Álmodj tovább!

Mindenidők legszebb estéje szállt ránk. Gyönyörű volt. Meleg, nyári nap után, felfrissülést hozott magával a Hold. A levegő is lehűlt. Három napja érkezetek keresztszüleim, akik egy egész hetet töltöttek nálunk. Már egészen otthon érezték magukat. Megszokták a ház elosztását, mindemellett azzal is megbarátkoztak, hogy van egy labrador kölykünk, aki már teljesen családtaggá vált. A keresztszüleim nem nagyon szeretik az állatokat. Nincs velük különösebb bajuk, de nem viselik valami könnyen az állati szőrt a ruhájukon, és azt a tolakodó viselkedésüket, kimondottan a kutyáknál. Az egész család a kertben töltötte el ezt a napot. Készült bográcsgulyás és néhány sütemény is a vendégek tiszteletére. Számomra még mindig hihetetlen, hogy mennyit lehet beszélgetni apróságokról, mint például egy fakanál. Már túl voltunk a vacsorán, amikor valaki csengetett. Apa kiküldött, hogy nézzem meg ki az:
- Lilla, drágám! Menj és nézd meg, hogy ki lehet az. Este tíz órakor vajon kinek hiányzunk?

Elhagytam a kert szalonnasütő részét, hogy a hátsó ajtón bemehessek a házba, hogy magamhoz vehessem a kulcsomat és az első ajtóhoz érve, kinyithassam azt.
- Szia Lilla! – üdvözölt egy igen ismerős hang. Felkapcsoltam a lámpát, hogy megbizonyosodjak róla, jól hallok-e és megnézhessem a hanghoz, az az arc társul, amelyiket én annyira nem várok. Zsolt! Sikoltott bennem a belső kis hangocska. A szívem elkezdett ugrálni, már-már attól féltem, hogy kiugrik a helyéről és szörnyethalok. Nem tudtam elhinni. Alig két hete, hogy közölte velem vessünk véget a kapcsolatunknak. Most meg itt állt az ajtónk előtt és nagyban vigyorgott. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Mondjak-e egyáltalán valamit? Nem tudom meddig állhattam ott némán, amikor apa odajött, hogy megnézze, mi a helyzet és ki is csengetett? A következő jelenet nagyobb meglepetést okozott, mint az a tény, hogy a volt barátom, akiről az égadta világon senki nem tudott, ott állt előttem.
- Áhh… Zsolt! Szervusz! Már el is felejtettem, hogy te ma érkezel. Milyen volt az utad? – rázott kezet a két férfi.
- Jó estét Tibor! Bocsássa meg nekem, hogy ilyen későn jöttem.
- Semmi baj. Még fiatal az idő. Fáradj beljebb. Lilla, a lányom megmutatja neked a szobádat, ott kényelmesen berendezkedhetsz. Azután csatlakozz hozzánk, kérlek.
- Köszönöm!

Ezzel apukám már fel is vette a nyúlcipőt. Én meg csak álltam ott, tátott szájjal, némán. Szuper. Szóval összegezzük gyorsan az imént történteket. Apám ismeri a volt barátomat, nem tudom, hogy honnan, de ismeri. Ez még ne legyen elég, meg is hívta őt, sejtéseim szerint, nem csak egy vacsorára, hiszen akkor nem kellene berendezkednie ugyebár. Ez már azt jelenti, hogy legalább három vagy négy napra. Vagy ami még rosszabb, talán hetekre is. Te jó ég! Ezek szerint néhány napig (reméljük, hogy csak napokig, és nem hetekig, vagy akár hónapokig) egy házban kell élnem azzal, a nálam négy évvel idősebb fiúval, akit szeretek és aki nem tud viszont szeretni. Még csodálkoznak az emberek, hogy a mai fiatalok nem beszélgetnek a szüleikkel, amikor azok ilyen apróságokat elfelejtenek közölni a gyerekeikkel? Pedig csak annyit kellene mondaniuk: Hé figyelj már! Amikor itt lesznek keresztanyádék, akkora apád meghívta az egyik ismerősét is, valami fiatal srácot.

Akkor legalább nem érne teljesen váratlanul a dolog. Végül magamhoz tértem a kábulattól.
- Gyere! – mondtam Zsoltinak elég ingerülten. Valahogy nem vagyok képes felfogni, hogy gondolta azt, hogy ő idejöjjön. Miért fogadta el a meghívást. Bizonyára rájött, hogy hova is lett meghívva. Amíg magamat traktáltam ilyen semmit nem mondó, értelmetlen gondolatokkal, elindultam a nappaliba a lépcső felé, hogy megmutassam az újabb vendégnek az emeleten lévő, még üres körülbelül 9 négyzetméteres szobácskát. Gondoltam, erre a szobára gondolt apukám, amikor közölte Zsoltival, hogy majd én megmutatom neki a szobáját. Beengedtem őt a szobájába, aztán megfordultam, hogy már itt sem vagyok, amikor utánam nyúlt és megfogta a karomat. Hagytam, hogy fogja a karomat. Nem fordultam meg. Álltam ott némán, és még csak meg sem fordultam. Nem akartam látni őt. Nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam, hogy lássa, könnycsepp jelent meg a szememben. Éreztem, hogy mondani akar valami. De nem mondott semmit. Ő is néma volt, akárcsak én. Így állhattunk vagy fél percig. Utána elengedett, anélkül, hogy kimondta volna, amit akart.
Én meg kimentem a szobájából, hogy bemehessek a sajátomba az övénél kissé nagyobb szobába, amely a folyosó másik végén állt, kellemes parfümillattal csalogatva az emeletre érkezőket.

Az emeleti folyosóból egy nagyobb és egy kisebb vendégszoba, a szüleim hálószobája és az én szobám, valamint egy hatalmas fürdőszoba nyílt. A fürdőszobában masszázskád, gőzkabin, a szekrényben gyertyák, és illóolajok sorával. Kedvenc helyem volt az egész lakásban. Többnyire minden bajra orvosságot találtam itt. Ha ideges voltam vettem egy mentás fürdőt, ha fáradt, vagy bánatos, akkor a grapefruitos habfürdőmhöz gyertyát gyújtottam. Erre az állapotomra viszont nem volt megoldás. Szerelmi bánat. Ő volt az első fiú, akit tiszta szívemből szerettem és szeretek még most is. Az ilyet nem lehet csak úgy elfelejteni. Fél évig csak ismerkedtünk. Barátok voltunk. Meg sem akartuk próbálni. Nehéz is lett volna, hiszen ő külföldön volt. Személyesen ismertük meg egymást. De utána csak levelekkel és telefonhívásokkal tudtuk tartani a kapcsolatot.
Persze az Internet nagyon megkönnyítette a dolgunkat. Viszont eszünkbe sem jutott olyasmi (legalábbis az enyémbe biztosan nem), hogy meg kellene próbálnunk, hogy mi lehetnénk egy pár. Aztán írtam neki arról, hogy hol töltöm a tizennyolcadik születésnapomat ő meg hazajött Magyarországra. Elmentünk a lányokkal nagy bulit csapni. Nagyon jól éreztük magunkat.

Aztán megjelent ő, mint az én ajándékom. Aranyos kis masni is volt rajta. Viccesnek találtam az egészet. Táncoltunk párat, közben meg beszélgettünk. Mesélte, hogy már hiányoztam neki. Hiányzott neki, hogy átölelhessen. Egyszer csak megállt tánc közben. Kicsit idegesnek éreztem. A szemembe nézett. Már meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, amikor megcsókolt. Akkor éreztem, hogy igen. Ez már tényleg szép ajándék. Rádöbbentem, hogy ez a fél év nagyon jót tett nekünk, elég mélyen megismertük egymást. Így aztán már a második találkozásunkkor csókolóztunk. Idővel pedig, a találkozások során, teljesen levett a lábamról. A különös az volt az egészben, hogy a lányok nem tudtak róla, hogy mi összejöttünk, és egy párt alkotunk. Feküdtem az ágyamon a könnyeimmel küszködve és merengtem a múlton, hogy mennyi mindent is csináltunk mi együtt, és mennyire szerettem vele tölteni az időmet. Nem sokkal később kopogtattak az ajtómon.

- Lilla, megterítettünk a desszerthez. Gyere le légy szíves, vendégeink vannak!
- Rendben anya, megyek! – feleltem kicsit unottan. Azonban mielőtt lementem volna a fürdőszobába vettem az irányt. Kicsit rendbe kellett magam szedni. Mikor lementem az étkezőbe már mindenki az asztalnál ült a tiramisut majszolgatva. Az asztal közepén pedig, egy hatalmas pezsgősüveg állt, melynek tartalma már kicsit megcsappant. Leültem én is az asztalhoz és szedtem az édességből. Ki tud ellenállni az ilyen finomságnak? Beállt a vihar előtti csend. Csak az evőeszközök zörögtek. Kezdtem attól félni, hogy Zsolt elárult, elmondta nekik a mi kis kapcsolatunkat. Abban biztos vagyok, hogy anyám soha nem bocsátaná meg, hogy nem én mondtam el neki, hanem a fiú, akivel jártam. Próbáltam meglapulni. Végül megtört a csend, és a lelkem a helyére állt:
- Na és, Zsolt, mit terveztél a hétre? Szétnézel a városban?
- Jaj szívem, mit nézegessen rajta? Már láthatta éppen elégszer. Mondtam már neked, hogy csak egy fél évig volt külföldön. – igazította helyre anya eltévedt gondolatait az apukám.
- Arra gondoltam, hogy elmennék teniszezni egy nap, amíg itt vagyok. Persze elég nehezen megy egyedül a tenisz, ezért az is eszembe jutott, hogy mehetnénk együtt Lillával. Ha neki ehhez van kedve. Lilla?
A torkomon akadt a falat. Ezt most komolyan kérdezi?
- Ez remek ötlet. Lilla nagyon szívesen elmegy – jelentette ki anyukám.

Szuper! Ezek szerint, nekem nem volt semmilyen beleszólásom az egészbe. Annak kellett lennie, amit mondtak. Azt kellett tennem, amit mondtak. Egyszerűen irányították az életemet. Nem is láttam értelmét vitázni. Úgy sem volt erőm az ilyesmire. Mellesleg anya azzal jött volna, hogy vendégeink vannak. A vendégek előtt nem illik vitatkozni. Így aztán természetes dolognak vették, hogy elmegyek, és ott leszek, és remekül fogom magam érezni. Minden kívánság számomra parancs. Az meg mégis kit érdekelt volna, hogy én mit akarok? Az én érzéseim nem számítottak, ahogy az sem, hogy mihez lett vagy nem lett volna kedvem.
Még jó ideig ott ültünk az asztalnál és beszélgettünk. Azaz csak beszélgettek, mert nekem valahogy nem volt hangulatom bekapcsolódni az egészbe. Az ágyamra vágytam. Már teljesen elnyomott a fáradtság. Elég sok mindenen kellett átmennie szegény szervezetemnek azon a napon. Teljesen elfáradtam, ásítottam párat, majd közöltem a vendégekkel és persze a szüleimmel, hogy elmentem lefeküdni, ne keressenek. Felmentem a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy nyugodtan, mindenféle zavargatás nélkül tudjak aludni. Ekkor vettem észre, hogy az ágyam végében egy papír fekszik. Odamentem, hogy alaposan szemügyre vegyem. Közben azon gondolkodtam, hogy mikor pakoltam az ágyamon és mikor hagyhattam ott azt a lapot, és vajon mi van rajta. Leültem az ágyamra, a lapot pedig a kezembe vettem. Majd olvasni kezdtem a következőket:

Annyira sajnálok mindent! Gyere el velem holnap délelőtt sétálni, és megbeszéljük a dolgokat. Mindenre magyarázatot adok. Ígérem! Hidd el nekem, hogy a világért sem akartalak megbántani. Most sem akarlak. Csak gyere el velem, és tényleg, mindent elmondok. Miért és hogyan is van ez. Várok rád, délelőtt 9:00 órakor az uszoda előtt. (Anyukád mondta, hogy holnap mész úszni reggel, és kilenc körül szoktál végezni.)

U.i.: Tényleg nagyon sajnálom!
Szeretettel: Zsolt


Így aztán nem mentem el úszni. Már csak azt tudtam volna, hogy mikor jutatta ezt a levelet a szobámba. Elsősorban ez az én magánterületem. Idegennek belépni tilos. Ő most idegennek számít. Másodszor, nem vettem észre, hogy a desszert közben egyszer is elhagyta volna az asztalt. Előtte meg nem tehette be a levelet, mert én ott tartózkodtam. Bár teljesen mindegy, hogy hogyan került ide. Nem érdekel. Leejtettem a levelet a földre. Csak úgy kihullott az élettelen kezemből. Éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Nem tudtam már semmivel sem foglalkozni. Belebújtam a hálóingembe, kinyomtam az órát, hogy reggel ne csörögjön, és befeküdtem az ágyamba. Szerintem egy perc sem telt bele és én már aludtam is. Másnap délben keltem fel. Nem kellett sokat tennem annak érdekében, hogy ne találkozzak össze senkivel. Jól esett olyan sokáig aludni. Már arra sem emlékeztem mikor keltem fel utoljára délelőtt kilenc után. Nem hogy délben. Mielőtt lementem volna a földszintre, hogy valami ehetőt keressek, mert nagyon is éhes voltam, a fürdőszobába vettem az irányt. Rendbe szedtem egy kicsit magam. Fogat mostam, lezuhanyoztam, és a hajamat is megmostam. Miközben a hajammal bíbelődtem és szárítottam a tükörben konstatáltam, hogy mennyire szép vagyok ma. A szemem nem karikás, az arcom piros pozsgás, mintha smink lenne rajta. Miután elkészültem mindennel, megszárítottam a hajamat, felöltöztem, bevetettem az ágyamat, Zsolti levelét apró darabokban a kukába dobtam, lementem végre a földszintre. Egyből a konyhába vettem az irányt. A hűtőszekrényen egy coca-colás hűtő mágnes alatt egy újabb levél várt rám. Egyik kezemmel megfogtam a papírdarab mágnes alól kilógó sarkát, másik kezemmel meg, odébb helyeztem a kis mágnes lapocskát. Mosolyogtam, amikor megláttam, hogy anyukám kézírása van a papíron. Elolvastam a szöveget, ami közölte velem, hogy ne várjak rájuk, mert elmentek múzeumot látogatni keresztszüleimmel. Utána meg beülnek egy étterembe, úgyhogy valószínűleg csak este érnek haza. Valamint az is rajta állt még a levélen, hogy Zsolti is elment itthonról, úgyhogy egyedül leszek, vigyázzak magamra és a házra és ne felejtsem el elvinni a kutyát sétálni. Végre valami, aminek nagyon is tudtam örülni.

Egy egész nap, egyedül ebben a hatalmas házban. Elsőnek az futott végig az agyamon, hogy kutatok egy kicsit Zsolti szobájában. Majd rájöttem, hogy teljesen fölösleges lenne a dolog, mert nem lennék tőle boldogabb, és annyira gyerekes dolog is lenne. Aztán arra gondoltam, hogy bömböltetem a zenét, pattogatott kukoricát zabálok és megnézek annyi filmet, amennyit csak tudok. Persze ez sem előnyös időtöltés, főleg ha figyelembe vesszük, hogy egy adag pattogatott kukoricánál nem tudok megállni, így aztán szóba kerülhet az elhízás dolga is, amitől egyenlőre, messze állok. Szendvicskészítés közben mindenféle hülye dolgok jártak a fejemben, hogy mivel is tölthetném el ezt a szép napot. Mert ha már egyedül voltam, nem láttam semmi értelmét annak, hogy elmenjek itthonról. Hiszen akkor már nem is azt élvezem, hogy egyedül vagyok ebben a hatalmas lakásban. A reggelimet a teraszon fogyasztottam el Mexi a labrador társaságában. Persze Ő olyan aranyos szemekkel nézett rám, nem tudtam megállni, hogy ne adjak neki is valamit. Ezért kapott egy kis kutyakaját. Anya teljesen ellene van annak, hogy a jószágot mindenféle emberi ételekkel tömködjük. Azt mondja, hogy az nem az ő szervezetéhez illő étel. Mellesleg, ha egyszer megérzi az ízét, soha többet nem lesz hajlandó tápot enni. Ebben látok némi logikát, ezért kivételes tartottam magam a szabályhoz.

Reggeli után felmentem az emeletre, és kitakarítottam a szobámat. Bekapcsolta a rádiót is, nehogy unatkozzak takarítás közben. Szerettem zenét hallgatni. Szerettem jó zenét hallgatni. Bár mondják, hogy rossz zene nincsen, csak olyan, ami nem felel meg az egyéni ízlésnek. Ezzel viszont nem tudok egyet érteni. Szerintem, igenis van rossz zene. Mert ilyen alapon semmiből nincs rossz, csak olyan, ami nem felel meg az egyéni ízlésnek. Nem sokkal később úgy döntöttem, hogy mégiscsak elhagyom az otthon melegét. Kirepülök egy kis időre a fészekből. Kocogni támadt kedvem. Gyorsan összeszereltem az mp3 lejátszómat. Felkaptam a mackómat, és nekivágtam a nagy útnak Mexivel együtt. A kutyáknak is kell a mozgás emiatt senki nem ítélhet el, hogy kutyával mentem el kocogni. Megjegyzem, hogy ilyenkor nem sok minden sül ki belőle, mert Mexi nem bír magával, minden bokornál megáll, kergeti a madarakat, és össze-vissza rohangál. Most is így történt ez. Körülbelül két órácskát tölthettem kint a levegőn. Hazamentem és beálltam a zuhany alá. Persze egy nap nem ajánlott sokszor zuhanyozni, mert csak megfosztom a testemet a természetes védekező rendszerétől vagy mi a szösztől, tudja a fene, meg a biológusok, meg az orvosok. De mit érdekel ez engem? Az izzadságot akkor is le kell mosni.

Amikor kijöttem a fürdőszobából különös zajok jutottak el hozzám. Megijedtem. Hiszen elvileg senkinek nem lett volna szabad otthon lennie. Anya levele volt rá a bizonyíték, hogy mindenki csak este jön. De még koránt sem volt este. Egy szál törölközőben, és a kezemben egy esernyővel, mert éppen az volt a legközelebb és legkönnyebben elérhető helyen, szép lassan elindultam a földszintre, minden egyes lépcsőfoknál megálltam és hallgatóztam. Van-e még motoszkálás vagy már elmúlt. Eléggé elszaporodtak a betörések. Meglepő, hogy nappal és nem az éjszaka közepén. Nem is tudom, hány szomszédtól hallottam panaszkodni, hogy betörtek hozzá és elvitték az ékszereit, meg az eldugott pénzét, és csak későn vette észre, mert az ékszereket sosem hordta az eldugott pénzéhez meg csak akkor nyúlt, ha megkapta az újabb nyugdíját, akkor is csak azért, hogy hozzátegyen egy kicsit. A lakást, pedig egyáltalán nem forgatták fel. A betörés észrevétlen volt. Sem törött ablakok, sem feltört zárak. Nem tudni, hogy a rabló hogyan juthatott be a házakba. Azonban a legutolsó lépcsőfoknál megbotlottam és lehuppantam a lépcsőfokra nagyobb zajt csapva ezzel, mint a betörő. Pár másodperc múlva Zsolt rohant oda hozzám.

- Te itthon vagy? Zárva volt az ajtó, azt hittem nincs itthon senki. Jól vagy? Mire kell neked az az esernyő? – és itt elkezdett nevetni rajtam, látva, hogy milyen gúnyos fejet vágok a megjegyzéseire.
- Te mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Hogy kerülsz ide?
- Anyukád adott a reggel egy kulcsot. Aztán mondta, hogy bezártad az ajtódat, így nem tud felébreszteni téged. Meg, hogy biztosan sokáig fogsz aludni.
Végre volt egy igazán jó ötletem. Tudtam én, hogy be kell zárnom az ajtót. Éreztem, ha nem zárom be, nem lett volna háborítatlan éjszakám.
- Ahham! – mondtam.
- De most tényleg, mire kell neked az esernyő?
- Azt hittem betörő… ezért megfogtam az első olyan kezem közé akadt dolgot, amivel elég nagyot lehet ütni – pirultam el egy kicsit. Közben meg észre sem vettem, hogy mennyire normálisan beszélgetek Zsoltival. Kicsit olyan volt az egész, mint azelőtt, hogy elkezdtünk volna járni.

Elkezdett megint nevetni. De már nem azon, hogy milyen szerencsétlenül festek. Odajött hozzám, és a kezét nyújtotta:
- Na gyere! Hadd segítselek fel! De ugye tudod, hogy ha bármilyen betörő lett is volna, ekkora zaj hallatán már rég hegyen völgyön túl járna?
- Persze! – feleltem, és nyújtottam oda neki a kezemet. Azonban valami égett szag megtörte az idilli hangulatunkat. Most én kezdem el nevetni rajta. – Mit égetsz? – kérdeztem mosolyogva.
- Jaj! – kapott a fejéhez és már rohant is a konyhába. Alig bírtam magammal. Látni akartam, mégis mit volt képes odaégetni. A tűzhelyen egy serpenyő állt, benne pedig, fénykorában valószínűleg omlett, ami most csak egy nagy fekete szénpacninak látszott. – Erről meg is feledkeztem. – kapta le egy könnyed mozdulattal a tűzhelyről. Nem bírtam, muszáj volt nevetnem rajta.
- Hagyd! Majd én! – és átvettem tőle a konyha irányítását. Még ehető omlettet is csináltam neki, amit elég gyorsan elfogyasztott álltó helyzetében. Miután megette, megtörölte a száját, szembe állt velem, és komolyra fordította a szót:
- Nekünk komolyan beszélnünk kellene!
- Nincs miről beszélnünk! – akartam lezárni az egészet. Most miért kell már megint elrontani. Annyira jól megvoltunk.
- De igen van! – ragadta meg a vállamat.
- Nem nincs. – mondtam neki és kiszabadítottam magamat a szorításából. – Most ha megbocsátasz, dolgom van. – feleltem eléggé ingerülten. És ezzel már el is mentem. Fel, egyenesen a szobámba. Behúztam magam mögött az ajtót és leültem az ágyamra egy könyvvel a kezembe. Kinyitottam valahol és elkezdtem olvasni:
- „A hirtelen lehűlt levegőben nyirkos páraréteg ütközött ki szemmel láthatóan az izzadt bőrükön. A derengő félhomályban Vance Suzanne-ra nézett. A nő kipirult az erőfeszítéstől, de könnyen pihegett, és az edzett atléták módján hamar visszanyerte a lélegzetét. Óvatosan a lépcsőaknába kémlelt, lazán az oldala mellett lógatva automata pisztolyát.” – ekkor viszont a fiú berontott a szobámba.

- Lilla! Nem akarom azt, hogy megérts, vagy tisztelj, csak, hogy hallgass meg! Nagyon sajnálok mindent! Őszintén mondom. Egyszerűen csak megismertem apukádat, egy munka kapcsán. Ő meg másról sem tudott beszélni csak rólad. Mindig azt hallottam tőle, hogy annyira fél attól, hogy a lányának egy titkos kapcsolata van. Ő nem szereti az ilyet. Azt mondta, azt is könnyebben viselné, ha egy 30 éves vén fószert mutatnál be neki barátodként, mint hogy titkos kapcsolatod legyen. Szereti látni azt, akivel ismerkedsz. Folyton azt hajtogatta, hogy ő mennyire szeret téged. Hogy mennyire félt a rossz emberektől. Mivel te a napnál is világosabban közölted velem, hogy nem vagy hajlandó megmondani nekik a kapcsolatunkat, nekem meg nem volt ínyemre a dolog, hogy közöljem velük, viszont folytatni sem tudtam így, mert csak a bűntudat gyötört, jobbnak láttam, ha végzünk egymással.

Minden percben rád gondoltam, és arra, mennyire összetörhettem a szívedet. Csak az járt a fejemben, hogy már megint mekkora nagy marha vagyok. Hogyan csinálhattam ilyet? Tudtam, hogy szeretlek, azt is tudtam, hogy te szeretsz, mégis véget vetettem a kapcsolatunknak, csupán azért, mert gyötört a bűntudat, hogy mindezt a szüleid tudtán kívül csináljuk. Hiszen valljuk be, semmi titkolnivalót nem csináltunk. Épp olyan pár voltunk, mint az összes többi. Nem gondoltam arra, hogy én már elígérkeztem egy hétre. Arra számítottam, hogy ez a hát vagy életem legszebb, vagy életem legrosszabb hete lesz. Eddig egyik sincs kialakulóban, ezzel megint megdöntötted az én férfias, naiv gondolkodásomat. Mindig olyasvalamit teszel, amivel leveszel a lábamról. Amiről tudom, nem találok, még egy ilyet, és nem is akarok. Nekem te kellesz. Ha most azt mondod nekem a szemembe, hogy nem szeretsz, nem akarsz szeretni, nem tudsz szeretni, nem akarsz látni, akkor én már itt sem vagyok. Csak mondd ki! Nem akarok neked még több csalódást okozni. Azt tudom, hogy én SZERETLEK!

Becsuktam a könyvet és letettem az ágyamra. Aztán felálltam:
- Ennyi? – kérdeztem meg könnyedén, mint akit egyáltalán nem hatott meg, ez a beszéd. Pedig nagyon is meghatott. Rá kellett jöjjek, hogy igaza van. Nem volt értelme titkolni. Miért is ragaszkodtam hozzá? Talán élvezetesebbnek tűnt a dolog. Nem tudom. Azt már tudom, hogy Zsolt szeret engem még most is. Elég szép bocsánatkérést nyújtott, ahhoz, hogy megbocsássak.
- Igen. – felelte keserűen. Mintha úgy érezné itt a vég. Nemet mondok. Megmondom a szemébe, hogy nem szeretem, és nem akarom látni.
Elmosolyodtam. A nyakába ugrottam és megcsókoltam őt. Kellett neki egy kis idő, mire feleszmélt, és rájött, hogy ez az jelenti, meg van bocsátva. Átölelt és felemelt, majd elkezdett velem pörögni. Mesébe illő volt az egész. Szóltan neki, hogy fejezze be a pörgést és tegyen le, de nagyon gyorsan, ha nem akarja, hogy elszédüljek teljesen. Így is tett.
- Akkor most tiszta lapokkal kezdjük? Titok nélkül? – kérdezte.
- Igen. Úgy lesz! – feleltem neki. Már épp valami válaszra akarta nyitni a száját, de én nem engedtem. Gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, ismét megcsókoltam. Ott álltunk a szobám közepén egymást ölelve és csókolóztunk. Felemelő érzés volt. Ekkor tűnt fel, hogy én még mindig egy törölközőbe vagyok becsavarva. Zsolt pólója alá nyúltam és lehúztam róla azt.
- Biztos vagy, hogy...?
- Ne szólj! – markoltam meg a lapockáit. Nagyon szerettem őt és a tökéletes testét.

Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen fiút fogok szeretni, és az viszonozza majd az érzéseimet. Megcsókoltam a nyakát. Aztán hátrébb léptem egy lépést. Jobb kezemmel kibontottam a törölközőmet és ledobta a földre. Ott álltam előtte. Teljesen meztelenül arra várva, hogy szeressen. Odajött, átkarolta a vállamat és a térdemet. Felvett az ölébe, hogy aztán az ágyamra fektethessen. Majd odafeküdt mellém, és elkezdett simogatni. Addig-addig, hogy rámásztam. Ő feküdt háttal az ágyamon, én meg rajta. Szerettem, ahogy csókol. Elkezdtem kigombolni a nadrágját. Ő ismét megragadott, de csak gyengéden és letett maga mellé. Felállt és megszabadult az összes ruhájától. Végül rám feküdt, de csak óvatosan, nehogy összetörjön. Eleinte az arcomat, aztán a számat, a nyakamat, a melleimet és a hasamat csókolta. Megsimogatta az arcomat, a nyakamhoz bújt, hogy belesúghassa a fülembe: Nagyon szeretlek!

Nekiadtam magam teljesen, hagytam, hogy azt csináljon, amit szeretne. Rábíztam ezt a délutánt. Kényeztetett jó darabig, majd súgva kérdezte meg:
- Készen vagy?
Csak bólogattam, és a csókjaimmal próbáltam alátámasztani. Ekkor megtörtént a tényleges behatolás is. Közben a combomat simogatta, illetve a számat és a nyakamat puszilgatta. Nem éreztem még ilyen gyönyört soha.
Arra figyeltünk, fel, hogy lentről zaj hallatszik. Már nem hittem, hogy betörő lehet az. Nem is féltem. Csak attól, hogy rajtakaphatnak a fiúmmal az ágyban. Aztán a tökéletesség megtörője:
- Lilla! – kiabált fel az anyukám. Egy kis szünet után még egyszer, majd még egyszer. Egyre hangosabban.
Aztán kinyitottam a szememet. Anyukám ott ült az ágyam mellett és engem rázogatott.
- Na végre, hogy felkeltél! Öltözz gyorsan, szedd össze a holmidat, amit hozni akarsz, mert megyünk nagyanyádékhoz! – sürgetett anyukám.
- Mi? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hova megyünk?
- Nagyanyádékhoz!
- Mi lesz keresztanyáékkal, és Zsoltival?
- Keresztanyádék biztosan otthon vannak, és mi lenne velük? Milyen Zsolti? Jajj, lányom mit ettél tegnap este? Bolond gombát? Szedd már össze magad! – mondta végül és ezzel kiment a szobámból.

Még mindig nem voltam képes elhinni a dolgokat. Akkor csak álom volt? Az egészet csak álmodtam? Nincsen semmilyenféle Zsolti, akit ismerek, akit apa is ismer? Hogy lehet ez? Annyira valóságos volt. Nem hiszem el. Akkor most ismét egyedül vagyok. Egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Álom volt csak!