Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-19
|
Novella
Édesanyja és unokabátyja szexualitásának egy kislányra gyakorolt hatása.
2024-11-18
|
Novella
Egy tanárnő igyekszik meggyőzni tanítványát, végül saját csapdájába esik.
2024-11-17
|
Novella
A helyszín Argentína.Miguel és párja Sofia életük versenyére készülnek.Vajon győzelmet vagy...
2024-11-11
|
Egyéb
Carlos mindent kézben tartott... amíg nem találkozott Angelinával…
2024-11-09
|
Merengő
A végtelen univerzumban nehéz megtalálni a körömlakkot, Gininek azonban sikerült. A vörös,...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Állástalanul
ÁLLÁSTALANUL
Amint azonnal lecsapott az állásajánlatra úgy érezte magát, mint egy dögkeselyű, akinek csupán rágós, kidobott mócsingos koncok, olcsó húscafatok maradtak, amiken legalább még elrágódhat…
Gábornál ez volt a lehető legbiztosabb jele a félszeg önbizalomhiánynak.
- Fiam! Állást úgy kell keresni, hogy ebben a világban mindent el kell vállalni! Aztán az már mindegy, hogy szereted is, amit csinálsz! Érted?! – mondogatta neki mindig jószándékú nagymamája. – A munkáltatók érezzék azt, hogy pótolhatatlan lehetőségek szalasztanak el azzal, ha nem vesznek fel!
Mégsem ebben a szellemben készülődött az állásinterjúra; szövetnadrág lehetőleg fekete, hozzá fehér ing, disztingvált nyakkendő, mely a rengeteg mosástól kissé már meg is kopott! Mégis a jólápoltság egyetemes benyomását keltette, ha valaki figyelmesen ránézett. Már nem merte elkövetni azt a könnyelműen is tétovaságnak minősülő hibát, mint pályája kezdetén; hogy t.i. mint egy roppant udvarias, és túlzottan szerénykedő vendég görnyedt tehát önmaga előtt is meghunyászkodó háttal nyitott be a felvételiztető irodák ismeretlen helységeibe. Most valami titokzatos nem evilági erőktől vezérelve úgy érezte saját magát, mint aki abszolúte biztosra ment.
- Mi egy kicsivel karizmatikusabb személyiséget keresünk! Őszintén sajnáljuk, de nem magára esett a választásunk! – érezte az adott meghallgatás végét, melyet a köznyelv valami miatt castingnak nevez már egy jó ideje, hogy a szobában szinte senki nem lehetett eléggé őszinte, gerinces a másikkal ahhoz, hogy nyíltan közölhesse szánalmasnak tűnő észrevételeit.
- Értem, és köszönöm a segítséget! – hangja a már jól megszokott automatizált rutint követte; érzelmek, és dühkitörések nélkül – hiszen egy kis idő után ő is rájött arra, hogy a hasznotalan könnyek potyogtatásának nincs és a közeljövőben sem lehetséges tartós értelme!
Most pedig itt áll kilenc évvel megkeseredettebben és legalább annyira lapító tapasztalattal; mintha szándékosan meghátrált volna az időből! Ezt a mondatot azonban már nem mondhatják el neki!
Gábor a magára erőltetett, kényszerű határozott karakánság erejével nyitott be a tágas, kívülről hatalmas üvegpalotának tűnő irodaépület lengő forgóajtóján; ahova rendszerint csupa öltönynadrágos, és irodai, manikűrözött titkárnőcske járt, nem pedig egy olyan gátlásos, és az egész világot halálbiztos sakkjátszámnak felfogó emberke, mint főszereplőnk! Az előcsarnokban egy dromedár, legalább százharminckilós, rövidujjú inge alatt is látványosan kidomborodó, kilónyi rakat-izmot viselő biztonsági őr állította meg:
- Segíthetek uram?! – hangja egyszerre volt mély, dörmögő, ugyanakkor készséges, bár Gábor félelmeiben most csupán annyit érzékelhetett, hogy lám itt van egy megtermett hústorony, akit kivételesen felruháztak a gondolkodás képességével.
Mindenütt szobanövények, és mesterségesen növekedésnek induló pálmafák hirdették, hogy aki ennek a vállalatak az alkalmazásába kerül több, mint valószínű, hogy kellően zsíros bakszámlára számíthat, és kijár számára is a havonkint beiktatható, legalább kéthetes nyaralás! Gábor viszont otthonülő típusok sorába tartozott, akinek tökéletesen elegendő volt, ha meghallhatta a csend hangjait egy szándékosan hangzavarral küszködő világegyetemben, és verseskötettel, vagy könyvvel ,,lazulhatott”!
Ki sem merte nyitni féltve őrzött száját; csupán hebegni, és fokozottan dadogásban tudott csupán megszólalni:
- I-i-igeen! K-k-kérem szé-épen! A fő-nők úrhoz jö-jö-jöttem! – annyira benne feszült az ideg, és a sakkjatszmásként jelentkező, és most már valószínűleg tartósított kétségbeesés, hogyha az ember nem ismerhette volna első ránézésre kapásból azt mondta volna: Ez a fickó nagyon gyanús!
A biztonsági őrnek is feltűnhetett a heves verejtékezés, mely a dílerek, és a kábítószerfutárok nemzetközi ismertetőjelei közé tartozott; szándékos profizmussal, óvatosan a hátába került, és annélkül, hogy a másik bármit is csinálhatott volna szabadon hagyott kezeivel azonnal falhoz állította, és tetőtől-talpig meg is motozta.
- Rendben kedves uram! Most felmehet! – eszébe jutott, hogy meglehet enyhe durvaságot alkalmazott, amikor testi motozásra sort kerített; mormogón, mint aki a szája alatt motyog még hozzátette a megszeppent, és halálra vált fiatalembernek:
- Bocsánat a kellemetlenségekért!
Ahogy végig haladt a stílusosan posztmodernre sikeredett avantgarde-stílusú falak között néhány manüken alkatú, roppant csinos, karcsú hölgyet látott trécselni, akik minden bizonnyal az aktuális legújabb trendi divatokat, és saját nagyon macsóra tupírozott pasijukat tárgyalhatták ki egymás között, hiszen csicsergőn rötyörésztek, és szegény Gábornak fogalma sem lehetett: vajon ő-e alattomosra sikeredett nevetségük egyedüli szenvedő tárgya?
Mehetett volna egy acéllemezekkel beborított, hatalmas tükrös lifttel, ahonnan az ember minden oldalról láthatta magát; most azonban szándékos idegeskedése közepette, mikor kis híján infarktust kapott a biztonsági őr ,,tapizásától” meggondolta magát és inkább a jól bevált lépcsőt válaszotta; bár kétségtelen, hogy így a negyedik emeletre való feljutás egy kicsit több időt vesz igénybe, de legalább nem kell a liftbeni kisebb klausztrofóbiájától tartania.
Most agyában kis híján fel akaródzott robbanni egy kiélesített atombomba; a ,,már minden elveszett” egyetemes érzése! Még mindig nem tudta kellőképpen elsajátítani azt a hatékony módszert, ami segíti megvigasztalni, és egyszersmind megnyugtatni a lelkiismeretét; míg mások esküsztek a jógára, mantrára, vagy a piláteszre – addig Gábor jobbhíján csak elmotyogta mág vagy százszor, hogy saját magának önbizalmat sugározzon: ,,Nem lesz semmi baj! Ne izgulj már!”
Végre a harmadik emeleten volt, már csupán egyetlen meghatározó emelet, és kijelentheti magáról, hogy majdnem bevette – igaz ugyan nem ostrom, és kisebbfajta csaták árán -, majdnem az egész épületet. Kissé szaporábbra vette a lépteit, hogy el ne késsen, de órájára pillantva már így is meghaladta a felkínált pár perces időkeretet.
- A fenébe! Ne akarok már a legelső alkalommal elkésni! Képzelem mit gondolhatnak azok odabent rólam! – mondta ki hangosan, s most az sem zavarta különösebben, ha valaki egyáltalán járkál rajta kívül a folyosók labirintusában.
Egy kellemetlen feladat most megint felbukkanni látszott töprengő elméjében: Hogyan fogok belépni az ajtón? Ha túlzottan szerénykedő, alázkodóra, földig hajolóra veszem a stílust a köznevetség tárgya leszek, és valószínű, hogy ezért a kisebb bakiért sem kapom meg az állást! Viszont, ha temperamentusom magabiztosságomat rőltetem, ami viszont nem is létezik, akkor pedig meglehet, hogy mindenkit elriasztok szándékosan magam körül! – mindent hangosan végig gondolt, hogy valahogy megkönnyíthesse a választás jogát. Végül a megbocsátó őszinteség mellett tört lándzsát és lépett be egy nappali szoba nagyságú irodai helységbe, mely akkora volt, mint egy garzonlakás.
Egy asztalnál öten ültek: egy tekintélyes, idősebb férfiú. Biztosan a főnök személyesen, és hozzá még négy fiatalabbka hölgyemény, akik tüntető szépségük mellett nem biztos, hogy lenyűgöző intelligenciájukkal is tudtak volna legyeskedni! Az utóbbi időben egyre jobban meggyökeresedett benne a bölcs felismerés, hogy a legtöbb meghallgatás egyfajta sajátságos, önmagát alázó pofavizitre hasonlít, mely hivatott eldönteni, hogy az adott munkavállaló egyáltalán jó megjelenésű-e, és az, hogy az értelmi képességei meghaladják az IQ-tesztek skáláit – szinte már másodlagos, nyugodtan elhanyagolható kérdés!
Bár még személyesen csupán csak most találkoztak először Gábornak máris gyanússá vált az, ahogyan ,,egyesek” feltörekvőbbek, vagy ambiciózusabbak méricskélni, méregetni kezdik.
A főnök egy nagyon már-már túlzottan részleteket is taglaló szakmai jellegű életrajzot várt el tőle, a hozzávaló motivációs levéllel; ,,A megnyúlás újabb fokozata!” – gondolta jogosan magában. Elvégre, ha az embert már interjúra várják még mindig nem érthette, hogy mi a fenének kell hozzá ,,gazsuláló levélkét” is mellékelni.
- Tehát akkor! – nyújtózott egy hatalmas kényelmest a megbízott főnök. – Maga Gábor miért szeretne itt dolgozni? – tekintete mintha nem is rokonszenvesen egyenesen őt nézte volna sokkal inkább a hófehér plafont, amire rászállt egy légy, vagy valami idegenebb eredetű, kellemetlen szennyeződés.
A kérdés meglepte, és látszott rajta, hogy titokban az asztal alatt – ahol hellyel kínálták -, aprólékosan, tehát minden ujjpercet egyenként tördelni kezdi a kezét.
,,Na ez már megint egy olyan céltéveszett nap lesz!” – s önmagában máris levonta a megkeseredett tanúságot; miszerint, ezen a napon sem fog álláshoz jutni, hiszen az adott cégnél egyetlen olyan ,,bizalmas ismerőssel” sem rendelkezik, aki néhány jó szót tudna az érdekében szólni a felsőbb emberkéknek tehát ezzel szavatolná, mint valami márkát, vagy használati cikket személyiségét.
Kissé idegesebb lett, mint szokott volt, mert erősebben kezdett liftezni a gyomra, és heves hányingerézet kerítette azonnal hatalmába.
A főnök – bár kétségtelen -, hogy egész túlzottan kifinomult és rátarti megjelenése valósággal már ordított az egoistaságtól, és a túlzásba vitt arrogáns optimistaságtól – egyáltalán nem tesztelni, vagy vizsgáztatni akarta, pusztán csak felmérte az adott illető reakcióit! Gábor most valósággal meggyűlölte az egész létezés, és már azok is ellenségeinek számítottak, akik a szobában figyelmes türelemmel igyekeztek követni, hogy valójában mi is történhet a szobában. Most lett volna csak igazán kedve ennek a sótlan, megjátszott tudálékos ,,nagyalaknak” összetörni hibátlan fogsorát, és széjjel vagdosni valószínűleg méregdrága Armani-öltönyét.
,,Hibáztál” – döntötte el magában tán végleg, és talán a legnagyobb probléma az lehetett, amit ismerősei, és barátai is szüntelen mindig az orra alá dörgöltek, hogy nagyon hamar képes mindenen megsértődni, és magára venni a bagatellnek látszó, pitiánerebb dolgait is.
- Nos?! Még hallgatom kedves… Gábor! – a főnökön már most látszódott, hogy béketűrő embernek ismerik, de a legtöbb emberrel szemben akkor is könnyedén elszakadhat a cérna, és akkor gellert kap a folytatólagos békéről szóló elképzelése.
A számára engedélyezett félóra már így is vagy tíz perccel meghaladta az adott időkeretet, és nem tudta biztosan, hogy odakint a folyosón vajon még hányan várakoznak ugyanerre a meghirdetett állásra!
- Nos, kedves Gábor! Bocsásson meg, de sajnos vissza kell térnem eredeti teendőimhez… úgyhogy, ha megbocsát! – ez felhívás és egyben tapintatos figyelmeztetés is volt arra nézve, hogy száz százalékig biztos, hogy az adott állást nem neki adták oda, és másodlagos kérdés folyamatosan kiújuló pesszimista hozzáállása.
Maga is érezte, hogy feje felett elszaladhatott jócskán az idő, hiszen pályakezdő álláskeresésről már korántsem lehetet beszélni az ő esetében – elvégre már régen elmúlt harminc, de még nem töltötte be a negyvenet! Mégis, melyik a legfelelelőbb korszak, hogy a munkáltató eldönthesse alkalmas a feladatok ellátására az adott munkakörön belül? Egy egyszerű könyvtárosi melóhoz?
A főnök máris visszament a tágas irodájába, és a többi HR-munkatársakra hagyta az újonc ,,kezelését.”
- …Tehát, ha jól látom, akkor… ön a Bölcsészetre járt! Igaz ez?! – egy szemüveges, szemlátomást nagyon modern, és a hófehér blúza stílusa alapján extravagáns ifjú hölgy kezdte vizslatni, ami feltért egy vizsgálóbírói vallatással.
- Igen kérem! Odajártam! – érezte, hogy már csak a dicsőséges visszavonulás lehet egyedül hátra, hiszen minden veszve van!
- Látom itt, hogy írogat is! – emelte rá most kicsit kedvesebben gyönyörű sötétbarna szemeit, mint akit szemlátomást felkeltett az érdeklődése. - …És mit írogat, ha szabad kérdeznem? – levette a szemüvegét, és a szigorú kontyát is kibontotta, hogy csodálatosan selymes, kicsit hullámos csigákban elrendezett vállközépig érő haja is jobban érvényesüljön.
- …Hát ez változó! Versek, novellák, regények és ha be tudnék szerezni egy színdarabírással foglalkozó dramaturgiai kézikönyvet, akkor a színdarabokkal is aktívan kísérletezgetek! – Amint az utolsó kissé felszabadultabbra sikerült mondatot kimondta, már maga is mindent megbánt! ,,Hogy lehetsz ennyire címeres ökör! Te Isten barma?” – mérgelődött magában, miközben gondolkodott. Talán azonnal megbánta ezt a fajta közvetlenséget, hiszen, ha az ember nyíltan kitárulkozik, és felfedi a kártyáit – akkor a legtöbb esetben azonnali visszautasítás a válasz.
Nem mondhatjuk el, hogy sikeresnek ígérkezett ez a találkozó; ha már az adott főnök is inkább az irodájában várta meg a végkifejletet! Most minthogy ha megkönnyebbült volna a ténytől, hogy elmondhat akármit szinte bizalmas, meghitt baráti szinten ennek a földre szállt angyalnak – úgysem fog semmi botrány történni, legfeljebb csak megint elpuskázta a lehetőséget, hogy biztos megélhetése lehessen!
- Akkor köszönjük, hogy befáradt, és majd… értesítjük! – közölte hivatalos hangnemben egy másik megbízott.
Az ifjú hölgy gyönyörű tekintete látszott, hogy elfátyolosodik, hiszen pillanatok kérdése lehetett csupán, hogy azonnal megkedvelje és a szívébe zárja Gábort, aki erről semmit sem tudott.
Kihúzta a széket engedelmesen, mint egy katona; finoman megrogyasztva meghajolt, mintha csak egy pocsék színi előadás omlott volna össze, majd távozott. Már a liftben is tudta akármennyire maga alá gyűrte és kicsit meg is keserítette ez a nap, hogy akármennyire jó lett volna ez a könyvtárosi munkavégzés – ez valahogy még mindig nem az ő világa volt! Akármennyire is duruzsoltak egyes családtagjai a fülébe, hogy egy léhűtő, mert egész nap csak olvas, és írogat – tehát nem végez tisztes fizikai munkát!
Amint a lifttel lement folyamatosan újra fogalmazta magában az egyre elviselhetetlenebb kérdést: Hogyan fog megélni? Hogyan fog rezsit, közüzemi számlákat fizetni? Egyáltalán van-e még értelme a családalapításnak? Mert ugyebár a világ legjobb dolga a gyermekáldás, de hát hogyan tarthatná el, hogyan gondoskodhatna egy kis csöppségről, aki csak azt látja, hogy egyre keservesebben gyomorognak szerettei egy életen keresztül? Ezt most nagyon szívtelennek, és kegyetlennek érezte – de a szilárd valóság alapjaihoz valahogy ez is hozzátartozott.
Pályája legelején – ha ugyan volt egyáltalán ilyen -, hiszen jóformán harminc éves koráig a szüleivel lakott, és csupán alkalmi jellegű, kisebb munkákat vállalt, persze ha akadtak egyáltalán. Most hajszálpontosan megtudta ítélni, mi a fontos, és mi nem! Csupa olyan ismerőse és barátja volt, akik vagy a gimnázium, vagy az egyetem után gyorsan belevetették magukat a családalapítás rohanós hétköznapjaiba, és nem számoltak a gondos tervezéssel, sem a valódi mérlegképes lehetőségekkel; és jóformán megesett, hogy napról-napra éldegéltek.
Gábor mindig is szeretett volna önmaga maradni; nem válni sem beképzelt, mindent jobban tudó, arrogáns szemétládává, aki mindenkit eltapos maga körül, csakhogy számára biztosítva lehessen az érvényesülés egyetlen módja. Megkönnyebbülten ért le a földszinti recepcióra, ahol az imént említett ifjú hölgy már várta:
- Bocsásson meg nekem kedves Gábor… - szabadkozott, és idegesen toporogni kezdett tűsarkú cipellőiben, melyek nagyon hangsúlyosan kiemelték feltűnen hosszú, és kecses lábát. – De… nagy benyomást tett rám, és ha esetleg a közeljövőben majd lenne hozzá kedve itt az elérhetőségem!
Ezt nem várta volna! Szinte el sem tudta képelni, hogy akadhat-e valaki, aki egy ilyen magafajta kissé pocakos, és enyhén molett emberkével akarna kezdeni! Ugyanis a legtöbb manöken-típusú hölgyeménynek sokkalta macsósabb külsejű férfiak jöttek be, és váltak be, mint ideális férfiideál!
Gábor félve, habozova nézett gyönyörű szemeibe, és maga sem vette észre, de rögtön elpirult:
- Ez igazán nagyon kedves! Megtisztel! – ennyit tudott kinyögni.
Gáborra mindig is jellemző volt, hogy a régi baráti kapcsolatait akarta újra felújítani, és mindenáron megtartani, mert úgy hitte – és ezzel tökéletesen megfogalmazta tulajdonképpeni arc poétikáját -, hogy csak azok ismerhetik igazán, akikkel legalább huzamosabb ideig: öt-tíz évig együtt volt, és ismerte a gondolkodásukat! De Gábort nehezen lehetett kiismerni; szándékosan árnyékba húzódó titokzatos személyjéhez csupán azoknak volt hozzáférése, akik nem akartak sem ártani neki, sem pedig szándékosan megszégyeníteni! S akiben már többször is csalódott annak igencsak össze kellett kapnia magát, ha azt akarta, hogy a törékeny bizalom ne törjön végleg össze! Gábor mindig is rendkívül nehezen létesített új barátibb jellegű kapcsolatokat; hiszen ha valami egyszer már elkövette a hibát, hogy összetört a szíve, az még egyszer talán óvatosabb lesz! De most ez a hallatlanul csinos, és rokonszenves ifjú hölgy mintha titokban megrezegtette volna érzékeny húrokon feszülő szívének burkait.
- Akkor remélem, még látjuk egymást! – lábujjhegyre emelkedett, mert egy biztos fejjel mégiscsak alacsonyabb volt, mint ő, és gyengéden megpuszilta. Ilyen sem történik mindennap!
- Oh… - akadt el a lélegzete -, én is remélem! – azzal legszívesebben táncot lejtett volna itt a recepció körül, mert a hölgynek azonnal sikerült visszahódítani romba döntött életkedvét. Kedvesen mosolygott.
Az ifjú hölgy is kedvesen mosolygott. Visszament a hatalmas lifttel, mely leginkább egy üvegkalitkához hasonlított, és a lent maradó hangyákra hasonlító emberek pontosan láthatták az emberi tekintetek őszinte reakcióit; mintha a kristályos üveg egyúttal felfedte volna lényük rejtettebb titkait is!
Röviden és távolságtartón köszönt el a kigyúrt portástól, aki néma fejbiccentéssel szignózta udvariasságát.
Ez a találkozás kicsit elgondolkodtatta azon, hogy talán nem is ártana eddigi összerendezett életét, kiszámított terveit újra átgondolnia, és talán megpróbálkozhatna – akármennyi lélektraumával járjon is -, egy olyan kapcsolattal is talán mely az őszinte barátságon alapul, és melyből egy szép napon talán szerelem sarjadhat…
Amikor kilépett az épületből már az sem zavarta, hogy éppen az orra előtt egy hatalmas tengernagyságú vizestócsába gázolt bele nagy sebességgel egy kamion és az egész öltönyét, és fekete szövegnadrágját koszos, szutykos mosogatólé szerű vízzel terítette be!
,,Egye meg ott a fene! Legalább valaki kedvel! Nem igaz?!” – gondolta.
Kilépett az épületből, és jobb kedve támadt, mint amikor elkezdte a napot!
Hasonló történetek
Michel a következő hullám tetejéről vette észre a sziklát. Tudta, hogy vége van. A következő pillanatban a hajó pozdorjává tört alatta, ő pedig csuklóin a szétszakadt kötéllel elsüllyedt a hullámokban. Fuldokolni kezdett, de aztán rájött, hogy kap levegőt. - Biztosan valami légbuborékba kerültem - gondolta, de ekkor meglátta ismét a női arcot. Kék szemek, gyönyörű telt ajak, hullámos haj, mely egybefolyt a tengerrel lassan az alakja is kirajzolódott. Tökéletes keblek, lapos has vékony...
Csöngettek!
Kinéztem az ablakon és látom, hogy a fényes nyúlványokkal érkező ismerősöm ott ácsorog az ajtó előtt gúnyos mosollyal a szája szegletén. Mit tehetnék, beengedem és hagyom, hogy megtegye, amiért jött. Az ajtó kinyílik és belép rajta Ő...
Kinéztem az ablakon és látom, hogy a fényes nyúlványokkal érkező ismerősöm ott ácsorog az ajtó előtt gúnyos mosollyal a szája szegletén. Mit tehetnék, beengedem és hagyom, hogy megtegye, amiért jött. Az ajtó kinyílik és belép rajta Ő...
Hozzászólások
"cookiek, sütik törlése >>> végtelen szavazási lehetőség XDDDDDDD
ne maradjatok ki a buliból!! szavazzátok le akit utáltok!!!! XDD sütik törlése ás királyság van!!"