A vég kezdete

A vég kezdete - mint a legtöbb fontos dolog az életben - a szenvedély pillanatában hirtelen érkezett. Lehetnek persze olyanok, akik szerint ez a vég már korábban elkezdődött, akkor amikor úgy döntöttem, hogy jó ötlet interjút készíteni egy feltételezett kannibállal a mindentől távoli otthonában. Ezekkel az emberekkel vitáznék. Egyrészt semmi sem bizonyosodott be, másrészt elég ártalmatlannak tűnt. Ezenkívül eltökélt újságíró vagyok, aki képes magára vigyázni még nehéz helyzetekben is. Akkor még semmi sem dőlt el.

A sztori önmagában felkeltette az érdeklődést. Egy ártalmatlan egyetemi professzort láttak utoljára a teljesen egészséges, csinos szőke egyetemista lánnyal, aki hat hónappal ezelőtt a jelek szerint önként feladta közepes egyetemi karrierjét, visszahúzódó életformáját és örökre eltűnt. Semmi nyoma nem maradt. A barátainak tett néhány rejtélyes megjegyzése miatt a közvélemény arra gyanakodott, hogy egy kannibál markaiba került. Vagy inkább vetette magát. A nyomok és maradványok teljes hiánya egyrészt táplálta a pletykát, másrészt lehetetlenné tette az esetleges bűncselekmény bizonyítását.

Ekkor jöttem én a képbe, hogy a sztori lassan kialvó lángját felszítva megírjam az eseményeket a felmentett, ám a médiafelhajtásnak köszönhetően mégis elbocsátott és barátait elvesztő gyanúsított szemszögéből. Ez volt a munkám és úgy éreztem, hogy szívességet teszek neki azzal, hogy a mocskos történetben megszólalási lehetőséget biztosítok neki. Arra nem számítottam, hogy a vacsorája leszek.

Amikor megérkeztem, elegánsan felöltözve várt és ezzel a farmer-alapú ruházatomat azonnal nem megfelelővé tette. Bevezetett az ebédlőjébe, hellyel kínált és hagyta, hogy kipakoljam a diktafonomat és a jegyzettömbömet a két főre megterített asztalra. Az ételek egyszerűen kifogástalanok voltak.

Próbáltam kérdéseket feltenni, de a figyelmem folyton elterelődött a bor, a tenger gyümölcsei és a cézár-saláta minősége miatt. Ezek az előételek pazarok és ártatlanok voltak, de a fő fogástól bent akadt bennem a szó. Vékony szelet, panírban sütött hús apró répákkal, krumplipürével és könnyű szósszal felszolgálva. Nem tudtam megmondani, hogy milyen húst ettem. Arra hajlottam, hogy borjú. Az első falat elolvadt a számban és mennyei íze minden érzékemet uralta. A második falat újra kiváltotta az első kellemes élményét. A harmadiknál sejteni kezdtem a szörnyű igazságot. Rákérdeztem, de a válasz kitérő volt. Azt mondta, hogy ez a titkos készletének utolsó darabja és megkérdezte, hogy ízlik-e. Nehéz lett volna letagadni, hogy roppantul élvezem és hasonlóan nehéz lett volna letagadni, hogy majdnem biztosan az eltűnt szőke utolsó két darabjának egyikét eszem.

Nem tettem fel több kérdést, hanem csak élveztem a desszertként felszolgált tiramisut és elmerültem a gondolataimban. Természetesen átértékeltem a férfi ártatlanságáról alkotott képemet. Egyben csodáltam, hogy milyen könnyen kannibalizmusra csábított. De a legzavaróbb annak felismerése volt, hogy bármennyire is együttérzek a rég eltűnt diáklánnyal, az érzést elnyomja a tökéletesen elkészített húsának élvezete.

Még ekkor sem dőlt el semmi. Sikoltozva rohanhattam volna a legközelebbi rendőrörsre. Kétlem, hogy az utamba állt volna. Én viszont pont az ellenkező irányba mentem. A vacsora és a megrontásom után már nevetségesen egyszerű volt az ágyába csábítania. Mindent összevetve nem nézett ki rosszul és nyilvánvalóan vonzódott hozzám. Azt sem tagadhatom, hogy a szokatlan étkezés furcsa módon izgatóan hatott rám. Úgyhogy…megtörtént. Laura Richards, az utcákon edződött, határozott, rutinos riporter meztelenül feküdt egy majdnem biztosan tévesen felmentett kannibál ágyában.

És még sohasem érezte magát ennyire felizgulva. Amikor az előjáték során a fogai a vállamba mélyedtek, a bizonytalanságot felváltotta a teljes bizonyosság. Nem sokkal később a hátán feküdt én pedig lovaglóülésben voltam rajta. Amikor hímtagjával felnyársalt szinte úgy éreztem, hogy annak vége a torkomig ér. Erőfeszítés nélkül hódított meg és teljesen kitöltött. Egész testemben remegtem. A melleim a szája vészes közelségében táncoltak. Kihasználta a lehetőséget és először szopogatta a mellemet, majd gyengéden harapdálta…azután erősen harapdálta. Váltogatta a fokozatokat, mintha nem akart volna dönteni. Azután eljött a pillanat. A bal mellbimbóm a fogak közt volt, amik biztosan segítettek egy csinos diáklány eltüntetésében. Én pedig mit csináltam? Hátrahúzódtam volna a félelemtől? Furcsa módon, nem. Ehelyett pénisze erőteljes lökései közt halkan, de érthetően azt suttogtam:

-Harapj….erősebben…harapj…egyél meg!

Ez volt a vég kezdete. A dologra nincs értelmes magyarázat. Mi szállhatott meg, hogy ilyet kérjek? Mi történt velem abban a pillanatban? Valami kábítószer lehetett a borban? Kétlem…de valami elpattant bennem az biztos. Életem legvadabb orgazmusát éltem át. Később, amikor hátamon feküdtem és az eksztázis múlni kezdett, megfogta az államat és kényszerített, hogy a hipnotikus szemeibe nézzek.

-Laura kedvesem..holnap ilyenkor nekem fogod magad adni. Én pedig imádni fogom a testedet.

Azután elfordult és álomba merült, én pedig ébren maradva feküdtem az ágyban azon töprengve, hogy megbántam-e az este bármelyik pillanatát. Reggel újra szeretkeztünk, majd részletesen elmondta, hogy hogyan készítsem elő magam. Alapos, bár unalmas feladatsor volt. A nap végére tisztább voltam, mint valaha.

Este az asztalnál ülve várt rám. Abban a vékony fehér köntösben léptem be a konyhába, amit ő adott nekem. Amikor az asztal felé közeledtem jelezte, hogy dobjam le magamról. A köntös a földre lebbent és felfedte pompás karcsúságomat. Azt hiszem, nyugodtam mondhatom, hogy lenyűgözően néztem ki. Arccal lefelé vendéglátóm elé feküdtem az asztalon. Az érzés leírhatatlan volt. Tudtam, hogy az életem véget ér, de nem tudtam, hogy meddig fog tartani. Lehet, hogy napok, órák, percek vagy csak másodpercek vannak hátra. Egy kés a hátamon át a szívembe azonnal végezne velem, de lehet, hogy pár napig még meg akar tartani. A döntés az ő kezében volt.

Éreztem, ahogy a villája átdöfte a bőrt a vállamnál. Megijedtem, de a fájdalom nem volt kezelhetetlen. Azután egy kés is belém merült és hamarosan láthattam, ahogy egy kis kocka alakú nyers húsdarabot emel a szájához. Láttam, ahogy rágni kezd és ekkor értettem meg teljesen, hogy mivé váltam. A szusija lettem. Újabb és újabb falatokat emelt a szájához. A fájdalom nőtt, de becsuktam a szemem és uralkodtam magamon. Eleve elég magas volt a fájdalomtűrési küszöböm és ott volt a fejemben a bátorító gondolat, hogy amikor végem lesz, elmúlik a fájdalom. A falatozás egy darabig tovább folyt. Beszélt hozzám, de nem igazán tudtam figyelni arra, hogy mit mond. De hátralevő életem láthatóan nem másodpercekig vagy percekig fog tartani. Amikor végzett, még életben voltam. A sérülés a lapockámtól a vállamon át a karomig tartott. Megkért, hogy üljek fel. Ekkor fedeztem fel, hogy az egyik kezem ujjai nem működnek rendesen. Segítőkészen bekötözte a sebet a vállamon.

Ő most alszik. Holnapig láthatóan megmaradok. Az újságíró bennem arra kényszerít, hogy megírjam a történetet. Nehéz egy kézzel kezelni a laptopomat, de nem lehetetlen. Igazából még azt sem tudom, hogy megbántam-e. Nem hiszem, hogy valaki is olvasni fogja amit írok, de ha mégis, akkor biztosan

állíthatom, hogy a feltételezett kannibálunk tényleg bűnös a lány elfogyasztásában. És az én elfogyasztásomban is. Nem tudom, hogy meddig maradok életben a villája alatt, így azt sem tudom, hogy tovább írom-e ezt a cikket. Csak abban vagyok biztos, hogy meg fognak enni és ennek elképzelése valami melegséget okoz bennem.
A vég elkezdődött, de a vége még hátra van.