Az éjszaka harcosai - Saio Ler

Még hajnal előtt megközelítették a városhatárt. Mióta elindultak, egyikőjük se szólt a másikhoz, csak mentek. Loona nem tudta pontosan hova tartanak, csak a hely nevét. Saio Ler, ahogy mestere, Vincent Grockter nevezte - a maga sajátos, ősi nyelvén-, ami annyit tesz, búvóhely. Bár Loona nem kérdezősködött, sem Vincent múltjáról, sem a származásáról, mégis érezte, hogy a dolognak köze lehet a férfi által használt fura nyelvhez. Vincent középmagas, fekete hajú, élénk, jégkék szemű férfi volt. Arcát hegek díszítették, egy nagyobb a fülétől indult, felfutott a szemöldöke fölé, majd egy kanyarral, bele is vágott abba. Loona irigyelte ezért, mindig is akart egy sebhelyet, vagy egy tetoválást, ami megkülönbözteti őt a többi embertől, de az elmúlt évek nem tették lehetővé, hogy ezt a kívánsága valóvá váljon. Hogy a hely milyen messze volt a várostól, Loona nem firtatta, mivel nem tartotta fontosnak. Már majdnem elérték a városhatárt, mikor Vincent megtorpant. Sötétkék köpenyébe belekapott a hirtelen feltámadt szél, s meglengette a ruhát, annak gazdája körül. Mindez pár másodpercig tartott, majd Vincent felkapaszkodott a közelben lévő kis dombra, s onnan kémlelte az előttük elterülő útszakaszt.
- Messze vagyunk még? - sajdult fel a lány, miközben leroskadt a domb oldalára. Fáradtnak, s kimerültnek érezte magát, ami nem csoda, ha az ember egész éjszaka erőltetett menetben halad.
- Már nem. - hangzott a sokat sejtető válasz.

Loona feltápászkodott a földről, s nagynehezen felkapaszkodott Vincent mellé a dombra. A férfi nem volt annyira fáradt, mint Loona, ha mégis, akkor nem mutatta. Arcára harag ült ki, mikor kelet felé nézett. Még sötét volt, de a horizonton már látni lehetett a nap közeledtét, amint a felhőket rózsaszínre festette.
- Utálom a napfelkeltéket. - szólalt meg hirtelen Vincent, majd leügetett a dombról, maga mögött hagyva Loonát, aki még vetett egy röpke pillantást a vöröslő felhőkre, aztán követte Vincentet, egészen, egy elhagyatott, drótkerítéssel körbevett területig, amit az emberek szemétlerakónak használtak.
- Mássz át!- adta ki hirtelen a parancsot a férfi, mikor elértek egy másfél méter magas kerítésrészhez.
- Minek? - vonta fel a szemöldökét kérdőn Loona. - Nem egyszerűbb lenne kikerülni? - a lány szavai hallatán Vincent harsány hahotázásban tört ki, s meg kellett kapaszkodnia a kerítésben, nehogy elessen. A lány először értetlenül meredt az álszenten vigyorgó Vincent felé, majd hirtelen leesett neki a tantusz.
- Ez lenne az a hely? Mát megbocsáss, de eléggé lerobbant kuplerájnak látszik. És ez a szag! Elviselhetetlen. Mondd, hogy tudtok itt élni? - Vincent arca hirtelen elsötétedett, majd váratlanul elmosolyodott, jelezve, hogy elkészült a válasszal.
- Tudod, mi szeretünk itt lenni, bár a tudatlan vámpírok nem értik miért. Egyetlen dolgot mondok most, s elvárom, hogy bocsánatot kérj, a szemtelen, s megfontolatlan megjegyzéseidért miután beértünk, s megmutattam neked mindent. Még sokat kell tanulnod, de minél előbb elkezded, annál jobb. Jól jegyezd, meg amit most mondok, és soha ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról.
- Akkor sem értem, miért akarsz itt bemenni, nincs ajtó vagy valami? Olyan mintha… bujkálni akarnál valaki elől. - nézett körbe Loona, készen arra, hogy a következő pillanatban, megtámadják őket…
- Nem is tudod milyen közel, jársz az igazsághoz. - sóhajtott Vincent. – Kár, hogy még nem látsz olyan tisztán, mint én. De hát, annak is eljön majd az ideje. - mondta a férfi, majd kezeit összedörzsölte, s felmászott a kerítésre. Mikor feljutott a tetejére, átlendítette a lábait, s lehuppant a földre. Önelégült képpel nézett a lány szemébe a másik oldalról.
- Na, mi lesz? Nem állhatok itt egész nap. - vigyorodott el.

Loona fölnézett a kerítésre.
- Magasabb nincs? - szólt gúnyosan, majd felkapaszkodott a drótra. Egy-két perces kínlódás után neki is sikerült átvergődni a drótkerítésen.
- Gyere, sietnünk kell, ha nem akarunk megsülni. - mutatott Vincent a fénylő horizont felé. Még néhány perc, a nap felkel, elűzi az éjszakát, s elpusztítja azokat, akik pont előle bujkálnak. Mintha puskából lőtték volna ki, úgy futottak. Kikerülték a nagyobb szeméthegyeket, s átugrották a széles pocsolyákat. Miután majd 4 perces kimerítő futás után Vincent megtorpant, Loona újra lerogyott mellé a földre.
- Ne add fel!- fogta meg a lány karját Vincent. - Soha ne add fel! - felráncigálta a földről a szaporán lihegő Loonát, majd újra futásnak eredt, magával húzva a lányt is. Néhány méter után újból megállt, s leguggolt, hogy elmozdítsa az előtte lévő, sártól mocskos csatornafedelet.
- Miért megyünk le?- kérdezte levegő után kapkodva Loona.
- A kérdéseket később. - tépte fel a csatornafedelet Vincent, majd utasította a lányt, hogy másszon le a csatorna oldalára rögzített rozsdás létrán. Loona felnyögött, majd lassan leereszkedett a csatornába. A rozsdás szerkezet meg-megnyikordult a lány alatt, de stabilan illeszkedett a falhoz.
- Kicsit mély lesz, óvatosan ugorj. - hallotta föntről Vincent hangját, miután a férfi visszahúzta a csatornafedelet, majd ő is mászni kezdett lefelé.

Épp jókor. A nap sugarai, áthatoltak a lyukacsos fedélen, s mint megannyi lézernyaláb, lesütöttek a csatorna aljára. Vincent felordított a fájdalomtól. Az egyik fénynyaláb épp a mellén találta el, s elkezdett lyukat égetni a vámpírba. Loona megrezzent az ordítástól, s elengedte a létrát, majd belecsobbant a csatorna vizébe. Vincent is elrugaszkodott, és talpra érkezett, néhány centire a lány fejétől. Sebéből szivárgott a vér, de nem foglalkozott vele. Inkább felsegítette a vizet köpködő Loonát, s elvezette egy szárazabb betonrészhez, ahol a lány lefeküdhetett, s pihenhetett valamelyest. Vincent letelepedett egy nagy kőtömb tetejére nem messze a lánytól, s megvizsgálta a még mindig vérző sebet. - Súlyos?- kérdezte elfúló hangon Loona, mire a vámpír elmosolyodott.
- Csak szaporítja a gyűjteményem. - Akkor… jó. - szólt Loona, majd hanyattfeküdt a betonplaccon, és elnyomta az álom.

*

Késő éjszaka ébredt fel. Fájt minden tagja, s éles fejfájás kínozta. A kábulatából kijózanító csatornaszagtól elfintorodott. Felült és körbenézett, de nem látott sokat. Éjszaka lévén, koromsötét volt a csatornában. Messziről vízcsobogás hallatszott. A mellette húzódó falból halk kaparászás ütötte mag a fülét.
- Vincent?! Hol vagy?- kiáltotta el magát. Hangja visszaverődött a falakról. Mivel válasz nem érkezett, feltápászkodott ültéből, s elindult arra, ahonnan a vízcsobogás hallatszott. Az alagút szűk volt, s Loona csak meggörnyedve tudott benne menni. A falak síkosak voltak a víztől. A repedésekből lelógó szúrós növények, és gyökerek bele, beleakadtak Loona ruhájába, de ő csak ment tovább, amíg néhány perc elteltével, el nem egy elágazáshoz. Még mindig sötét volt, de a csobogás hangja lényegesen erősödött. Loona megállt, s fülelt. A víz hangja elég erős volt hozzá, hogy elnyomja a közelében lévő neszeket, Loona mégis felfigyelt egy különösen csengő, mély baritonra. Minél erősebben koncentrált, annál jobban ki tudta venni a zajt, s a helyet, ahonnan szólt. Elindult a balra nyíló alagútba. Pár métert tehetett csak meg, mégis megtorpant. Felismerte a hangot. Vincenté volt, aki hangosan vitatkozott valakivel. Loona nem tudta ki lehet a másik fél, de annyit gyanított, hogy az illető is vámpír. Valamelyest közelebb lopakodott, de nem kellett tartania attól, hogy meghallják.

Az alagút egy nagy barlangba vezetett. A szemközti fal hatalmas repedésein kitörő vízesés hangja, elnyomott minden zajt, Loona is csak az átváltozása után kiélesedett hallásával tudott felfigyelni a zajra. Elbizonytalanodott, mikor belegondolt, hogy Vincent, és a társa is ugyanolyan élesen hallanak, mint ő maga. Miután úgy határozott, hogy vállalja a kockázatot, közelebb lépett a nyíláshoz. Vigyázva, nehogy megneszeljék, bekukkantott a barlangba. A falakat zöld és piszkos sárga kúszónövények ezrei futották be, s azok egészen a talapzatig lógtak le. Némelyikük színes virágokat is növesztett. Volt piros, kék, de sárgából is akadt bőven a falakon. Ami még elképesztőbb volt, hogy ezek a virágok szolgáltatták a fényt a helyiségben. A barlangból több elágazás is nyílt. Bár azokban nem voltak világító virágok, az itt élők gondoskodtak arról, hogy a fény oda is bejusson. Ezért a járatok falára fáklyatartókat szereltek. A barlang talapzata feltűnően sima márványból volt, hogy a vámpírok készítették, vagy a természet faragta e ki, azt Loona nem tudta. Ámulva nézte, ahogy a lezúduló vízen megtörik a virágok által kibocsátott fény, s szivárvány színeivel borítja el a helyiséget. A fényeken át Loona két alakot pillantott meg. Közel álltak a vízeséshez, s bár szavaikat nem lehetett érteni, testbeszédükből ki lehetett olvasni, hogy vitatkoznak.

Loona rögtön felismerte mesterét, azonban a Vincent előtt álló alakot még soha nem látta. Fél fejjel magasabb volt Vincentnél, vállig érő szőke haját összefogva viselte. Sötétzöld nadrágot, s fekete, nyitott nyakú inget viselt. Bosszúsan nézett Vincentre, aki heves kézmozdulatokkal magyarázott neki valamit. A barlangban sok márványképződmény volt. Különböző alakok, formák, s a mennyezetről lelógó, vagy álló cseppkövek, még pazarabbá tették a barlangot. Loona elsöpört egy fekete tincset a szeme elől, majd óvatosan közelebb merészkedett a társalgókhoz, s elbújt egy nagyobb cseppkő mögé. Meglepetten nézett körbe, mikor felfedezte, hogy nem hallja a tőle pár méterre zuhogó vízesést. Viszont annál jobban hallotta a két vámpírt.
- Egyszerűen nem tudlak megérteni!- kiabált az ismeretlen. - Nagyon jól tudod, hogy nem szabad kiképzetlen vámpírokat idehoznunk!
- Igen tudom, mégsem szégyenkezem. - nézett Vincent komoran a szőkére.
- Sok mindent képzeltem rólad, de még legmerészebb álmaimban sem feltételeztem volna, hogy képes vagy megszegni a tanács által hozott törvényeket!
- De én mégis megtettem, és nem futok el, ha a tanács maga elé hivat.
- Legalább vállalod a felelőséget. - pufogott a szőke. - De arra tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit fog ehhez szólni a tanács. Meg arra is, hogy miért tetted?! Mondd, a vesztünket akarod? Hiszen alig maradtunk!-
- Hát pont ezért!- érvelt Vincent. - A tanácsnak nyitottnak kell lennie az új tagok felé is! Nem szabad hagynunk, hogy kihaljon a klán! - szavait egy darabig csend követte.
- Ugye nem vagy szerelmes belé?- nézett Vincentre az alak, karjait összefonva.
- Nem, nem vagyok… mégis hogy jutott ez az eszedbe? - húzta összébb a szemöldökét Vincent.
- Próbálom a tetted okát kitalálni, de csak átmeneti elmebajra tudok gondolni! - magyarázta a szőke.
- Én pedig csak arra, hogy féltékeny vagy! - tárta szét a kezeit Vincent.
- Te meghibbantál! Nem vagyok féltékeny rád…-
- Dehogynem. Féltékeny vagy, mert az elmúlt 200 évben senkit nem tettél vámpírrá. Berozsdásodtál, ismerd be! - nevetett gúnyosan Vincent.
- Ez nem igaz! Nem vagyok féltékeny a megfontolatlan cselekedetedre! Bármikor képes vagyok egy embert vámpírrá tenni! Csak követem a törvényeinket, nem úgy, mint te!-
- Mindegy. Akárhogy is történt, megtörtént. Ezen már nem lehet változtatni. - szólt határozottan Vincent.
- De lehet változtatni, ha megölöd, még mielőtt nem késő! - nézett mélyen fajtársa szemébe a szőke.
- Nem. Nem fogom megölni. Soha nem ölném meg a fajtámbelit. - ingatta a fejét Vincent. - De ha te meg mered tenni, csak rajta! –
- Igazad van. - mondta elgondolkodva az ismeretlen. - A tanács sem engedné, hogy meghaljon.
- Talán…- kezdte Vincent, de rögtön félbe is hagyta a mondatot, ugyanis Loona felsikoltott, s kizuhant a cseppkő mögül. A futónövények, mint ezernyi kígyó, körbetekeredtek a lábán, felkúsztak a combjain egészen a nyakáig, s szorosan megkötözték a földön hánykolódó lányt. Vincent és a szőke egy másodpercig meredten nézték Loonát, amint ő az életéért küzd, majd odarohantak hozzá. A szőke, Loona ijedt tekintete láttán letérdelt mellé, s kihalászott egy fiolát a nadrágja zsebéből. Kihúzta az üvegcse dugóját, s a benne lévő, ezüstösen fénylő port a lányra szórta. Loona még érezte a növények szorítását, s látta a fölé hajoló Vincent aggódó arcát, majd szemei lecsukódtak, s mély álomba zuhant.