Ajtó

Feszülten meredek az ajtóra. Villog már a szemem a nagy fehérségtől. A fehér falaktól, a mesterséges fehér fénytől és a fehér ajtótól. Kikötözött kézzel, lábbal, kopaszra borotvált fejjel, otromba bordás meztelenséggel lógok, néhány ólomsúlyú láncon a plafonról.

Hirtelen léptek... A ritmusukra dübörög a mesterséges szívem, vadul felszusszan a vastüdőm. Csak jöjjön be! Csak Ő legyen! Csak...

Egy férfi lép be. Barna hajú, köpcös. Sarló alakú zöld szemei határozatlanul ugrálnak ide-oda.
- Szabadíts ki kérlek! - üvöltöm neki némán, mert a szám össze van varrva, hogy ne tudjak beszélni. Megindul felém, de ahelyett, hogy segítene, letolja a gatyáját és megbasz. Enyhe hányinger kering körülöttem.
Ahogy végzett, felhúzza a sliccét és lesütött szemekkel azt motyogja:
- Bocsánat! - Most már öklendezek ettől a meghunyászkodó féregtől. Az ajtó becsukódik mögötte.

Egy fehér óra ketyeg a falon. Tik tak tik... Telik az idő.

Újra léptek. Remeg a csuklóm a bilincs alatt. Belép a második férfi. Szőke hajú, vékony. Ráncokba ivódott, szürke szemével szomrúan néz.
- Szabadíts ki kérlek! - suttogom neki gondolatban. A láncaimat tépi. Minden izma feszül. Szenved. Szenvedek.

- Most már menj! Lejárt az időd! Tűnj el! - sírom hang nélkül. Görnyedten támolyog ki. Az ajtó becsukódik mögötte.

Lassan alszom el. Az óra hangja altat. Tik tak tik...

Az ajtó nyikordulására ébredek. Megáll, néz hosszasan. Fáradtnak látszik.
Szabadíts... - nem tudom befejezni. Fémcsörgésre ocsúdva fogom fel, hogy a kötelékeim lehullottak. Megölel, majd kézen fogva kivezet a kitárt ajtón.

Kint éjszaka van.
De nem félek.