Az élet nehéz... 1. rész - Rádöbbenés

Hideg téli este volt. Óriási pelyhekben hullott a hó, betemetve mindent: a házak tetejét, az utakat. Minden nagyon nyugodt volt. Az emberek úgy érezték, jó, hogy havazik, mert így legalább egy kicsit "kiszínesednek" az unalmas, szürke hétköznapok. Olyan volt a természet, akár egy cseppkőbarlang: hideg, de mégis káprázatos. Mindenki élvezte a telet, mely hosszú idő után végre végleg beköszöntött. Csupán egy ember volt szomorú, úgy érezte, nem kapja helyét a világban, ő csak egy fölösleges személy, aki életében több kárt okozott, mint amennyi hasznos dolgot. Arcát kezeibe temetve sírt, és ebből a melankólikus hangulatából nem lehetett kizökkenteni.
- Sírj csak, sírj. Azt hiszed, azzal minden meg van oldva: azt hiszed, ha sírsz nem vagy már többé "senki"? Pedig az vagy és mindig is az leszel. Nézz magadra: ki vagy te? Az égvilágon nem vagy te senki... Egy szánalmas alak vagy...
- Hagyj békén!
- Ugyan kérlek! Mégis mit gondolsz, mi lennél, ha én nem lennék? Egy még nagyobb senki...
- Nem igaz! Tudod mi lennék, ha te nem lennél? Egy rendes, tisztességes, szeretetreméltó ember... Te vittél bele ebbe a pokolba, melyből mostmár nem bírok szabadulni! Nagyobb senki vagy a világ összes senkiénél...

Azzal hangos ajtócsapódással elviharzott. Maga sem tudta, hová megy. Érezte, hogy meg kell változnia. És látszott rajta, hogy most életében először komolyan is gondolja... Lelke mélyén tudta, hogy valóban egy senki. Ezt azonban még magának sem akarta bevallani. Pedig meg akart változni. Valami leírhatatlan vágy hajtotta célja elérésében. Nem tudta, hol kezdjen neki... Hogyan? Hiszen nincs senkije: az emberek eltávolodtak tőle, nem érdekelt senkit az, hogy mi van vele... Még legközelebbi hozzátartozóit sem. És tudta azt is, hogy ezért csakis ő a hibás... Saját maga... És ezen csakis ő tud változtatni, senki más... Legfeljebb hozzájárulhatnak emberek... De ebben nem reménykedett. És mindennek meg volt az oka. Emberünk nem volt jó ember: csalt - de sohasem lopott, zsarolta az embereket - de tudta, hogy fenyegetéseit soha nem lenne képes beváltani. Visszahúzódóvá vált, ha valaki kedves szóval közeledett feléje - bármilyen nevetségesen hangzik is - elszaladt. El akart bújni a világ szemei elől. De most meg akart változni... Belefáradt már az örökös hazudozásba. Barátai nem voltak. Csupán az az egy - már ha azt barátnak lehet nevezni - akivel történetünk elején társalgott. Inkább így kell tehát fogalmaznunk: nem volt egyetlen igaz barátja sem. Régebben voltak - csupán barátai, s nem igaz barátok - , de azok vitték bele ebbe az ördögi körbe, melynek rabjává vált.

Csak ment, nem látott és nem hallott, legszívesebben véget vetett volna életének - saját magát ölte volna meg. De tudta, hogy ezt nem teheti, hogy erősnek kell lennie... Nem szabad feladnia a harcot bármi történjék is. Ekkor már későéjjel volt. Fázott. Tudta, hogy ezt a hideget csak egyetlen tűz melegítheti fel: a változás, a tisztesség tüze. Mert nem csupán a teste fázott. A lelke fázott igazán. Egy parkba érkezett. Leült egy padra, s arra gondolt, egész éjjel gondolkozni fog. De nem tudott. Amint leült, elnyomta az álom, s reggelig fel sem ébredt. Fejében egy gondolat zakatolt egész éjjel: MEGVÁLTOZNI!