Artúr cica

Volt nekünk egy gyönyörű macskánk. Fekete perzsacica volt hatalmas sárga szemekkel. Gyönyörű állat volt de kiállhatatlan természet. Macskánkat mindenki utálta csak mi szerettük. A mi - n a szűkebb családomat kell érteni az egyenes ági leszármazottakkal, mert például anyósom aki akár egy állatvédő egyesület elnök asszonya is lehetett volna ( a környék összes kóbor macskáját etette, gondozta orvoshoz vitte. ), ki nem állhatta. Anyám, aki öreg napjait nálunk töltötte mikor már az agy érelmeszesedése olyan mértéket öltött, hogy alig volt tiszta gondolata, egy dolgot tisztán és világosan megkövetelt, hogy az ajtaját mindig csukjuk be, nehogy Artúr cica bemenjen. Igen, Artúrnak hívták, királyi neve volt, illett is hozzá, mindenkit az alattvalójának tekintett, különösen engem.

Artúrt minden nap le kellett vinni sétálni, mert előző gazdája hozzászoktatta. Különben két éves korában került hozzánk a gyerekek kérésére, jutányos áron az összes kellékével együtt (etetőtál, póráz egy hónapi mélyhűtött marhahússal). Akkor még nem volt teljesen kristálytiszta előttem, hogy előző gazdája miért akart tőle megszabadulni. Tisztán emberbaráti szeretetnek tudtam be, hogy ezt a délceg büszke macskát ilyen jutányos áron átengedi nekünk gyermekeim kérésére.

Ne de térjünk vissza a sétára. Tűzpiros póráza volt. Óramű pontossággal délután ötkor sétálni kellett vinni. Amíg a pórázt ráadtam már az is egy kész cirkusz volt, gyorsan kellett dolgoznom mint egy bűvésznek, mert a macskánk türelmetlen volt. A csúcsom 2 másodperc volt (ha a gondos előkészületeket nem számítom bele). Aztán futás az előszoba ajtóhoz és le a második emeletről. Ha lenne olyan sportág, hogy lépcsőfutás macskával hát annak a világrekordját én megdöntöttem volna. Amint egyszer így lesuhantunk a lépcsőházban az első emeleti lakó palotapincsije sétához készülődvén kidugta a fejét a bejárati ajtójukon. Szegény kutyát a látványtól olyan sokkhatás érte, hogy utána hetekig csak erőszakkal lehetett sétára bírni.

Miután leértünk még egy ámokfutás következett a házunk mögötti parkig, az arra járó autók ijedten spricceltek arrébb amikor meglátták, hogy egy nagytestű fekete dög egy nőt pórázon húz maga után. Mikor beértünk a parkba a legközelebbi és legszúrósabb bokor alá Artúr villámgyorsan bekúszott. A mai napig is rejtély előttem, hogy ott mit csinált órákig ez az izgága macska, mert sem kirángatni sem kicsalogatni nem lehetett. Mikor már alig álltam a lábamon a fáradságtól, izgalomtól és a szégyentől, mert képzeljék csak el, hogy órákig áll az ember egy bokor előtt egy piros pórázzal a kezében mintha a bokrot sétáltatná éppen, és állandóan azt ismételgeti, hogy Artúr gyere ki, hát annak van nézőközönsége. Vagy a férjemet rendeltem le meghatározott időre vagy egy arra játszó gyereket kértem meg, hogy fogja a pórázt, amíg szólok a férjemnek. A sors fintora, hogy ilyenkor a macska azonnal szelíden kisétált a bokorból és ártatlan pofával bolondozott a gyerekekkel míg vissza nem értünk.

A állattartók tudják, hogy egy macskát naponta kétszer kell etetni. Na a mi macskánk naponta legalább ötször evett. Mikor a munka után hazajöttem már az előszoba ajtóban várt. Ahogy beléptem a lábamat támadva harapdálva a konyha felé terelt . Le se vetkőztem, nyitottam a frizsider ajtót, addig ő izzó sárga szemeit rám meresztve türelmetlenül nézett. A tálját gyorsan teletöltöttem, majd félrelökött onnan és gyors iramban megevett a tálból három falatot és mint aki jól végezte dolgát besétált a szobába. Ez naponta többször megismétlődött, hozzáteszem az előző adag maradékához sosem nyúlt.

Ha jött hozzánk valaki, először az ártatlan szelíd macska látszatát keltette. Mindenki felkiáltott, hogy milyen gyönyörű állat. Ő csak szelíden lehajtotta a fejét mintha értené, utat engedett a vendégnek aki mit sem sejtve jóhiszeműen leült Artúr kedvenc foteljába. Nekem a szívem a torkomban dobogott az idegességtől mert tudtam, hogy Artúr ezt aztán nem szereti. Leült a vendég lábaihoz fejét felszegte és kitartó követelő hangon nyávogott. Ha ez a finom figyelmeztetés nem volt elég akkor Artúr a tettek mezejére lépett, egy óvatlan pillanatban nekiugrott a vendég lábának.

Ha valami neki nem tetsző módon történt, akkor azt megbosszulta. Hogy, hogy azt mindjárt elmesélem. Artúr részére a WC-ben volt egy tálca macskahomokkal, ahol a kis és nagydolgát végezte, amit azonnal el kellet takarítanom, mert különben halálra gyötört. Na, ha neki nem tetsző dolog történt, akkor a WC-ben lévő macskahomok helyett a hálószobában lévő franciaágyat választotta. Aki már érzett macska húgyszagot annak nem kell semmit mondanom az ilyenkor terjengő átható penetráns szagról. Az ágytakaró csergét azonnal próbáltam tisztítani amennyire tudtam. A szárítással volt a gond, mert egy panellakásban, ahol erkély sincs, csak úgy tudtam szabad levegőn szárítani, szellőztetni, ha kitettem az ablak elé szerelt rácsra. Egyszer egy ilyen alkalommal erős szél kerekedett, és a cserge nyomtalanul eltűnt. Akkor vált a mániámmá az ágytakaró vásárlás, a mai napig is legalább öt van belőle azokon kívül, amit elfújt a szél.

Vendégeket nem nagyon hívtam ezek után, mert a macska kiutálta tőlünk őket és a penetráns macska húgyszagot is szégyelltem amit én állandóan érezni véltem a lakásban. A lakás különben is romokban hevert mert a kárpitos bútorokat Artúr tönkretette, a dédnagymamám biedermayer foteljeiből kilógott az afrik, csak a nagy disznóbőr fotelek voltak ellenállóak.
Menni csak legfeljebb tíz óra időtartamig tudtunk elmenni, addig hagyhattuk egyedül a macskát, vagy pedig vittük magunkkal, amit csak ritkán tehettünk meg kiállhatatlan természete miatt. Ha Artúr kocsiban utazott, akkor mint egy élő radar ült a kocsiban és a neki nem tetsző sebességnél egyfolytában fülsiketítően nyávogott. A neki tetsző sebesség a 96 km/óra volt se több, se kevesebb és ezt városon kívül, belül tartanunk kellett.
Az éjszakáink sem voltak nyugodtak. Artúr közöttünk aludt a franciaágyon. A férjem többször leesett éjszakánként az ágy szélére húzódva, hogy Artúrnak nagyobb helye legyen. Én mint egy késpenge a falhoz lapultam ő meg ott terpeszkedett középen egészen hajnali ötig. Akkor aztán jött az ébresztő, de nem finoman hanem határozottan. Egy centire a fülünktől belenyávogott. Ettől én minden reggel úgy riadtam fel mint a háborúban a légiriadó szirénájára az emberek.

Nehéz volt ugyan de mi azért szerettük, kitöltötte az életünket. Mikor elpusztult idős korában karakán természetét mindvégig megőrizve az emberek nem gondolták, hogy a könnyek a szememben nemcsak a bánat de megkönnyebbülés könnyei is voltak. Azóta sokszor ajánlanak barátok, rokonok, ismerősök cicákat nekünk, de anélkül , hogy a férjemmel összebeszéltünk volna egy emberként utasítjuk vissza kicsit szégyenlősen hivatkozva arra, hogy lakásban nem jó a cicának , majd ha nyugdíjasok leszünk és ráérünk. Titokban mindketten attól félünk, hogy megint kifogunk egy olyan macskát, akibe nem is Artúr király de Néró vagy III. Richárd szelleme költözött.