Álmodlak

Hajnal.
Könnybe lábad a monitor. A szék támlája megsajdul a hátamon. Az egér elgémberedett az ujjaim között. A padló zsibbad a lábam alatt. A poharam is ásít. Álmos ő is. Jóbarátom: Miss KA Pinneaple szomjas. Megértem, hisz csak pár korty lötyög a gyomrában. Mea Culpa. A kongó csönd ráripakodik az éj halk neszeire. A cybertér összezsugorodott, érdektelenné vált, nem köt le milliárdnyi információ. Kiszabadultam a háló fogságából. Elengedett.
Tagjaim úgy döntöttek, megmozgatnak. Kimegyek a kertbe. Tigrisem, mintha várt volna, azonnal mellettem terem. Hűvös orrát tenyerembe fúrja. Nem lehet nem megsimogatni. Hálafarkcsóválás. Leülök a kőre. Kyara feje ölemben, meleg aranysárga szemeiben visszatükröződik a Hold. A kapu előtt álló lámpaoszlop duzzogva sápadozik.

Babusgató fültővakargatás. Elégedett morgás a válasz. Nem merek arra gondolni, dorombol, sértésnek venné.
Bár bármit tennék is, nem tudnám meggyilkolni önzetlen, tiszta szeretetet. Néha emberi tulajdonságokat keresek benne. Aztán elszégyellem magam. Amiért megalázom ezzel. Rosszallóan néz rám, mert cigarettára gyújtok. Mélyen beszívom. Aztán sóhajtva kifújom. Enyhe tavaszi éj. Egy kíváncsi harmatcsepp egy fűszál csúcsán ringatózva bámul ránk.
Kár, hogy nem ismerem ki magam az égi tárlatban. Vajon melyik a Taurus? És melyik az Aqvarius?
Messze vannak egymástól?
Messze! Sajnos nagyon messze!
Egy madár szárnya szétmetszi a levegőt. A távolban a varos fényei egyre sűrűbben pislognak. Elnyomom az alig felig szívott cigarettát. Kyara egy navégreidejevoltmárprüszköléssel nyugtázza.
Izmaim megfeszítenek, gerincem roppant egyet rajtam.
Tarkóm megborzongatja a hús nyugati szellő. Beleremegek a homályba. Fülem távoli, felismerhetetlen eredetű zajoknak susog. Ajkammal megnedvesítem nyelvem hegyét. Újabb fuvallat. Felkapja gondolataimat. Röppennek.
Valahonnan ismerem ezt az érzést.
Le kellene feküdni. Álmodni. Téged.
Meg egy szippantás az éjszakából. Lehajolok Kyarahoz, füleit kezembe ragadom, homlokához szorítom homlokom. Megértően dörmög. Tudja, ő tudja. Köszönőn arcon paskolom. Elkapja kezem. Félelmetes, hogy ezekkel az agyarakkal hogyan tud ilyen gyengéd lenni. Hihetetlen.

Bemegyek. Leültemkor a szék morcosan felnyikkan. Semmi értelme, okosabb, ha ágyba bújok.
Kapcsolat bontása. Kilépés. Teni kikapcs. Hallódó zümmögés: monitor elszürkül. A ledszentjánosbogarfények kihunynak.
Az ágynemű hidege felszítja a lázt a testemben. A kispárna a fejem alá gyűri magát. A paplan maga alá bújtat. Lehunyom a szemem. Aztán kinyitom. Vegül is oly mindegy. Aztán mégis újra lehunyom. Aludni volna jó. Lassan vánszorognak a percek. Imbolyogva. Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam, amint betűid szavakká, szavaid mondatokká, mondataid érzésekké alakulnak a képernyőn. Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom, míg végre meghallhatom a hangod a telefonban.
Várok. Rád. Várok. Mert ez az életem értelme. Várok. Mert egész életemben rád vártam.
Álmodlak.