Angyali mosoly 1.

Ez a nap sem volt jobb, mint az összes többi. Mégis itt kezdem el történetem, hiszen ez volt az az éjszaka, amikor az életem nagyon nagy fordulatot vett. Pedig azt hittem, annál meghökkentőbb dolog már nem történhet velem, ami ebben a pár évben történt. Nagyot tévedtem.
Egy bárban ültem Nicholassal, és megint szomorúan kellett tapasztalnom, hogy többet iszik a kelleténél. Ő persze nem is tudhatott rólam… ez a szabály. Egyik ember sem tudhat a védőangyaláról, nem is láthatja. Hát igen, ez az én titkom. Mellékállásban védelmezem azokat, akiknek szükségük van rám. Lehet, furcsán hangzik, de ez van. Az eltelt három évben egészen hozzászoktam a munkámhoz. Autóbalesetemet követően két hónapra ébredtem fel a kómából. Mondták az orvosok, hogy talán nem minden lesz a régi-, hiszem pár dologra nem is emlékeztem a múltamból- de nem gondoltam, hogy következő éjszaka szárnyakkal fogok ébredni. Ez fenekestül megváltoztatta az életemet. Nappal senki nem látott– azt hitték, ilyenkor alszom ki az éjszakai bárpultos fáradalmait – sötétedés után néha feltűntem a lakásom közelében, csak úgy, a látszat kedvéért és hogy egyek egy picit és aludjak. Ez csak akkor fordulhatott elő, mikor Nicholas végre nyugovóra tért.

Na de most térjünk át Nicholasra. Fél éve halt meg a barátnője, azóta mellette vagyok, de napról napra megnehezíti a munkámat. Éjszakákat töltöttem vele, és próbáltam mindentől megóvni, mint egy igazán jó angyal. Nem könnyű valakire úgy vigyázni, hogy ő magának keresi a bajt. Szemben ültem vele az asztalnál, és belemeredtem abba a gyönyörű zöld szemeibe. Talán nem volt fair, hogy stírölöm a tudta nélkül, de így legalább nem pirultam el és mellesleg nem is unatkoztam annyira. Annyira egyedül volt, mindenki elfordult tőle. Az emberek talán attól tartottak, hogy a rosszkedv fertőző rájuk nézve.

Nem sokkal később odaértünk a lakásába. Nagy nehezen beletalált a kulcsával a zárba, belépett az ajtón, ledobta bőrkabátját, és a nappaliba vette az irányt. Mindezt olyan gyorsan, és mérgesen tette, hogy időm se volt arra, hogy belépjek utána a nyitott ajtón. Ma nem ivott annyit, mint tegnap, de most mégis rosszabb volt a helyzet. Nicholas szemei a semmibe bámultak és nagyon magába volt zuhanva, ahogy ült a bársonykárpitos kanapéján. Nem mehettem oda, és nem simogathattam meg a buksiját azt ígérve, hogy ettől kezdve minden jobb lesz. Volt némi varázserőm ahhoz, hogy az embereket megtévesszem saját lelkükkel szemben, de a legemberibb, és leghatásosabb módszerek mind lehetetlenek voltak számomra. Éreztem, hogy éppen mit érez a szíve mélyén, és próbáltam összpontosítani, hogy magamra hárítsam a fájdalma egy részét. De ez most más volt. Volt egy burok körülötte, amit saját maga hozott létre. Ez volt az a pont, amikor teljesen kizárta maga körül a világot, és ha egy ember így el van keseredve, a varázserőm mit sem ér.

Hamarabb kellett volna cselekednem. Kétségbe voltam esve, hiszen átsétált a hálószobájába és az éjjeliszekrény fiókjából egy fegyvert húzott elő. Tudtam, ha most nem cselekszem, mindkettőnknek vége.
- Kérlek, ne tedd…
Zavartan nézett körbe a szobában, mire megpillantott engem az ajtóban állva. Sajnos pont most volt az idő, amikor nem tudtam a szárnyaim felett uralkodni. Ha akartam, ha nem éjjel egy és kettő között így kellett mászkálnom… még jó, hogy el tudtam tűnni az emberek szeme elől. Amikor megpillantotta a szárnyaimat, meglepődés tükröződött az arcán. Ez engem egyáltalán nem lepett meg.
- Úristen… ki vagy te? És hogy kerültél ide?
Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni. Ha ezt odafent megtudják... nem lenne szabad látnia így egy halandónak sem. Talán elhamarkodott döntést hoztam, de nem volt más választásom. Úgy döntöttem, elmondom neki az igazat azt remélve, hogy holnap ebből már semmire nem fog emlékezni.
- A védőangyalod vagyok. Biztos hihetetlennek tűnik, de ez az igazság. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád. Nem engedhetem, hogy öngyilkos legyél.
Miközben beszéltem ő leült a földre és fejét az ágyára hajtotta. Becsukta a szemét, próbált tudomást se venni rólam.
- Azt hiszem, túl sokat ittam ma. Tűnj innen, te csak egy látomás vagy – a hangjában keserűség érződött. – Egyedül akarok lenni.
- Sajnálom, nem tehetem, hogy…
- Menj már! Kérlek…- összerezzentem határozott szavaira. A karjait a füléhez szorította, hogy még véletlenül se halljon többet.
Nem tehettem hát mást, eltűntem a szeme elől. Leültem mellé a földre, és néztem, ahogy sír. De legalább már a pisztolyt lerakta.

Már jóval éjfél után lehetett, amikor Nicholas felkelt az ágy mellől, lerúgta a cipőit és bebújt ruhástul az ágyba. Úgy gondoltam, reggelig nincs rám szükség. Éppen haza akartam indulni, de visszafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg alszik. Egy lépéssel közelebb álltam az ágyhoz, letérdeltem a feje mellé, és hallgattam békés szuszogását. Az arca szebb volt, mint az angyalok, akikkel odafent szoktam találkozni. Szép volt, talán nem is erre a világra való. Gyermeki ártatlanság tükröződik rajta, mégis annyi férfias vonása van. Egyetlen egyszer láttam félmeztelenül, de utána megfogadtam, hogy soha többé. Hogyan tudnék elszámolni vele fent, ha egyszer meglesném zuhanyozás közben? Megint elméláztam rajta: vajon én tetszenék neki? Tovább néztem őt, miközben aludt. Orra édesen mozgott, mint a kis nyusziké, pillái békésen nyugodtak. Lehet, hogy rólam álmodik? A gondolatra elmosolyodtam. Ám ez a tökéletes harmónia nem tartott sokáig. Hirtelen homloka összeráncolódott, arca izmai összerándultak. Tudtam, hogy megint rémálmok gyötrik. Sajnos mostanság egyre többször, de még sosem vettem a bátorságot, hogy beletekintsek az álmaiba. Egy percig hezitáltam, hogy mi tévő legyek, és végül döntöttem. Megérintettem a kezét, és becsuktam a szemeimet.

Amikor kinyitottam, sűrű köd vett körül, alig láttam el pár méterre. Vérfagyasztóan hideg volt az éjszaka, Nicholas ott állt mellettem, kutatón nézett körbe. Ahogy szembe álltam vele, félelmet láttam a szemeiben. Pillantása megállt egy ponton, mögöttem. Hátrafordultam, hogy én is lássam, mi van ott. Egy lányt láttam, az egyik közeli fa mögül lépett elő. Hosszú, szőke haját hátul összefonva hordta, úgy nézett ki, mint egy mesebeli hercegnő. Kék szemek, pici, telt ajkak, arányos de nem túl magas testalkattal. Kék bársonyból készült estélyit viselt fekete csipkével. Úgy tűnik, annál is szebb volt, mint amilyennek a képeken láttam. Nicholas is így gondolhatta, mert elmosolyodott. Fájdalmas mosoly volt ez, amilyet a haldokló emberek arcán látni.
- Kicsim… ha tudnád, mennyire szükségem lenne rád - mondta miközben odament a lányhoz és megállt előtte. A lány lehajtotta a fejét, majd fájdalmas tekintettel Nicholasra nézett.
- Sajnálom, hogy nem lehetek veled - majd gyorsan hozzátette. - Nincs sok időm, várnak rám - zavartan körbepillantott, mintha figyelné őket valaki. Nem tudom, ki lehetett az, de engem biztosan nem látott egyikőjük sem.
- Kérlek, Victoria, csak egy érintést… - Nicholas felemelte a karját, de Victoria ezt nem engedhette neki.
- Ne tedd, könyörgöm - gyönyörű orcája sírásra görbült, picit becsukta a szemét, és amikor kinyitotta, próbált erősnek látszani. Nem akarta még jobban elkeseríteni.
- Olyan jó lenne, ha újra a karjaimban feküdnél.
Én jól tudom, milyen az, ha egy élő ember megérint álmában egy halott embert, akit ráadásul szeretett… vagy talán még most is szeret. Ahogy ezen gondolkodtam, Nicholas nem tudott uralkodni magán, és megérintette Victoria karját. Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne tegye meg. Tudta, hogy nincs rá több lehetősége. Amikor még élt a lány, valószínűleg érintésekből kaptak eleget, de a halál véget vetett boldogságuknak. Nicholas megtette, utána pedig rájött, hogy nem kellett volna. A lány kirántotta Nicholas kezei közül a karját, a vérző sebre tapasztotta tenyerét és elfutott a ködben. Ő ottmaradt egyedül, az ujjaira tapadt vérrel, ami Victoria sebeiből származott. Azokból, amik a baleset után kioltották az életét. Nicholas riadt tekintetét látva úgy döntöttem, visszatérek az álomvilágból a valóságba. Egy fehér fényt láttam, azt újra ott térdeltem a földön, fogtam a kezét. Hánykolódott az ágyon, sajnos sosem volt az a típus, aki rögtön felébred, amikor rosszat álmodik. Úgy gondoltam, jobb lesz neki, ha felébresztem. Egy kicsit megszorítottam a kezét, majd rögtön el is engedtem. Felébredt… kinyitotta a szemeit, és kutatóan nézett körbe a hálószobában. Nem tudom, hogy a lányt kereste-e, vagy esetleg emlékszik, amikor megszorítottam a kezét? Felpattant az ágyon, én pedig egészen a falig hátráltam.
- Van itt valaki?- kérdezte.

Még a lélegzetem is visszatartottam, nehogy észrevegyen. Néztem az arcát, figyeltem, hogy merre néz. Szerencsére nem rám nézett. Ekkor azonban megszólalt egy hang a fejemben. Emberi ésszel felfoghatatlan, de én tudtam, hogy engem hívnak. Onnan, fentről.
Kellemes fény vett körül, szinte simogatott, a szél rögtön a hajamba kapott, pár pillanat, és ott voltam a felügyelőm előtt.
- Erixe… - mondtam, és könnyedén meghajoltam előtte. - Miért hivattál? Körülnéztem a nappalijában és semmi változást nem tapasztaltam. Néhány szobavirág, hatalmas ablakok a kertre, na meg a nappalikból elmaradhatatlan kanapé és dohányzóasztal. Igen, mi angyalok ugyan úgy élünk itt fent, mint ti, emberek. Bár nekem odalenn van lakásom. Nem akarok még elszakadni attól a világtól. Itt fenn én is felügyelő lennék, és nem lenne elég időm vigyázni az emberekre.
- Drága Dawn - a nevem szinte suttogta, miközben kifújta a levegőt- Először is meg szeretnélek dicsérni. – körbejárt rajtam, én pedig követtem a tekintetemmel. Szemügyre vettem legújabb „ruhakölteményét”. Egy fekete nadrág volt rajta, semmi egyéb, ami persze kertelés nélkül kiemelte széles, férfias mellkasát. Hosszú, hollófekete haja egészen a derekáig ért, lágyan hullámzott mögötte. Talán puhább volt, és fényesebb, mint a selyem. Elképzelhető ez? Igen, itt bármi lehetséges. Három év alatt még egyszer sem értem hozzá. Félek tőle, azt hiszem. Megállt előttem, nekem pedig bele kellett néznem a kék szemeibe. Kék szemek, hosszú fekete szempillák… Ízig-vérig férfi, földöntúli bájjal.
– Ma este jól döntöttél. Muszáj volt megmutatkoznod előtte, megölte volna magát. Az alkohol befolyása alatt sokkal bátrabbak és meggondolatlanabbak lesznek az emberek.
- Köszönöm a dicséretet. Azt hittem, bajom lesz belőle - a hallottak hatására elmosolyodott, és még közelebb húzódott hozzám. Meg akarta simogatni az arcom. Elfordítottam a fejem.
- Inkább ne, véres lesz a kezed. Én tényleg halott vagyok, nem úgy, mint te.- a keze megállt a levegőben, és csalódottan tapasztalta, hogy most is okosabb vagyok, mint ő. Bizony, ő önként vállalta az angyal szerepet, még mielőtt meghalt volna. Én nem tudtam előtte semmit erről, de talán jobb is így.
- Igazad van, ne haragudj. És tudd meg, sosem bántanálak - elfordult tőlem, kicsit hátrébb állt, végre szabadon lélegezhettem fel. – Egy küldetésem van számodra - kertelés nélkül belevágott a közepébe. - Pár napig, esetleg pár hétig emberi szerepet kellene betöltened. Nicholas miatt. Szegény nincs túl jól - meglepett a kérése, de még nem nagyon értettem, mire gondol valójában.
- Tudom, hogy nincs jól. De ezt kifejtenéd bővebben?
- Persze. Arra gondoltam, hogy talán Nicholas közelébe férkőzhetnél. Emberi mivoltodban, hiszen te is újságírónak készültél - egy pillanatig csak bámultam rá, próbáltam felfogni, mit akar.
- Ez őrültség. Törvényben van, hogy a védenc sosem láthatja védangyalát… - folytattam volna, de felemelte mutatóujját és a szavamba vágott.
- Kivéve, ha ez megmentheti a védenc életét.- erre valami frappánsat kellene válaszolni, de éppen semmi nem jutott az eszembe.
- Azt akarod, hogy menjek oda dolgozni, ahová ő, és barátkozzak vele, mintha akkor ismerném meg? - számíthattam volna a válaszra.
- Pont így gondoltam - mondta, és újra elmosolyodott. Aznap már másodszor. Pedig még csak most kezdődik a hétfő reggel.