Amiről már a gólya nem tehet…

Egy áprilisi szombat hajnalán ismét nyakamba akasztottam távcsövemet. 5 óra után már Simsonom szarvát csavargatva száguldoztam Lipótra, hogy újra szemtanúja legyek a 24 óránként megismétlődő égi háborúnak.
Imádom élő egyenes adásban átélni a sötétség és a világosság örökös csatáját. A küzdelem kezdetéről azonban sokszor lemaradok. Pedig magához bilincselő érzés látni miként a Nap sugarai felveszik a kesztyűt a feketeséggel. Az életet adó csillagunk kezdetben csupán előőrsöket bocsát a mindent letakaró éj ellen. Az olykor még erőtlen fénynyalábok bátortalanul boncolgatják az uralkodó erőt, de a Nap egyre népesebb csapatokat mozgósít. Szépen, harmonikusan, fokozatosan szemünk láttára az első fénysugarak mögé felsorakozik egy hadsereg és megkezdődik a küzdelem. Csillagunk folyamatosan gyarapítja csapatainak számát és végül megállíthatatlan lendülettel söpri le ellenfelét a színről.

Bevallom ilyenkor szeretek a lipóti nádas mellett álló kétszintes madárvártán kényelmesen elhelyezkedni. Ott már magával ragad a hangulat. Az életünk csillaga színrelépésre készülődik. Hű szolgái megállíthatatlan lendülettel készítik elő a terepet. Hihetetlen energiákat megmozgatva festik vörösre az ég alját és szőnyeget tárnak a mindent jelentő uralkodó elé. Na, igen. Fokozódik a hangulat. A színek egyre harsányabbak, vadabbak, dinamikusabbak lesznek. És mikor már szinte majd felrobban az ég alja, izzik, tombol, akkor minden másodpercnek súlya lesz. Várjuk a pillanatot. Remeg, vibrál a levegő. Érezzük eljön, akire vártunk. Egyszer csak egy apró kis pont eltéveszthetetlenül és összekeverhetetlenül bebizonyítja, újra itt van, megjött. A Nap feje búbját kidugva, vörös köpenyéből kitűnve kúszik fel az égre. A Nap! Szépen, méltóságteljesen, igazi királyhoz illő módon engedi magát láttatni. Óvatosan emelkedik fel, és amikor már teljesen kerek valóságában csodálhatjuk az izzó gömböt, sokáig bizony nem kísérhetjük szabad szemmel további útját.
Beteljesítette a reményt, amelyet fűztünk hozzá.

A Nap felkelt és kezdődik az élet. De Kedves Olvasó, Ön is és én is kaptunk egy esélyt. Meghozott minket is a gólya. Igen, közérthetőbben megszülettünk. Nekünk is megadatott az Isten által, a Természet által, a Sors által, szüleink jóvoltából, hogy kaptunk egy lehetőséget. De tudja, amikor körbenézek nem látom azt a fene nagy boldogságot, melyre valóban hivatottak lennénk. Mindenki ideges, feszült, kapkod, siet, stresszel. Komolyan ezzel kell kitöltenünk a ritkán egy évszázadra kapott időt? Egyre gyakrabban szembesülünk feszültségekkel és rosszindulattal, a másiknak való betartással. Amikor a Nap felkelt talán szüleink nem erről álmodtak. A babakocsiban tolva, porondra lépésünk kezdetén mást képzeltek nekünk. Mi ehelyett idegeskedünk és nem ritkán tudatformáló szerekhez nyúlunk.

Bevallom, mindig izgalmas kérdés számomra a fenti sor. Leigázzuk a természetet, bizonyos körülmények között függetlenítjük magunkat tőle és létrehozunk magunknak egy világot: városokat, falvakat. Egy olyan társadalmat, amit mi alakítunk ki. Viszont sokan csak úgy tudják elviselni, ha alkoholt fogyasztanak, drogoznak. Nem értem! Miért kell annyi embernek kábulnia abban a világban, amit mi építünk fel magunknak? Miért vannak olyan sokan, kik főleg csak tudatmódosító szerekkel érzik jól magukat? Nem tudjuk elviselni önmagunkat? Márpedig akkor gond van. Miért van annyi ideges, feszült ember? Miért? Nem értem! Pedig rajtunk múlik! Persze egy-egy alkalom még érthető lenne, de legtöbbek mindennapi, hétköznapi gondokkal küzdenek. Rengetegen menekülnek, menekülnének az általunk alkotott világból.

A megoldást egyszerűbbnek gondolom mint hinnénk, hogy legyen min kuncognia a Földnek. Képzeljük el, ahogy a kék gömb ül az űrben egy nagy sziklán és foltozgatja testét, törölgeti vérét, amit mi emberek okoztunk neki. Totál szétbombáztuk a természetet, de ettől nekünk jobb lett? Persze bizonyos körülmények között nagyon! De nem lehetne másképp? Nem lehetne Homo Sapiens módján?
Paksi Endre szavaival élve:
„Nem értették az értelmes lények,
emberek a Földön miért így élnek?”
Megvan mindenünk és a fejlett ország lakói többségének elérhető az étel, ital, lakás stb. De mi mégsem vagyunk elégedettek…
Tudja mit, Kedves Olvasó, egy picit felejtsük el a fenti sorokat, csukjuk be ezt az ajtót és induljunk el egy másik világba. Vegyen nyakába egy távcsövet, nem kell ide Leica vagy Zeiss, hiszen a madarász közmondás is azt mondja: „Nem az a fontos, milyen távcsöved van, hanem az a lényeg, ki áll mögötte.”
Sétáljunk le a kilátóból egészen egy gólyafészekig. Nincs is olyan messze. A Nap sugarai már vígan nyargalásznak a tájon. A fehér gólya tojója már a fészkén csücsülve teljesíti a törvényt, az utódok utódpótlásának áthághatatlan szabályát. Békésen üldögélve nézeget maga elé és látszik rajta, hogy vár valakit. Nem kell sokáig tétlenül pihennie, hiszen a levegőben megérkezik párja, a hím. Nagy szárnyaival hamar a fészek fölé lavíroz és hosszú piros lábait lógatva landol. Piros csőrében hozott gyökereket gyengéden a tojó alá helyezi, ezt követően oda áll mellé. Nem szól semmit, ott áll mellette és néz rá. Óvó, őrző tekintetét párjára veti. Nem szólnak egymáshoz egy hangot sem, de mindent éreznek. A két madár egymásra talált és együtt élnek a többi gólya párral egy faluban békében. A hím óvatosan szigony alakú csőrét társához emeli és megcirógatja annak fejét. Ezt a mozdulatot látva még a legkeményebb csávók is sírva rohannának haza. Nem tudom, talán a fogalom neve: szerelem. Ők sem tudják. Csak érzik. Szótlanul. Gesztusokba öltött gondolataikkal fejezik ki egymás iránt érzelmüket és bizonyítják be az érzések nem a szavakba öltött dolgokat jelentik. Az érzések vannak. Ők pedig egymás mellett olyan képet adtak nekem, melytől elgondolkodtam és rájöttem. A gólyák miért nem szeretnének emberek lenni!
De talán még nem késő. Talán még egyszer lehetünk annyira okosak, hogy megtanuljuk, nem a természet kiirtásával válhatunk boldoggá. Sőt, egyszer talán annyira okosak is leszünk, hogy tanulunk a gólyáktól. De amíg ilyen szintre nem jutunk el, egy kérdést tárok Ön elé: Az Élet című nagy lehetőséggel (amit valamilyen szinten a gólyától is kaptunk), mit kezd? Végig rohanja álcélok után életét vagy nyakába akaszt egy távcsövet és a madarak szeretetében fog velünk együtt fürödni? Tudja mit, egyszer próbálja ki, jöjjön velünk és megmutatjuk nem is olyan nehéz gondtalanul, szeretetben élni és csodálni tollas barátaink embertelen életét.

Madárbaráti üdvözlettel:

Nagy Kornél