Angyalok naplója

I.
Könnyeket színlelőket fájdalmasan nézni, kinek igazán fáj fogná kezét. Míg könnyeket látok lefolyni arcodon, fáj- fáj, kínoz, megőrjít s ordítom: nem hagyom! Hiába nézni csillogó szemébe, boldognak látni, s mosolyogva szemébe nézni. Megfognám kezét, csak ok nélkül ártatlan érintéssel, de kezét gyorsan elhúzza, viccelődő gúnyokkal illetve. S tagadnám, tagadom, egyszer jelentem ki: még mindig fáj nagyon. Nem sírok már, bűn az. Bűn egy jószívű szívtelent szeretni. Bűn várni a holnapot, minden pillanatot mikor újra láthatod. Bűn, hisz nem érdemli meg, szemed egyetlen pillantását. Keresni és kutatni a mását, hazugságba vinni lelked, téves álmokban hinni, hisz nincs még egy. Tagadni mindent, egy mosoly mögé bújni. Utálni minden szavát, léptét pillantását. Utálni létezését, az öszes szívdobbanását. Gyűlölni őt a világ összes tüzével, de csak azt lehet, akit mindennek ellenére éppúgy szeretek Örökre, és tudom, soha nem lehet az enyém. De boldogan nevetek s hallgatom a szívét, tudom, hogy boldog, s tudom, hogy ez mindennek ellenére, így szép, mert nem számít más, csak látni csillogó szemében, ez az emberi boldogság.