Az asztal másik végén

Nézte az asztal másik végén ülő férfit. Ki ez az ember? Egy nagydarab, sárgás szőke, kék szemű férfi. Csak néz maga elé, mint akinek éppen most mondták ki a halálos ítéletét. Előtte egy pohár pálinka. Az üveg valamivel odébb áll. Még van benne, de már nem sokáig.
Ki ez az ember? Nemrég még csak egy ismerős volt. Egy férfi, akit ismer, de semmi köze hozzá. Most meg itt ül, szemben vele és undorodik tőle. Felkavarodik a gyomra, ha arra gondol, hogy hozzáér. És az emlékképek, amik időről időre váratlanul, alattomosan rátörnek, megint csak undort váltanak ki belőle. Akkor most mégis minek ül itt, vele szemben?
És mi ez a szag? Füstölő pálcika ég a szobában. Levendula. Az megnyugtatja az idegeket. Csakhogy a levendulás füst keveredik a fokhagyma és a birspálinka szagával, ami megint csak undort vált ki belőle. Már a lakástól is undorodik. Istenem, akkor minek van még mindig itt? Minek?
-Nem értelek. – szólt nagy nehezen a férfi és lelökte a pálinka maradékát. – Ez nem egy focimeccs, hogy most szünetet tartsunk. Nincs szünet!
-Velem ne kiabálj!
-Bocsáss meg! De szeretlek! És azt mondtad, hogy te is szeretsz! Most meg jössz itt valami elbaszott ötlettel, hogy tartsunk szünetet. Nem. Nem tartunk.
-Ezt nem te mondod meg. – szólt kimérten a lány. – Nekem ez így nem megy. És nem azt mondtam, hogy szeretlek, hanem azt, hogy egyszer talán majd meg tudnálak szeretni. De nem így.
-Hogy? Mégis, hogy?
-Mondtam, hogy miben nőttem fel. Elmeséltem és elmondtam nem egyszer, hogy mennyire gyűlölöm az italt. Mondtad, hogy abbahagyod vagy legalább is fékezed magad annyira, hogy ne így nézz ki, mint most is. Sikerült? Nem. Akkor miről beszélgetünk?
-De ha még egyszer megpróbálnánk? – vetette fel a férfi. – Csak még egyszer? Esküszöm, hogy másképp lesz!
-Nem. – mondta a lány. – Nekem ne ígérgess és ne esküdözz. Volt két feleséged. Nem érdekel, hogy miért váltál el az elsőtől, de hogy a másodiknak az ivás tette be az ajtót, az egészen biztos.
-Én mondtam, hogy váljunk el, ha annyira érdekel. – mondta a férfi és ismét töltött. – Mert szeretlek. És veled akarok lenni. Érted? Veled.
Mikor ez az egész elkezdődött, Kata egy meglehetősen nehéz szakításon volt túl. Hogy is ne! Cseppet sem volt túl rajta, éppen ezért vigaszt keresett. Az első férfi, aki az útjába került, éppen ez az ember volt, aki most az asztal másik végénél ülve már a negyedik pohár pálinkát itta ki. 
Francba az egésszel! Már akkor ki kellett volna lépnie ebből a kapcsolatból. Rögtön aznap, mikor belelépett. De nem akarta azonnal elvágni az esélyt a boldogságra. Boldogság? Igen. A boldogságát éppen akkor vitte el egy kis vörös, akibe kár volt még a levegő is. Nem is belé, inkább abba a kreténbe, aki otthagyta őt a kis vörös miatt. Ezért próbált adni egy esélyt ennek a nagydarab fickónak, akinek akkor még felesége volt, mint ez utólag kiderült. Utólag, de akkor is kiderült és a lánynak ez egyfajta teher volt. Mert ha nem is tudta, de sejtette, hogy ez a házasság miatta ment tönkre.
Akart adni egy esélyt ennek az egésznek, de voltak dolgok, amiket már az elején le akart tisztázni. Ilyen volt az ivás. Már a legelején látta, hogy a férfi nagyon benne van és gyakorlatilag minden nap ittas. Hol jobban, hol kevésbe. Ha alkalom van, akkor azért, ha nincs, akkor azért. Ha jó kedve van, azért, ha rossz, akkor azért. És neki ez így nem felelt meg. Persze, a férfinak nagyon is megfelelt volna, ha mindez a lánynak is megfelel. Csakhogy nem volt egyetértés. A lány még egyetemre járt. Másodéves volt a jogi karon és mindenképp be akarta fejezni a tanulmányait, diplomát szerezni, munkába állni és dolgozni. A férfi ezzel szemben azt akarta, hogy hagyja az egyetemet, halasszon évet vagy hagyja ott végleg és menjen hozzá. Legyen a felesége, élete egyetlen értelme és mozgató rugója (az ivás mellett vagy mögött), legyenek gyerekeik és ne várjanak a holnapra, csak menjenek a dolgok elé és éljenek, ahogy éppen jön. Miből? Hogyan? Majd valahogy.
Kata a lelke mélyén tudta, hogy ennek semmi értelme nem lesz. Még annyi értelme sem, mint a Tiszára vizet hordani, ahogy régen a nagyszülei mondták. Érdekes, hogy arról nem beszéltek a nagyszülők, hogy egy rossz döntés után mennyi szart kell fellapátolni. Erről sohasem oktatta ki senki és most a saját bőrén kell megtanulnia, hogy mit nem lenne szabad csinálni. Nem szabad beleugrani fejjel egy kapcsolatba, aminek a végkimenetele nagyon-nagyon bizonytalan. Nem szabad nős férfivel összegabalyodni és amint kiderül, hogy van felesége, azonnal minden kapcsolatot meg kell vele szüntetni. Igen, ő el fogja mondani az unokáinak. Feltéve, ha lesznek. Ha nem lesznek, úgy még jobb. Nem kell erről papolnia.
-Próbáljuk meg újra! – ismételte a férfi és egyre kevésbé tudott artikuláltan beszélni. Húzta a szalagot, mint egy régi kazettás magnó, de még próbálkozott. – Ma van a születésnapod. Még fel sem köszöntöttelek. – mondta és felkelt a székről. Megingott, de aztán simán tartotta magát. Elindult Kata felé és ügyetlenül megpróbálta szájon csókolni, de a lány eltolta magától.
-Hagyjál! – mondta. – Felfordul tőled a gyomrom. Nem is tudom, miért ülök még itt veled? Inkább megyek.
-De ígérd meg, hogy visszajössz! Legyen szünet, de ugye vissza fogsz jönni?
-Nem, én többé nem jövök vissza. – mondta a lány és érezte, hogy egyre inkább elkapja a hányinger. – Undorító vagy. Itt pattogtál még az előbb, hogy nem tartunk szünetet, most meg mindenbe beleegyeznél, csak hogy visszajöjjek? Elkéstél! Nem tudsz megváltozni, még ha minden hónapban meg is fogadod.
-Ha itt hagysz, megölöm magam. – mondta ekkor a férfi, majd várta a reakciót.
Kata agyában a másodpercek töredéke alatt peregtek a dolgok és tudta, hogy ez az ember nem az a fajta, aki megtenne ilyesmit. Sokkal inkább elképzelhető, hogy leül és megiszik két liter töményet, lefojtva némi sörrel, de öngyilkosságra nem vetemedne. Ahhoz túl gyáva. Igen, ez egy gyáva ember, aki érzelmi zsarolásra akar alapozni, de ahhoz nem ismeri eléggé az ellenfelét.
-Csinálj, amit akarsz! – mondta a lány és felállt. – Én elmegyek és az életben soha többé nem akarlak látni. Ne keress, ne telefonálj és ne kövess! Elköltözöm, telefonszámot váltok és nem félek tőled, tudod. Úgyhogy ne is próbálkozz semmivel!
-Meg fogom ölni magam, majd meglátod! – kiabált a férfi a távozó lány után. – A halálom a te lelkeden szárad, ezt ne feledd!
A lépcsőházban is hallotta még, amint a férfi öngyilkossággal fenyegetőzik, de nem figyelt rá. Halálosan nyugodt volt. Megkönnyebbült. Leadta ezt a hatalmas terhet, amit a rossz, hibás kapcsolata jelentett és most, mint aki újjászületett, könnyed léptekkel haladt a sötét lépcsőházból a világosság felé.
Mire hazaért, legalább húsz nem fogadott hívása volt a mobilján. Igen, tudta, hogy a férfi próbálta meg a lehetetlent – még egyszer megfenyegetni, hogy ha nem megy vissza, megöli magát. Törölte a hívásokat, aztán kivette a kártyát a telefonból és kettétörte.
Hónapokkal később, mikor ismét felhőtlen boldogságban járt élete szerelmének oldalán, látta a férfit. Élt. Nagyon is élt. Talán látta őket, talán nem. Akkor ez a lányt már nem érdekelte. Örült a boldogságának, amit keserves kínokkal visszaszerzett és minden pillanatát meg akarta élni. A boldog pillanatok olykor nagyon rövidek.