Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Este megnyúlnak az árnyak.
És végül a végszó... Így lesz vége annak amit senki sem keresett.
Figyellek. Már régóta. Csak csöndben, úgy, hogy ne zavarjalak. Sokszor látom ezt. Ezt az arcodat....
Ma olyan történt amire sose gondoltam suli után ki mentem az erdőbe sétálni, hideg volt de...
Ez a történet arról szól, hogy valójában hogy élt a család. Mert senki nem tudta, hogy a falak...
Friss hozzászólások
bendegoose: Ezenkívül ellenszenvessé tett...
2020-05-25 18:55
Pavlov: És persze a Facebookon és az I...
2020-05-25 12:31
Pavlov: Ez és más szendvicses történet...
2020-05-25 12:30
MN80: Ez nem videó, hanem csak leírá...
2020-05-25 11:16
semeTipsum: Azért, mert ez egy pornójelene...
2020-05-24 22:39
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Az Éden Sötét Oldala, befejezés - A Gonosz álcája

1
Az asszírok gyalogosan, lovak nélkül, kézzel húzott harci kocsikon törtek be az Istár-kapun keresztül. A lanyha védekezést hamar legyűrték – a babiloni őrség túlságosan el volt foglalva a meztelen lányok látványával. Thakatéri teste megfeszült alattam, amint az események elvonták a figyelmét. Én pedig kihasználva a helyzetet, kirántottam belőle a farkamat, és futásnak eredtem, le az Észagila lépcsőin.
  - El-Szín! Vissza! – dörögte odafönntről a Loncok Királynője, de a hangjából nem csupán dühöt, hanem bizonytalanságot is kiéreztem. Odalenn már sikoltozva menekültek az emberek, fejek hullottak a földre, testeket szúrtak át lándzsákkal. Az asszír katonák rávetették magukat a fiatal leányokra, és elmondhatatlan dolgok következtek.
  Lihegve menekültem, menet közben rángatva fel a nadrágomat. Nem éreztem, hogy bárki is követne. Átrohantam a templom előtti téren, jobb felé, ahol egy kisebb torony állt magányosan. Már éppen megkerültem volna, amikor láttam, hogy a másik irányból friss babiloni csapatok érkeznek, hogy felvegyék a harcot az asszírokkal. Pánikba estem, és a torony falához tapadtam. Akkor érzékeltem, hogy egy faajtó van mögöttem, amin keresztül bejuthatok a toronyba. Más választásom nem lévén, gyorsan bebújtam, bereteszeltem magam mögött az ajtót. Abban reménykedtem, mindenki mással lesz elfoglalva, mint hogy rámtörje az ajtót.
  Odakinntől üvöltések, sikoltások és hörgések hallatszódtak.
  Amikor kissé lecsillapodtam, észrevettem, hogy egy lépcső vezet a torony tetejére. Megmásztam, épphogy láttam a lépcsőfokokat a fenntről beszűrődő napfényben. A fény apró kémlelőnyilásokon keresztül tört át, és én a továbbiakban, egészen sötétedésig mindent láthattam onnan, mi zajlik Babilon főterén. 
  Egy idő után már inkább lehunytam a szememet, és a fülemet is betapasztottam.
  Az asszírok rövid ütközetben legyőzték a babiloni helyőrséget. Az életben maradt ellenséges katonáknak mindkét kezét levágták, így azok térderogyva, állat módjára üvöltöttek, míg át nem szúrták a szívüket. A fiatal leányok közül kevesen tudtak elmenekülni, a zömüket az asszírok megerőszakolták, majd elvágták a torkukat. Néhány embert a földretepertek, és husángokkal elkezdték összetörni a tagjaikat. Azok őrjöngve üvöltöttek, egy idő után már sikoltottak a halálért. Láttam, ahogyan porrá zúzzák a könyöküket, a térdkalácsukat, sípcsontjukat. A szemük kidülledt, és habzott a szájuk. Fogaik véresre marcangolták az ajkukat. Az asszírok Nabu-ur Bera-t is foglyul ejtették, a király rémülten állt végzete előtt. Őt is kerékbe törték, és most már fájdalmat is érzett, nyomorultul pusztult el.
  Voltak, akiket kútba dobtak: voltak, akiket élve elégettek. Egy ember végbelébe lándzsát szúrtak, és nagyon lassan áttolták a testén, amíg a lándzsa hegye ki nem bukkant a mellkasán. A férfi eleinte artikálatlanul üvöltött, fogai kitörtek, ahogyan kínjában a fejét a kövezethez csapkodta – később, amikor a lándzsa hegye átszúrta a tüdejét, már csak vonaglott, szemeiben szótlan borzadállyal.
  Mindezt láttam, és még sokkal többet is – néma rettegésben vártam a torony tetjén, mikor törik be az ajtót, és jönnek értem, hogy engem is lerángassanak a vérben ázó térre, és kínhalált mérjenek reám.
  Egy alkalommal, amikor még sütött nap, észrevettem valami különöset, mégpedig magamon. Először a remegő kezeimen. Valami megváltozott. A bőr. Nem volt ráncos, de mégis… mintha egy idősebb emberhez tartozott volna. Az arcomat természetesen nem láthattam, de azért végigsimítottam, és ugyanezt éreztem: öregebb lettem, ez egészen biztos. Hány évesen is kerültem ide? Talán 24… vagy 18? A kettőezerötös évet írtuk, szóval…
  Nem, nem. Nem 2005 volt. Akkor írták meg ezt a történetet rólad, de valójában 1992 volt, amikor a Lapatytanyáról indultál. 
  - Nem – mondtam hangosan. - Nem lehet, akkor 11 éves voltam, és mi akkor már dugtunk.
  Akkor 2005-ben jelent meg, egy 1992-es sztorit átírva, de úgy, mintha már állt volna a broki, mondjuk 1999-ben, de az egész amúgy sem történt meg, szóval…
  - Na jól van, állj le – motyogtam és összehúztam magamat ott, a csigalépcső tetején. - Ez nem a kurva Setét Torony. 
  A belső hang elhallgatott. Csendben hagyta, hogy megemésszem a rémületes tényt: a néhány másodperc alatt, amit Thakatéri nemiszervében töltöttem, legalább 15 év vonult el felettem.
  Teltek az órák, és a nap lassan araszolt az égen, egykedvűen figyelve odafenntről a borzalmakat. Én, noha nem igazán akartam már látni azt, ami odalenn zajlik, rendszeresen kilestem a kémlelőnyiláson. Arra vártam, gonosz reménykedéssel a lelkemben, mikor vonszolják a térre Thakatérit, hogy megöljék őt is.
  A királynő azonban kámforrá vált.
  Leszállt az este. A szenvedők sikolyai elhalkultak, már szinte mindenki halott volt, kivéve a kezüknél fogva a városkapura felszegezett szerencsétlenek, akikből viszont csak tompa nyögések szakadtak ki – a kegyetlen katonák kivágták a nyelvüket.
  Egy idő után az asszír harcosok felsorakoztak az Észagila előtt. Kurta parancsszavak hallatszódtak. Nagyon úgy festett, máris távoznak. A szekerekre mindenesetre felrakodtak rendesen: kifosztották a templomot. Yoggsogoth eljövetele megszakadt, és a régi bálványok nem védték meg a szent helyet. A sötétben már csak a fáklyák fényét láttam. Jóllehet nem lehetettem benne biztos, de arra a következtetésre jutottam, nem mernek éjszakára a városban maradni. Babilon túl nagy volt, ők pedig nem voltak elegen. És hát nekik is feltűnhetett, hogy furcsa események közepébe csöppentek: a rengeteg kitárt ölű leány, a Nabu-ur Bera kivágott hímtagjának helyére  begyömöszölt kosszarv, elbizonytalaníthatta őket. 
  A sereg valóban megkezdte a kivonulást az Istár-kapun keresztül, maguk mögött hagyva a holtakat és a megkínzottakat. Csöndben figyeltem, majd amikor a tér majdnem üres lett, leszaladtam a torony lépcsőjén. Résnyire nyitottam a nehéz faajtót, kikémleltem, s mivel senkit sem láttam, kimerészkedtem. Az Észagila hatalmas tömbje fenyegetően magasodott felém. 
  Fogalmam sem volt hová mehetnék.
  Tettem pár lépést, amikor egy kéz ragadta meg a bokámat. Valahogy megálltam, hogy ne üvöltsek fel, és lenéztem.
  Az egyik kerékbetört volt az, egy férfi. Minden tagját szilánkosra törték. Egész testében remegett, ami láthatóan iszonyú fájdalmat okozott neki. A fülét és az orrát levágták. Az egész arca vérben úszott, és szörnyű kínlódást tükrözött.
  - Ölj meg – suttogta.
  Elfutottam. A borzalomtól szédelegve csak rohantam, amikor hirtelen beleütköztem valakibe. Ezúttal tényleg felsikoltottam. Rettegve meredtem rá, de aztán láttam hogy csak egy kislány. 
  - Ne kiabálj – mondta, és megfogta a kezemet. – Gyere.
  És bevezetett az Észagilába, egy titkos ajtón keresztül. 
 
 
2
 
  Egy folyosót láttam magam előtt, amit fáklyák halovány fénye világított meg. A gyerekre néztem, és megállapítottam, hogy kicsit idősebb már, mint elsőre véltem. Mondjuk úgy tizenhét éves. Zöldre festett haja volt, sűrű szemöldöke, és bő ruhát viselt. A szeme kéken villogott.
  - Ki vagy te? – kérdeztem.
  - Billie Eilish. Tudom, neked ez a név nem mond semmit. De gyere, mennünk kell. Most nincs idő meghalni.
  És kezemnél fogva vezetett végig a folyosón. 
  Némán követtem egy darabig, aztán megálltam. A lány hiába akart tovább vonszolni. Úgy éreztem, vissza kell vennem a sorsom irányítását. Az Észagila nem tűnt a legbiztonságosabb helynek itt Babilonban. 
  - A neved. Kellene hogy mondjon valamit?
  A lány felsóhajtott, és szörnyű grimaszt vágott.
  - Oh, boomer. Egy énekesnő vagyok. De mivel te Y generációs vagy (vagy inkább X), fogalmad sem lehet erről. Amikor ide kerültél, még négy éves sem voltam. Engem viszont iderángattak a kibaszott Kaliforniából, pedig épp feldübörgött a karrierem. Lehet, hogy rossz gyerek vagyok, de nem ezt érdemlem. Itt egyetlen vegán étterem sincs. Te viszont hasonlítasz a bátyjámra, ezért megmentelek.
  - Tudsz valamit?
  - Az átjáró. Itt van valahol. Megkeressük.
  Mentünk tovább. A folyosó egyre keskenyebb lett, és a fákylák egyre kevésbé világították be. 
  - Ki mondta hogy itt van? A feltaláló?
  - Milyen feltaláló?
  Ránéztem. Nem tetszett az arckifejezése. Nem csak azért, mert egy elkényeztetett picsának látszott, valami más volt az oka. És nem tud a feltalálóról. Aki, ebben egyre biztosabb voltam, Albert Einstein szelleme. Pedig ha úgy került ide mint én, tudnia kellene róla. Legalábbis ezt feltételeztem. Persze lehet hogy tévedek… ki tud itt már bármit is?
  - Mindegy. Gyerünk. 
Mentünk tovább. A folyosó már majdnem véget ért. És a végén nem láttam ajtót, csak egy falat, tele idegen, gonosz jelekkel. És akkor ráeszméltem, hogy ez egy zsákutca.
  Akkor eszméltem csak, hogy a kislány már nem fogja a kezemet. A hátam mögé került. Lassan, nagyon lassan fordultam meg, jeges bémultsággal véve tudomásul, hogy lóvá tettek.
  Billie Eilish eltűnt. Thakatéri állt ott, de ezúttal nem egy gyönyörű nő képében. 
  Görnyedt, csapzott hajú, fehér bőrű boszorkány volt. Meztelen csöcsei ráncos csomókként türemkedtek ki szakadt tunikájából. Nagyon hosszú, feketére lakkozott műkörmöket viselt. Vigyorogva nézett rám, szájából féreg tekergőzött elő.
  - El Szín – suttogta. - Vége a partinak. Most azonnal megbaszol. 
  És elindult felém.
  Bevizeltem a rettegéstől. Erre ő felnevetett.
  - A húgyos faszod is belémrakhatod.
  Üvölteni kezdtem. Képtelen voltam abbahagyni. Thakatéri sziszegve indult el felém, amikor hirtelen valaki földre rántotta. A boszorkány felvonyított. Megpillantottam a Feltaláló kékes fényben derengő szellemét.
  - Tűnés vissza! Keresd a csapóajtót. 
  Thakatéri karmai elkezdték darabokba szabdalni a látomást.
  - Fiam – sziszegte a feltaláló. – Tűnés! Szellem vagyok, rakom a füledbe, nem sokáig bírom legyűrve tartani.
  Szót fogadtam, és rohanni kezdtem visszafele, fáklyák sápadt fényében, a bűzlő katakombában, húgyszagúan, izzadtságban fürödve. Tompa, reménytelen fáradtság fogott el. Csapóajtó, hol?
  Hátam mögött diadalüvöltés, acsargás. A hangok közeledtek. 
  Rohantam. Szememet a padlóra szegeztem. És egyszer csak ott volt. 
  Lehajoltam, és felrántottam. Édes, meleg fény tört fel a mélyből, és odalent puhán, rózsaszínűn, illatosan ott derengett a Punci.
  Thakatéri dühösen rohant felém, villogtatta rettenetes műkörmeit. Félig visszaváltozott Billie Eilish-á, egyszerre tűnt fenyegetőnek és alázatosnak.
  - El Szín… kicsim. Maradj velem. 
  - Na még mit nem – feleltem.
  - Neked adok egy Grammy díjat.
  - Duh! – feleltem, és leugrottam a csapóajtón keresztül. 
  Zuhantamban nevetettem felfelé, élveztem Thakatéri- Billie csalódott, dühös  arcának látványát. Aztán belecsapódtam a nedves, meleg húsba, a nedvek örvényébe, amibe teljesen elnyelt. 
  Az idő azon nyomban forogni kezdett visszafele.
  Visszafele önnön tengelyén –
  És forgott és forgott és forgott.
  S én azóta egyre fürdök a roppant tengerek Költészetében, melybe csillog csorog és béke! S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve… Látom Thakatérit… Marduk szörnyű papjait… látom a meztelen Fatimét. A Plattensee gólemét. Majd a tavat, a hajót, a kincset. Mindent látok. Hogy lesz e vége az utazásnak? Nem tudom. Már a saját nevemre sem emlékszem. De nem vagyok El Szín. Nem. 
  A nevem légiók.
  Az emlékek. Az emlékek feloldódnak. Néha én magam is feloldódok. Mintha nem látnám magamat. Néha pedig csak magamat látom. Anyaméh az anyaméhben? Benneagg. Pihen. Hosszú út után.
  Olykor mintha egy palotát látnék. Korinthoszi oszlopok másolatát. Díszkerteket. Egy TIZENHETEDIK SZÁZAD feliratú táblát. Talán végül ott kötök ki. Végül is lehetne rosszabb.
  Egyenlőre csak lebegek a meleg barlangban, az idő méhében. Göcögve szopogatom a lábujjamat, vagy a köldökzsinóromat csócsálom: mélyen meghatódva önmagamtól, hogy nem pusztítottam el a világot.
  
 
Hasonló történetek
4072
Nem kellett volna mondanom, mert ekkor rátapadt a nyakamra, és belémvágott valami éleset, ami a szájában lehetett... megint kérdezni akartam, hogy mit művel, de nem jöttek ki szavak a számon...
7730
Ekkor egy vastag asztalt állítottak föl. A két lányt levették a póznáról levetkőztették és olajjal kenték be. Az asztalra kötözték őket egymás mellé. Fejük egymás mellett volt. Az ősz törzsfőnök az asztal mellé lépett. Végigsimította a két fiatal izmos testet...
Hozzászólások
klárikanéni ·
Ez kötelező olvasmány lesz.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: