Aranyfolyó 2.

Nekem már megint pisilnem kellett. Odatolakodtam a földszinti mosdóhoz. Láttam, hogy öten is állnak előttem, ezért úgy döntöttem, a fentit veszem célba. Felmentem a lépcsőn, próbáltam átverekedni magam a tömegen. Egy srác elég rosszul nézett ki, a korlát tövében kuporgott. Átugrottam s reméltem, hogy nem lesz itt egy tócsa, mire visszafele jövök.
Itt csak egy lány volt előttem, annyit még kibírtam. Szerencsére hamar sorra kerültem. A kezemet mostam és a tükörképemet vizsgálgattam. A festék picit elkenődött a szemem körül, helyreigazítottam hát magam. Áttúrtam a loboncomat. Erősen hullámos, barna hajam szexin kócos volt és sose úgy állt ahogy akartam. A nyári nap felerősítette a szeplőimet, aminek örültem. Azon kevés külső jegyeim közé tartozott, amit szerettem magamon.
Kiléptem a folyosóra s kissé kezdtem kijózanodni. A tánc mindig így hatott rám. Egy pillanatra eltöprengtem, mi legyen a következő innivaló, amikor megszólított egy srác. Helyes, szakállas fickó volt, göndör fürtökkel. Elég hippi kinézete volt.
- Helló - köszöntött vidáman.
- Szia – mosolyogtam rá.
- Nincs kedved egy sört meginni velem?
- Miért is ne? – bólintottam. Habár azt mondják borra sör meggyötör, de ma mindegy volt. Túl sokszor buliztam már úgy, hogy visszafogtam magam.
- Benji vagyok – mondta széles mosollyal.
- Vivien – fogtunk kezet.
Hozott sört lentről, és kimentünk a fenti teraszra. Az erkélyről klassz kilátás nyílt a szemben elterülő sötét ártéri erdőre, amit a telihold világított meg, emiatt látni véltem a füzek, nyárak, égerek borzas körvonalait.
- Tudtad, hogy az út túloldalán egy régi szanatórium van? Már nem működik, nem lakja senki. – merengett, szemét a fák sötétjére függesztve, ahol valóban kirajzolódott egy hosszú épület sziluettje. Átfutott a hideg a hátamon.
De nekem bejött a téma. És igazából a srác is jól nézett ki. Okostojás feje volt. Meglepődtem, amikor elkezdett beszélni a szanatórium történetéről. Sokat tudott az építés, a megnyitás körülményeiről, az intézet fénykoráról, a hanyatlás éveiről. A kórház az Aranyfolyó Gyógyközpont nevet viselte - egykoron. Voltak bőven hátborzongató elemek a sztoriban, ami eléggé felcsigázott. Vajon meg akart ijeszteni? Vagy fel akart vágni, mert érzett rajtam egyfajta beteges, sóvár kíváncsiságot az elhagyott helyek és paranormális jelenségek iránt? Nem tudom mennyit látott belőlem.
Én a hasonlóan kihalt helyeken szerzett tapasztalataimról kezdtem mesélni, ami láthatóan érdekelte, figyelmesen nézett rám kék szemével. Jól éreztem magam, és újra visszatért az ismerős alkoholos mámor. Beszélgetésünk közben mintha a mögöttünk lévő szobából Tündér alakját láttam volna elsuhanni, ahogy a szemem sarkából hátra sandítottam. Mire megfordultam, nem volt már ott. Csak pár ismeretlen csevegett a szobában. Habár Tündér is idegen volt, nem tudtam róla az égvilágon semmit. Maximum a csillagjegyét.
Sokáig meredhettem hátra, mert Benji megkérdezte mit nézek. Azt feleltem, hogy mintha egy barátnőmet láttam volna. Mondtam, hogy lemennék megkeresni őt, így elköszöntünk. Körülnéztem szinte az egész házban, körbejártam az udvart, de nem találtam Cintiát. Vállat vontam és elsétáltam a cigisekhez. Útközben ellenőriztem Krisztit. Ugyanott trécselt ahol hagytam, ezt örömmel nyugtáztam. Mialatt cigiztem, eszembe ötlött a fenti eszmecsere. A sötét fasor irányába néztem, szememmel a romos épületet keresve. Innen lentről képtelenség volt megtalálni. Nagyon izgatta a fantáziámat az a hely. Magam sem értem miért, lábaim megindultak a kapu felé. Kiléptem az utcára, rá a betonútra, majd nagyjából kétszáz méter gyaloglás után megálltam tisztes távolságra a főút szélétől. Nem sejthettem mi vár odaát, könnyen lehet, hogy teljesen szét van rongálva. Vagy teljesen üres. Valószínűleg riasztóval és kutyákkal őrzik az épületet. Így merengtem magamban, fontolgatva a tilosban járást, amikor egy hang megszólalt a hátam mögött, én meg szívinfarktust kaptam…
- Ugye nem akarsz bemenni?
Kellemes női hang volt. Már hallottam. Hátrafordultam és mit ad isten, Tündér állt az út szélén.
- Nem…Dehogy. Nem vagyok hülye – vakartam meg a fejbúbom szégyenlősen vigyorogva.
- Úgy értem, ugye nem akarsz bemenni EGYEDÜL…
Lefagytam. És valamiért kihagyott a szívem egy pillanatra.
- Én is régóta szemezek azzal a hellyel, de soha senki nem akarta megnézni velem. Pedig tök érdekes lehet! – mondta, és lépkedni kezdett a főút felé. Ahogy mellém ért éreztem, ahogy körbelengi az alkohol szaga. Egyenesen járt, értelmesen beszélt, de biztos voltam benne, hogy egy-két felest is lecsúsztatott a bor mellé. „Nem mehetünk be így, életveszélyes…a főúton ráadásul ritkák a lámpák, azt se látják az autósok, ha átfutunk előttük, lehet át se érnénk..” Így tépelődtem, de sok időm nem volt rá, mert Tündér vészesen közeledett az úttesthez…
- Hé várj, mit csinálsz? – kérdeztem aggódva.
- Hát belógok az épületbe…Jössz?
- Honnan veszed hogy be akarok menni veled?- kérdeztem csodálkozva.
- Benji mesélt neked odafent a szanatóriumról.
- Ezt honnan tudod?
- Láttalak titeket – vigyorgott.
- Hm. És honnan tudod hogy nem a hobbikról beszélgettünk?
- Benji minden jó csajnak mesél a kórházról.
Nagyot néztem. Jó csaj? Én?
- Amúgy meg… - mondta kotorászva az övtáskájában – ez a hobbija. Fura kis ember…
Egy pillanatra megingott egyensúlyában, és én megfogtam a karját, hogy visszahúzzam az úttest széléről. Muszáj volt hozzáérnem, nem akartam, hogy ráhasaljon az aszfaltra és csinos matrica legyen belőle…
- Mit keresel?- kérdeztem tőle.
- A telefonomat. Nem találom…
„Oh bassza meg, már csak ez hiányzott…” Segítenem kell neki megkeresni a mobilját. Reméltem, hogy nem keveredek hasonló malőrbe az este, de már benne voltam. De legalább volt ürügy arra, hogy visszarángassam a házibuliba, és letegyen őrült ötletéről, ami normál esetben „csupán” illegális lett volna, de most egyenesen életveszélyes is.
- A fenébe... – mérgelődött, és én megnyugodva érzékeltem, hogy elindul visszafele.
- Segítek megkeresni.
- Kösziiii – mosolygott rám. Nem tűnt túl idegesnek. Amint távolodtunk az úttesttől, hatalmas zöld villanást láttunk magunk körül, szinte vakító volt és nappali fénybe vonta a környezetünket. Meg tudtam volna számolni a fűszálakat a lábam előtt. Azon nyomban megfordultunk és megtorpantunk. A villanást egy újabb követte, a forrása valahol a távoli fák sűrűjéből jöhetett.
- Ez meg mi volt??! – hüledezett Cintia. Most tűnt ijedtnek. Én is nagyon meglepődtem, az biztos.
- Gondolom petárdáznak odabent… - intéztem el a dolgot ennyivel.
- De tök üres az egész! És a petárdának nincs ekkora fénye – mondta.
Jogos. Akkor passz.
- Szerintem csak villámlott – próbálkoztam a magyarázattal.
- Ezt te se hiszed el…
- Nem – mosolyogtam leplezve zavaromat - Na menjünk, keressük meg a telefonodat!
 
Olyan volt, mintha már húsz perce gyalogoltunk volna a sötétben. Pedig nem volt messze a ház, emlékeim szerint három perc alatt értem a főúthoz idefele jövet. A környék egyébként hasonlított az amerikai kisvárosok lakóövezeteihez. Sok, viszonylag egyforma családi ház, rendezett utcákkal, gondozott kerttel, zöld pázsittal, minden második kerítés mögött palotapincsivel. Esetleg golden retrieverrel. Ahol mi jártunk most, a fű a forróságtól ki volt égve, a kisváros szélén voltunk, hatalmas mező terült el előttünk. A csendet telefonrezgés  zavarta meg, alig volt hallható, valahonnan mélyről szólt. Nem az enyém volt.
-Oh hála az égnek! Mégsem hagytam el! – örvendezett Cintia. Alig bírta kibányászni övtáskája harmadik zsebéből.
Barbi kereste, hogy hol a fenében van, már mindenhol őt keresi és halálra aggódta magát, hogy valami barom már biztos egy erdőben ássa el a hulláját éppen. Mondjuk az nekem is feltűnt, hogy a csaj mesterien tud köddé válni. Megnyugtatta, hogy minden oké, Viviennel van, vagyis velem. Tovább méltatlankodott, de a szavait nem tudtam pontosan kihallani. Aztán letette.
- Barbi volt, és engem keres…Kicsit kiakadt – mondta Cintia.
- Sejtem. Akkor menjünk vissza és mutassuk meg, hogy megvagy – indítványoztam.
- Ne! Inkább üljünk le a játszótéren. Ki kell józanodnom egy kicsit…
Célba vettük a kert mögött árválkodó, ósdi játszóteret. Régi vasszerkezetek árulkodtak arról, hogy a hely nem felelne meg az EU-s szabványoknak. Helyet foglaltunk egy rozsdás, kopott padon. 
- Jól vagy amúgy? – kérdeztem Cintiát.
- Jól.
Zavaróan hangosan ciripeltek a tücskök, most szívesen elhallgattattam volna őket. Pedig általában szeretem a ciripelésüket, de most mintha engem idegesítettek volna. „Nem tudsz vele beszélgetni, ha-ha! Nem tudod mit mondj, ha-ha!”
Elővette a telefonját és nyomkodni kezdte. A kék fény megvilágította csinos arcát. Úgy döntöttem, nem foglalkozom a kínos csenddel. Felálltam, lassan lépkedtem a gumiborítású talajon, megtapogattam a játékszereket. Hidegek voltak, jólesett a tenyeremnek. A szőnyeg a talpam alatt gumi illatot árasztott, amiről eszembe jutottak gyerekkoromból a nyári napok játékos délutánjai. Kellemes volt rágondolni. Volt egy csúszdás mászóka a másik oldalon, fából tákolt házikóval a tetején. Felmásztam rá, és beguggoltam a belsejébe. Hátamat a deszkáknak támasztottam, félig a sarkamon ülve. Lehunytam a szemem, úgy pihentem. Kissé még szédelegtem, de már csak akkor éreztem, amikor csukva volt a szemem. Lágy fuvallat hullámzott az ártéri erdő felől, vizes, mocsaras szagot hozva magával. Erőteljesnek hatott ahhoz képest, hogy milyen messze volt már tőlünk. És túl hűvösnek hatott a nyáresti meleghez képest. „Tényleg, vajon hány óra lehet?” Megkérdezem Cintiát, legalább ennyit szóljak hozzá…Odafordultam a pad irányába, ahol Cintiát hagytam. De megint hűlt helyét találtam. Fejemet a másik irányba fordítottam. Semmi. Nyakamat nyújtogatva körbenéztem a játszótéren…Semmi…Aztán lépteket hallottam a lábam alatt. Cintia kapaszkodott felfele a deszkákon, a kötelet markolva. Három szökkenéssel mellettem termett és mellém guggolt. Haja hirtelen az arcomba libbent egy pillanatra. Kókusz illata volt.
Megdörrent az ég a távolban. Mély, halkuló mennydörgés volt. Ezek szerint valóban villámlás volt amit láttunk. A levegőnek most eső illata volt.
- Te mindig ilyen keveset beszélsz? – kérdezte kíváncsian. Sötét szemével az enyémet kutatta. Elpirultam. Sőt, lángvörös volt a fejem. Szerencsére  nem láthatta a homályban. Igyekeztem összeszedni magam. Nem tudom miért izgultam ennyire. Ő csak egy lány. Én is az vagyok. És nem normális, hogy ilyen közel van hozzám. A közelsége hatott rám így. Szűk volt a hely a mászókán, ezért arca az enyémtől nem lehetett messzebb húsz centiméternél. Legalábbis az előbb annyi volt. Most már csak tizenöt…
- Nem beszélek keveset – nyeltem egyet. Kiszáradt a torkom. Biztosan a pia miatt…
Izzadni kezdett a tenyerem. Ilyen még sosem történt velem egy másik ember közelében. A gyomrom alatt éreztem valami sürgető izgatottságot és mivel már majdnem teljesen józan voltam, tudatossá válva önnön reakcióimat illetően, kezdett zavarni a saját reagálásom egy másik lány közelségére. „Ez nem normális.” Bepánikoltam.
- Bocsi, de le kell másznom… - suttogtam ficánkolva, és elkezdtem feltűnően kényelmetlenül mozgolódni, mintha elgémberedett volna a lábam, vagy ilyesmi – Elzsibbadt mindenem, muszáj megmozgatnom a lábam.
Azzal leugrottam. Puhán értem földet. Neki hátat fordítva kikerekedett a szemem a helyzet meredeksége miatt. Cintiától azonban nem szabadulhattam.
- Te kerülsz engem? – kérdezte tőlem. Ebben a pillanatban az aggódás apró rezdülését érzékeltem a hanglejtéséből. „Telitalálat. Igen, kerüllek téged, most már érzem.”
- Nem, miért kerülnélek? – igyekeztem megnyugtatni - Tényleg hangyák mászkálnak a lábamban – mondtam és elkezdtem masszírozni a lábszáramat.
Cintia állt és csak nézett. Egy csapásra megváltozott a hangulata, és a testtartása. Korábbi vidámsága és magabiztossága szertefoszlott, karjait összefonta és hallgatott. A cipőjét nézegette. Aztán rám emelte tekintetét, és így szólt:
- Visszamegyünk?
- Aha. Mehetünk – mondtam. Magam sem tudom miért, de elszomorodtam. Jó volt itt lenni vele. És mégis félelmetes. Le mertem fogadni, hogy unta már ezt a kibaszott csendet, nem véletlenül kérdezte, hogy mindig ennyit beszélek-e. Felettébb unalmasnak éreztem magam. Újra megdördült az ég, most már fenyegetőbben, közelebbről. A szél feltámadni látszott, fémes csörömpölés kíséretében görgetni kezdett egy üres energiaitalos dobozt a hinták alatt. Egyre erősödött, tényleg jobbnak láttam most már visszamenni.