódott, és elsötétült előtte a világ.