Az ember legszebb kincse

2. fejezet

Emlékek


10 óra. Mennie kell. 12-kor indul a busz. Még utoljára körülnéz a szobájában, nem tudhatja, mit hoz a sors. Nem sejtheti, hogy 3 hónap alatt mi történik vele. Lehet, hogy soha többet nem látja viszont édesapját, az is megeshet, hogy ő nem akar visszatérni többet. Így hát végignéz még egyszer azon a helyen, ahol kislánykorától kezdve a legtöbb időt töltötte. Elbúcsúzik a legkedvesebb tárgyaitól, féltve őrzött kincseitől. Nincs mit tenni, most már tényleg indulni kell. Kinéz a rózsaszín függönnyel borított ablakon és látja a gyönyörű kertet, frissen lenyírt füvet. Szíve bánattal, meghatottsággal és egyben örömmel telik meg. Szomorú, mert el kell hagynia mindazt, amit szeret. Igaz csak 3 hónapra, de neki van egy olyan érzése, hogy tovább, sokkal tovább lesz távol, mint ahogy gondolja. Itt kell hagynia apját is.

Arra gondol, vajon hogy fog nélküle boldogulni, hiszen mióta kislánykorában meghalt az édesanyja, soha nem hagyta egyedül pár óránál tovább az apját. Megtanult főzni, mosni, takarítani, bár amúgy is, amolyan házias lány volt mindig is. 8 éves volt, amikor édesanyja életét vesztette rákban. Akkor még nem tudta, sőt nem is akarta felfogni, mi történik körülötte. Nem értette miért sírnak annyit az emberek és azt sem értette, hogy édesapja miért ül esténként sírdogálva a kandalló előtti fotelban. Ő úgy tudta, hogy édesanyja egy hosszú, nagyon hosszú utazásra megy, valamerre Franciaországban. Édesapja nem is fosztotta meg ettől a hitétől, nem akarta, hogy lánya lelke is megtörjön.

Végül 10 éves korában megtudta az igazat, amikor rákérdezett meddig kell még neki csinálnia anyja teendőit, mikor jön végre vissza. Akkor mondták el neki a szomorú tényt, de ő apja csodálatára nem volt szomorú, ugyanis elképzelte, hogy hol lehet most a mamája. Fehér ruhában, arany szárnyakkal, arany glóriával. A felhőkön pihen, és mindig odaadóan figyel. Ha beszélgetni akar vele, csak fel kell néznie, és máris ott látja őt, ahogy elképzelte. Mindig megnyugtatta, ha vele beszélt. Innentől kezdve zárkózott lett, elintézte a dolgát, majd felment a padlásra és órákat beszélt a felhőkhöz. Tinédzserkorában nem apjának mondta el mi bántja, hanem a „felhőknek”. Barátai szinte nem voltak, pár szót váltott csak az osztálytársaival, ha muszáj volt. Minden percben azt várta mikor mehet fel a padlásra, mikor beszélhet édesanyjával. Most, ahogy a szobájában körülnézett rengeteg emlék jutott az eszébe. De nem tudta őket szétválasztani.
- Szandra, gyere, most már mennünk kell, nemsokára indul a busz.
- Igen megyek már. Csak egy perc

Az álmodozásnak vége. Emlékeknek nincs többé helye. Menni kell, akármilyen fájó. Amit megígért a „felhőknek” be is tartja. Megírja azt a regényt mindenáron. Megírja édesanyja emlékére. Édesanyja mindig tisztelte a történelmet, mindig úgy beszélt róla, mint valami bálványról. Egész életét arra tette fel, hogy megismer a magyar történelmünkből olyan részleteket, amelyről a könyvek még nem tesznek említést, és ír majd egy kitűnő dokumentumregényt. Szandra, anyjának ezt az álmát be akarta teljesíteni, úgy érezte ennek hiányában, nem nézheti tiszta lelkiismerettel a felhőket.

- Gyere már Szandra. Induljunk!
- Megyek.