Kisemmizve csavarogtam a városban, egyedül, miközben mindenki megbámult és újjal rám mutatott. Az emberek többsége tudta, hogy én vagyok a nincstelen újságíró, akinek nemrég még palotája és sportkocsija volt, most pedig gyalog jár és egyszobás lakásban él.
Mindaddig nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, amíg el meg nem pillantottam az egyik újságban szereplő szöveget:˝Újságírót keresünk. Jelentkezni a Márkus utca 4-ben. ˝
Szívem hevesen kezdett dobogni. Új lehetőség. Végre újrakezdhetem az életem, miután elvették mindenemet. Még egyszer megnéztem a pontos címet, majd elindultam a Márkus utca 4- be. Hosszú idő után aznap végre volt célom. Elmenni, új életet kezdeni.
Az épülethez való megérkezésem után rövid ideig csak szemlélődtem, majd frizurámat megigazítva beléptem a hatalmas bejáraton.
- Üdvözlöm! Miben segíthetek?- kérdezte a recepciós kedvesen.
- Jó napot kívánok. Az újságban megjelent állásra szeretnék jelentkezni – feleltem.
- Fáradjon be az igazgató úrhoz! - nyitotta ki az irodaajtót a szőke recepciós nő.
- Üdvözlöm. Az állás miatt jöttem! - mondtam az igazgató irodájába lépve.
- Jó napot! Foglaljon helyet. - Mutatott a székre a férfi.
- Van egyetemi végzettségem és gyakorlatom is. - Nyújtottam oda a diplomát, melyet állandóan a pénztárcámban hordtam.
- Remek! Ahogy látom, minden rendben van. Ön a mi emberünk! Holnap kezdhet is! - mondta az igazgató.
- Köszönöm! Akkor holnap! Viszontlátásra! – Mosolyogtam.
- Szép napot! Holnap nyolckor találkozunk! - felelte kedvesen.
Boldogan léptem ki a kicsi helyiségből. A portáshoz siettem, hogy bővebb információkat szerezzek, amit meg is kaptam.
Kisétáltam a nagy épületből, és hazafelé indultam. Útközben a régi házamra, és a kényelmes életemre gondoltam. Reménykedtem, hogy hamarosan újra gazdag és befolyásos személy lehetek.
Ezek a gondolatok voltak a hibások azért, hogy nem figyeltem az útra, és nem vettem észre a közeledő autót, amely épp azért küzd, hogy időben lefékezzen.
Egy pillanat múlva már a hóban feküdtem, fájdalmak között. A jármű vezetője elhajtott mellettem, más sem nézett rám. Senki nem hívott mentőt. Biztosan mindenki tudta, hogy hiába való lenne.
Szólni akartam, hogy még életben vagyok, hátha valaki meghallja, de nem jött ki hang a torkomból. Mozdulni akartam, de tagjaim megmerevedtek. Így hát csak egy lehetőségem maradt. Mozdulatlanul, csendben várni a halált, amely hamarosan eljött értem…
Ez ilyen.