Álommesék - Azu 3 éjszakája I. rész

Sötét csendes éjszaka van. Az újhold méretével dacolva betölti a kis falu melletti temetőt. Egy sötét árny lépked halkan a sírok között. Amúgy is puha, mezítlábas lépteit tompítja a harmatos fű. Amikor kilép a holdfénybe, láthatóvá válik az arca, melyet megfürdet a hideg holdfényben. Nem élvezi. Az egész életét nem szereti. Azért jön ki ebbe a temetőbe, hogy a Halálteremtmények magukkal ragadják. Gonosz asszonya egész nap hajszolja, nem kell neki az ilyen élet. Tizenkilenc évig ezt élte, tovább nem fogja. Legalábbis azt hiszi.
Továbblépked egy kis domb felé, a rajta álló fiatal tölgy alá. Ha az ember jobban szemügyre veszi, láthatja, hogy egy kis kereszt van belevésve a kérgébe, két centi mélyen. Formás kis kereszt, mestermű. Azu gyakran ül itt. Nem tudja miért, de kötődik ehhez a helyhez. Mindeddig félt idejönni. Életében először van itt a temetőben. Csak kívülről szemlélhette. Éjszaka nem jöhetett ki, félt, jogosan. Nappal dolgoznia kell, így ha éppen erre van munkája, megszemlélheti. Most, hogy már nem akar élni, szívesen kijön, bármikor. Leül a dombra és figyeli az est susogó neszeit. Csipkés, mell alá érő fölsője nem takarja feszes hasát, nyakában egy hozzávarrt madzaggal van megkötve. Köldöke alatt négy centivel kezdődő kék szoknyája a földig ér, eltakarva mezítelen lábát. Vörösesszőke, már-már narancsszínű haja derekáig ér. Rózsaszín, telt ajkai szomorúan ívelnek. Zöld szemeiben ugyancsak szomorúság ül, nemrég sírhatott is.

Leül a dombra, csak bámulja a messzeséget, az alvó falut, a sírokat. Közben az jár a fejében, hogy talán utoljára látja ezeket. Talán ma végre megszabadul földi kínjaitól. Hiszen épp ezért szökött meg. Gazdasszonya dehogy engedné el őt. No, nem azért mert szereti /elvégre jó csicska ez a lány/, szeretnivalónak ott van három lánya; Jüliett, Vilhelmina és Zelma. Utóbbi néha, suttyomban segít Azunak. De ennek már vége. Zelma férjhez ment egy Borisz nevű úriemberhez, csak néha látogat haza, akkor is a családjával kell lennie nem engedik máshová. Ez már három éve így van, Azurea azóta tervezgeti a halálát. Most jutott döntésre. Meghal. Muszáj, ez így nem mehet tovább. Ő nem hord többé liszteszsákot, nem pucolja a lovakat. Pihenni fog. Örökre.
Miközben ezen gondolkodik, valaki ráterít, vagy inkább rádob valamit. Annak a valaminek puha bársonyos tapintása van. Azu azonban nagyon megijed, ledobja magáról, és szemmel tartja. Majd miután fél perc múlva sem eszi meg a köpeny /mert arra már rájött, hogy az/, hozzá mer nyúlni. Valódi bársonyból készült, egy éjkék köpeny. Gazdasszonya üzenete jut eszébe.
,,-Minden, ami értékes, vagy gazdag embertől származhat, hozd haza, eladjuk.”
,,Ez a köpeny is értékes lehet”-gondolja a lány. Elvégre valódi bársony. Amikor hozzányúl, egy női hang csendül a fejében;
,,-Nem szabad! Másé!”

Azunak ismerős ez a hang. Leguggol, és a köpennyel a kezében gondolkodni kezd. Anyai hang ez, már emlékszik is honnan. Nem, nem az ő édesanyjától való. Az övé már rég meghalt, Ulla néniék fogadták örökbe, és nevelték. Az egyik tizenhárom éves fiúcska édesanyjának hangja ez. Egyszer föl akart venni egy aranyórát, mire az anyja így szólt:
- Botond! Nem szabad! Másé!

Életében akkor esett igazán gondolkodóba. Hiszen ő mindig hazaviszi, amit talál. Akkor ők most rosszat csinálnak? De mivel fél Ulla néni haragjától, továbbra is szorgalmasan hordja haza a talált holmikat. Ám mielőtt hazavinne valamit, körbekérdezgeti, nem vesztett-e el valaki valamit. Közben végig fohászkodik, nehogy gazdasszonya, vagy valamelyik lánya arra jöjjön. Eddig megúszta.
- Hahó! - rebegi gyönge hangján. Alig hallható, valaki mégis meghallja, mert egy magas ember lép elő a ’Gonz’ kripta mögül. Nem túl izmos, de nem is cingár. Még annyit lehet kivenni, hogy férfi.
- Ki maga? - leheli Azu.
- Algernon Gonz. Algénak szoktak hívni, inkább.
- Azu...
- Zurea Jones. Tudom.

A lány az övéhez kap. Illetve kapna, mert hát az öve nincs nála, nincs szüksége rá. Igazából két dolgot szokott magával hordani, az egyik a pénz, de hát arra itt nincs szüksége, nem valószínű, hogy vásárlással üti el az időt. A másik pedig egy kis ezüstfeszület. Az meg végképp nem kell ide.
- Miért vagy te a ’Gonz’ kripta mögött. A legtöbben elkerülik azt a helyet.
- Nem hallottad a nevem? Algernon Gonz. Ennek a családnak az utolsó sarja vagyok.
- De hát ez a család már réges-rég kihalt!-hisztériázik Azu.
- Igen. Több mint ötszáz éve.
- Akkor?!
A férfi nem szól semmit. Azunak csak most esik le.
- Úristen! - nyögi.
- Ne káromkodj, én is istenfélő ember voltam.

Azu neki akar esni, de fél tőle, ezért inkább csak nyel egyet. A férfi kilép a sírhely árnyékából. Magas homloka van, fölötte ébenfekete, zsírosan fénylő haj, melyet egy-két ősz szál tarkít. Kissé aszott, mégis, valahogy élettel valamennyire teljes arcába belelóg egy két rövidebb tincs. Narancssárga ajakú szája pengevékony. Mélyen ülő, királykék, kissé talán már lilás szemei fáradt örömet tükröznek.
-Téged ismerlek-ráncolta enyhén homlokát Azu-Ulla néni nagyanyja mutatott rólad képet.
- Oh, igen, Eughénia. Ne hidd, hogy két hétnél tovább élt. A kép sem. Mellesleg ne ráncold a homlokod, nem áll jól.
- Nem nagyon szeretheted a nyilvánosságot.
- Nekem a nyilvánossággal addig nincs bajom, amíg ez fordítva is így van, még az étkezési kultúrámmal is.
Azu csak nyögött egyet.
-Nyugi, bár te megfelelnél vacsorára.
Azu gyomra görcsbe rándul. Részint az örömtől, részint a meglepetéstől. A fiatal tölgyhöz lapul.
-De nem kellesz. Másra fenem a fogam.
”Na, Azu, mehetsz vissza lovat pucolni, liszteszsákot hordani.”
-Segítesz?
-Talán. Ki az?
- Hedvig Smith.
- A bíró lánya? Mit ártott ő neked?

Hedvig régi gyermekkori barátnője Azunak. A bíró lánya, apuka szeme fénye. Hédi csöndes lány, hűséges barátnő. Hosszú szőke, már-már fehér színű haja a legkisebb fuvallatra is lobog, vízzöld szeme hűségesen csillog. Neki-illetve hát apjának, de ő könyörögte ki-köszönhető, hogy Ulla néni nem veri Azut. Mert kezdetben azt akarták.
- Nem. A pap lánya.
- Ő Helén Smith. A pap a bíró testvére.
- Ja igen, ő.
- Helént megölheted, segítek.
Helén annál ellenszenvesebb. Mindenkit gyűlöl, aki nem nyalja a talpát, vagy annál följebb. Tűzpiros, dús haja és szikázó smaragdszín szeme árulkodott hobbyjáról. Alig 14 éves.
- Tényleg? Nagyszerű!
- Egy feltétellel. Ha végeztünk, megölsz!
- Már miért ölnélek meg?
- Csak. Benne vagy?
- Nem. Miért akarsz meghalni?
- De makacs vagy!
- Én?! Nem én akarok meghalni tizenvalahány évesen!
- De nem én nem akarok egy egyszerű kérést teljesíteni, a terveimhez szükséges erő fejében.
- Erő?

Azu dacosan nézett rá.
- Kicsit eltértünk a tárgytól. Miért akarsz meghalni?
A lány nem felel, csak áll összeszorított ajkakkal, pihegve.
- Azért, mert...-kezdte sírva - Mindegy semmi közöd hozzá!
- De van.
- Mi?
Algé nem felel, csak összehúzza szemeit.
- Ulla nénéd nem jól bánik veled-a férfi ezt félig kérdi, félig mondja.
- Tessék? - kérdezi Azu könnyektől elborult szemmel, pedig jól hallotta mit mondott.
- Ugye? - leheli
A lány csak rábólint.