A heverőn ülve ismételtem a holnapi vizsgámra, amikor nagyi kiemelte a könyvet a kezemből, és letette a fából készült kisasztalra, majd így szólt:
- Eleget ismételtél már. Pihenj egy kicsit, biztos vagyok benne, hogy hibátlanul tudod.
- De nagyi, félek, hogy elfelejtem – feleltem.
Elmosolyogta magát, és a válaszomra csak ennyit mondott:
- Armina, amit egyszer megtanulsz, azt soha nem felejted el. Neked az irodalom a lelkedben van. Képtelenség, hogy valaha is elfelejtsd.
Tudtam, hogy igaza van, ezért nem is próbáltam ellenkezni. Szótlanul átöleltem, majd elbúcsúztam tőle, hiszen már későre járt. Ő a teraszról integetett mindaddig, amíg ki nem értem a virág illatot árasztó udvarból és el nem tűntem a az utca kanyarulatánál. Otthon fáradtan dőltem ágyba, reggel az óra hangos csörgése ébresztett. Gyorsan, kapkodva öltöztem fel. Izgatott voltam mindaddig, amíg elém nem rakták a megoldandó feladatsort. Minden kérdésre pontosan sikerült választ adnom. Tökéletes lett a vizsga eredménye. Nagyon örültem neki, hogy minden rendben ment. Nagyi és a szüleim is büszkék voltak rám, habár anyán és apán nem túlzottan látszottak ennek a jelei.
Ők nagyon elfoglalt emberek. Állandóan csak dolgoznak, sosincs nyugtuk. Ezért van az, hogy több időt töltök nagyinál, mint otthon. Otthon nagy a káosz, telefonok csörgése, csengetés és folyamatos hangzavar. Nagyinál viszont csend, nyugalom és béke. Természetesen nem csak ez az oka annak, hogy sok időt töltök nagyinál, hanem az is, hogy kiskorom óta rengeteget foglalkoznak velem. A szüleim oda vittek, hogy ők nyugodtan végezhessék tennivalójukat. A nagyszüleim vigyáztak rám, ők tanítottak meg beszélni, az ő kezüket fogva tettem meg az első lépéseimet. Ekkor még a nagypapám is élt. Szabadidejében mindig velem foglalkozott, együtt játszottunk, néha még a munkahelyére is elvitt. Az ő halála után már csak nagyi maradt nekem. Ő az egyetlen, aki mellettem áll mindig, aki soha nem ítél el és soha nem nevet ki.
Kevés ilyen ember van a világon. Én szerencsésnek érzem magam, hogy rátaláltam és velem lehet. Tudom, hogy szíve bármikor feladhatja a harcot és szervezete bármikor leállhat, szeretném mégis azt hinni, hogy ő örökké velem lesz. Ez persze lehetetlen, tudom. Senki nem élhet örökké. Sajnos.
A vizsga után néhány nappal meglátogattam, de ő nem volt otthon. Furcsának találtam ezt, hiszen csak reggel szokott elmenni bevásárolni, vagy arra is a szomszédot kéri meg. Most viszont nem volt otthon. Tóth bácsit pillantottam meg az utcán, nagymama szomszédját. Odafutottam hozzá.
- Tóth bácsi, nem tudja hol van a nagymamám?- kérdeztem kissé idegesen.
- Armina, kórházba szállították. Rosszul érezte magát, ezért kihívtam a mentőket hozzá –felelte.
Sokkot kaptam. Fel sem fogtam mit mondott. Rohanni kezdtem a kórház felé, ami szerencsére nem volt messze. Hamar odaértem. A futástól nagyon elfáradva siettem a recepció felé, ahol megkérdeztem, hogy melyik korteremben találom nagymamát.
A 23-as teremben van, de… –kezdte mondani a fehér egyenruhát viselő nő, de a mondanivalója végét már nem hallottam. Elrohantam a 23-as korterem felé. Nehezen találtam meg a szobát. Amint benyitottam nagymamát pillantottam meg a fehér ágyon fekve, amint csövekre kötözve pihent. Abban a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak ne láttam volna. Szörnyű volt. Térdre borulva zokogtam az ágya előtt.
- Armina, te mit keresel itt? –kérdezte halkan.
- Nagyi, pihenj most! Ne beszélj! Meglátod, hamarosan rendbe jössz… - feleltem könnyes szemekkel.
Izzadt tenyerét lassan az én kezemre tette, majd így szólt:
- Nem kicsim. Én már nem fogok meggyógyulni. Ezek az én utolsó perceim. Nagy öröm számomra az, hogy velem vagy most, amikor a legnagyobb szükségem van rád. – Nem! Te nem halhatsz meg! – kiabáltam.
- Ne add fel! Soha! Küzdj életed minden másodpercében! Még akkor is, ha én már nem leszek melletted. Te egy örök harcos vagy. Úgy tanítottalak – mondta.
Mosolyogva nézett rám fáradt szemeivel, még néhány másodpercig, aztán lehunyta szemeit, örökre.
Könnyeket maszatoltam szét az arcomon. Sikítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon.
Ez a nap volt életem legszörnyűbb napja.
Ezen az áprilisi estén meggondolatlan döntést hoztam. Nem bírtam elviselni nagyi hiányát, ezért csak egy megoldást láttam, a halált.
Az ágyon ültem éppen. Nagymamám utolsó szavai jártak a fejemben:
- Te egy örök harcos vagy –mondta.
Nem volt más választásom.
Az éjjeli szekrény felé nyúltam, elvettem a tőrt, amely ott ált, a lámpa mellett. Mindenféle tétovázás nélkül magamba szúrtam. Kezemet a vérző hasamra szorítottam, majd lezuhantam az ágyról. Feketén vöröslő vérem szétfolyt körülöttem, díszítette a padlót. Nem fájt, nem is éreztem semmit. Elsötétült előttem minden, végre álmodni kezdtem. Ez az álom reggel már csak a múlt volt, ugyanis a kórházban ébredtem. A sebem, melyet magamnak okoztam a tőr segítségével, fehér fáslival volt bekötözve. Tudtam, hogy valaki megmentett. Valaki, aki az életemet akarja. Valaki, aki nem akarja, hogy elhagyjam. – De vajon ki lehetett az? - kérdeztem magamtól. Néhány másodpercnyi töprengés után rájöttem a válaszra.
- Ó, hát persze. Isten volt. Ő az egyetlen, aki nem akarja, hogy ez az örök harcos végleg feladja a küzdelmet.
