A Zombik Völgye - II. rész - 2.

A Bolygótan óra meglehetősen unalmasnak bizonyult. A tanáruk, Edran fiatal mardigói férfi volt, amolyan harminc év körül. Szénfekete haját kétoldalt szétfésülve hordta. Bő köpenye alatt egy félig kigombolt inget viselt, frissen borotvált arcán mosoly terült szét, amikor végignézett a tanulókon.
- Isten hozni titeket! – kiáltotta csengő hangon. – Bocsánat, nem tudni én jól beszélni a magyar nyelvet... mint minden mardigói. – elmosolyodott, kivillantak ajkai közül fehéren csillogó fogai.
- Biztos Old Spice-t használ, érzem a spray-ét – súgta Szarvas Timi Leilának, és minketten nevetni kezdtek.
Edran hallotta a megjegyzést, és ettől szélesen elvigyorodott. – Nem, én nem ismerni a ti sprayt, de jó feltételezés, hasonló az illata, biztosan – dicsérte meg Timit, aki elképedve nézett rá.

Dia eddig megpróbálta visszafojtani a nevetését, de most kirobbant belőle.
- Parancsolni, kisasszony? – nézett rá Edran érdeklődve.
A lány elvörösödve motyogott valamit.
- Nem is tudtam, hogy a mardigóiak is használnak sprayt – jegyezte meg fennhangon Nánder Péter, magára vonva a férfi figyelmét.
- Mégse bűzleni mi mint a pöcegödör! – vonta össze a szemöldökét. – Hogy nézni már ki?!
- Nem t’om – vont vállat Peti.
Leila és Timi megint kuncogtak, egyúttal Dia is csatlakozott hozzájuk.
- Nos! – csapta össze tenyerét Edran. – Gyerünk, munkára fel! Mit tudni ti bolygókról és Mardigóról?
- Milyen bolygók? – kérdezte Sanyi.
- Hát a többi bolygó! Nos?
- Semmit – mondta Jani.
- Baj! Nos...
- Ez mindig nosozik? – mormogta Sanyi Dia fülébe, mire a lány halkan kuncogni kezdett.
- ... az első óra arról szólni majd, hogy körülbelül miről is ti tanulni idei év. Nem csak Mardigo élőlényeit mi tanulni, hanem más bolygó élőlényeit is. Például a villás zigerrót! – ördögi kacagása hallatán Sanyinak és Diának libabőrös lett a háta.
- Mi az a zigerró? – kérdezte Nánder.
- Zigerró én kedvenc állat – jelentette ki büszkén Edran. – Nagyon-nagyon veszélyes!
Péter horkantva felnevetett. Sanyi és Dia összenéztek.
- És mennyire... mennyire veszélyes? – nyelt nagyot Dewlik.
- Nem nagyon – nevetett Edran. – Csak az ujjat harapni meg...
Nánder most már a térdét csapkodta, úgy hahotázott.
- És meg is nézhetjük? – kíváncsiskodott Timi.
- Természetes – bólintott a férfi. – Ha elmenni te oda, ahol honos, meglátni őket.
- Ez viccnek is gyenge – morogta Jani.
Sanyi a fejét csóválta.
- És mit gondol, hogy fogunk bolygók lényeiről tanulni, ha nem is láthatjuk őket? – lépett előrébb Dia.
Edran csodálkozva nézett a lányra.
- Csak példa lenni ez – mentegetőzött. – Nem mondani én, hogy meg is mutatni...
- Ezt nem hiszem el! – ingatta a fejét csüggedten Jani.
- Hát akkor mit fogunk látni? – faggatózott tovább Dia. – Esetleg egy hangyát a Marsról?
Edran megint felnevetett.
- Persze, hogy! Hangya! Hahahaha!
Dia el se mosolyodott.
- Nem értem, minek hagynak tanítani olyanokat, akik nemhogy beszélni alig tudnak magyarul, de ráadásul zizzentek is! – mondta fél órával később, mikor visszafelé igyekeztek. – Kész röhej ez a pasas.
- Egyetértek – bólogatott Sanyi. – Az a tíz perces röhögése nem volt semmi, főleg, mikor utána arról dumált, milyen jó az állatoknak itt élni. Én nem érteni tanár úrni, tanár úrni kicsit zizi?
Diából kirobbant a nevetés.
- Hát igeni, fiúi, ez rosszi vicci, én nem lenni zizzi!
Dia a nevetéstől már tántorogva hasraesett egy kiálló fagyökérben. Sanyi gonoszul kuncogott.
- Hihihi, Kindes Diáni elesni!
- Nem vagyok Kindes Diáni! – mordult fel a lány, miközben feltápászkodott.
Sanyi lehajtotta a fejét, és rámosolygott a lába előtt heverő falevelekre.
- Most meg mi olyan vicces?
- Semmi – rántotta meg a vállát a srác.
Éppen odaértek a várhoz, amikor megszólalt a csengő.
- A csudába! – Sanyi futásnak eredt, de elejtette a könyveit.
Gyorsan összeszedte őket.
- Milyen óráról késünk le? – zihálta mellette Dia.
- Nem t’om... de nem... akarok... késni! – felrohantak a bejárati csarnok lépcsőjén. A lányok tornyánál Dia elbúcsúzott, Sanyi pedig felrohant a szobájába. Éppen megnézte az órarendjét, amikor kopogtak.
- Tessék... – morogta oda se figyelve. A szekrényében kotorászott sporttani öltözék után.
- Ne öltözz át, Sanyi, elmarad a Sporttan – zendült fel Fekete Tomi hangja, mire Sanyi megfordult.
- Mi...?
- Hiányzik Eugila tanárnő – közölte Tomi. – Helyette különleges képességtant tartunk.
Sanyi sóhajtva levetette a köpenyét, és elővette a fehér ingét és a fekete nadrágját.
Hallotta, ahogy Tomi becsukja az ajtót. Gyorsan átöltözött, visszakötötte a nyakkendőjét, aztán a tükör elé állt.
Kemény, férfias arccal magára öltötte a köpenyét, és elővette a fésűt.
Nem sokkal később már felvette a cipőjét is.
Megint kopogtak.
- Igen?
- Megint én vagyok – mondta Tomi. – Hol vagy? Már rég elkezdődött az óra!
- És Gwedmir küldött utánam? – érdeklődött Sanyi gúnyos arccal. Felegyenesedett, és kifelé indult.
- Már megyek is.
- Ok – biccentett Tomi, és lerohant. Sanyi követte.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Gwedmir mester. Sanyi tétlenül ácsorgott az ajtóban, az ajkát harapdálta.
- Öö... hát... át... át kellett öltöznöm.
- Menj a helyedre – intett sóhajtva a tanárnő. Sanyi beállt Dia mellé.
Gwedmir megköszörülte a torkát.
- Ugyebár múlt órán belekezdtünk a szaltózás művészetébe.
- Igen – hangzott fel az osztály moraja.
- Most Lawren Sándort és Vores Kingát kérném meg arra, hogy jöjjenek ki.
Sanyi meglepetten Diára nézett. A lány megvonta a vállát, Sanyi pedig kiment.
- Amikor kikerültök egy támadást, akkor sok féle lehetőség kínálkozik számotokra – kezdte a mester az osztály felé fordulva. – Lebukhattok, bukfencezhettek, de szaltózhattok is. – A tanárnő beszédét megunva Sanyi nekivetette hátát a falnak, és keresztbe tette a lábát.
Azonban Gwedmir most visszafordult hozzájuk.
- Sanyi, te fogsz támadni – kezdte. – Úgy teszel, mintha egy karddal rárontanál Kingára, azonban ő felszaltózik majd a levegőbe. Csak tehetség és egy kis akarat kérdése.
Sanyi felvonta a szemöldökét, de végül megfogta a levegőt, és Kinga felé rohant, Gwedmir azonban felemelte a kezét, Kinga pedig felugrott, és... és bukfencezett a levegőben!
Az osztályon meglepett moraj futott végig.
A tanárnő leeresztette a kezét.
- Most te támadsz – jelentette ki a mester.
Mikor Sanyit Gwedmir felemelte a levegőbe, Sanyi megpróbált végrehajtani egy bukfencet.
- Ne! Ne csinálj semmit! – kiáltott fel a tanárnő, de már késő volt; Sanyi nekicsapódott a falnak, aztán lerogyott a tövébe.
Dia felsikított. Mindenki Sanyi köré gyűlt, aki most azon igyekezett, hogy ne lássa a szeme előtt táncoló karikákat.
Dia egyből odarohant barátjához, és letérdelt hozzá.
- Sanyi, jól vagy?
- Ö... ahha... – nyögte Sanyi.
Gwedmir a fejét csóválta.
- Fiam, máskor jobban vigyázz – mondta.
- Rendben... értettem, mester. – Sanyi a fejét tapogatta.
- Akkorát repültél, mintha ellökött volna egy kígyófejű kékgyík! – kacarászott Jani.
Dia homlokráncolva ránézett.
- Miféle kígyófejű kékgyík?
- Úristen, Dia, ne mondd, hogy nem hallottál kígyófejű kékgyíkról! A legelemibb tudás Mardigóról, hogy e faj itt őshonos...
- Miért, baj, ha nem ismerem őket? – kérdezte Dia. Sanyi feltápászkodott.
- Mi van, kisapám, csak nem mentél át Edric-be? – morogta gúnyosan.
Jani nem zavartatta magát.
- Még csak most volt az első Bolygótanunk, hogy hallottam volna kígyófejű kékizékről – kérdezte Dia -, ha a tanár csak arról gagyarászott, mi az a villás zigerró?
- A nagyapám nagy tudós – mondta Jani. – Kérdezz meg bárkit, mindenki tudja, mik ezek, nagyapám adta nekik ezt a nevet, és...
- Khm.

Mindannyian megfordultak. Gwedmir mester karbafont kézzel nézte a diákokat.
- Talán folytathatnánk az órát.
- Ja, igen, persze – motyogta Jani, és beállt a többiekhez. – Elnézést, mester.
Sanyi elfojtott egy gúnyos mosolyt.
- Talán te is a helyedre mehetnél – fordult oda Gwedmir Diához.
A lány szótlanul bólintott.
- Akkor hát próbáljuk meg újra, Sanyi.
Sanyi elszörnyedve nézett fel a nőre.
- Csak ezt ne – nyögte.
- Tessék?
- Vagyis... öh... r-rendben...
- Helyes. – a mester visszaállította Kingát és Sanyit a terem közepére egymással szemben. – Kinga, tudod a dolgod.
A lány úgy tett, mintha átkot lőne Sanyi felé. Gwedmir megint felemelte a kezét, és Sanyi érezte, ahogy a gerince behajlik, bukfencezik a levegőben, aztán teli talppal érkezett az ajtó elé.
- Erről van szó – bólintott Gwedmir. – Ezt most mindenkin végre fogom hajtani.
Az osztály egy emberként nyögött fel. Már kevesen voltak, akik izgalmasnak találták...


- Hol van a kardod, Lawren?
Calistar hangja ostorként csattant. Sanyi nyelt egyet.
- E... eltűnt.
- E... Eltűnt?! Hogy tűnt el?!
- Hát... nem találom.
Lovagtan óra volt. Sanyi lehajtott fejjel a csizmáját bámulta.
- Miért nem kerested meg?
- Kerestem, mester! Kerestem, esküszöm, hogy kerestem, de... – mély levegőt vett, és felemelt fejjel a tanár szemébe nézett. - ... de véleményem szerint azért... azért nem találom, mert ellopták.
Többen összenéztek. Calistar felvonta a szemöldökét.
- El... lopták? Ne beszélj ostobaságokat! Kinek kellett volna pont a te kardod? És miért nem lopták el másét? Az osztálytársaidét, vagy bárkiét az iskolában?
- Nem tudom. De én a szobámban hagytam a kardomat, és be is zártam az ajtót. Idén még hozzá se nyúltam.
- Vagy olyan nagy kupi van a szobájában, hogy nem találja – kuncogott Péter.
Dia gyilkos tekintetet lövellt felé.
- Keresd meg! – utasította Sanyit a tanár, aztán elfordult. – Vegyél el egy fakardot a tárolóból. – összefonta karjait széles mellkasa előtt. Sanyi némán átballagott a termen, és kinyitotta a tároló ajtaját, majd eltűnt mögötte.
Mikor visszatért, Calistar megint hozzá fordult:
- Ne csodálkozz, ha esetleg veszítenél a harcban – mondta. – De a tehetségedet elnézve, talán jobb is, ha a többiek előnyben vannak veled szemben, nem igaz? – az osztály felé fordult. Sanyi undokul kiöltötte rá a nyelvét, és beállt Diához.
A lány halkan kuncogott. Sanyi durcás képpel meredt maga elé, és az óra végéig nem szólt egy szót sem.

Másnap délután Dia felküldte Tomit, hogy hívja le Sanyit, de a fiú nemsokára visszatért.
- Sanyi üzeni, hogy nem ér rá. Úgy láttam, nagytakarítást végez a szobájában, mert olyan, mintha egy csatatér kellős közepén térdelne.
- Gondolom, a kardját keresi – tette hozzá.
Dia lassan bólintott.
- Igen, az meglehet. Holnap dupla Lovagtan lesz, megalázva érezheti magát fakarddal a kezében.
- De ki lopta el? – kérdezte Tomi.
- Hát, hogy mi nem, az biztos – csóválta a fejét Dia.
- Biztos Iboz – nevetett a fiú.
- Ő meghalt – legyintett a lány. – Még csak az hiányozna, hogy kiderüljön szellem mivolta!
Egyre jobban aggódott az eltűnt fegyver miatt. Ki az, aki be tud suhanni a fiúkhoz, és a bezárt ajtót kinyitni, csak egy kardért?
Valaki, akinek kardra van szüksége...

- Na, megtaláltad? – kérdezte Dia vacsoránál, mikor Sanyi jól megrakta sonkával és sajttal a tányérját.
- Nem – felelte a fiú teli szájjal -, de beszéltem Calistarral, és kapok egy újat. Csak el kell mennie Mardigo kovácsához.
- Mardigo kovácsához? – csodálkozott Dia. – Hát olyan is van?
Sanyi vállat vont, és ivott egy korty vizet. Egy pillanatra kinézett az ablakon. – Elég borús idő van, lehet, hogy esni fog... – kezdte lassan.
- És? Ennek mi köze van Calistarhoz?
- Ha esik, biztosan nem megy el ma. Sőt, talán holnap sem.
Dia sóhajtott.
- Akkor megint fakarddal fogsz harcolni, igaz?
- Aha... – Sanyi harapott a sajtszeletéből, aztán hirtelen megragadta Dia karját.
- Mi van? – nézett rá a lány ijedten.
- Sürgősen beszélnem kell veled, Dia! Gyere velem! – azzal Sanyi felpattant, otthagyva papot-csapot, és kiviharzott az étkezőből.
- Mi? Hogy? Mi...? – Dia utánarohant. – Várj már!
Sanyi csak a folyosón futva szólalt meg:
- Nem találod furcsának, hogy eltűnik a kardom, és rámtámad Avocado Dublan? Lehet, hogy ő lopta el!
- Ez hülyeség! Minek kellene Avocadónak a te kardod?
- Jól van, csak egy ötlet volt! – a fiú végre megállt. – De azért sosem lehet tudni.
Önkéntlenül is az oldalára tette a kezét, ahol a kardját szokta hordani.
- Na jó, én megyek vissza – morogta Dia, és visszament. Sanyi elhúzta a száját.
- Akkor is ki fogom deríteni, ki volt a tettes! – jelentette ki fennhangon, és ökölbe szorította a kezét.

Aznap éjjel esni kezdett az eső. Sanyi az asztalánál ült, és éppen a Varázstant tanulta. A szeme majdhogynem lecsukódott már, fázott is. Ezért felvett a pizsamájára még egy kötött pulóvert, és még egy zoknit húzott a lábára.
- Bomisi pajzs... – ásított, és motyogva befejezte: - ... sok pajzs létezik...
Megint lecsukódott a szeme. Hogy el ne aludjon, becsukta a könyvét, és bezuhant az ágyába.
Olyasmit álmodott, hogy Avocado belopózik a szobájába, elveszi a kardját, de ő fölébred, és...
PAFF.
Sanyi fölriadt. Először nem értette, miért fáj a feje, de hamar rájött. Leesett az ágyáról, és beverte a fejét.
Ahogy ott feküdt a földön, felhúzott térdekkel, ajtónyikorgást hallott. A szoba sötétjében nem látott semmit, mégis félelem fogta el. És még a kardja sincs nála!
Semmi kedve nem volt előkotorni a varázspálcáját, hisz úgyse tudja még jól használni. Feltápászkodott, és előhúzta a fiókjából a kedvenc könyvét, a Lovagok életét. Ezt a vaskos kötetet még tavaly karácsonyra kapta Diától.
Nem fűlött hozzá foga, hogy ezt használja fegyverként, de hát Dia úgyse tudja meg! Különben is, ez vészhelyzet! Valaki mászkál a folyosón!
Elszántan hát belebújt a papucsába, és az ajtóhoz osont.
Semmi nesz.
Sanyi rájött, hogy zaj nélkül nem tudja kinyitni az ajtót. Így hát mégis pálcát rántott:
- Dalkesir! – suttogta.
A zár kattanása felért egy ordítással az álmos csendben. Sanyi hallotta, ahogy valamelyik fiú felhorkan.
Zsebre dugta a pálcát, és kiosont. Óvatosan végigaraszolt a fal mentén, majd amikor a csigalépcsőhöz ért, körülnézett.
Nem látott senkit, de még mindig biztos volt benne, hogy valaki jár arrafelé. Lement a toronyból, és éppen elhaladt a lányok tornya előtt, amikor lépteket hallott. Rögtön megpördült. Egy magas alak állt előtte, kezében egy...
Nem tudta jobban szemügyre venni a támadót, mert az alak keze meglendült az ismeretlen tárggyal a kezében. Sanyi fel akart kiáltani, de egy hang se jött ki a torkán. Ki ez? Mit akar itt? A fal tövébe roskadt, és eszméletlenül terült el a padlón.

- Lawren Sándor! Lawren! Térj magadhoz!
Calistar hangja lassan jutott el Sanyi tudatáig. Mire felfogta, mit mond a tanár, addigra már egy másik hang is megszólalt:
- Sanyi! Válaszolj!
- Hol... hol vagyok? – motyogta a fiú kábultan. Amikor a szemei felnyíltak, döbbenten látta, hogy Calistar és Gwedmir hajol fölé.
- Hála istennek! – sóhajtott fel Gwedmir.
Calistar felültette Sanyit, és megtapintotta a dudort a tarkóján.
- Csúnyán elbántak vele – mormogta. Keze közé fogta Sanyi arcát.
- Érted, amit mondok, Lawren?
- I... igen... – Sanyi nyelt egyet. Kábultan meredt az őt vizsgálgató szempárba.
- Mire emlékszel?
- Nem... nem tudom...
- Mit nem tudsz?
- Hol vagyok? – kérdezte Sanyi kicsit összeakadó nyelvvel.
- A lányok tornya előtt – felelte Calistar. – Hogy kerültél ide?
- Volt... volt valaki... a...
- Valószínűleg agyrázkódást kapott – jegyezte meg Baebar, mikor Sanyi beleájult Calistar karjaiba.
- Kemény dolog lehetett, amivel fejenvágták. Lehetett akár fa vagy vas is.
Calistar felnézett Gwedmirre.
- Mester, megkeresné Kindes Diánát? Ő Lawren barátja, hátha tud valamit.
A mester bólintott, és felsietett. Eleshar előrelépett, és leguggolt Calistar mellé.
- Kizárt dolog, hogy magától verte volna be a fejét – mondta halkan.
- Pont ez az, ami érdekes – bólintott Calistar. – Ki ütötte le Lawrent? És miért?
Erre egyikük sem tudott mit felelni.
- Bizonyára nem akarták, hogy tanúja legyen valaminek – gondolkodott hangosan Eleshar.
Mielőtt válaszolhattak volna, Gwedmir megjelent a meglehetősen ijedt arcú Diával a sarkában.
- Dia – köszöntötte Calistar. – Tudsz valamit arról, hogy került ide Lawren, és hogy ki ütötte le?
Dia döbbenten pislogott.
- Tessék?
- Leütötték Lawrent az éjszaka – magyarázta Eleshar. – Nemrég találtunk rá. Pár pillanatra magához tudtuk téríteni, de nem tudta elmondani, mi történt vele. Te nem hallottál semmit szokatlan neszt?
- Nem – ráncolta a homlokát Dia. Sápadt volt, szorongva pislogott az ájult Sanyi felé.
- Rendben van – bólintott az igazgató. – Köszönjük, csak ennyit akartunk tudni.
Dia azonban nem mozdult.
- És... mi baja van Sanyinak? Komoly a sérülése?
- Agyrázkódása van – bólintott Calistar. – Méghozzá elég komoly. – óvatosan visszafektette Sanyit.
- Hívjátok a gyógyítókat! – utasította Eleshar Dace-t és a mesterét. – Ők tudni fogják, mi a teendő, és ha Lawren rendesen felépült, ki tudjuk nyomozni a történteket.
Dia, ha lehet, még sápadtabb lett.
- Agyrázkódása van? – megszédült. – Mi... mivel ütötték le?
- Vagy vassal vagy fával, de lehetett kőből készült tárgy is – felelte Calistar, miközben Sanyit figyelte. – Elég baljósak a körülmények.
- Eugila tanárnő talált rá Sanyira, amikor elhaladt a tornyok előtt – mondta Beabar. – Ő is csak annyit tudott mondani, hogy Sanyi itt feküdt a fal tövében.
- Végig kell kérdeznünk a diákokat, nem hallottak-e valamit – jegyezte meg Eleshar. Az órájára pillantott. – Nemsokára hét óra, úgyis kezdődik a nap. Legfeljebb az első és a második óra elmarad.

Dia mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Teljesen le volt döbbenve. Először ellopják Sanyi kardját, aztán leütik... mi jöhet még?
Megérkezett Gwedmir a gyógyítókkal. Egy hordágyra emelték Sanyit, és odarögzítették a hordágyhoz.
Dia megtörölte a szemét a pizsamája ujjával. Nagyon aggódott Sanyiért.
- Ugye emlékezni fog mindenre? – kérdezte aggodalmasan.
- A sérülést elnézve nem kell komplikációra számítani – nyugtatta meg az egyik orvos. – De időbe telik, mire teljesen felépül, és mindenről be tud számolni.
- Értem... – bólintott Dia. Elnézte, ahogy elviszik Sanyit. Eleshar vigasztalóan tette a vállára a kezét.
- Pár nap, esetleg egy hét, és kutya baja se lesz. Bár a több órás öntudatlanság nem tesz éppen jót az agyának.
A lány rémült arcát látva az igazgató halványan elmosolyodott.
- Nem kell annyira kétségbeesni. Ha elmeséli, kit látott, el fogjuk kapni a tettest. Vagy – tette hozzá -, esetleg maga Sanyi indít nyomozást a támadója ellen. És nem tartom kizártnak, hogy te is csatlakozol majd hozzá.
Ezzel sikerült szégyenlős mosolyt csalnia Dia arcára.
Tény, hogy az eszméletlen Sanyit továbbra is félteni fogja, de ha felébred, minden rendben lesz. De hogy ez nem volt véletlen, az is biztos!

Dia még aznap délután ellátogatott Sanyihoz. A fiú még mindig öntudatlanul hevert az ágyán.
A lány szívébe belemarkolt valami megmagyarázhatatlan félelem, de közben dühös is volt. Az volt a gyanúja, hogy a támadó nem azt akarta elérni, hogy Sanyi elájuljon és agyrázkódása legyen, hanem hogy... meghaljon! És ha ez igaz, még a lopással is összefügghet! De kinek állhat a fiú útjában? Ki az, aki kiszemelte magának, és mindenáron megpróbálja eltenni Sanyit láb alól?
Aggódva nézte a mozdulatlan, sápadt arcot. Feje vastagon be volt kötve. Keze ernyedten lelógott az ágyról.
Dia azt kívánta, bárcsak felnyitná a szemeit, és rámosolyogna. Aztán pedig megkérdezné, miért aggódik, hiszen semmi baja...
Nem tudta kiverni a fejéből a látványt, ahogy Sanyi Calistar karjaiban fekszik. Mi van, ha kómába esett, és nem simán elájult? Mi van akkor, ha esetleg magához tér, de semmire sem emlékszik soha többé?
Az orvos azt mondta, nem kell komplikációra számítani. De mi van, ha mégis?
Kavargó gondolatokkal hagyta el a kórházi részleget.
Nem tudta rendesen megtanulni a leckét, mert gondolatai csak a történtek körül jártak. Éjszaka pedig nyugtalanul forgolódott az ágyán.
Másnap, mikor ismét ellátogatott barátjához, és odahúzott egy széket, váratlanul Sanyi keze megmoccant.

Dia lélegzet-visszafojtva figyelt. A fiú megint megmozdította a kezét, aztán lassan felemelte, és a fejéhez érintette.
- Fááj... – nyöszörögte. Szempillája megremegett, aztán kinyitotta a szemét. Ködös tekintettel nézett körül. – A fejem... de fáj... – megtapogatta a gézkupacot a fején. – Hol vagyok?
- A kórházi részlegben vagy, Sanyi. – Dia igyekezett higgadt hangot megütni.
- A kórházi... – Sanyi pislogott. – Kórházi részleg? Hogy... oda hogy... hogy kerültem?
- Leütöttek a lányok tornya előtt – válaszolta Dia. – Egy napig eszméletlen voltál. Senki se tudja, mi történt.
- Ki ütött le? – motyogta Sanyi kábán, és ismét becsukta a szemét.
- Nem tudja senki, csak te tudhatod – mondta Dia, és nyelt egyet. Sanyi már nem válaszolt. A lány úgy gondolta, vagy újra elájult, vagy pedig elaludt.
Éppen felállt a székről, amikor belépett az egyik orvos.
- Magához tért? – kérdezte, odalépve az ágyhoz.
- Igen – felelte Dia. – De nekem nem úgy tűnt, mint aki mindennel tisztában van. Nehezére esett egyáltalán azt is felfogni, hol fekszik.
- Mondjuk ez várható volt – morogta az orvos, felhúzva Sanyi szemhéját. Aztán a pulzusát mérte.
- Jól van, alszik – közölte. – Ez is valami. – a lányhoz fordult. – Mit mondott még?
- Hát... megkérdezte, hogy kerül ide, aztán meg, amikor megemlítettem neki, hogy leütötték, megkérdezte, ki ütötte le. Aztán elaludt.
Az orvos bólintott. Egy pillanatig a beteget nézte, aztán elfordult, és fejét ingatva elment.
Dia is Sanyira nézett.
- Majd később jövök – ígérte, és elballagott.

Sanyi viszonylag hamar erőre kapott. A következő napokban már ébren fogadta Diát, csak nem sokra tudott visszaemlékezni.
- Hallottam valami neszt – mesélte. – Ezért fogtam egy könyvet, hogy majd leütöm, akire rábukkanok. Lementem a lépcsőn, de...
- ... téged ütöttek le – fejezte be Dia.
- Hát igen. – Sanyi sóhajtott. – Azt viszont tudom, hogy itt valami nem stimmel.
- Szerintem pontosan téged keresett, és meg akart ölni – jelentette ki Dia komoran. Kihúzta magát. – És ez szörnyű! Csoda, hogy ennyivel megúsztad!
Sanyi sápadtan nézett rá.
- Megölni? – kérdezte végül. – Ki vetemedne a meggyilkolásomra? Ennyire az útjában lehetek?
- És ismer is téged, tudja, hol van a szobád, és hogy nem pálcát, hanem kardot használsz – folytatta a lány egyre növekvő indulattal.
- Vagyis valaki, aki ismer, és a halálomat akarja. Hm. – Sanyi beharapta az ajkát. – Ez nagyon érdekes.
- Egyenlőre nem tehetünk semmi egyebet, míg várjuk, hogy mit lép.
- Na igen. – Sanyi elhallgatott. Töprengve visszafeküdt, összekulcsolta tarkója alatt a kezét. A mennyezetet tanulmányozta, aztán behunyta a szemét.
Dia felpattant a székről, és pofozgatni kezdte:
- Jaj, ne! Sanyi! Sanyi!

Sanyi megragadta Dia csuklóját, és leszorította. Vizsgálódó tekintete találkozott a lány szemeiben megcsillanó aggodalommal.
- Mi a bajod? Attól féltél, megint elájulok, vagy mi?
Dia lassan visszaült.
- Hát... igen. Sosem lehet tudni, miből lesz a cserebogár, nem igaz?
Sanyi halkan, rekedten felnevetett.
- Azért ennyire nem érzem rosszul magam.
Dia lehajtotta a fejét, és némán gratulált magának. Jól leégtél – gondolta bosszúsan.
Sanyinak hirtelen eszébe jutott valami.
- Hova tették a könyvemet?
Dia felkapta a fejét.
- Milyen könyvedet?
- Amit magammal vittem az éjszaka. Meg a pálcám is nálam volt! Azzal nyitottam ki a szobámat!
- Majd megkérdezed Calistartól.
- Ugye nem fognak még egyszer megtámadni?
Sanyi kérdésére először hosszú csend a válasz. Dia a lepedőt bámulta.
- Nem tudhatjuk, Sanyi.

A fiú nyugtalanul felült.
- Akkor hatlakatos őrizet alatt őrzöm magam – morogta, mire Dia elnevette magát.
- És riasztót ragasztok a szobám mind a négy sarkába. Én nem fogom alulról szagolni az ibolyát, nem adom a tappancsaimat senkinek! – fogadkozott Sanyi. Dia legszívesebben a nyakába borult volna.
A fiú hirtelen felé fordult.
- Várjunk csak! Azt nem tudhatjuk, hogy pályáznak-e a te tappancsaidra is, igaz?
Dia fáradtan mosolygott. Nem volt hangulata megijedni.
- Akkor én is vigyázok a tappancsaimra.
Most már Sanyi se bírta elfojtani mosolyát.
- Ezennel megalapítom a Legyőzhetetlen Tappancsok Egyesületét!
Mindketten nevettek.
- Jobban vagy? – kérdezte Dia.
- Csodásan – csettintett Sanyi. – Hétfőn már megyek suliba.
- Vagyis órákra.
- Igen, ez a pontos kifejezés. – bólogatott Sanyi.
Dia elmosolyodott. Sanyi viszonozta a mosolyt, aztán lehajtotta a fejét, de az a csibészes mosoly nem tűnt el az arcáról.
Ez a mosoly volt az, ami láttán Diát különös öröm öntötte el. Egyre jobban érezte, hogy Sanyi az a fiú, akire neki szüksége van, és aki mindig mellette marad – akár így, akár úgy, de marad.

Egy nap telt el. Sanyi ebédnél jóízűen falatozott.
- Milánói! A kedvencem!
Dia a fejét csóválta.
- Mindenre ezt mondod.
- Mert mindenevő vagyok!
- Sanyi!
Sanyi megfordult. Jani és Józsi álltak előtte.
- Hogy vagy, Sanyi?
- Hála istennek, hogy magadnál vagy!
Sanyi felvonta a szemöldökét.
- Miért ne lennék magamnál? – kérdezte.
- Sokáig voltál kómában – felelte Jani.
- Nem voltam kómában! – fortyant fel Sanyi.
- Milyen érzés volt?
- Tudod, hogy ki...
Dia megköszörülte a torkát.
- Fiúk! Szerintem ezt későbbre is lehet halasztani. Tényleg, Józsi, szeretnék beszélni veled.
Sanyi a tenyerébe temette az arcát. Ő már tudta, mi következik.
Józsi meghökkent.
- Miért?
- A bátyádról lenne szó. – Dia megint a torkát köszörülgette.
- Készülj föl a halálra – kuncogott Sanyi.
- A bátyámról? – Józsi a homlokát ráncolta. Aztán eszébe jutott, és elvigyorodott. – Ja...
Dia hátralökte a székét, és felállt.
- Itt van a bátyád?
- Öö... nem tom.
- Nem baj, majd megkeressük.
Ekkor azonban Sanyi megfogta Dia karját, és visszahúzta maga mellé.
- Hagyd a fenébe – morogta.
- Miért hagynám? – nézett rá a lány.
- Mert vannak ennél fontosabb dolgok is. Kit érdekel, ki szerelmes kibe?!

Alighogy ezt kimondta, megrekedt benne a levegő. Dia úgy nézett rá, mint aki élve fel akarja falni.
Sanyi szerencsétlen tekintettel meredt maga elé. Teljesen elfeledkezett róla, hogy Dia is szerelmes. Méghozzá nem is akárkibe...
- Öhm... asszem, befejezem a... a Varázstan leckém – motyogta, és felállt. – Vacsoránál... majd... szóval, majd jövök. – egykedvűséget színlelve visszavitte a tálcáját, elköszönt, és felrohant a szobájába.
Mikor azonban odaért a tornyokhoz, megállt. Lehajolt oda, ahol leütötték őt. Semmi lábnyom, minden ugyanúgy van, ahogy eddig.
Fejét ingatva csukta be a szobája ajtaját maga mögött. Ennek az egésznek semmi értelme. Azon kívül, hogy meg akarták ölni, más nyom nincs. A kardja eltűnése jelentéktelen ügynek minősül.
Várni kell, hogy lépjen valamit a tettes – gondolta. Odalépett az ablakhoz, széthúzta a függönyt.
Elkeseredve meredt a távolba. Semmi nyom. Semmi nyomozás, semmi bizonyíték. Ezt bizony jól kitervelték!
De ki lehetett az az alak?
Felidézte a csillogó tárgyat, ami roppant kemény volt, és felidézte az idegent is, már amennyire emlékezett rá.
Vajon a kardját is ő lopta el?

Ebben a pillanatban rájött valamire. A kard! Miért nem jutott ez eszébe előbb?! A kard csillog, és kemény is, ha fejbevágják vele az embert!
Rohant át a folyosókon, mint a szélvész. Meg sem állt egészen a tanárok tornyáig. Megkereste Calistar szobáját, aztán bekopogott.
Semmi válasz.
Sanyi úgy gondolta, Calistar is ebédel. Futott hát le a földszintre, amikor belerohant a mesterbe.
- Lawren! – szólt meglepetten a tanár. – Épp téged kerestelek, de Kindes azt mondta, felmentél tanulni. Elkészült a kardod.
Sanyi megragadta a férfi karját.
- Mester! Rájöttem valamire!
- Nocsak! – vonta fel a szemöldökét Calistar. - Gyere fel velem, és mesélj!
Calistar szobája a foglalkozásához hűen volt feldíszítve. A falakon kardok lógtak, fényes pajzs lógott le egy szögről. A függönyök be voltak húzva, így az egész helyiségre sötétség borult.
Calistar kihúzta az íróasztalnál álló széket, és hellyel kínálta a fiút. Ő maga állva maradt, és karba font kézzel hallgatta tanítványát.
- Most már jobban vagyok – kezdett bele Sanyi. – Ugye emlékszik, tanár úr, hogy ellopták a kardomat?
- Persze, hogy emlékszem, Lawren.
- A tárgy, amivel leütöttek, a tanár úr szerint vasból vagy fából készült, igaz?
- Igen, de ennek mi köze a lopáshoz?
- A kardom – mondta Sanyi. – A kardommal ütöttek le.
A mester összevonta a szemöldökét.
- Honnan veszed ezt?
- A kard csillog, és kemény. Mi másra kellene a kard, ha nem arra, hogy harcoljanak vele? Dia arra gyanakszik, hogy meg akartak ölni.
A férfi elgondolkozva simogatta a szakállát.
- Hm. Ez igen érdekes. És kicsit ijesztő feltételezés. De – emelte fel az ujját -, természetesen ez is lehetséges.
- És a tettes azt is tudta, hogy nem varázspálcát használok, hanem kardot.
- Ühüm... mondd, Lawren, hogy nézett ki a merénylő?
- Nem tudtam megfigyelni – vallotta be Sanyi. – Próbáltam, de elájultam, mire bármit is tehettem volna. Sötét volt, és még a ruhájára se emlékszem.
Calistar felsóhajtott. Lehajolt egy szekrény elé. Mikor újra felegyenesedett, egy fényesen csillogó kardot tartott a kezében.
- Tessék. Hordd mindig magadnál, nehogy úgy járj, mint az előzővel.
Sanyi átvette a fegyvert. Ugyanolyan volt, mint az első, nem látott rajta semmi érdekeset.
- Köszönöm.
- Most dolgom van – közölte végül a tanár, miközben Sanyi felállt. – De ha bármi történik, azonnal szólj vagy te, vagy Kindes, rendben?
- Igen... és még egyszer köszönöm, mester.
- Nincs mit – biccentett a mester. Sanyi kiment. Calistar sokáig nézett arra, amerre utoljára látta, és arra gondolt, mikor következik be az, amitől mind a legjobban rettegnek: Lawren Sándor halála...

Sanyi lesétált az étkezőhöz, hogy találkozzon Diával.
- Na mi az? Mégis visszajöttél? – kérdezte a lány csodálkozva.
- Igen – felelte fojtott hangon Sanyi. – Mondani akarok valamit.
Dia felsóhajtott.
- Hát mondd.
- De nem így... négyszemközt.
A lány bólintott. Követte Sanyit az udvarra. Megálltak egy fa árnyékában.
- Nos?
- Beszéltem Calistarral. Kaptam új kardot. Rájöttem, hogy a saját kardommal ütöttek le.
Dia összevonta a szemöldökét.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne. Talán kigúnyolásként.
A lány elgondolkozott.
- Igen, ezt el tudom képzelni. De szerintem várj.
- Oké, csak mondtam.
- És most akkor mi lesz?
- Mi ez nagy sugdolózni? – csendült fel egy ismerős hang.
Dia és Sanyi megfordultak. A srác mogorván méregette Edran-t.
- Semmi köze hozzá – felelte gorombán.
- Oh! – Edran láthatóan meglepődött. – Mi baj, fiú?
- Nem hinném, hogy magyarázattal tartozom magának – jelentette ki Sanyi, és elfordult.
- Hallottam a balesetedről – folytatta a mardigói.
- Az nem baleset volt, hanem gyilkossági merénylet! – fortyant fel Sanyi dühösen, és megperdült.
- Gyilkosság? Kísérlet? – Edran zavartan pislogott. Aztán elmosolyodott. – Óóh, hát persze. Biztos nagyon beverni a fej, igaz?
- Hagyjon már békén! – fakadt ki Sanyi, de Dia figyelmét nem kerülte el arca vörössége.
- Én lenni te tanár! Nem beszélni így velem!
- Miért ne? Maga... maga... – végül nem derült ki, mit akart a fiú mondani, mert Dia elnézést kért Edran-tól, és elvonszolta barátját a tanár közeléből.

Sanyi kinyitotta a szobája ajtaját. Elégedett volt. Calistar visszadta a könyvét és a pálcáját is. Mindene megvolt. És valahogy félni se félt annyira. Megágyazott magának, behúzta a függönyt, és felkattintotta a villanyt.
Lezuttyant a székére, kivett a fiókjából egy zacskó cukrot, egy szemet a szájába dugott, és elgondolkozva szopogatni kezdte. Az órarendje szerint hétfőn különleges képességtan lesz az első órájuk.
Elfintorodott. Kezdte megutálni ezt a tantárgyat.
Ismét nekiállt Varázstant tanulni.
Sokkal jobban ment neki, mint legutóbb – hamarosan kívűlről fújta a leckét.
Mielőtt az ágyába bújt volna, gondosan elrejtette a kardját az ágya fölötti polcon, a pálcáját bedugta a fiókjába, és fejére húzta a takarót. Így aludt el.

Másnap reggelinél előre átöltözött különleges képességtan órára, hogy ne kelljen később ezzel vesződnie. Előbb ért le, mint barátja. Gyorsan bekapott egy szelet lekváros kenyeret, lehajtott egy pohár tejet mellé, aztán fel is kelt a helyéről, éppen akkor, mikor Dia belépett az ebédlőbe.
- Jó reggelt, Dia! – köszöntötte a fiú vidáman.
- Reméltem, hogy itt talállak – ragadta Dia karon a fiút. – Azonnal beszélnünk kell!
- De... hé, várj! – Sanyi zavartan hagyta, hogy a lány kivonszolja az étkezőből, és nekilökje egy oszlopnak.
- Mi bajod van? Miért estél úgy nekem? – Sanyi a fájós karját dörzsölgette, de Dia nem méltatta válaszra. Ehelyett rögtön belekezdett:
- Történt valami éjjel!
A fiú egyből éberré vált.
- Mi? Mi történt?! Mondd, gyorsan!
- Valaki becsepmészett az éj folyamán egy levelet a szobámba! – zihálta Dia, gyorsan előszedett egy gyűrött papírt, és Sanyi kezébe adta.
- Tessék, ez az.
A levelet szálkás, dőlt írással írták. Sanyi hunyorogva próbálta kivenni, mi is lehet odaírva.

Meg fogtok halni! Már rég vártam erre a percre, Kindes!

Sanyi rámeredt a cetlire, és szöget ütött a fejébe az utolsó mondat: Már rég vártam erre a percre...
- Rég várt erre a percre? – felemelte a fejét, hogy Diára nézhessen.
- Te érted? – kérdezte a lány.
Sanyi beharapta az ajkát. Újra elolvasta a levelet. Régóta várt... valamit ők tettek, és...
- D-Dia! – alig kapott levegőt.
- Mi az?
- D-Dia... te... te... tudod, ki írta ezt? – Sanyi megrázta előtte a levelet. – Tudod, ki írta?!
- Nem, miért? – Barátját megijesztette a rémülete.
- Vagy Davius, vagy pedig Jaden!
- Mi?!
- Hát ők akarnak rajtunk bosszút állni! Nem emlékszel, mit mondott Davius tavaly? „Ezt még meg fogjátok keserülni”. Csak ők lehetnek!
Dia pislogott.
- Jézusom, miért nem jutott ez előbb eszembe?! Hát ki más akart volna téged eltenni láb alól?
- Hát ez az! Vagyis a múltkoriak a mi embereink! – Sanyi öklével a tenyerébe csapott.
Pár pillanatig mindketten hallgattak. Gondolatban végigzongoráztak minden lehetőséget, amivel a két férfi kellően kielégítheti bosszúját, aztán arra jutottak, hogy alighanem valami szörnyűséget terveznek.
- És most? – szólalt meg végül Dia.
- Szólunk Calistarnak. Mindenképpen tudniuk kell, kik a bűnösök.
- És ha máshol találnánk valami hírt?
- Nem hinném, hogy erről bárki is tudna.
- Ez igaz. Akkor menjünk Calistarhoz! – indítványozta Dia, de ekkor megtorpant, és barátját az étkező felé irányította.
Éppen Calistar jött ki az étkezőből. Sanyi odafutott hozzá.
- Mester!
- Nocsak, Lawren. Mi baj?
- Mester, rájöttünk, kik a tettesek!
- Kik? – Calistar felvonta a szemöldökét. Végigsimított a bajuszán. – Tehát többen vannak?
- Igen! Ketten! Azok, akik tavaly... – kezdett bele Sanyi, de ebben a pillanatban Eugila tanárnő lépett oda hozzájuk.
- Calistar mester, velem jönnél? Lenne egy kis gondom. – most vette észre a tétlenül ácsorgó Sanyit. Sanyi vállára tette a kezét.
- Hogy vagy, Sándor? – kérdezte barátságosan.
- Köszönöm, jól – bólintott a fiú, bár bosszús volt a tanárnőre, amiért félbeszakította mondandóját.
Aztán a két tanár faképnél hagyta őket, és beleolvadtak a folyosó sötétjébe.
- Hát ez nem lehet igaz! – bosszankodott Sanyi. – Mindig közbejön valami!
Dia az órájára nézett.
- Mindjárt becsöngetnek. Szerintem menjünk, öltözzünk át.
- Én már felkelésnél átöltöztem – morogta Sanyi. – Az meg a te bajod, hogy még mindig farmerban és plóban császkálsz.

A lány eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Szótlanul sarkon fordult, és felment a lányok tornyába. Sanyi is a szobája felé vette az irányt, de aztán meggondolta magát. Inkább nekitámasztotta a hátát a falnak, és karba fonta a kezét.
Még mindig dühös volt Eugila tanárnőre. Úgy érezte, mintha szándékosan fojtotta volna belé a szót.
- Lawren?
Sanyi felocsúdott töprengéséből. Baebar professzor állt előtte. Most egy egyszerű fehér köpenyt terített a vállára, amitől úgy nézett ki, mintha maga Merlin lépett volna ki egy mesekönyv lapjai közül.
- Minden rendben? – kérdezte a varázsló.
- Persze – bólintott a fiú. – Csak elgondolkoztam.
Baebar fürkészőn nézte Sanyit.
- Sápadtnak tűnsz. Bár ez nem is csoda, azok után, ami veled történt.
Sanyi nem szólt semmit. Kitartóan bámulta Baebar szürke mellényét, melyre egy díszes címert hímeztek.
Baebar professzor végül elment. Éppen akkor érkezett meg Dia is.
- Menjünk! – szólt.
Sanyi nem moccant. Dia elhúzta a kezét a szeme előtt.
- Hahó! Sanyi!
- Öh... hm?
- Megyünk?
- Ja, igen. Csak elbambultam.
- És?
- Mit és?
- Töprengtél is, vagy csak bámultál, mint borjú az új kapura?
Sanyi megvonta a vállát.
- Is is.
Ahogy mentek a folyosókon, Sanyit baljós érzés kerítette hatalmába. Futkosott a hideg a hátán, és lelki szemei előtt ismét felbukkant a kardos alak. Magas... és gyors... a csuda vinné el, ha lett volna ideje jobban megfigyelni a támadót!
Miközben beállt a többiek közé Diával, bosszúszomjas tekintettel meredt kifelé az ablakon, és elhatározta, hogy aznap este nyomozni fog.

Folyt. köv.