A Zóna,mely nem ereszt

(ez a MŰ tulajdonképpen a "Csernobil egy 6 éves kisfiu szemszögéből" cim MŰ FOLYTATÁSA. )


A Zóna,mely nem ereszt

Csernobil. Egy név amelytől nem szabadul egykönnyen az ember. Bár boldog házasságban élek Elena-val,és két kisgyermekünkkel,(szintén)Elena és Gregorij-al KIEV külvárosában,és bár megfogadtam hogy többé nem térek vissza,mégis valami újra arra késztetett hogy visszamenjek. Volt is ebből nagy vita otthon,a párom nem értette meg a dolgot hogy boldog házasságban élek,van két csodálatos kisgyermekem,és mért vágyok mégis újra vissza arra a helyre,ahová ember csak a rémálmaiban menne oda újra,s ahol akkor lövést kaptam. -Még jó hogy nem hagytad akkor ott a fogad-fakadt ki Elena. Nem magyarázkodtam hogy miért akarok ígyis visszamenni,mert ezt leírni nem lehet semmilyen szóval,csak egyszerűen újra látnom kell és kész. Mikor a lőtt sebet kaptam már ott voltam közel az erőműhöz,szinte oly közel hogy már fájt. Csak akkor a lövedéket éreztem mely a gyomromat érte. Egy ideig rémálmaim is voltak. Mindig újra előjött a vissza-visszatérő emlékkép hogy ott vagyok pár méterre és mindig leterít az a rohadt lövés. Ez számomra pont ugyanolyan volt mint amikor valaki azt álmodja hogy üldözik,akár farkasok vagy hasonlo,és ők gyorsak míg aki ezt álmodja,lassított felvételben fut előlük. Elhatároztam hogy visszamegyek,mert akkor odáig eljutottam,és bár leterített egy lövés de újra nekivágok. Sokáig harcoltam önmagammal,ezt úgy értem hogy alapjában véve mindenkinek két oldala van. Van egy jó amely örül és boldog,és van egy rossz amely megsínylett és szomorú. Mindig felmerült újra,és újra a kérdés hogy:-mi lenne ha újra nekivágnék?De persze mindig az ésszerű elv lépett életbe:-mért menjek?-Csodálatos családom van. -Hagyjam itt őket?-Csak úgy se szó se beszéd egy pillanat alatt csak azért,hogy újra kimenjek oda,és talán most ott is hagyjam a fogam?Úgyhogy nehéz volt. Leginkább önmagammal volt nehéz szembeszállnom,mivel az hagyján hogy a párom nem érti meg ,a gyermekeink hál istennek még fel se fogják mire készül az apjuk,de nekem volt a legnehezebb dolgom,hogy rávegyem e magam egy újabb kiutazásra. Egy nap fogtam a holmijaimat s összepakoltam ruhát,élelmet s a családom elől titkos szobában kialakított fegyvereimből. Beraktam a jó öreg Dragunov mesterlövész puskámat. Ahogy megfogtam szinte ugrottak be jelenetek amikor Borisz és Jurij a menekülő katona után lőtt s akit én terítettem le. Majd újra feltörtek a szomorú emlékek,amint Jurij-t lelőtte a mesterlövész,valamint Borisz aki halott társa mellett fekve főbe lőtte magát valamint Vologya aki feláldozva magát belehajtott a pripjat folyóba a teherautóval,aminek a fedélzetén ott volt a nukleáris rakétafej,és Viktor a gyerekkori barátom,akivel akkor ott az út alatt lévő kanális részben újra találkoztam,de rövid ideig mivel halálos sebet kapott. Miután véget ért az általam levetített emlékfilm a fejemben,felvetődött megint a kérdés:-kell ez nekem?-Lehet hogy most végleg ott maradok. De nem érdekelt. Erősen elhatározott voltam,és semmivel se lehetett lebeszélni. Következő fegyver a kezemben a szintén jó öreg,hű társam,az AK 47-esem volt. Ennél is ugrottak be jelenetek. Bár nem ezzel történt,de bevillant a kép amint Borisz egy ilyen fegyver tusával kapott egy nagy maflást. Megráztam a fejem és próbáltam elterelgetni eme emlékképeket,mivel nem szabad hagynom,hogy az emlékek,és a lelki érzelmek újra feltörjenek. Egy éjjel fogtam magam s eljöttem otthonról. Nem búcsuztam el se gyermekeimtől,se Elena-tól,mivel gondoltam így lesz a legjobb. Úgyis csak megint vita lenne belőle,a gyerekek is felébrednének,és ez senkinek sem hiányzik. Legfőképp nekem nem. Ekkor úgy éreztem,talán így volt helyes eljönnöm,minden búcsuzkodás nélkül,de persze belegondoltam abba is,hogy mi van ha most utoljára láttak,pusziltak volna meg engem,mivel lehet hogy ezúttal ott maradok. Éppen ezért alaposan próbáltam mindent átgondolni,nehogy mégegyszer megsebesüljek,és ott ragadjak. Akkor elvittek L’vov-ba minél messzebb Csernobiltól,hogy ne szimatolgassak. Akkor,ott,megúsztam ennyivel. Másodjára már talán nem leszek ilyen szerencsés. Becsuktam a bejárati ajtót,majd bezártam. Ránézvén a kulcstartómra amit Elena kislányomtol kaptam(egy kép volt amint éppen átölel engem)ujra belegondoltam hogy talán mégse kéne elmenni. De hajthatatlan voltam. Kiev-ben felszálltam vagyis mondhatni fellopóztam egy tehervonatra,amiről megtudtam hogy Zitomir-ba megy. Onnan már csak egy köpés Csernobil. Behúztam hát a marhavagon ajtaját,és reméltem hogy zökkenőmentes utam lesz. Egy rövid pillanatra elaludtam s még valahol Zitomir előtt megállt a vonat. Két vasutast hallottam amint közelednek a vagon felé,amelyben meghúztam magam. Előkészitettem hát késemet hogyha rám találnak elkapjam őket. Nem akartam egyiket se megölni,hisz mind a kettő tisztességes,dolgozó vasutas volt nem másik Stalker vagy Zónabéli katona. Ígyhát csak arra használtam volna a késemet,hogy megfélemlitsem,vagy max leütöm és otthagyom a vagonban. Én attól tartottam hogy benyitnak,vagy hogy itt bepakolnak valamit. Feszült percek voltak. Végülis hál Istennek nem kellett használnom sem az öklömet,se a késemet,mivel csak a vagon előtt beszélgettek. Ekkor hirtelen felbőgött a diesel mozdony hangja amint gázt ad a vezető,és a vagonok megkoccantak az elindulás okozta lökéstől. Elérkeztünk hát Zitomir állomásra. Eltoltam a marhavagon ajtaját,gyorsan körülnéztem jobbra-balra,és egy pillanat alatt már kint is voltam a vagonból. Tudtam hogy sietnem kell mielőtt még valaki meglát. Kisétáltam a 2-es számú főútra,ami már Csernobilba visz. Az állomástól még legalább egy 20km az erőmű. Úgy hajnali 2 körül lehetett az idő. Egyedül kószáltam a kietlen elhagyatott úton,amelyen még ígyis nagyon ritkán,jó ha 2 óránként egy kocsi elhalad,hát még éjjel mikor talán senki nem jár erre. Ak 47-esem a hátizsákomban volt,Dragunov puskám pedig a hátamra véve. Kietlen úton,éjszaka sétáltam Csernobil felé. Mindkét oldalon erdős rész volt. A holdfény megvilágította a hajdan szép,de mára már kopottas felezővonalakat. Az útban lévő némely kis kavicsok csodálatos fényjátékot adtak,amint a fény megcsillant rajtuk. Mentem már egy ideje,amikor is furcsa érzés fogott el. Mintha figyelt volna valaki. Gyorsan előkaptam AK 47-esemet,és kezemben tartva óvatosabban,tűzpárbajra készen mentem tovább az úton. Egyszercsak farkaskutyák üvöltését hallottam meg. Valószínüleg vagy követnek már egy ideje,vagy pedig csak éjjeli „távbeszélgetésüket”folytatják szokás szerint. Hirtelen hallottam valami neszt jobbról,a fák és bokrok mögül. Egy farkaskutya volt,mely lassan kidugta fejét a fák és bokrok takarása mögül s a hold fénye megcsillant a szemében. Vicsorította fogait,csorgott a nyála,megnyalta száját,s közben morgott hogy támadjon és akkor már tudtam:ez nem egy egyszerű találkozás lesz. Mind a ketten készenállva a másik elleni támadásra feszültek voltunk mind a ketten s csak arra vártunk melyikőnk kezdeményezi a támadást. Ekkor valami még szörnyűbbet láttam meg a farkas mögött. Csupán két vörösen izzó szemet láttam semmi mást. Akkor már tudtam. Az egy Vérszopó. A farkas is már nem vicsorította fogait,hanem füleit hegyezve,a mögüle jött nesz felé figyelt. De hiába. Akkor már valóban ő is tudta,hogy az életének most vége lesz. Én csak álltam egy helyben,ujjam a ravaszon ugyanis nemtudtam,hogy netalán a Vérszopó és a farkas támad rám egyszerre,vagy ők ketten fognak megmérkőzni. A Vérszopó egy határozott és gyors mozdulattal láthatóvá vált,majd leterítette a farkast,az nyüszített egyet,és máris elkezdte lakmározni. Persze a farkas is megsebezte a Vérszopót,nem adta ám az olyan könnyen az életét. Tudtam hogy lassú léptekkel hátrálva tovább kell állnom,mielőtt még engem is megtámad. Elkezdtem hát lassan hátrálni s miközben a Vérszopó lakmározta és csápjain szívta ki a farkas vérét,egy másodpercre rám nézett vörösen izzó szemeivel. Ezután tovább lakmározta az imént még engem megtámadni akaró szerencsétlen állatot s szívta ki vérét az utolsó cseppig. Kb egy 15 méter után megfordultam és elkezdtem rohanni. Tudtam hogy menni kell nincs mese mert a Vérszopó még ígyis megtámadhat,ugyanis egy farkas véradagja semmi számára egy emberéhez képest,vagy pedig ha több is van belőle,akkor semmi esélyem mivel vadászatkor-akár állat akár ember-láthatatlanná válva cserkészi be áldozatát. Csak futottam-futottam előrenézvén,lassan közeledtek a felezővonalak. Egyszercsak egy kanyarhoz értem,és valami halvány fényt pillantottam meg. Egy régi buszmegálloban égett a tűz,és ott ült egy Stalker. Nemtudtam egyedül van-e mivel csak őt láttam,de közeledve feléje kiabáltam neki:-Kérlek ne lőj,ne lőj. Rámszegezte fegyverét,de hál Istennek nem lőtt rám. Megkérdezte:-mért futottál?Közelebb lépvén hozzá,lefelé irányitotta LR 300as fegyverét,és leültem mellé a tűzhöz. Elmondtam neki hogy mi történt:-pár perce beleütköztem egy farkaskutyába,és azt hittem akkor ott végem,de mögötte termett egy Vérszopó és végzett vele. -Lassan hátráltam,és utána elkezdtem futni,és azért kiabáltam hogy-Ne lőj!Ne lőj!-mert te csak annyit látsz hogy fut feléd valaki s nemtudod ellenség e vagy semleges az illető,én pedig nem akartam megállni,mert nem tudtam hogy a nyakamon van e a vérszopó. És ezáltal te még mindig le tudtad volna lőni,megmentvén ezzel az életemet,és én adosoddá válva eme nemes cselekedetértJJ:-még jo hogy nem kellett-viccelődött. -Mármint mit?-Lelőni a Vérszopót vagy megmenteni az életemet?-kérdeztem. -Ez egy és ugyanaz-mondta a Stalker-de elvégre is persze a lövésre gondoltam. -Hát igen-válaszoltam. -Van olyan aki még ígyis hagyná,hogy letámadja valami mikor ott van tőle 5 méterre mert van olyan köcsög,hogy nem segít az éppen bajban lévő embertársán s a saját irháját menti. Ezekután bemutatkoztunk egymásnak:-Misa…. -mosolyogva kezemet nyújtottam. Anatolij-mondta ő. Megkérdeztem tőle,hogy merre járt,vagy merre tart,hogy most itt pihent meg. Előadta kis történetét:-Éppen készültem valami jó kis anomáliát kihozni a Zónából,mikor is beleütköztem pár katonába. -Gyorsan fogtam magam,tüzeltem ahogy tudtam,persze nem vaktában,egy embert le is szedtem,egy másikat megsebesítettem. -De én is kaptam egyet. Méghozzá a karját súrolta a lövedék. -Szerencséd volt-mondtam. -ez csak egy karcolás. -Hát igen-felelte ő-de ez is tud rohadtul fájni. -Nekem mondod?-kérdeztem. Elővettem hátizsákomból egy tekercs fáslit,és egy üveg vodkát. Leöntöttem a sebét egy kis Vodkával,majd meghúztam. Erre odanyújtottam neki is. Elvette,és egy szép nagyot húzott ő is az üvegen. Ezután betekertem a fáslival a lövedék súrolta sebet,és jól meghúztam hogy erős legyen a kötés. -Köszönöm-felelte. -Igazán nincs mit-válaszoltam rá. A tűz mellett ülve,már szinte úgy beszélgettünk mitnha régi jó cimborák lennénk. Udvariasan megkínált marhakonzerves ételéből,amit örömmel elfogadtam. -Lassan pirkad-feleltem felnézvén az égboltra. Még látszódtak a csillagok,és a Göncölszekér körvonalait is felfedezni véltem a hűvös,éjjeli égbolton. A tücskök szokás szerint húzták nótájukat,és egy pillanatra az jutott eszembe,hogy ez a hely,mintha nem is Csernobil lenne,hanem egy ugyanúgy élő,teli élettel lévő erdő. Igen ám ez valóban így van,csak mára olyan állatok vagy „valamik” is vannak eme környéken,ami sokkal veszélyesebb,mint egy átlagos erdő élővilága. Nem szedhetsz le csak úgy egy szedert a bokrokról,mivel ha megeszed,lehet hogy az az utolsó vacsorád. Bár mára már gyengébb a sugárzás mint akkor,de ha megeszed,még ígyis kialakulhat a rák. Persze attól is kialakulhat,hogy eleve az itteni levegőt szívod be éppen. De erre mégis kisebb az esély,mintha eszel valami fertőzött gyümölcsöt,állatot. -Hunyok egy keveset-válaszoltam Anatolij-nak álmos,leragadni akaró szemekkel. -Oké csak nyugodtan,én már aludtam most,úgyse tudnék megint álomba zuhanni-felelte miközben LR 300-as fegyverét tisztogatta. Tudtam hogy nem fogok tudni sokat aludni,ugyanis már lassan pirkadt,de legalább egy órát pihennem kell. Ugyanakkor persze átvillant az agyamon,hogy jó ötlet e elaludni,mivel Anatolij-t csupán pár órája ismerem,és miközben alszok simán megölhet,vagy itt hagyhat,vagy feldobhat valakinek. Ugyanis gondolom nem felejtették el a pofámat,mikor legutóbb itt jártam. Szóval lehet hogy vérdíj is ki van tűzve rám,ha újra visszajönnék. Csak reménykedni tudtam,hogy egyik lehetőség se következik be. Mély álomba szenderültem egy pillanat alatt. Álmomban újra otthon voltam a feleségemmel,és két pici gyermekemmel. Elena a kislányom,éppen csúszott felém a csúszdán lefelé,és nagyon boldog volt lefelé jövet. Majd pedig hirtelen már tél volt,és az jutott eszembe,amint Gregorij-al szánkóztunk lefelé a házunk előtt lévő nagy dombról. Elena és a kislányom pedig fentről figyeltek minket,és hangosan felnevettek amint én és kisfiam erőset borultunk jobbra a szánkónkkal. Egy pillanatig halottnak tettettem magam,majd Gregorij odajött és ébresztgetni próbált:-Apa,apa kelj fel. De sajnos amint álmomban kinyitottam a szemem,Gregorij a kisfiam alakja,hirtelen átváltozott Anatolij vonásaira,mert felébresztett csodás álmomból,ugyanis két katona sisaklámpáinak fényét látta nem is oly rég. -Megláttak minket?-kérdeztem. -Nem-felelte ő. Ekkor hirtelen jobbra pillantva láttam,hogy Anatolij a tüzet már rég eloltotta. Csupán még egy nagyon pici kis rész volt,ami parázslott. Tovább figyeltük mind a ketten az utat,ugyanis az őrők lámpáinak fényét,Anatolij az út irányában látta jobbról. -Valószínűleg éjszakai őrjárat-suttogta halkan. -És mi lesz ha erre jönnek?-kérdeztem. -Akkor elintézzük őket-válaszolta. Vártunk egy darabig,majd az őrök sajnos valóban felénk közeledtek. A buszmegálló,rozsdás várója mögött voltunk. Reméltük hogy nem ide jönnek be meghúzni magukat,mert akkor csak egy vékony vaslemez választ el minket egymástól. Úgy kb 10 méterre lehettek tőlünk,mikor is az egyik őr,odasétálván az erdős részhez lehúzta sliccét,és könnyített magán. A másik addig,kicsit behúzott nyakkal,kezében az AK 47-esével tovább kémlelte az éjszakai tücsköktől hangos erdős részt,felkészülvén valami váratlanra. Én közben odasúgtam Anatolijnak:-te mi lenne ha hagynánk őket csak úgy továbmenni?-nem lenne harc és ha el is intéznénk őket lehet hogy az egyik elsüti a fegyvert miközben vágjuk a torkát,és akkor már mások is meghallják a lövést,ha mást nem akkor meg a Mutánsokat csalogatjuk a közelünkbe. -Mondasz valamit-felelte ő egyik szemöldökét felhúzva. Az őrök miután az egyik könnyített magán ,továbbálltak. Elhaladtak a buszmegálló várója előtt s immáron a hátukat láttuk,de még vártunk kicsit hogy távolabb legyenek,és akkor összepakolunk. Ha akkor pakolászunk lehet hogy meghallják a táskákban lévő tárak,és például fémbögre,konzervek összekocanásait,és akkor nekünk annyi. Kb 100 méterre lehettek már tőlünk,amikor is szedelőzködtünk. Ekkor hirtelen az egyik őr felfigyelt. Azt hittük minket hallottak meg,de az erdős rész felé sétált be az őr. A másik az úton állva tovább figyelte amint társa ment előre a bokros rész felé. Ekkor az első őrt amelyik a bokros rész közé sétált be,elkapta a Vérszopó. Nem láttuk mi történt,csak annyit hogy a másik őr amelyik még az úton volt,idegesen mozgott,mert nem látta társát,és ami még fontosabb,azt ami megtámadta. Hallani lehetett amint az őr vészjósló segítségért kiált társa felé. Aztán egy nagy harapás hangot,amint a Vérszopó csápjai belehatolnak az őr testébe. Ekkor a társa miután már nem hallotta a Vérszopó által elkapott őr segítségért fohászkodó hangját,elkezdett vaktában lövöldözni. Lőtt mindenfelé. Csak úgy hullottak a bokor és más egyéb gallydarabok a földre. Ekkor aztán a Vérszopó felüvöltött,valószinüleg a vaktában való lövöldözés közben el is találta a halott őr még életben lévő társa. Nem tudjuk megölte e a Vérszopót vagy pedig csak megsebezte. Azt se tudtuk(legalábbis én)hogy ez még az imént közeli találkozásunkkor megtámadott farkaskutyát támadó Vérszopó volt-e vagy egy másik. Valoszinüleg az égő tábortűz miatt nem jött csak közelebb a Vérszopó s miután Anatolij észrevette az őröket,a tüzet eloltotta,az őrök felénk jöttek majd elhaladtak előttünk,és a Vérszopó ugy döntött a közelebb eső áldozatokat választja. A még életben maradt őr nagyon ideges volt,ugyanis a fegyvere beragadt,így azt ledobva a földre s immáron hátrahagyva,elkezdett rohanni az úton. Már-már úgy érezte hogy megúszta,de ekkor belerohant egy Húsdaráló anomáliába. Hirtelen az anomália felkapta a levegőbe,forgott egy ideig,majd „széttrancsírozódott” az őr teste. Semmi nem maradt belőle. Miután az anomália széttépte,a még kezében lévő PPK fegyvere,és immáron véres ruhája,meg ami oly kevés az őrből maradt,a földre zuhant. -Hát nem semmi a mai éjszaka-mondtam Anatolij fülébe súgva. -Igyekezzünk-válaszolta Anatolij. -A lövéseket mások is meghallhatták,sietnünk kell. Összepakoltunk mindent,és elindultunk. Kb 50métert tehettünk meg,amikor is fényt láttunk az úton közeledni. Anatolij gyorsan betessékelt a bokros részbe,majd ő is gyorsan odajött mellém. Lehasaltunk,és figyeltük az utat. Pár másodpercre rá,egy ZIL teherautó haladt el előttünk. A fülkében két ember ült,a sofőr és egy másik,valamint a ponyvák alatt a platón,még vagy 10 katona. Ezt csak gyorsan megsaccoltam ahogy elhaladt előttünk a teherautó. Elővettük Anatolij-al mind a ketten a távcsövünket,és azon kémleltük az eseményeket. A távcsövön nézve látszódott amint a ZIL egyik lámpája ki volt égve,valamint a katonák akik fegyvereiket kezükben tarta várták hogy megálljon a teherautó,és átvizsgálják a környéket. Markáns,magabiztos tekintetű katonák voltak. A teherautó megállt a tőlünk immár 150méterre lévő helyszínen,ugyanis meglátták az őr véres ruháját,és maradványait. Ekkor a sofőr leállította a motort,de a lámpákat égve hagyta,hogy ezzel is világitván a társainak segítsen. A sofőr mellett lévő fejes kiszállt,majd letessékelte a katonákat a platóról. Az egyik részét a csapatnak az erdős rész jobb irányába küldte,másikat balra. 2-3 ember a teherautó előtti őr maradványait vizsgálgatta,majd a fejes is csatlakozott hozzájuk. 3-4 másodpercre rá az egyik katona a bal oldali csapatból,szólt a fejesnek,hogy a bokrok között is találtak vérnyomokat. A főmufti rögtön odament,és megnézte a másik őr maradványait is. Belőle azért több maradt mint Húsdarálós társából. Igaz már ő se élt,de deréktől lefelé teljesen hiányzott az őr teste. Ezt akkor láttuk mikor a fejes megparancsolta katonáinak,hogy a megmaradt őr hulláját rakják fel a platóra. Csak ugy feldobták mint egy rongybabát. Oké hogy neki már úgysem fáj,de akkor is az egy ember volt. A katonákat visszaparancsolta a platóra. Felszállván az egyik katona hirtelen elokádta magát,az útra irányítva „rosszullétét” a bűztől,és a látványtól. A fejbőre a halott őrnek hiányzott egy darabon,a nyakából még folyt a vér amit nem szívott ki a Vérszopó,és a belek is csak úgy himbálóztak,amint a másik két katona cipelte,majd feldobta a platóra. A főmufti beszállt a sofőr mellé,majd megfordultak a ZIL-el,és elhaladtak újra előttünk. Láttuk amint a szerencsétlen katona,aki rosszul lett,hogy ez nagyon sok a számára. Valószínüleg új fiú lehetett,ha még nem látott ilyen dolgokat a Zónában. Miután elhaladt előttünk a teherautó,lassan kikászálódtunk a bokros részből,és elindultunk a teherautó irányába. Mentünk egy ideje,amikor is megláttuk az út mentén patkányok egy kis csoportját,amint valaminél nagyon nyüzsögnek. Először nem tudtuk kivenni hogy mi az a valami amin és ami körül mászkálnak,jobbra balra,és amiből esznek. Közelebb érvén körvonalazódott ki egy másik halott Stalker teteme. Valószinüleg katonákba botlott errefelé jövet. Tűzpárbaj is volt,mivel jó néhány töltényhüvelyt is látni véltünk. Üres tárakbol is vagy 2 hevert a földön. Biztos eltalálták,majd a katonák kérdeztek tőle pár dolgot,és egyszerűen hidegvérrel főbe lőtték. Majd miután távoztak,látván a halott tetemet percekkel,órákkal később,szépen megjelentek a Zóna ragadozói,akik elkezdték lakmározni a halott Stalker testét. -Ne nagyon menjünk közelebb-mondtam Anatolijnak. Ugyanis a mutáns fertőzött patkányok még ígyis rátámadnak az emberre,ha kis csoportban vannak. Nagyon agresszívak és veszélyesek. Bár kicsik,és nem tűnnek annak,de itt nagyon kell vigyázni minden állattal,hiszen az atombaleset óta más lett a viselkedésük,magabiztosabbak lettek,erőszakosabbak,kiismerik magukat a Zóna egész területén,mivel manapság már senki nem él itt. Egyedül talán a katonai bázisokat,raktárakat kerülik el,mert ott tudják hogy lőnek rájuk. Szóval sokkal intelligensebbek is lettek. Egy kis dombra futott fel az autóút. Mikor felértünk a dombos út tetejére,akkor megláttuk a nagy katonai bázist melyet csak Agropom-ként emlegetnek. Két őrtorony volt,mindegyikben egy-egy őrszem. Középen volt a kapu,éppen láttuk amint kinyitják a kaput bedöcög a ZIL,majd becsukják. -Gyorsan keressünk más helyet-figyelmeztettem Anatolijt mert a domb tetején,ráadásul az út közepén,hamar megláthatnak minket. Főleg ha van valahol egy Sniper. Az erdős rész bal oldalához mentünk,a fák és bokrok között szépen lassan nyomultunk előre. Persze csöndben,mert lehetnek mászkáló őrszemek. -Figyelj nincsenek e csapdák-intettem óva Anatolijt. Szerencsére nem voltak csapdák,bár sose lehet tudni. Nem árt az óvatosság. Éppen véget értek a fák,amikor is kikukucskáltunk még egy pillantást vetve az őrtoronyban lévő őrökre,valamint kémleltük tovább,hogy a kapunál lévő őrökön kívül nincsenek e máshol is. Az őrtornyokban úgy volt a pásztázás,hogy a két őr nézte egy darabig(kb 1 percig)az út irányában lévő tájat,majd a hozzánk közelebb eső őrtoronyban lévő őr,a másik tornya felé nézett és ott pásztázott. Fogtuk gyorsan magunkat és kitűztünk,egészen elfutottunk a falhoz szorosan lapulva,az épület oldaláig. Találtunk egy csatornalejáratot. Gondoltam menjünk le,hátha így megspórolunk lőszert,és elkerüljük a tűzpárbajt. Persze se én,se Anatolij nem vagyunk gyávák,de sose szabad lebecsülni az ellenfelet,és jobb kikerülni egy tűzpárbajt,mint az izgalom kedvéért belemenni. Lementünk a csatornalejáratba. Csövekről csöpögő víz hangját lehetett hallani,a szag hát az aránylag elviselhető volt,bár éreztem már életemben finomabb illatokat is. Kb bokáig érő szennyvíz volt amiben gázoltunk. Lassan haladtunk előre,lábunkkal fodrokat keltve a koszos szennyvízben. Egyszercsak egy Irányító hangját hallottuk meg,amint felüvölt,és máris sípoló hangot hallottunk a fejünkben. Anatolijt teljesen lebénította. A földön térdelt két kezét a fülén tartva,én pedig egyik kezemet a fülemen tartottam,majd másik kezemben az AK 47-esemmel probáltam aránylag becélozni az Irányítót,és lőttem,de nem nagyon találtam el. Ekkor arra gondoltam hogy fedezékbe vonulok,és kap egy szép gránátot,mivel más ötletem nem volt hogy szabaduljunk meg tőle. Kihúztam a szegecset,majd eldobtam a gránátot,közben kezeimet a fejemre raktam,nehogy a robbanáskor szertefelé repülő repeszdarabok megsebesítsenek. Aztán BUMM. A gránát felrobbant,a sípoló hang végre megszűnt. Lassan feltápászkodott Anatolij,és én is felálltam. -Bazdmeg anyád-kiáltotta Anatolij közelebb lépvén az Irányítóhoz,majd rácsulázott egyet. -Büdös geci-mormogta még utána. Én megráztam a fejem,mert bár a Sípolás megszűnt,de még mindig csengett a fülem. Talán az Irányító pszihés képessége,vagy a gránát robbanása miatt,ki tudja. Lassan kezdett elmúlni. Most Anatolij vette át a vezető szerepet. -Gyere menünk kell. -Nem tudjuk fent hallották e a robbanást. Jó mélyen voltunk,sok föld volt a fejünk felett,de csak reméltük hogy nem hallották,vagy érezték meg a robbanást. Haladtunk óvatosan előre Anatolij elől,én hátul. Néha-néha megfordultam s olykor hátrálva haladtam társam után. Egyszercsak egy elágazáshoz értünk. Az út továbbment egyenesen és jobbra. -Na most vajon merre?-tettem fel a kérdést. -Honnan tudnám?-felelte Anatolij. Továbbmentünk hát egyenesen. A járatokban haladva koszosak voltak a falak,kábelek,és a távolban egy már-már kiégni készülő villanykörte pislákolt. Elérkeztünk egy nagyon koszos,teli törmelékekkel lévő,és hordók sokaságával bélelt szakaszra. Egyszercsak az egyik hordó,és egy üres rekesz a magasba emelkedett,és lebegett. Mind a ketten tudtuk,hogy egy Poltergeist okozza ezt a jelenséget,mivel ő képes megemelni tárgyakat. Ekkor az villant át az agyamon hirtelen,hogy talán mégis jobb lett volna egy tűzpárbaj,mint itt lent parázni egy sötét járatban,mutánsokkal,és pszihés képességü dögökkel. Ekkor hirtelen megláttuk a Poltergeist-t,vagyis csak az álcáját,ugyanis ilyenkor csak annyit látsz,hogy egy nagy elektromos csóva halad el,vagy épp jön feléd. Tehát olyan mint egy szellem s innen is a neve. Lőttünk,lőttünk,majd miután beleeresztettem a táramat,láthatóvá vált,és holtan rogyott a földre. Ugyanis lábai nincsenek. A föld felett lebeg. Anatolij óvatosan közeledett hozzá,hogy megnézze biztosan végeztünk e vele,én eközben tárat cseréltem. Miután beraktam a tárat,felhúztam fegyveremet. -Indulhatunk-mondtam Anatolijnak. -Oké. -Gyere-felelte ő. Lassan hát ismét elindultunk s reméltük több izgalomban nem lesz részünk. Legalábbis mutánsok általi találkozásban. Elérkeztünk egy csapóajtóhoz,ami fölöttünk volt. Anatolij oda dugta fülét,hogy hallgatózzon nem e éppen egy pár katona talpa alatt nyitjuk fel a fedelet. Nem hallott semmit. Azt mondta:-Misa te maradj itt,én felmegyek megnézem tiszta e a levegő,és szólok ha jöhetsz. Anatolij felnyitotta a fedelet,majd felment. Egy pár percig semmi. Aztán hallottam amint egy őr éppen nyögő hangot ad. Ezután Anatolij visszajött:-gyere-felelte miközben kezét nyújtotta hogy segítsen. Fellépvén a járatból láttam amint az őr ott fekszik a földön,kinek előbb a nyögését hallottam. Vért nem láttam,így hát megkérdeztem társamat:-nem látok vért. -Kitörted a nyakát?-kérdeztem. -Ja-felelte Anatolij. Gyorsan lecsukta a fedelet,majd az őrt egy falhoz támasztotta mintha be lenne rúgva s aludna. Még mindig nem tudtam bízhatok e benne,mert bár már jó mindenen együtt voltunk túl,mégis valami mintha azt súgta volna,hogy ellenőrizzem az őrt mert nem ölte meg,csak leütötte. Még mindig volt valami ilyen kis halovány hangocska,ami mintha figyelmeztetni akart volna,hogy Anatolij nem megbízható. Ekkor lépteket hallottunk. Gyorsan lelapultunk a raktárban lévő fal mögé. Egy katona haladt felénk. -Ejj azok a kurva mu-mu-mutánsok. -Majd én megmuta…. . tom nekik kivel basz…baszakodjanak. -Ejj cimbora te alszol?-mondta ahogy észrevette halott de az ő számára részegen alvó társát meglátva. -Már megint be vagy basz…baszva mi?(hukk). -Felejjé má…. -Hallod?-Mi van veled?-Há mé nem fe-felelsz?-Na látom jól kiütötted magad. -Na jólvan nem zavarlak tovább aludjál. -Rád fér…. -Lehet hogy nekem is le kellene fe-fe-feküdnöm alunnyi……Az őr teljesen be volt baszva a vodkától,ez volt a mi szerencsénk,ugyanis ha látja hogy ki van ütve a társa,biztos hogy megnézni nem e halt meg s akkor könnyen riadóztathatott volna.
Miután az őr továbbállt,én és Anatolij,abba az irányba mentünk,amerre az őr ment. Hosszú folyosó volt,jobb és bal oldalon nyiló szobákkal,amelyekben az őrők szálláshelyei voltak. Lassan,óvatosan haladva előre,be-benéztünk az őrők szobájába. Néhol páran zsugáztak,a másikban aludtak,míg az egyikben a részeg katonát láttuk,amint éppen leheveredik az ágyra. Vodkás üvegje még a kezében,és ahogy az ágyra zuhant,rögtön elaludt. Az üveg kiesett kezéből s kifolyt a drága nedű a földre. Szerencsére senki nem vett minket észre,de persze közben nagyon be voltunk szarva,mert tudtuk hogy mondhatni,az oroszlán barlangjában vagyunk,ahol vagy rögtön elkapnak minket,vagy ami még rosszabb lelőnek,vagy a kettő együtt. A folyosó végéhez érvén volt egy lősszerraktár. Gyorsan beosontunk,feltöltöttük készleteinket. Én elraktam magamhoz a hátizsákomba AK 47-es tárakat,elsősegélycsomagot,két üveg Vodkát,Anatolij pár robbanóanyagot,élelmet,sugárzás elleni injekciót,valamint pár gránátot. Miután sikeresen feltöltöttük készleteinket,továbbálltunk. Találtunk egy elhagyatott szobát,amiben csak az őrök matracai voltak,amin aludtak. Koszos,csíkos,lepedők,és pár pokróc. Ezekből állt a szálláshelyük. Bementünk ebbe az éppen elhagyatott szobába,és elővettem távcsövemet. Láttam egy másik épületszárnyt,valamint egy tartálykocsit,amiben vélhetőleg üzemanyag volt a járműveikbe. Láttam még egy T 72-es tankot is. Majd odaadtam Anatolijnak a távcsövet,hogy ő is gyorsan végig kémlelje ezeket a dolgokat. -Ott van egy ezredes féle-mormogta. Majd visszaadva távcsövemet belenéztem,és nem akartam hinni a szememnek. A rohadt Garozsnyij ezredes volt. -Hát valahogy csak megúszta a rohadék az előző bázison lévő mutánsok támadását-mormogtam magamban. Szívesen átmentem volna elintézni a fickót,de nem tehettem. Tudtam hogy túl sokan vannak jelenleg,és veszélyeztetném a saját magam,és Anatolij életét. Miután szembesültem a tényekkel,hogy ez a rohadék él,eltettem távcsövemet,és Anatolijjal óvatosan kinéztünk a szobából. Az ajtófélfához érve én jobbra,ő balra nézett ki s mindketten egymásra nézve láttuk,hogy tiszta a levegő. Találtunk egy másik lejáratot,ami szintén a csatornába vezetett. Leérvén betájoltam,hogy kb abba az irányba menjünk,amerre a T 72-es tank volt,és a tartálykocsi. -Anatolij-szólítottam meg-Add ide a robbanóanyagot. -De minek?-kérdezte. -Azért mert hogyha most nem is számolhatok le ezzel a rohadékkal,csinálok neki egy kis balhét-feleltem. -De ez felesleges kockázat-intett óva Anatolij. -Inkább tűnjünk el szép csöndben,és kész. Felnézvén láttam egy csatornafedelet. Lassan elmozdítottam,nehogy meghallják. Szerencsére pont a T 72-es tank alatt voltunk,bár elég közel a lánctalphoz. Na ha ez most megmozdul-gondoltam magamban-akkor nekem kampec. Elég egy kis mozdulat,és könnyen becsípi a ruhámat,és a lánctalpak kivasalnak. Gyorsan felerősítettem a C4-et a tank aljára. Lementem,visszaillesztettem a csatornafedelet. Egy kicsivel odébb volt egy másik fedél. Éppen elmozdítani készültem,amikor is két őr pont odajött s egyikük erre a fedélre állt rá. Beszélgettek,rágyújtottak,viccelődtek. -Tűnjetek már el-gondoltam magamban. Szerencsére hamar továbbálltak. Szóltam társamnak,hogy majd macskanyávogást adva jelzek hogyha jövök vissza,hogy újra emelje odébb a fedelet hogy,visszajöjjek. Levéve a fedelet óvatosan körülnéztem,ugyanis itt már nem volt fedezék. Az őrtornyokban a katonák fényszórokkal pásztázták a környéket,behatolók,vagy mutánsok után kutatva. Gyorsan feltápászkodtam s elbújtam egy bokor mögé. Közben Anatolij visszarakta a fedelet a helyére. A tartálykocsi emelett a bokor mellett állt. Gyorsan arra is ráerősitettem egy C4-es robbanótöltetet. Felpöccintettem a piros kapcsolót,és az időzitőt egy perce állitottam be. Ezután jött a neheze. Fényszorókkal pásztázó őrők,gyalogos járőrök,stb…. . valahogy vissza kellene jutni a csatornába. Anatolijnak jeleztem egy macskanyávogás hanggal,hogy újra emelje odébb a csatorna fedelét. A macskanyávogásra egy őr felkapta a fejét,de biztosan csak azt hitte,hogy egy macska. Ezért gondoltam hogy így jelzek,mert a fütyülésre már biztos gyanakodtak volna. Gyorsan fogtam magam,be a csatornába,és visszahelyeztük a fedelet. -Még kb 30 másodperc-mondtam neki. Csak teltek a másodpercek,és végül már csak 5…4…3…2…1…BUMM……. Felrobbant a tartálykocsi. Iszonyat nagyot szólt. Mindenki hirtelen,össze-vissza rohangált. Hallottuk amint a kutyás őrők is keresték a behatolókat,valamint a kutyák ugatását,mert valószínüleg nagyon megijedtek,a számukra még hangosabb robbanástól. Közben a T72-es beindította motorját s hallottuk amint elkezdenek forogni,és csikorogni a lánctalpak. -És most jön a TANK-mondtam Anatolijnak. Mivel azt nem állítottam időzítésre,távirányitással robbantottam. Elővettem derekamnál lévő kis kapcsolót. Felpöccintettem a piros védőkapcsot,majd megnyomtam a ROBBANTÁS feliratú gombot. A TANK nem robbant fel,de alaposan tönkretettük,ugyanis az aljára erősítettem fel,így hát a robbanás ereje,mind a két lánctalpát leszedte. Utána valószinüleg zárlat keletkezett a tank belsejében,mivel a legénység,és a tankparancsnok gyorsan távozva hagyta el a harckocsit. És ekkor felrobbant a tank. Biztos a zárlat miatt,tűz ütött ki,és a tűz elért valami létfontosságú berendezést. -Na ez még jobban sikerült,mint terveztem-szóltam Anatolijnak. -Na most húzzunk innen-feleltem. Kb 7-800 métert haladtunk,majd vége volt a járatnak. Felmentünk. Megkönnyebbülve láttuk,hogy ahol feljöttünk,már a bázison kívülre esik. Távcsövemet elővéve,még elnézegettem egy darabig a katonákat,amint mindenki rohangászik,és Garozsnyijt,amint mérges pofát vág,és próbálja még mindig uralni a helyzetet. -Egyszer még megfizetsz-mormogtam magamban. -Na húzzunk-szóltam Anatolijnak. -Végre egy jó ötlet-felelte. Az erőmű már kb csak 2 km-re lehetett. Úgy kb félúton,lövéseket hallottunk. Elbújván egy bokros rész mögé,elővettük mind a ketten távcsövünket,és láttuk amint kb 2-300 méterre,banditák egy csoportja harcol,Vérszopók,és Vaddisznók ellen. Itt mindenki,mindenki ellensége volt. A Vérszopók közül némelyik a banditák felé támadt,egy másik egy vaddisznót próbált becserkészni. Kész dzsumbuj volt a helyzet. -Had irtsák egymást-szóltam viccesen Anatolijhoz. A banditák közül kb 5öt számoltunk össze,ezek közül 2 már,örök álomra szenderült. 3 vaddisznó volt. Az egyiket biztosan elintézék. A másik kettő közül az egyik egy banditát lakmározott,míg a másik,egy vérszopóval harcolt. A másik vérszopó,a még életben maradt 3 banditát próbálta becserkészni. Ekkor hirtelen elkapott egyet,és már csak két bandita volt életben. Láthatatlan képességét kihasználva vadászott,a két másik banditára. Ekkor még egyet elkapott,végül az utolsó bandita eltalálta amitől megsérült,kicsit legyengült,és láthatatlan álcája megszűnt. Ekkor a bandita kifogyott TOZ 34-es puskájának muníciójából s elővette,FORT 12-est psiztolyát. Belelőtt 3-at,majd még egyet s még egyet. A vérszopó lassan összeesett s kimúlt. A bandita még idegesen odarohanva megnézte,nem e csak szimulál,hogy lecsapjon rá. Nem. A bandita lábával megrúgta de nem mozdult. -Huhh basszus-hallottuk halkan. Nagyon örült,hogy az 5 társa közül,végül csak ő egyedül maradt életben. Igen,de még ott volt az egyik vaddisznó,amelyik éppen egy korábbi társát kajálta. Arra is rálőtt,de eltévesztette. Valószinüleg nagyon ideges volt. Talán még fel sem fogta,hogy ő élte túl egyedül. A vaddisznó fogta magát s továbbállt. A bandita sóhajtott egy nagyot,eltette pisztolyát s körülnézett. Ezután leült egy kicsit hogy pihenjen. De nem sokáig örülhetett. Elővettem Dragunov mesterlövész puskámat,belenéztem a távcsőbe. A célkereszt közepén pont az ő feje volt. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. -Muszáj megölnöm?Elvégre is nem tudja,hogy itt vagyunk,most élt túl egy csatát egyedül s különben is anno azt mondtam nem ölök,csak ha muszáj. Ennyire mániámmá lett volna a gyilkolás?Elvégre is úgy döntöttem nem lövöm le. Had örüljön. A Zóna veszélyes hely amúgyis. Vagy egy másik stalker lő le,vagy katona,vagy mutáns támad rád,netalán a sugárzás nyír ki…. szóval……Életben hagytam. Ha megölöm csak ugy mivel nincs útban akkor nem leszek jobb a többi stalker-nál katonánál. Akkor ugyanolyan leszek mint ők akiknek már mániájuk lett a gyilkolás és élvezik. Elraktam a távcsöves puskámat,és elindultunk Anatolij-al. Egy erdős részre érkeztünk,ahol is csupa levél volt a talaj,a fák kopaszok voltak,néhol kidőlt fák sorakoztak. Egyszercsak elérkeztünk egy nagy gödörhöz,és megdöbbentünk. Iszonyatos volt a bűz. Egy nagy gödröt láttunk,ami tele volt hullákkal,és mutánsok tetemeivel. -Valószinüleg ide hozzák ki a harcban elesett,vagy megölt katonákat,és mutánsokat,mivel nincs idő eltemetni,vagy lusták,és ez a könnyebbik megoldás-feleltem. A Gödörben éppen egy vak kutya falatozott egy Vérszopó testéből. Felnézett ránk,és szembesültek velünk vicsorgó agyarai,és a szája,ami mindenhol véres volt. Szerencsére nem tudott minket bántani,mivel a Gödörben volt. Onnan pedig nincs kijárat,mert mért kéne?Aki odakerül,az már úgyse jön ki onnan. -Biztos beleesett a kutya-mondta Anatolij. -Ja,biztos-feleltem rá. A kutya miután észrevett minket,mit sem sejtve tovább falatozta a Vérszopót. -Álljunk tovább-mondtam Anatolijnak. -Több kutya is lehet még itt. Azzal fogtuk magunkat,és elindultunk újra. Mentünk egy 2-3 perce amikor is valamilyen hangokat hallottunk. Farkaskutyák-szóltam hirtelen. Elkezdtünk hát rohanni,a dögök szorosan a nyomunkban. -Már nagyon közel lehetnek mivel hallom a lépteik hangját és ahogy morognak-mondtam futás közben,lihegő hangon Anatolijnak. -Gyerünk,szedd a lábad-kiáltottam felé. Az erdős résznek egyszercsak vége szakadt,és mintha lelassult volna az idő,hirtelen megláttuk magát a Csernobili Reaktor 4-es blokkját. Erre a pár másodperce szinte minden elhalkult,és gyorsan átfutottak a fejemben az emlékek. Anatolij próbált szólitgatni,de nem hallottam semmit. Aztán egyszercsak oldalba bökött,így már ráfigyeltem. -Mivan?-kérdeztem. Mire ő-emlékszel még?-A farkaskutyák…Mind a ketten hátranéztünk,és a farkaskutyák ott voltak mögöttünk kb 20 méterre. Tisztes távolságot tartottak tőlünk. Nem támadtak. Elkezdtek morogni,s fogaikat előkészíteni a támadásra. Csupán az volt a kérdés,hogy ki fog támadni először?Mi vagy pedig ők?Nem volt túl sok időnk,hogy gondolkozzunk. -Csak semmi hirtelen mozdulat-szóltam Anatolijhoz. Szépen lassan elővettem egy RGD-5ös gránátot,majd leguggoltam,kihúztam a szegecset,és odagurítottam a farkaskutyák közé. Pont előttük állt meg,és elkezdték azt figyelni,hátha valami kajaféle. Rábasztak. A gránát rohadt nagyot szólt,és a farkaskutyák közül legalább 4 repült mindenfelé. A másik kettő bár megtorpant egy kis időre a nagy zajtól,de látván társaik halálát,rögtön felénk fordultak,és támadtak. Elővettem FORT 12-es pisztolyomat,és lőni készültem. Ekkor a kutya elkapta a karomat melyben a pisztoly volt. A földre kerültem,és bal kezemmel próbáltam védeni az arcomat,és a nyakamat. Próbáltam közben ütni a kutyát,de mintha meg sem érezte volna. Ekkor Anatolij rálőtt a kutyára. Igen ám de én is meglepődtem hogy milyen helyzetben. Ugyanis a másik kutya őt támadta meg,és kb bokatájékon harapott belé és húzta elfele. De eközben ő elővette pisztolyát,és leszedte támadómat. Láttam Anatolij kétségbeesett arcát,mintha azt mondaná:-Ég veled…Felálltam,pisztolyomat felvettem,és immár bal kezembe raktam,és amennyire tudtam közelebb mentem,és becéloztam a farkaskutya fejét. -Bumm bumm. Két lövést adtam le s kinyírtam a rohadékot. Odaszóltam társamhoz:-Hé haver jól vagy?-Ja megvagyok csak valószinüleg úgy megharapott ez a dög,hogy nem tudok lábraállni. -És te?-kérdezte. -Én nekem a jobb kezemet kapta el,úgyhogy mostmár valószinüleg a bal oldalival kell lőnöm. -Azzal nem vagyok olyan jó mint a másikkal-feleltem. -Gyere mennünk kell-mondtam. Lassan felsegítettem Anatolijt,és immáron én fél kézzel,ő fél lábbal,rám támaszkodva,tovább döcögtünk az erőműhöz,ami már csak egy köpésre volt. Bementünk hát a kapun. Visszacsuktuk nehogy valami dög bejöjjön utánunk. Később aztán észrevettük hogy hiába,hisz a kerítés mellett,egy bazi nagy luk tátongott. Biztos voltak itt is csaták más frakciók,stalkerek,katonák között,és erős volt a gyanúm hogy egy gránát robbantott akkora lukat a betonkeritésbe. -Na hát ezzel nem sokat értünk-mormogtam a lukra nézve. -Ennyi erővel nyitva is hagyhatjuk a mutánsokat várva-mondta kicsit nevetősen Anatolij. -Látom még a humorérzéked megvan-feleltem oda neki. Lassan felnéztünk mind a ketten,hisz itt volt a szemünk előtt a Vlagyimir Iljics Atomerőmű. Még ígyis erőt és magabiztosságot,új energia forrásban lévő lehetőségeket mutatott,pedig elég elhagyatott volt. Az akkoriban megépített szarkofág mára már több helyen erősen rozsdásodott,néhol beesett az esővíz. Csodálatos volt a maga nemében ez a nagy,ám 86-ban szomorú véget érő épületmonstrum. Beléptünk hát a főkapun és egy folyosóra értünk. Végig döcögvén a folyosón,kábelek mentek a falon,és csövek. Elérkeztünk a hajdan itt dolgozó emberek öltözőtermébe. Minden szekrény nyitva,némelyik zárva. Anatolijt leraktam a középen lévő padra,hogy pihenjen kicsit. A földön egy 85-ös évjáratú kis naptárképet találtam. A JULIA név volt rajta bekarikázva. Biztos aki itt dolgozott az is egy Juliát szeretett,vagy volt a felesége. Ekkor egy pillanatra elérzékenyültem,ugyanis eszembe jutott az én gyerekkori szerelmem,akit mindig bámultam alvás közben oviban,a déli ebéd utáni kis szieszta közben,ami kötelező volt. Aki mindig oly csodás volt számomra s akitől csak reméltem hogy belémszeret. -Hé cimbora. . jól vagy?-kérdezte Anatolij. -Persze,persze-szóltam halkan,és letöröltem éppen lecsorduló könnyemet,hogy társam ne lássa hogy sírok,mert ez talán ha nem is nagyon,de egy kicsit gyengeség lehet az ő szemében én rólam. Felszegtem hát fejemet,és a naptárt elraktam a zsebembe. -Gyere menjünk-fordultam oda Anatolijhoz. Mire ő:-Hagyj itt cimbora,csak a terhedre lennék. -Menj keresd meg a múltadat,és békélj meg önmagaddal-felelte. Ez elég buzisan hangzott,vagy éppen úgy mintha egy pap szónokolt volna. Arra is gondoltam hogy esetleg a nagy vérveszteség miatt fellépett hallucináció miatt mormogta e szavakat,de még mielőtt mondhattam volna bármit is:-ezt komolyan mondom öreg. -Nem hallucinálok-mondta Anatolij. Nem tudtam mit tegyek. Az erőműben ami teljesen elhagyatott bármikor itt kószálhat az épületben mutánsok egy csoportja,mivel ez tökéletes menedék. Van tető,nincsenek emberek,és ha elég régota élnek itt,akkor minden folyosót,minden átjárót,zeg-zugot ismernek legapróbb részletekig. -Nem hagyhatom itt a társamat-fordult meg ez a gondolat fejemben. Azzal hát odamentem Anatolijhoz,és megpróbáltam segíteni,hogy lábraálljon. -Hagyj!-felelte mérgesen. -Mondom hogy menj!-De nem tudlak csak így itthagyni-feleltem. -De igen. -Csak hagyd itt a pisztolyodat 2 tár lőszerrel-felelte. Azzal hát átnyújtottam szeretett FORT 12-esemet,két tárat és odaadtam neki. -Ég veled cimbora. -Örülök hogy a társad lehettem,és hogy milyen kalandokban volt részünk együtt. -Megmutattad hogy nem az a lényeg milyen ember vagy,hanem az amiket véghez viszel-felelte. -Ég veled Anatolij. -Én is örülök hogy a társad voltam. -Sose feledlek el-mondtam. -Ne is mert akkor csunyán ráfázol-felelte még viccesenJJElővettem ismét régi nagy ciborámat az AK 47-esemet,és az ajtófélfánál megálltam. Kinéztem jobbra-balra,majd kijjebb léptem. Visszanézvén még intettem Anatolijnak,és felszegtem fejem. Ő is intett FORT 12-esemmel kezében,majd lenézett a földre és valószínűleg a szép emlékeken gondolkozott(ha volt neki). Tudta hogy neki már úgyis mindegy. Elindultam balra. Hosszú folyosó volt,ami aztán megint balra fordult. Egy nagy csapóajtót kinyitottam,majd beléptem. Nem tudtam lesz e valaki,vagy valami,az ajtó másik oldalán,így nagyon óvatosan haladtam előre. Ekkor lövéseket hallottam,majd egy fájdalmas sikolyt,és még egy lövés. -Ég veled társam-feleltem nagyon halkan. Egész biztos voltam benne,hogy valami rátalált Anatolijra,akár véletlenül,akár a vér szaga vonzotta. Megtámadta,Anatolij rálőtt,de vagy nem találta el mert sok vért veszített,vagy ha el is találta,nem létfontosságú volt a találat,és utána valószínűleg beleharapott az a dög,és Anatolij még megmaradó erejével,főbe lőtte magát. Ez volt az az utolsó külön pisztolylövés hang,amit a sikoly után hallottam. Sajnáltam szegény társamat,de azért titkon imádkoztam mégis,hogy most ha már meghalt,az ő testét egye az a valami,és ne jöjjön utánam. Óvatosan haladva a terembe ahova beléptem,láttam más stalkerek csontvázzá lett testét,a még rajtuk lévő poros,alig megmaradt ruhadarabokkal. -Szerencsétlen fickók-mormogtam,miközben egyikükhöz leguggoltam,és a dökcéduláját néztem. RETYANKO. Ez a név állt a dökcédulán. Emlékszem mikor valaki a 100 RAD Bárban emlegetett valami RETYANKO nevet. Akkor azt hittem valami finom konzerves kaja,vagy ilyesmi,mivel azelőtt sose hallottam ilyen nevet,de akkor mondta egy stalker a bárban,hogy egy RETYANKO nevű társa eltűnt két napja s nem találja. Hát akkor úgy látszik idáig jutott a szerencsétlen-gondoltam magamban. Miközben ott guggoltam a halott stalker teteme mellett,egyszercsak egy Snork gázmaszkos levegő vételének hangját hallottam. Tudtam hogy itt van mögöttem s most vagy kieszelek valamit gyorsan vagy végem. Fejemet lassan balra fordítottam s megláttam. Alig 4-5 méterre volt tőlem. Az Ak 47esemet lassan feléje fordítottam. Ekkor éppen rámugrott,de mielőtt még elért volna beleeresztettem a fél tárat. Holtan rogyott össze s az ugrástól még csúszott egy picit. A földön fekve a hátamon az imént lezajlott incidens után,a szívem a torkomban dobogott. Egy pillanatra nem kaptam levegőt,és éreztem azt is amint éppen egy izzadságcsepp folyik le homlokomról. -Huhh bazdmeg a kurva életbe-mondtam idegességemben. Aztán eszembe jutott,hogy csak ne nagyon beszéljek mert,úgysincs kihez,a másik meg jobb lopakodni. Bár a lövéseket biztos hallották mások is,de mostantól csöndben kell nyomuljak tovább. Felmentem egy lépcsőn vagy 2 emeletet. Egyszercsak megláttam kiirva hogy:Irányítóterem. A táblán a nyíl jobbra mutatott. Elindultam hát abba az irányba. Egy nagy kékes rozsdás ajtó volt,de nyitva volt. Beléptem hát a Csernobili Atomerőmű irányítótermébe. Előttem terült el kapcsolók sokasága,és a falon a reaktor rudakat ábrázoló kapcsolótábla. Hirtelen átfutott az agyamon ahogy az egyik kapcsolóhoz értem,hogy milyen nagy kavarodás,felfordulás lehetett itt akkor s vajon mit éreztek az emberek mikor már tudták:minden hiába. Szinte láttam magam előtt amint mindenki rohangászik hogy mentse a még menthetőt. A reaktor kezelőt,aki leállitotta a reaktort,de nem ért el vele semmit,és a turbinacsarnokban lévő kezelőt,aki látta amint a robbanás letépi az erőmű tetejét,felrepítve a magasba,majd a visszazuhanó tetők látványától,döbbenten,mozdulni sem tudó szerencsétlen embert. Ekkor elvettem kezemet a kapcsológombtól amihez hozzáértem. Hirtelen az futott át az agyamon,hogy mit keresek én itt?Családom van,otthon csodaszép feleség,két kisgyermek. Ezért volt oly fontos idejönnöm s átverekednem magam mindenen,és mindenkin hogy ezt lássam?Ekkor megszólalt bennem a másik oldalam. Igen azért mert EZT LÁTNOM KELLETT. Persze az talán már mondhatni mellékes,hogy megint volt valaki akivel társak lettünk s talán ha nem sokáig,de barátokká váltunk s ez a valaki megintcsak meghalt,mint anno Jurij,Borisz,Vologya s a gyerekkori barátom Viktor is,aki azóta szintén a Zóna áldozata lett. Nemtudom hogy én mért élem túl mindig,talán valaki vigyáz rám,vagy csak egyszerűen szerencsém van?Hiába. Nemtudok rá magyarázatot találni,de egy biztos. A ZÓNA NEM ERESZT.


VÉGE