Armina céltalanul bolyongott a vasútállomáson. Nézte, ahogy az utasok kiszállnak a vonatokból és szeretteik vállára hajtják fejüket, megölelik egymást. Irigykedett ezekre az emberekre. Mindannyiuknak volt valaki, aki mellettük áll, ő viszont egyedül érezte magát.
Szerelme már több mint egy éve elhagyta, mert nem szerette őt annyira, hogy vele élje le az életét. Arminát ez nagyon megviselte. Többször gondolt már az öngyilkosságra is.
Markus, Armina édesanyjának komornyikja titokban szerette a lányt, ám ezt nem adta a tudtára. Nem is mutatta ki érzelmeit, viszont mindig Armina mellett állt, óvta, védte amióta csak a leány apja meghalt.
Armina egy gazdag családból származó, királyi viszonyok között élő lány volt. Édesapját hét évesen vesztette el. Ekkor vette fel az édesanyja Markust. Azóta is jó pénzért dolgozik náluk. De ennek már több mint tíz éve.
Armina nagyon szeretett a vasútállomáson sétálgatni, szabadidejében mindig itt volt. Titokban mindig azt várta, hogy a következő szerelvény hoz majd neki valakit, aki az ő kezét fogja majd meg kiszálláskor. Ez a reménye mindig szertefoszlott, miután az utolsó vonat is elment.
- Jó reggelt! - üdvözölte a komornyik Arminát az egyik hűvös reggelen.
- Jó reggelt. Ma nem reggelizek. El kell mennem - adta Markus tudtára a lány.
- Ahogy parancsolod - mosolygott a férfi.
A lány felsietett az emeletre, elővette édesapjától kapott plüssmackóját és elindult a vasútállomásra. Óvatosan lépkedett a szürke, üres utcákon, közben gondolkozott.
A vasútállomásra érve megkérdezte a jegyárustól, hogy mikor jön a következő vonat.
- Úgy húsz perc múlva - felelte a fekete hajú, alacsony férfi.
Armina mosolygott. Leült a földre, hátát egy oszlopnak támasztva, nézte az eget, hallgatta az óra lassúnak tűnő kettyegését. Így telt el az a húsz perc. A távolból már hallotta a vonat zakatolását. Felállt, odalépett a sínek mellé. Egy lépést hátrébb lépett, majd hirtelen elrugaszkodott és kiugrott a sinekre, pont a vonat elé. . Elsötétült előtte minden.
- Armina, még mindig nem keltél fel? - nézett be a lány szobája ajtaján Marcus.
A meglepetéstől Armina szólni sem tudott. Hogy kerül haza? Nem ugrott ki a vonat elé?Nem halt meg?Csak álmodta az egészet?
- De... Mindjárt megyek - préselte ki a hangokat a száján.
Gyorsan felöltözött, lerohant az ebédlőbe. Marcus már várt rá.
- Armina... Miért akartad megölni magad? - kérdezte a férfi.
- Honnan tudod? - válaszolt kérdéssel Armina.
- Én rántottalak ki a vonat alól - magyarázta Marcus.
- Azért próbáltam meg megölni magam, mert nincs erőm élni. Éheztetnek. Nem kapok elég táplálékot. Senki nem táplál szeretettel, pedig arra lenne a legnagyobb szükségem - sírt a leány.
- De hát én szeretlek. Még mindig nem vetted észre? Mi lett volna velem, ha meghalsz? Értsd már meg... a halálod olyan lett volna, mintha kialudt volna a tűz utolsó lángja. A haláloddal számomra kihalt volna az emberisé - sírta el magát a férfi is, majd átölelte Arminát.
