Nagyon remélem, hogy a végzetem a tóparton vár. Én igyekszem felé, sőt futok. Egy darabig. Aztán lassítok. Nincs kedvem csapdába szaladni. A helyzet elég kritikus, és amíg odavoltam, csak rosszabb lett. A vízhez közeledve lelassulok. Puha léptekkel, hangtalanul kerülgetem a növényeket, minden neszre figyelek, minden villanást, mozgást különös körültekintéssel igyekszem felfogni. Mintha csak vadásznék, csak épp akár én is lehetek a préda.
Még majdnem egy hónapot töltöttem a városban. Az időmet a könyvtár és Kaldus töltötték ki. A kedves bácsimmal még egy tucatszor találkoztam. A legfurcsább, hogy volt két alkalom is, amikor nem is szeretkeztünk. Ennek ellenére az utolsó napokban már én kerültem. És nem a szex hiánya miatt. Úgy éreztem, szinte belém szeretett. Az hagyján, hogy adott nekem egy gyönyörű medált, amit ő készített. De igazából közösen csináltuk. Tanított a műhelyben, mintha a lánya lennék. Aztán este már nem voltam a gyermeke, hiszen egy apa nem folytathat már-már állatian vad lepedőakrobatikát az utódjával.
Jaj, nem kéne visszagondolom azokra az estékre, mert alapvetően csodálatos emlékek, amik elvonják a figyelmem. Különben is, eladtam a medált. Pontosabban fegyverekre cseréltem. Ez annak fényében, amilyen helyzetre hazaértem, bölcs döntésnek tűnhet.
– Összecsapás volt – mondták, amikor a szemmel láthatóan letaglózott faluban kérdezősködtem. – Négyen meghaltak. A farkasok voltak. Kettőt közülük mi is megöltünk.
Sebesültekkel is találkoztam. Nyilvánvalóan nem úgy sérültek meg, mint én. Ők valóban harcoltak. Harapott, karmolt sebek voltak a kötések alatt.
Nem mondom, hogy váratlanul ért. Közvetlen rokonom ugyan nem sérült meg, de az egész falu egy közösség, mindenkit ismerek. Még az „ifjú párt” is sajnáltam. A lányt, aki elhappolta a kinézett pasim. A családdá válásuk elmaradást, az élet kioltását. Őket váratlanul érte a támadás, a többiek már a válaszcsapás során sérültek meg vagy hunytak el. Akárhogy is, ez így nem mehet tovább. A városban sokat tanultam és át is alakultam. Itt az ideje, hogy megoldjam a helyzetet. Egyedül, mert erre senki más nem képes rajtam kívül. A falu retteg, tovább akar állni. Már el is indultak volna, de a sebesültekkel nem akarnak mozogni. Ám most félő, hogy a következő csata nem az erdő mélyén, hanem a házaink, sátraink közt fog zajlani. Ezt nem hagyhatom.
A tónál minden csendes. A növények közt világos és sötét foltok. Sárgásbarna tisztás van a meder szélén a homokban, ahová besüt a nap. Csak a rovarok zümmögnek. Néhány madár ereszt meg egy-egy rövid trillát. Egy hal rabol a víz közepén. A halált hozó csobbanással körkörös hullámokban enyészik el a megevett préda élete is. Egyetlen gyors mozdulat a vég. Akár az enyém is az lehet, ha nem vigyázok...
Körbejárom a korábbi találkozásaink helyszínét. Vagy egy órát bóklászom a tó körül. Se Wolfie, se más farkas nincs itt. Egy darabig még reménykedem, hogy feltűnik. Elvégre amikor másodjára jöttem, akkor is előkerült. De most egyrészt sokkal több idő telt el, másrészt gyakorlatilag kitört a tünde-farkas háború. Csalfa, hiú ábránd, hogy a közelben van.
Nyomkeresésbe kezdek. Csendben, maximálisan figyelve a környezetemre. Nem lephetnek meg. Elvégre könnyen lehet, hogy farkasokba botlok, csak épp a két „jó” ismerősöm nem lesz köztük. Akkor pedig sokkal nehezebb dolgom lenne. A tó körül egyetlen olyan nyomot találok, ami a farkasokhoz köthető. Egykori levélruhám oszladozó darabjait. Előtörnek az intenzív emlékek, de nem hagyom, hogy elvonják a figyelmem. Minden más nyom eltűnt. Közben többször esett az eső, mióta itt valaki is járt.
Egyre nagyobb körökben bóklászom a közelben, mígnem már igencsak messze a tótól találok egy olyan vadcsapát, amin ritka és nehezen kivehető, de egyértelmű farkasnyomok vannak. Valószínűleg egy állatot követtek, ha jól látom, szarvast. Bár a csapán vaddisznónyom is van. A farkasok viszont csak egy irányban futottak itt, vagyis nem bejáratott útvonaluk. Követem egy darabig, aztán valami elvonja a figyelmem. Épp a szemem sarkából veszem észre az oda nem illő színt, néhány tucat lépésre a csapától. Egy ruhafoszlány, méghozzá selyem Egyértelműen tünde munka. Egy tenyérnyi darab. Ilyesmit valaki önszántából nem hagy el. Nyilvánvalóan akár rossz jelnek is tekinthetném, de ez most lehetőség. Újabb nyomokat keresek, de nem sokat találok. Itt nincs csapás, de elég ügyes erdei tünde lévén azért tudom követni. Egyértelmű lábnyomokat találok, de nem egyenes vonalban mentek. Ezért aztán többször eltévesztem az irányt. Kezd kevesebb lenni a fény, a fák közé sárgásvörös fénypászmák hullanak be, igencsak ferdén. Vége felé jár a nap. Tudomásul veszem, de nem törődök vele. Talán ez a régi nyom az egyetlen, ami a farkasokhoz vezet. Jobbat nem tudok, hát követem.
Egy kisebb tisztáson egy nagyobbacska tábortűz nyomaira bukkanok. Mi, tündék nem szoktunk ilyen nyílt, körülzárás nélküli lángteret hagyni, tehát hacsak nem olyan lények voltak, akik errefelé ritkák, és szintén ismerik a tüzet, akkor vérfarkasok voltak. A tűz körül a nyomok sűrűek, de egyértelműen jó néhány napja elhagyhatták ezt a teret. A hamu már teljesen hideg. Egy bottal megpiszkálva az is azonnal szembetűnik, hogy már hidegen eső érte, pedig az jó pár napja volt utoljára. Kicsit el is szomorodom ezen, aztán minden elővigyázatosságomat sutba dobva sikoltok egyet. A kezemből kiesik a bot, ahogy a kupac alól kifordítok egy hamuval telt koponyát.
Hanyatt-homlok kezdek futni, rengeteg irányváltással, két patakban hosszan gázolva. Csak remélem, hogy a hangom nem keltette fel senki figyelmét, aki ugyanígy unottan a lángok közé vetné az ehetetlen fejem. Közben rám esteledik. Ám nem ettől zakatol a szívem. Eddig azok a dolgok, hogy a vérfarkasok megeszik a tündéket, puszta mendemondák vagy könyvek lapjain leírt mondatok voltak csupán, illetve üresként megmaradt fenyegetőzések a hona szájából, aki inkább a kedvét töltötte velem és Wolfie-val. Ez most nem számít. Iszonyú messze vagyok akárhonnan is, egyedül az erdőben, és bár vágyam megtalálni a farkasokat, valahogy mégsem az, hogy ők találjanak rám a sötétben. Felmászom egy jókora bükkfára, keresek egy a lehetőségekhez képest kényelmes ágat, és a fáradtságtól remegve alszom el, nagy nehezen, de legalább minden zajra felriadva, a holdtalan, fátyolfelhősen csillagszegény ég alatt.
Épp csak pirkad, amikor elgémberedetten és nagyjából az estinél is fáradtabban felébredek. Talán valami ösztön hatására. Vagy az a sokadik érzék, hogy a tündét figyelik. Körbepillantok, de csak a lombokat látom, és valóban figyel egy madár. Csippan egyet, körbeforgatja a fejét. Felméri, veszélyt jelentek-e. Saját kérdésére nemleges válasszal felel, de azért odébb ugrál, elreppen. Arra elég, hogy felébredjek és kinézzek az ág alatt a lombok közül. Bele egy vérfarkas szemébe...
Csak mered rám, aztán csatlakozik mellé egy másik. Az ágak közt, a földről figyelnek. Meg akartam találni a farkasokat, hát végül ők leltek rám. Remek. A gond csak az, hogy egyiküket se ismerem. De ennyi szerencsém amúgy se lehet, elvégre ki tudja, mekkora a falka, hány vadászcsapat, mennyi farkas. Nem lehet mindegyik Wolfie. Az égető problémám az, hogy nem vagyok biztonságban. Két okból. Egyrészt, a vérfarkasok tudnak fára mászni. Nem szeretnek, de tudnak. Végső esetben megteszik. Esetlenül, de elérik a céljukat. Mivel a fáról egy út vezet, a lefelé, akár meg is várhatják, amíg lekászálódom, ha ráérnek. Ha meg nem, előveszik a másodlagos tervet és elkezdenek kövekkel dobálni, amíg le nem szédülök egy erősebb találattól. A városban egy könyvben olvastam, hogy meglepően jól céloznak. Az egyiknek már egy nagyobbacska kő van is a mancsában, épp felméri a távolságot.
Akárhogy is, halálos csapdában vagyok, és csak akkor menekülhetek, ha hallgatok az olvasmányélményeimre, saját tapasztalatomra és a vágyaimra, amelyek ide juttattak. A kocka el van vetve, mielőtt az a kicakkozott fülű nekem veti a követ.
– Nyugi, fiúk, lemegyek magamtól! – kiáltom, amilyen magabiztosan csak tudom. Ettől kellőképpen meghökkennek. Elvégre mi a fenét akar egy szem tündelány, levélruhában, egy hátizsákkal. Egy fáról. Látható fegyver nélkül.
Alaposan felmérem az alattam lévő talajt, a gyökereket, mindent, aztán lendületesen elindulok lefelé. A törzset ölelve épp annyit mutatom nekik a fenekem, amennyit feltétlenül muszáj. Még így is hátrébb lépnek. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, ugyanis öten vannak. Persze egyikük sem Wolfie Vagy akár Hona. Bár, ha jobban belegondolok, utóbbi igazából csak azért nem evett meg legutóbb, mert előbbi „önfeláldozó” módon elterelésként intenzíven hágta, amíg én kereket oldhatok. Én hősöm. Kár, hogy sehol. Nincs visszaút, egy kecses, erőteljes mozdulattal ellököm magam a törzstől, hogy terv szerint pont a fával a hátam mögött érjek földet, lehetőség szerint két, nem kibicsaklott vagy törött lábon. Nem túl tündelányos a földet érés, jókora puffanással érek le. Ha egy pár ujjnyival magasabbról érkezem, most magatehetetlenül fetrengenék a fájdalomtól, így csak a vádlimba nyilall a túlzott erőhatás, de azonnal felpattanok, és szétvetett lábakkal, magam mellett tartott karokkal, teljes magasságomban állok meg előttük. Oké, ez feleannyi, mint a legnagyobb farkasé. Mivel a fatörzs szorosan mögöttem van, pont hátba nem tudnak támadni, de öten éppen olyan közel és éppen olyan távol vonnak háromnegyed kört körém, hogy sehol ne törhessek ki köztük. De ha valami csoda folytán rájuk támadnék egy potenciálisan veszélyes fegyverrel, legyen idejük reagálni. Elfojtom az érzést, amely majdnem megremegteti a térdem. Mégis mire számítottam ezzel a tervvel? Hamuval telt szemgödörrel végzem egy órán belül. Tán meg is érdemlem. Hónapokkal ezelőtt Wolfie gyomrába kellett volna költöznöm. Valószínűleg sokan élnének azóta is, ha én meghalok. De ez most nem az önsajnálat ideje. Ha egy fikarcnyi esélyem van a kialakult helyzet rendezésére, ahhoz tartanom kell magam a tervhez, alkalmazva a könyvtárban tanultakat.
– Veletek vagyok – mondom jól érhetően és elég határozottan. – A honuval beszélnék. Te vagy?
A legnagyobb farkas felé biccentek. Két okból. Egyrészt az erő elsődleges, a vadászcsapatok vezetője honuja vagy ha szuka, akkor honája a legnagyobb példány. Ha pedig mégsem, akkor máris szerzek egy jó pontot annál, akit megszólítottam, és egy kihasználható, felszítható rivalizálást gerjeszthetek az aktuális vezető és a melák közt.
A maradék négy farkas vihog egy rövidet, a hatalmas mordul egyet. Eddig jó. De ezek szerint nem ő a honu. Ami azért nem túl jó hír, mert akkor minimum hatan vannak, ami tovább rontja az esélyeim. Általában egy vadászcsapat 3-5 fő, tehát ez kifejezetten nagy.
A hatalmas farkas viszont elég zavarodott lett a kiállásomtól és a szavaimtól ahhoz, hogy ne egymaga döntsön, és ne kezdjen szétmarcangolni, amihez nyilván azonnal csatlakozna a másik négy.
– Honu! – bődüli el magát, valahová balra, a sűrű erdő felé.
Egy darabig nem történik semmi. A farkasok nem tágítanak, de nem is jönnek közelebb. Várnak. Úgy állnak, hogy bár engem néznek, minden irányban látják a teret, hiszen ha átnéznek rajtam, tíz szemükkel gyakorlatilag csak azt nem látják, ami közvetlenül a fa mögött van. Ám nem is kell. Az erdőből kisétál még két fajtársuk.
– Mi van? – kérdi parancsoló hangon a Honu, aki egy szinte tökéletesen egyforma méretű másik farkassal jön felém. Annyira figyelek az engem fenyegető öt falkatársára, hogy nincs időm megnézni.
– Egy nyeszlett tünde – morogja az óriás. – Veled akar beszélni. Talán érdekel, mielőtt felfaljuk.
– Hrmmm!
A Honu közelebb jön, a vele érkező farkas úgy idomul a körhöz, hogy mindenki alig észrevehetően ellép, így tökéletes lesz a hatszög körülöttem. Amint a vezetőjük belép a körbe, ő van a legközelebb, így kénytelen vagyok csak rá figyelni. A szemébe kell néznem, de elakad a tekintetem a lábai közt. Abból, hogy Honu és nem Hona névvel illették, tudom, hogy hím, de ennek egyre egyértelműbb jele türemkedik elő a bundájából.
– Hallgatom. De utána se esszük meg – nyilatkozza ki a vezető. A pofájára vagy arcára nézek, és egyszerre hűl meg és forr fel bennem a vér.
– Wolfie! – nyögöm, és majdnem a nyakába ugrom, amivel azt hiszem, elrontanék mindent.
Mivel csak magamban hívom így, nem tudja mire vélni, kénytelen vagyok folyatni. Kihúzom magam, amennyire lehet, elterelem a gondolataim vágyaim kandikáló tárgyától és a közeljövőről, amit elém vetít, és igyekszem a begyakorolt programot követni.
– Hírekkel jöttem és beállni közétek.
Egy tündének ezt sokkal cizelláltabban fogalmaztam volna meg, de érteniük kell. Van, aki így sem fogja fel. Az egyik farkas megkockáztatja, hogy benyögi:
– Nincs szükségünk a híreidre. Élelemként a részünk lehetsz.
A többiek felkacagnak, de Wolfie egy mordulással leállítja őket. Azt mondja, amit vezetőként mondania kell. A könyvek alapján a farkasoknak is megvannak a törvényeik. Mivel egyszerűbb lények(nek tartják őket), jobban is ragaszkodnak hozzájuk. Ami jelen esetben kár. Nem tudom, hogy győzte le Wolfie a korábban felette álló Honát, és ő hol van, de nem számít. Előnyt jelent számomra. Az ismeretségünk, a gerjedelme. De nem térhet el a törvényektől. Most nekem kell bizonyítanom.
– Akkor harcolj! – adja ki a parancsot.
Számítok rá, hogy nyeszlett tündének néznek. Ez is a tervem része. Nyilván nem is érek fel velük erőben, így egyértelmű, hogy a rangsorban legalacsonyabb akar feljebb kapaszkodni. Ha legyőz, de valahogy túlélem, én leszek a sor végén, ha nem élem túl, szerez egy jó pontot. Nem a legalacsonyabb farkas mozdul meg. A legkisebbet már kinéztem magamnak, de nagyon sunyi képe van. Leendő ellenfelem fiatal. A farkasos kora még a tanulmányaim alapján is rejtély. Elvileg akár sokáig is élhetnek, akár tovább, mint az emberek, de nem addig, mint a tündék. Viszont megöregedett, végkimerülésben meghalt vérfarkast még senki se írt le. Mindenesetre ez a példány ifjú. A mozgása, a bundája alapján. Talán siheder. Nálam úgy másfélszer magasabb, csupa inas izom. Egy sebhely mintha lenne a bal oldalán, a testén, mert ott nem egyenletes a szőr, egyébként makulátlan. Valószínűleg villámgyors és nem kicsit becsvágyó, mint mindegyik fajtársa, aki feljebb akar törni.
A többiek kicsit hátrébb állnak. Ennyi helyem lesz. A körön kívül azonnal elkapnak, azon belül csak erre az egy ellenfélre kell figyelnem. Sajnos nem tudom megállapítani, hogy kan vagy szuka. Így nem sok értelme van a bájaim mutogatni neki. Különben is, most valóban harcolnom kell. Eddig tiszta sor. Ő megrázza magát, rám vicsorít, mordul egyet. Egyértelműen a honura, vagyis Wolfie-ra vár. Aki biccent. A kisfarkas (valamiért az jut eszembe, hogy fióka, talán az imént előlem elrebbenő madár miatt) mozogni kezd. Nem jön közelebb, tartja a távolságot, azt lesi, hogy ugorjon rám egyetlen mozdulattal. Egyelőre nem reagálok, enyhe terpeszben, lábaim mellé engedett, ökölbe szorított karokkal figyelem a mozdulatait. Nem nézek fókuszáltan rá, így gyorsabban veszem észre a mozgást.
Amíg nézeget, újra átveszem. Nyilvánvalóan nagyobb és erősebb. Emellett éles fogsora van, amit előszeretettel használ. Ha nem elegek a kezén és lábán lévő tűhegyes karmai. Az én fogsorom nyilván nem ellenfél, a körmeimet ugyan ápolom, és bármelyik erőszakoskodó tündefiúnak kikaparnám velük a szemét, vagy egy élvezetes együttlét alatt csíkokat húzok velük a hátába, de nagyjából ennyi. Ezt a „fióka” is tudja, ezért nem sokat teketóriázik, nekem rohan. Én pedig maradok ahol vagyok, csak a két csuklóm csapom össze a kézfejem fölött. A hosszú ujjú levélruhám rosszul reagál a bekövetkező változásra, de eddig rejtette az esélykiegyenlítőim. Kaldus medálja, amit egy rám nagyon furcsán néző fegyverkovács végül igen tisztességesen acéllá „alakított” nekem. Négy-négy ujjszerű penge ugrik előre, amiknek az alapja az alkaromhoz van szíjazva. Kényelmesen de szorosan. A vaskarmok kicsit hosszabbak az ujjaimnál, és csak ott élesek, ahol már túlnyúlnak rajtuk, de ha ökölbe szorítom a kezeim, hosszabbak a farkaskarmoknál. A jelenet a másodperc tört része, de még a körben álló farkasok is önkéntelenül megmozdulnak egy kicsit hátrafelé, Fióka pedig megtöri a lendületét és villámgyorsan kitér, hogy balra tőlem a hátam mögé kerüljön, de persze megfordulok és felé tartott karokkal készülök az újabb akciójára.
– Farkasként harcolok – sziszegem, amire viszont a „gyűrű” elismerően hümmög. Elkapom Wolfie bólintását is. Talán meg is könnyebbült, talán… Nem tudom, nincs időm vele foglalkozni. Az viszont jó hír, hogy nem kiáltanak csalást a többiek. Talán Wolfie reakciója miatt. És különben is, talán ők is tudják, enélkül egyenlőtlen lenne. Ahogy azt is, hogy ők sem nézték meg, mi van nálam.
Az új fejlemények felbőszítik az ifjú titánt, elbődül, és csap kettőt felém, de túl messze van. Mivel nem mozdulok, kénytelen lesz ő támadni. Csak már így, hogy nem annyira egyenlőtlen a küzdelem, legalábbis nekem is van fegyverem, már nem olyan magabiztos, mint amikor még csak egy „nyeszlett tündécskét” kellett volna feltrancsíroznia. Mondjuk, ha több időm van gyakorolni az új fegyveremmel, talán én sem ilyen önbizalom-hiányosan állok itt, de én legalább nem mutatom. Inkább az ellenkezőjét. Fióka ugrik egyet felém, én kitérek. Gyorsnak én is gyors vagyok. Képzett is. Lendületesen utánavágok. Érzem, hogy ellenállásba ütközik az egyik karmom, de épp csak a bundáján végzek egy kis fazonigazítást. Borzasztóan fürgén módosított irányt és húzódott el a veszedelem elől. Rám bődül, de nem ijedek meg. Újabb roham. Az ő karja nyilván hosszabb, de át kell jöjjön a félelmetes acéljaimon. A lábamra céloz, elvéti. Nem kockáztathatja, hogy én meg belé nyomom a tüskéim. Visszakézből a hátam célozza, de gyorsabb vagyok. Újra rám üvölt. Ám mielőtt befejezné, ismét támad. Félreugrálással én sem fogok nyerni…
Minden mozdulata potenciálisan halálos. Ha eltalál, egyszerűen le is pofozhat. Anno két tőr volt nálam, miután kénytelen voltam közelharcba bocsátkozni Wolfie-val. A nyilam ugyanis nem találta el, és túl gyorsan futott felém. A karmaim most sokkal rövidebbek, és Wolfie végül egyszerűen lepofozott. Ám a tőröket fogni kell. Ezek a karomhoz vannak szíjazva.
A harc váratlan fordulattal igen gyorsan véget ér. Fióka megpróbál hosszabb lenni. Villámgyorsan áttörni a védelmem. Olyan távolságból, ahol én nem érem el, lecsapó kígyóként próbál alulról felrúgni. Ám kivételesen elméri. Karmom a lábába mar. Meg is áll benne. Felüvölteni se nagyon marad ideje, visszahúzni mégannyira sem. A fájdalom viszont gyorsabb, így mire a lábfeje és az azokon lévő félelmetes karmok elérnének, már irány változtat, például az én ütésemtől. Felbukik, én pedig követem. Nyilván nem akarja a hátát mutatni, még mindig abban reménykedik, hogy lerúghat vagy leüthet magáról. De a sérült lábára nem tud ránehezedni, így végül hanyatt terülve vicsorít rám, én pedig a torkának nyomom a jobb kezem négy fullánkszerű acélkarmát. Mivel nem döföm át a gégéjét, egy pillanatra úgy érzi, még van esélye. Megpróbál lendületet venni egy ütéshez, de nekem elég egy leheletnyit tovább nyomnom a pengéket. Kiserken a vére, a lendülete megtörik. Vesztett. Kezemben az élete.
– Öld meg, tünde! – üvölti a hatalmas.
– Nem ellenségem – válaszolom. – Farkas nem öl farkast.
Sorsdöntő pillanat, bár jól állok, amennyire lehet. Ha az alattam ziháló „fióka” elfogadja, hogy legyőztem, akkor az alárendeltem lesz, az én szemszögemből hrog. Amíg újra össze nem szedi a bátorságát, hogy kihívjon. Bár nyilván ritkán mennek életre-halálra ezek a csetepaték. Vérre azért szoktak, szóval elkerülném. Ahogy azt is, hogy az egész csapatot egyenként leverjem. Csak az kell, hogy életben hagyjanak. Befogadjanak. Higgyenek nekem. Innen szemlélve nem vagyok túl a nehezén.
– Győztél – sziszegi Fióka. Nem igazán tehet mást, nincs is ínyére, pontosan látom, mert vicsorít. De elismeri. Leugrom róla. Egy darabig nem mozdul. A karom nyújtom, hogy felsegítsem, de nem mozdul. A többiek sem. A karmok hátsó vége egy-egy apró pöcökben végződik, amivel vissza lehet őket húzni a rugó ellenében. Visszakattintom őket a helyükre, a levélruhám rojtosra szakadt ujja alá.
Így már elfogadja a segítséget. Felém nyújtja a mancsát, de nem karmol meg. Érdes bőre van, erősen markol, de nyilván ki kell bírnom. Megpróbálom felhúzni, ő is ránt rajtam. Ezt én mérem el, ő ugyan fiatal és lehetne nagyobb, talán lesz is, de így sem vagyunk egy súlycsoportban. Ahelyett, hogy felhúznám, egyensúlyom vesztem, és majdnem ráborulok. El sem enged, így gyakorlatilag mellé térdelek. Ekkor elröhögi magát az egész falka, élén Fiókával. Ezt nem hagyhatom annyiban. Felugrom, új állást veszek fel, újra a kezem nyújtom. Ismét megragadja, ismét meg akar rántani, de én is őt, felfelé. Nem hagyom, hogy az erő megbillentsen, a lábaim még így is partiban vannak a karjával. A lendület őt mozdítja felfelé, igaz, csúszom kicsit a földön, de nem esek el, ő viszont felül, ha akarja, ha nem. Amint eléri ezt az egyensúlyi pillanatot, tovább ugrom, újabbat rántok rajta. Nem tehet mást, mint maga alá húzza a lábait és feláll, különben összehajtogatom. Sziszegve áll meg velem szemben, a bal lábából megindul a vér a szőrszálain lefelé. Nem is nehezedik rá. Fölém magasodik, de bólint. Ismét legyőztem, még ha ez már-már baráti civódás is volt. Fáj a lába, ez látszik. De mintha meghajolna. Azt azért nyilván nem fog, de megkíméltem az életét, ezt értékeli. Felemeltem a koszból, ezt is. Tesz egy lépést hátra. Erősen biceg, de tud járni. Megkönnyebbülök. Persze lehet, hogy ő is éppúgy tettet, mint én, amikor majdnem kiszakadt a karom és megrogyott a térdem a súlytól az imént. De akkor is fel kellett húznom. Nekem minden izmom fáj, neki csak a lába. De nem fog hátba támadni, így Wolfie felé fordulok.
– Tünde is lehet farkas, farkas is lehet tünde. Mi egy vérből származunk. Azért vagyok itt, hogy bebizonyítsam. Ha sikerül, nem kell többet harcolnunk.
Látom, hogy nem csak Wolfie gondolkodik. A többiek is. Az, hogy higgyenek is nekem, nagyon mesze van.
Végül a Honu, vagyis az én „kedves” Wolfie-m bólint, ezzel el van intézve.
– Akkor nem eszünk tündét – mordul az óriás, kissé csalódottan.
– Nem. Vadászunk – adja ki a parancsot a falkavezér.
Nyilván szörnyű élmény, és nem vágyom rá. Illetve valahol mélyen mégis. Elképesztő ereje van a közösségüknek. Tündeként eszünk húst, persze, hogy eszünk. Erdei tündék vagyunk. A populációra veszélyes, elfajzott agancsú őzeket és szarvasokat, túlszaporodott nyulakat vagy fácánokat ölünk meg. A farkasok viszont nem válogatnak. Egy tíz állatból álló, békésen legelésző szarvascsordát sikerül becserkésznünk, több órányi futás és lapulás, settenkedés és lopakodás után. A szelet, a szagokat, a hangokat figyelve. Hogy aztán morgással, csörtetéssel ugrasszuk őket. Én nem a hajtók közé kerülök. Nekem ölnöm kell. Így alakult. Hogy véletlenül vagy direkt, nem egészen tudom, de nyilván inkább az utóbbi. A legtöbb szarvas kitör a kelepcéből. Az egyik alaposan meg is rúgja a sunyi képűt. Az utolsó felém, és a véletlen mellém kerülő Wolfie felé tart. Kettőnk közt, próbál átslisszolni. Zárjuk a szöget. Mindketten ugrunk. Az állat nyilván a farkastól fél, felém lendül. A gyönyörű bika karnyújtásnyira tőlem próbál átugrani a bokron és rajtam. Csodálatos, életerős példány. Tisztelem. Nem bántanám. Ám most farkas vagyok. Kattan a kicsapódó karmom. Két penge találja el, már a levegőben súlyos vércsíkot húz, rám is fröccsen. Még a lábára érkezik le, de a seb nagyon mély. Tántorog az állat, aztán eldől. Bődül egyet, vergődik. Négy farkas is odaér, Wolfie az egyik.
– Öld meg! – mondák kórusban.
Nem tehetek mást. A pillanatokkal ezelőtt még sértetlen szarvasnak kitüremkedik a bele az egyik sebből. Iszonyúan vérzik. Még panaszosan bőg kettőt, aztán csak a szemeit forgatja. A csoda szép, hatalmas szemeit. Gyönyörű. Egyben sérült és halálraítélt. Ha nem teszem meg, gyenge vagyok és valamelyik farkas nem habozik. A zsákmányt én szereztem.
A mozdulat egyáltalán nem sikerül olyan elegánsra, mint szeretném, de a négy penge négy csíkot vág a szarvas nyakára. Persze elakad, de semmi baj. Nem hunyom le a szemem, végig azt nézem, amit teszek. Nem mutathatok könyörületet az ételem felé.
Óriási szerencsém van, ezek mind olyan farkasok, akik tudnak és akarnak sütni. Nagy tüzet rakunk. Elég trancsír módon kapják szét a tetemet. Ebben kevésbé veszek részt, én a tűzzel foglalkozom, az is egy munka. A préda feje letépve az aljára kerül, mint annak a szerencsétlenül járt tündének a koponyája.
Mint a sikeres vadász, meglepően finom falatot kapok, egy combot. Kicsit röhögnek, mert tudják, hogy nemcsak alig bírom el, de hogy meg nem fogom tudni enni. Ők már javában falnak, én még sütöm. Az én fogalmaim szerint még így is kissé nyers, amikor nem húzhatom tovább. Ezt választottam, ez van.
Jókora mennyiséget gyűrök le belőle, ki tudja, mikor ehetek újra. A farkasok vacsorája mindig bizonytalan. A maradékot természetesen a Honunak ajánlom fel, de nem kéri. Legyőzött Fiókának adom. Aki valami hihetetlen szívóssággal, sérült lábbal végigcsinálta a vadászatot. Bár mostanra nagyon húzza a lábát. Kimosta a sebet egy patakban, rengeteget ivott, sokat evett. Talán nem lesz baja, acélból vannak a vérfarkasok, pontosan tudom.
Amíg esznek, figyelem őket. Egyértelműen két táborra szakadnak. A sunyi képű, a melák és Fióka, meg még egy számomra egyelőre megjegyezhetetlen tulajdonságokkal bíró farkas egyértelműen elkülönül Wolfie-tól és két másiktól. Közülük az egyik biztosan szuka. Hasonlít Honára, legalábbis az alkata. Szinte hajszálnyira azonos magasság Wolfie-val, de egyértelműen a legkedvesebb ismerősöm a rangban felette álló. Időközben van egy elméletem arról, hogy mi történhetett. Hona elpusztulhatott. A vadászcsapat pedig két korábbi egység összevonásából keletkezett. Most velem együtt nyolc fős, ami a könyvek alapján messze túl sok. A belső feszültségek egy ekkora társaságot a napi munkában nem tartanak össze, nem ismernek el egy vezért. A csapat számszakilag kisebb fele az úr, de a nagyobbikat az óriási farkas vezette korábban és még törékeny a béke. A bőséges élelem egyelőre csökkenti a feszültséget. Egyértelműen jól kell helyezkednem. Hogy erősítsem (vagy épp gyengítsem?) Wolfie pozícióját, legalábbis számszakilag könnyebb dolga legyen, az ő csapatához ülök közelebb. Az elhatárolódás a két belső tábor közt minimális, de érezhető. Nagyon érdekes lenne életben maradnom, velük lennem és figyelni a dinamikát. Ám újabb fejlemény adódik. A „távoli” négyes megjegyezhetetlen tagja jön oda. Körbejár, megszemlél. Magához képest gyengéden végighúzza rajtam a kezét, épp nem sérti fel vele a bőröm ruhán keresztül is. Állom, mert állnom kell. Közben hallgatom.
– Tünde! Győzelemmel és jó zsákmánnyal bizonyítottál. De ettől nem vagy farkas. Nézd!
Azzal az óriáshoz ugrik. Aki biztos előre tudja, hogy mi fog történni, és már-már engedelmesen hanyatt fekszik, halkan morogva. Mire az „oktatóm” a lába közé nyúl, már nem igazán kell „előhalásznia” semmit, a méretes farkasszerszám már ez égnek mered. A szuka – hisz innentől egyértelmű, hogy ő is az – kérdés nélkül beleül, egy mély, morduló nyögéssel, majd előbb lassan, majd egyre gyorsulva lovagol a behemóton.
Kikerekedett szemekkel nézem. Elképesztő előadás. Bár valami eszetlenül elfáradtam a mai nap izgalmaiban, az ajkamba harapok és felébred bennem a vágy. Hozzám Wolfie van közel, amit egy pillanatig sem bánok. Jól láthatóan felé veszem az irányt. Kedvenc immár honu rangú ismerősöm esetében nyilván nem venné ki magát jól, ha hanyatt lökném, de erre nincs is szükségem. Egyrészt ezzel tisztában vagyok, másrészt azért annyira nem lettem hirtelen farkas, hogy ugyanezt a mutatványt meg bírjam csinálni azonnal. Ezért az előttem álló (immár minden értelemben, hihetetlen gyorsak…) vezér lőcsét a kezembe veszem, majd a számhoz emelem a végét. Nem igazán kell letérdelnem ehhez.
Ó, a régi szép idők, amikor fürdött a tóban…
De ezt a békát le kell nyelnem. Illetve szagot, ízt…
Wolfie talán pontosan tudja, hogy egy kis jóindulat belefér. Elég passzív, hagyja, hogy fogjam, hogy én diktáljam az iramot. Legalábbis az elején. Rég volt, még mindig nem szokom meg. Iszonyú vastag és hosszú. Eltűnik a számban, a félig nyers szarvascomb és még ennél is furcsább ízek kissé gusztustalan orgiája tolul a nyelvemnek és az orromnak, no meg a hegyes végű makk a torkomnak. Becsülettel szopni kezdem. Miközben Wolfie ösztönei felülkerekedvén a vérfarkasoktól szokatlan önuralmán arra ösztönzik, hogy egyre vadabbul hágja a torkom, kénytelen vagyok gondolkodni. Az óriás szukája nyilván próbára tesz, cukkolja az újoncot. Ám amit most csinálok, kevés lesz. Felül kell múlnom, vagy ha az nem megy, legalább lépést kell vele tartanom. Legyőzöm a hányingert, amit a hegyes és vérvörös makk ostroma okoz a számban, levegőt veszek, amikor lehet. De már nincs sok hátra, ennek máshol kell elmerülne bennem. Hagyom, hogy Wolfie tovább ostromoljon, de közben lenyúlok a lombruhám alá. Bugyivért és melltartópajzs is van rajtam. Mivel tudtam, hogy ma harcolnom kell, nem jöhettem kizárólag a levelek takarásában. Ha én nem veszem le a bugyit, nehéz rólam lehámozni, védi a varázslat, ahogy a távolsággal fordított arányú erővel a hasam, combom is. Bár a levelek még takarják a lábam közét, már meztelennek érzem magam, amint a bugyim a kezemben van. Meztelennek és vágyakozónak. Ami most a számban jár, mindjárt a puncimban lesz. Ó, de vágytam már erre, bár talán nem egy egész napos szellemi és testi torna után, amivel a harc és a vadászat terhelt. Ám már érzem, az igazából hónapok óta vágyott lőcs végre belém fog türemkedni. A testem gyors ütemben felkészül.
Bár Wolfie egyre kéjesebben morog, gyengéden (farkas mértékkel, vagyis tiszta erőmből) eltolom magamtól. A szemébe nézek, fel, a magasba, lángoló, fekete körökbe, amik alatt hosszúkás, fogakkal teli szájából lóg ki a hatalmas nyelve. A nyelve, amivel... Nem, most nem a nyelve kell!
– Hanyatt feküdnél?
Nyilván nem utasítom, hanem kérem. Így az ő döntése. Nagy kegyesen engedelmeskedik. Szétvetett lábakkal terül el a tisztás gyér növényzetén, lompos farkát egyik bokájától a másikig csóválja, és várja amit én is akarok. Hát nem várok tovább. Fölé guggolok, levélszoknyám alatt magamhoz igazítom a hegyes makkot, lehunyom a szemem, és magamat is meglepő gyorsasággal nyársalom fel vele magam. Természetesen kb. a felénél véget érek. Fennakadok rajta, egy nyögéshez képest inkább sikoltásba menő hanggal. Nagyon feszít, de oldalra nézek. A szuka egyre vadabbul ugrál a melákon. Teljes könnyedséggel veti bele magát, a mértanilag függőleges hímtagon ugrálva, a farkát egyensúlynak használva, ütemes, ellentétes fel-le csóválással. Szemérme (már ha lehet így nevezni a tökéletesen szemérmetlenül hat másik társa előtt spontán szexelni kezdő lény lába közét) hangosan ütődik az óriásnak, aki megragadja partnere fenekét, és maga is húzza-nyomja, kegyetlenül. Közben persze minden erőmmel azon vagyok, hogy Wolfie beljebb jusson. A nedvességgel nincs gond, úgy önt el, mint dagály a homokvárat. Kicsit csalni próbálok. Mivel a ruha még midig rajtam, előrébb ülök. Wolfie szerszáma így majd kifúrja magát a gyomrom előtt, amíg én kissé hajlítok rajta, de leülök az ő hasára. Előre dőlve dörgölöm magam a durva szőröknek. Elkezdenek táncolni bennem az élvezet hullámai. Wolfie viszont érzi, hogy nem merül teljesen belém, ezért emelgetni kezdi magát. Csillagokat látok. Szépeket és élvezeteseket és vöröseket és szúrósokat egyszerre. Átadom magam neki, ő megmarkolja a karom, vigyázva, hogy még véletlenül se ugorjanak elő a pengéim, mert akkor a saját kézfejemen át szúrnám őt szíven, ahogy a mellkasára támaszkodom. Hatalmas karjával a hátam mögé tekeri a karom, a nap folyamán már teljesen széthullott copfomból az arcomba hullik a hajam. Csak nézem a vicsorítva mosolygó, lihegő pofáját, a csillogóan rám meresztet szemeit. Látom a vágyát. Érzem a vágyát. Egyre beljebb préseli magát. Mindkét csillagfajta szaporodik. Az élvezeté és a kíné. Egy kicsit lehunyom a szemem, hogy az élmények felvillanásaira tudjak koncentrálni, kizárva a fájdalom szúrásait. Nyögök és dobálom magam, fogadom Wolfie mérhetetlen farkát, öntöm rá a nedveim. Egy nagyobb huppanónál az ájulás határáig megszédülök, úgy belém vágja. Próbálok a felszínen maradni, próbálom beljebb és beljebb engedni, miközben egyre magasabbra ugrálok rajta, hogy elégnek érezze az utat, amit megtesz bennem, ne követeljen többet. Csak fel és le, előre és hátra... A csiklóm a durva, de egyre elázottabb szőrszálakon súrlódik, az irgalmatlan hímtag kitölti mindenem. Mint anno Wolfie első betaláló pofonja, úgy üt el az orgazmus. Rángva, sikongva van végem, ölelem, szorítom, remegve könyörgök a testének, hogy még és még, illetve hogy egy kis szünetem legyen. A kettőre egyszerre vágyva szűnik meg a világ.
De Wolfienak még nem. Csillapodnék kicsit, de nem hagy. Az orgazmus viszont ellazít. Magam sem tudom, hová, de mélyebben vagyok képes befogadni. Már jóval túl lehetek a kétharmadán, de még mindig jelentős rész marad a szoknyám alatti takarásban. Ám így már tényleg majdnem bent van. Kinyitom a szemnem, rég tettem meg. Három hímtagot látok. A negyedik is közelít, az óriásé. Mind a négy legalább félmerev és valahol a magasban egy vérfarkasban végződik. Wolfie alattam, de közvetlen felettem az óriás szukája.
– Csalsz, tündelány! – mondja, miután körbejár. – Ne mozdulj!
Ülök Wolfie péniszén, a parancsszerű „javaslatra” ő is megáll. A szuka rám mutat egyetlen ujjával, aztán villámgyorsan vág vele. Körme úgy hasítja cafatokra a levélruhám, mintha csak a levegőt vágná. De a bőröm épp marad. Egyrészt, mert pontosan vág, másrészt mert a melltartó-vértem akkor is felfogná a karmát, ha nem figyelne. Még két mozdulat a vállamnál. Az eleve elszaggatott ruhaujjak most a fémkarmaimat takarják, a zöld anyag többi része semmivé lesz a tisztás növényei közt, mint idő előtt lehullott zöld levelek szárazság idején.
– Rossz helyen ülsz – sziszegi a szuka. Legyen mondjuk Lapos, mert még Honának is látszottak picit a mellei enyhén tündei értelemben is domborodó halmai, neki viszont semmije sincs, csak az izomzata. A vállamnál megragadja mindkét karom, könnyedén felemel. Majd visszarak, csak icipicit hátrébb. Attól, hogy megemel, nem lesz bajom, talán kivívtam egy kis tiszteletét az eddigi mutatványommal, de meg akar alázni. Nem megölni. Egyik karma picit ugyan a húsomba áll, de nem vérzik. Annál jobban fájna, ha most lenyomna, Wolfie függőlegesen az égnek meredő lőcsére, vagy a vezér lökne egyet felfelé.
Becsülettel megpróbálom ismét. Lassan süllyedek, de egyáltalán nem elhanyagolható rés marad a fenekem és Wolfie ágyéka közt. Egyszerűen nincs tovább.
– Rosszat választottál – kacag Lapos. Az beférne, talán – bök a sunyi képűre, akinek valóban talán pont annyival rövidebb a szerszáma, mint amennyi kint maradt Wolfie-ból. Vagy az – biccent az óriásra. Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Ami eddig benne volt, az máshogy hatalmas. Valóban láthatóan rövidebb Wolfie-nál, de majdnem annyival vastagabb, mint amennyivel tulajdonosa is szélesebb a vezérnél. Magasságra a monstre farkas nyer, tömegre is, de hosszra a vezér. Még mindig nem értem, hogy győzte le legkedvesebb, épp bennem meredő farkasom ezt a húshegyet. Hacsak nem a méret számít. És nem a vastagság... Az ott tuti nem tudna belém merülni, vagy...
Nincs időm gondolkodni. Lapos újra megemel, talpra állít a még mindig fekvő (és esküdni mernék, hogy vigyorgó) Wolfie mellett. Aki mellső karjait (kezeit) a tarkója mögött összefogva, kitárulkozva várja az események alakulását.
– Így. Fenékig! – mondja a szuka, és függőlegesen, zokszó nélkül ül oda, ahol én voltam az előbb. Elönt a féltékenység és a csodálkozás. Azért az utolsó része neki se megy fel könnyen. Ott lelassul. Egy pillanatra ő is lehunyja a szemét, majd szépen rácsúszik a legvégére is. Szeméremdombja nekifeszül az alatta fekvőnek. A farkát csóválva aprókat köröz, mutatva, hogy semmi nem maradt kint, tövig ül a nyárson.
– Próbálhatod máson, ha ez nem megy – lihegi, és lassan emelgetni kezdi magát, kéjesen szuszogva.
Lennének jelentkezők, de nekem muszáj felérnem vele. A másik négy kan egyike sem akkora, mint Wolfie. És különben is, nekem ő kell. Letépem a levélruhám ujjának maradékát. Már csak a melltartó-vért van rajtam és a többszörösen a karomhoz szíjazott karmaim. Csuklóim felső részét egymásnak tartva, jelezve, hogy bármikor kinyithatom a karmokat, Laposra kiáltok.
– Hé, a helyemen ülsz!
Nem harcol, vicsorog, ami vigyor. Kénytelen-kelletlen lekászálódik a talán még nagyobbra duzzadt, immár többszörösen hoppon maradt, követelőzően ágaskodó, de jól szórakozó Wolfie-ról, majd kicsit odébb lép. Égnek emelt farokkal rátolat a csapat egyetlen kanjára, akinek még nem adtam magamban nevet. Legyen Faág, mert valószínűleg egy korábbi sérüléstől kissé göcsörtös az egyik karja, egyébként annyira átlagos „arca” van, hogy nehéz róla bármit mondani. Mindenesetre Wolfie után övé a leghosszabb hímtag, ami most könnyedén merül az égnek meresztet lompos farkát a háta mögött csóváló Laposban.
A többiek egyelőre szinte lélegzet visszafojtva figyelnek. Ráülök Wolfie hímtagjára. Nem bele, rá. Szánkázom rajta egy kicsit, a fenekemtől a combjaim közt, egészen a csiklómig érzem magam alatt a hosszú és követelőző, érdekes, eres, kőkemény dorongot. Sikamlósan csúszik az előváladéktól és két szuka (immár én is az vagyok) nedveitől. Wolfie morogni kezd, de még mindig nem csinál semmit. Várja, mi fog történni.
– Gyerünk! – lihegi lapos, miközben Faág egyre lehetetlenebb sebességgel és lendülettel hágja, csípőjénél szorítva, kíméletlenül magára húzva a „zsákmányát”.
Nem okozhatok csalódást. Egy csúszás után lefelé nyomom a hasam, a hegyes végű makk megtalálja az útját, és fel, pontosabban előre csúszik bennem. Reflexszerűen bepisilek. Ma egész nap egyszer intéztem az ügyeim, amikor egy patakon keltünk át, vadászat közben. Utána iszonyúan loholtam, hogy utolérjem őket. Az eddigi türemkedés és a hirtelen a hólyagomnak nyomódó kőkemény szerv megtették a hatásukat. Wolfie csak nevet, megragadja a csípőm és magára húz. Csillagokat látok, főleg szúrósokat. Nincs mit tenni, egy darabig elengedem magam, telepisilem a szőrét. Aztán óvatosan lefejtem magamról a kezét, jelezve, hogy én jövök. Undorodom magamtól, már húgyszagom is van. De a bennem lévő rúd az ösztöneimet sem hagyja nyugodni. Meg a bizonyítási kényszerem. Hüvelyizomból próbálom szívni, szorítani, miközben gyorsuló, saját ütemben mozgok rajta, ameddig csak a ragyogó csillagok jönnek, de elég mélyen, hogy legyen húzás és ellenállás.
– Megint csalsz, tündefarkas! – hörgi Lapos, de elmosolyodom. Már tündefarkas vagyok!
– Mindjárt, várd ki! – lihegem, gyorsítva.
Közben látom, hogy Faág nem várja ki, telepumpálja a szukát, aki viszont kissé csalódottnak tűnik, egyszerűen odébb áll, és a sunyi képűre tolatva néz tovább.
Wolfie közel jár. Én is, de most nem szabad megadnom magam a csillagoknak. A farkas hörög. Tudom, mikor van vége, még nincs ott. Még épp nem. Megragadom a mellkasán a szőrt, felfelé húzom, miközben combból tartom magam rajta, és nem hagyom abba a fel-le, kissé előre-hátra mozgást. Felkönyököl, ráhajolok. Szájon csókolom, amennyire ez technikailag lehetséges. Meglepődik, ajkait összehúzva igyekszik úgy viszonozni, hogy ne a fogai álljanak az orromba, államba. Lihegve súgom a fülébe
– Hagyd... hogy... én... csináljam...
Mordul egyet, újra elfekszik a földön. Gyorsítok. Közel van. A fenébe az élményekkel, most nekem NEM SZABAD elszállnom, csak neki, de nem mindegy, hogy...
Morogni kezd. Most vagy soha! Már megállíthatatlan. Egy rándulás, a következő már el fog árasztani. Leugrom. Lenyúlok. Elhelyezkedem. Wolfie lendülete megtörik, de a másik kezemmel lenyomom.
– Bízz bennem! – nyikkantom, inkább magamnak, persze. Wolfie makkja a fenekem lyukának nyomom. Iszonyú lucskos, hegyes a vége. Csak épp tündétlenül (embertelenül) vastag és hosszú. Mégis be kell fogadnom. Be is csúszik a hegye, az első ujjnyi, a...
Átjut a záróizmon, és ezzel reflexszerűen kidülled a szeme. Irgalmatlanul feszít, de eltökélten nézek vele farkasszemet, amíg hörögve pumpálja a magját a fenekembe. Érzem, hogy elképesztő mennyiséget. Nem is nagyon akar abbamaradni, de már nem számít, annál jobb. Egyre mélyebbre engedem, egyre elszántabban húzom magamba. A nedvesség ömlik belőle, így csak a feszítés irtózatos. Mire az ő orgazmusa véget ér, én széttárt lábbal dörzsölöm az imént még fájdalmasan teljesen teli, mostanra kínzóan üres puncim a szeméremdombjának.
Wolfie az egész testem megemelve lök még hármat, vonaglik. Én kiemelkedem, feltárulkozom. Itt szakadok menten cafatokra, csak égető csillagokat látok, de győztem.
– Fenékig! – kiáltom Laposnak, aki annyira elkerekedett szemmel nézi műsort, hogy majd' kiesik neki. Aztán fennakad. Remegve, végül négykézlábra bukva élvez el a sunyi képűn, aki az ingerre szintén morogva telespricceli.
Hátra nyúlok, leveszem a melltartó-vértem. A karmokat leszámítva (amik farkassá tesznek) anyaszült meztelenül ülök az alig lankadó Wolfie-n, mocskosan, karcolásokkal és farkasondóval telítetten, körbe állva túlfűtött és csak a gyomrukban jóllakott vadászfalkával. Megcsináltam. Közéjük tartozom.
Wolfie-hoz hajolok, ismét a fülébe lihegek, csendben, szakaszosan:
– Veled... vagyok. Veled... leszek. Lezárjuk a... háborút.
Újra megcsókolom, majd felállok róla. Még mindig félkemény, a hossza meg alig változott. Lassan csúszik ki belőlem, hihetetlen megkönnyebbülés. Nem csak az, hogy kint van, hanem az egész.
Nyertem.
Életben vagyok.
A csapat része vagyok.
Wolfie az enyém és én az övé.
Ám ennyivel nincs vége. A vérfarkasok nem válnak tündévé, akkor sem, ha a tündék várfarkasokká tudnak átlényegülni, ha elég akaratot találnak magukban. A vérük hajtja őket. Két kan még egyszer sem „látta a csillagokat” ma délután. Az óriás magabiztosan, Fióka félénkebben, bicegve közelít. Utóbbiak bárki parancsol, elvileg még én is. Ő itt csak akkor jut „szóhoz”, ha én is megengedem. De a farkasmamutnak csak Wolfie parancsol, aki viszont már mással van igazából elfoglalva. Ő sem csillapodott le, de kegyet is akar gyakorolni. Velem. Mármint én vagyok a tárgya.
– Kár lett volna megenni, mondtam – morogja, és elmegy a tisztás mellett húzódó patakhoz egy kicsit megtisztálkodni attól, amit rajta hagytam. Ezzel viszont itt állok, immár két farkassal szemben, illetve a hatalmas mögém kerül, a félénk de eltökélt Fióka elém. Felé bólintok, tudom, hogy szinte elkerülhetetlen, viszont ha nem csak Wolfie gyakorol kegyet, hanem én is, számíthatok egy bármennyire is gyenge, de második szövetségesre. Vagy legalábbis hűbéresre.
De ha ezek az előzőeken felbuzdulva szendvicsbe akarnak fogni, akkor...
Az elővigyázatosnál kissé gyorsabban pördülök meg. Ami nagyon fontos lenne, ha az ember pöttöm farkas-tündelányként két fél-fajtársa közé szorul, Meg is változik a... Nem is tudom, a tónusuk. Az óriás megragadna, hogy visszafordítson, de annyira nem vagyok se bátor se... semmi, hogy ő járjon ott, ahol az imént Wolfie. Az agyam túlpörög, a messze felettem levő szemekbe nézve kiáltok rá
– Hé, így te játszhatsz a melleimmel!
– Hrmmmm – morogja. Gondolkodik. Nem tudja, miért jó.
– Lehet nyalogatni, de nem harapni. És finoman gyűrni. Kellemes – mondom, és mutatom is. Annyira éppen nem nagyok, hogy elérjem a saját nyelvemmel a saját bimbóm, de megpróbálom. Közben megmarkolászom magam.
– Jó – mondja Óriás. Azzal se szó, se beszéd a hónom alá nyúl, megemel, mint valami gyereket, aztán egyáltalán nem gyerekként kezelve ráhúz az elképesztő vastagágú péniszére. Számítok rá, hogy irgalmatlanul fog feszíteni, hogy jönnek a tüzes csillagok. De igazából nem. Feszít, de nem kicsit. Ugyanakkor feltüzel. Megcsináltam. A szemébe nézek, tövig rajta, pontosabban a tövén függve, mint valami ott fejeltet törölköző. A szemébe nézek, megmarkolom a vállát, kissé eltartom magam, ficánkolok a lőcsén, amihez egyszerűen nem vagyok elég nehéz, hogy fájdalmat okozzak a súlyommal, csak ő feszít szét engem, de feltárom neki a beígért melleim. Lehajol a hatalmas pofájával. Irtó messze van, de olyan hosszú a nyelve, hogy így is megnyalja, csapkodja vele a halmaim. Egyik kezével a jobb fenekem alá nyúl, másikkal megmarkolja a bal mellem. Ösztönösen tudja, hogy ha nem akar széttépni, annak a fele erőt kell használnia, minta mit finomnak gondol. De úgy, hogy a számára valószínűleg szokatlanul vagy épp lehetetlenül szűk puncim öleli körbe, finoman mozgatva magam, megenyhül. Kicsit tündévé válik. A nyelve érdes, a karmai a bőröm karistolják, de kibírom. Tetszenek neki a cicik. Úgy érzi, jól választott. Elnyelem és még játszhat is. Én kényszerből döntöttem így. Nem mondom, hogy nem tölt el büszkeséggel, hogy őt is elbűvölöm és be bírom fogadni, de... Bizony a ragyogó fehér és a tüzesen szúrós, lángoló csillagok nagyon vegyes érzésekké válnak. A fenekemnél és a mellemnél fogva dobál, a nyakamba is nyal. Már azt hiszem, el is harapja a torkom, de oldalra fordítom a fejem, megadom magam neki, ugyanakkor a fülébe sikkantom:
– Még!
Így nem fakasztja ki és nyalja fel az összes vérem, csak szétgyűri a testem. Nem nagyon hagyja abba, csak amikor másodjára mordul rá Fiókára, aki mögém áll.
– Majd ő emelget, te meg két kézzel fogod a cicim – lihegem, de ez sem élvezeti döntés, csak az elkerülhetetlen elfogadhatóvá tétele. Az életösztönöm által kidobott legkevésbé rossz megoldás.
Óriás bólint, Fióka ragadja meg mindkét farpofám, így combbal kapaszkodom az engem elölről nyársaló farkasba, amíg ő mindkét kezével lufiként akarja kidurrantani mindkét mellem, miközben néha meggörnyedve összenyalja, miközben kéjesen, morogva töm. Aztán egy kicsit megáll, mert megérezzük Fióka ágaskodó vágyárt. Aki a fenekemhez illeszti a hegyes makkot, és lök egyet, miközben mindkét kezével engem fog. Az erő megállíthatatlan, a két farkaspénisz elmerül bennem, de nem választja el őket semmi. Fióka félremegy, én pedig olyan velőtrázót sikoltok, hogy csapatostul repülnek el a környékről a madarak. Azok a varjak is károgva, amik már az eldobált csontokra és cafatokra várnak órák óta.
Nekem pillanatra minden elsötétül a kíntól. Óriás vastag lőcse önmagában is irgalmatlan, de ketten talán azt is meghaladják, amekkora egy baba feje lenne. Bár nem biztos... Ki tud ilyesmire gondolni. Tudok egyáltalán bármire gondolni? Valahogy tudatomnál maradok. Így érzékelem, hogy a hatalmas farkas elengedi a mellem és lekever egyet a szerencsétlen, gerjedt Fiókának. Aki viszont mit sem törődik vele, már annyira hajtja a vére, hogy tántorogva is utat keres. Kihúzza a szinte biztosan szétszakadt testemből magát, és beigazítva elmerül a másik lyukban. Icipicit óvatosabb, így szinte meg se érezném. Ha nem lennék tele amúgy is. Mindenesetre valahol, a rám törő, vérvörös, szupernóvává válni készülő óriásokká vált fájdalomcsillagok közt felragyog pár gyönyörű is. Mégiscsak két farkas van bennem, amik azonos ütemben mozognak. Fióka alacsonyabb, így ő nem is merül olyan mélyre, a két dugattyú egyszerre tölt ki és hagy el, hogy szinte követelje a testem az újabb fájdalmas és egyszerre gyönyörteli lökést. Cikázik bennem a rengeteg érzés. Tengernyi kín, mérhetetlen öröm. Behunyt szemmel hagyom, hogy tépjék és tömjék a testem. A farkasoknál csak végletek vannak. Ami nem öl meg, az megerősít. Amíg életben vagyok, élveznem kell, hogy a tündék farkasok és fordítva. Ez az óriási titok. Ez a legenda igaz! Ezért jöttem. A népem nem háborúzhat többet saját magával, vagyis a saját vérével. Az, hogy közünk van hozzájuk, többnyire mítoszként kezeltük, amit el akarunk felejteni.
Hopp, egy orgazmus. Gondolataim közt tör rám, magával ragad, felemel, alig csillapodik, pedig dörömböl a lelkem kapuján a fájdalomérzet is, igen erősen. Nem törődöm vele. Nem szűnök meg gondolkodni, nem szűnök meg a farkasok játékszere lenni, ami vonaglik és él, zubog benne a vér, még ha alul kicsit már talán csordogál is. A fiúk váltanak, ellenütemre. Már alig fogom fel. Fióka belém lövell, de nem húzza ki, mire újra döfköd. Óriás is tüzel, de ő sem lankad. Szinte lenyalja a bőrt a mellemről, imádja. Én Wolfie-é vagyok, de most az övék, mert Wolfie megengedte, én pedig engedelmes vagyok. Mellettem amúgy itt van ő is. Minket néz, miközben ő is kapaszkodik, Anyuciba. Ő az a farkasnő, akiről már az elején kiszúrtam, hogy szuka. Szélesebb a csípője, és kissé dudorodik a mellkasa. Wolfie most benne van, egy fának támasztja, mint anno engem, és kíméletlenül döfködi, annak az iramában, ahogy a többiek engem. És közben mindketten mindet néznek. Kicsit fáj, hogy nem én dőlök a fának és Anyuci van szendvicsben, de ilyen a farkasélet. Ilyenné tettük őket. Nem mi, hanem több ezer évvel ezelőtt azok a tündék, akik bármilyen sokáig éltek is, már mind halottak. A farkasok a lényünk részei. Az a lényünk, ami vérszomjas, könyörtelen, engedelmes és rettenthetetlen. Akiket be lehet küldeni a harcba akár a trollok és egyszemű óriások ellen is. Mint az ősi, Egyesített Háborúban. Ahol az utóbbi ellenség ki is halt. Amiről már csak suttogva beszélnek, még a szótlan könyvek is. Ami több száz évig tartott. Amiben a hegyi boszorkányok is kialakultak emberek és tündék keverékének fura, varázslattal átszőtt, hosszú életű lényekké, hogy aztán a legelhivatottabb tündevarázslókkal kikotyvasszák lelkeik és testük válogatott egyvelegéből a vérfarkasokat. Akik majd harcolnak helyettük, és megnyerik a háborút. Évtizedeken, évszázadokon át tökéletesítették, miközben többször felperzselte a világot a véget nem érő harc. Amiben a fegyverszünet és végül törékeny, de évezredekre nyúló béke fogant, amit soha nem tör meg azóta sem ekkora világégés. De a farkasok nem tűntek el. Már akkor mérsékelten voltak irányíthatók. Bizonyos hibákat alkotóik elkövettek, ami miatt termékenyek lettek, még ha nem is túl szaporák maguktól. Bármennyire is gyakorolják a fajfenntartást. A tündék természetes önszabályozása lehet az oka, ami elfajzott az átalakulás során.
Apropó, átalakulás. Én lassan húscafattá alakulok, amit majd tényleg megesznek a végén. Már nincs öröm, nincs gyönyör, csak a két megállíthatatlan erő, amely akar és akar. A túloldalt azt látom, hogy Lapos elirigyelte a szendvicset, vagy csak bizonyítani akar. Sunyi szemből, Faág hátulról tömi, ő meg kéjesen nyögdécsel. Egyik lába a talajon, őt nem tartják. Neki nincs melle, de van olyan berendezése, ami bírja a döféseket. És élvezi. Sokáig, sokszor. Most jut el a tudatomig, hogy másodjára kürtöli világgá a kielégülését. Megmutatja, hogy ezt ő is. Egészségére. Nekem csak jó. Talán a két másik kan nem ma akar kipróbálni. Valamikor ki fognak. Talán holnap. Talán még az este.
El kell ismernem, hogy bármennyire is tudom a titkot, hogy a tündék egyenlő farkasok, ez nem teljesen igaz. A bennünk lakó szenvedély is életben maradt, jelen van, de a kultúránk korlátok közt tartja. A család szent, a kapcsolatok... monogámok. Monogámabbak, mondjuk úgy. A vérre nem szomjazunk, a könyörület, a művészet és a tisztelet a farkasokból hiányzik. – Elvileg. De Wolfie többször könyörült. Ő talán tényleg lehetne tünde. Őt talán meg lehetne győzni. Ha ő vezetné az összes farkast az erdőben, talán lenne béke. Ő átalakulna.
Apropó, átalakulás A farkasok nem alakulnak át. Főleg nem a teliholdtól. Ahogy a vérüktől mi sem válunk farkasokká. Pontosabban nem egészen. Ha a tündékbe keveredik valamennyi a farkasokból (belém volt rá nem kevés esély, most is, amikor az én vérem már megint kint van belőlem, egyre több), a szervezetünk reagál. Azok az anyagok, amik a farkasokat hajtják, felélesztik a kultúránkkal elnyomott ösztönöket. Azért akartam Kaldust megharapni, amíg a finom, „apró kis” szerszámával gyengéden simogatott belül, még akkor is, ha ez csak annak fényében és relatív igaz, hogy épp minden belső szervemet igyekszik masszává gyúrni ez a két „átlagos” méretű hímtag. Míg a kín immár áthatolhatatlan ködén át egyszerre érzem úgy, hogy akár még az is jobb lenne, ha most szépen megennének, mert nem tudok elviselni még egy ilyen napot, valahol felragyog egy halovány orgazmus. A testem erre érzékeny sejtjei reagálnak, és kínok közt sikoltok újra, sírok és könyörgök, de inkább csak nyöszörgök. A tündék nem farkasok. Sosem lehetnek már azok, és vissza sem igaz. Talán a béke is illúzió. Elfogott a farkasimádat, mely csak az általam megismert könyvek legmélyén, a legősibb iratokban megénekelt kór. A farkasvér, a farkasokkal átélt buja élmény egy szinte ellenállhatatlan vágyat ébreszt a fajtánkban. Ezt a boszorkányok fejlesztették a vérfarkasokba. Állítólag, de erről még a könyvek sem mondanak biztosat. Hogy baj esetén a tündék ne szövetkezhessenek ellenük a saját fegyverükkel. Oszd meg és uralkodj. Végül mindenki megosztott lett. Talán a farkasok nyertek, övék a jövő...
Az enyém semmilyen jövő. Lapos kellően kielégült, és most körbeáll a két lovagjával. Minket figyelnek. Fárad az én két „dugattyúm”, de én már alig látok a vörös fájdalomködtől és a minduntalan leragadó szememtől, ami az ájulás rémképével fenyeget. Ha pedig elájulok, megesznek.
– Nem bírja, mondtam – vihogja Sunyi képű, és sajnos igaza van. Hogy bizonyítsa, ő igen, elkapja Lapost, és úgy ahogy vannak, állva, összeölelkezve hágnak ismét. Faág nem csatlakozik hozzájuk, Anyucit környékezi, de ő most rámordul. Wolfie nem tesz semmit, csak közel jön, engem figyel. Nem féltő gonddal, mint tudományos érdeklődéssel. Talán azt latolgatja, tényleg érek-e annyit, hogy saját, törékeny vezérségét kockáztassa értem.
Sunyi képű leteszi a szukát, összenéznek:
– Együk meg! Zsenge és finom. Nem farkas ez, csak egy csupasz ki tünde.
Óriás lök bennem még egyet, újra belém élvez. Mintha ez lenne a jel, hogy már szabad, Sunyi és Lapos egyszerre harapnak belém. A kan a vállamba, a szuka a még mindig Óriást ölelő combomba.
Hogy őszinte legyek olyat kéne sikítanom, mint még soha. Az összes fájdalomérzékelésem túltelítődik, de már nincs erőm. Helyettem Wolfie szánja rá magát, hogy mégis megvédjen, felmordul. Ránézek, de egyre halványabban látom. Nyilván ömlik a vérem. Nem merek a túloldalra fordulni, ahonnan haraptak, de egy pillanatra mégis. Nem folytatják, de rágnak. Engem. A darabom. A fejem hamarosan a tűzben telik meg pernyével, tudom. Sírnék, de nincs erőm. Azt hiszem, itt a vég.
A vég valóban itt van. Újra Wolfie-ra nézek, olyan tekintettel, amivel azt próbálom elmondani neki:
„sajnálom, a kísérletem kudarcba fulladt, de szeretlek”. Persze szeretem, mert hajt a farkasimádat, ami miatt nem tehetek mást, ami ellen nem tehettem semmit, ami belehajszolt ebbe.
De a több ezer éves, elfeledett betegségbe először nem én halok bele. Wolfie mellkasából hirtelen kikandikál egy vérvörös nyílhegy. Azt nem hallom, a másodikat igen. Óriás meginog alattam, majd a földre rogy, maga alá temetve félig engem is. A többieket nem látom meghalni, de az engem tartó hatalmas farkas szemgödrén át befúródó vesszőn még felismerem a tollazás kifejezetten az erdei tündékre jellemző módját. Mindennek vége. A békének, a kísérletnek, a farkasimádat hajtotta szerelemnek. Ennél egyértelműbb bizonyítéka nem is lehetne, hogy a tündék és a farkasok azonosak. Már el akartak futni, de amikor eltűntem, jöttek bosszút állni. Erről is én tehetek. Megint sokan meghalnak, mert sikoltoztam az erdőben. Akár engem is átfúrhatna egy ilyen nyíl, úgysem vagyok már semmi. Elmúlok élő, értelmes lények lenni.
---
Amint járni tudok, gyakorlatilag megszököm a falumból egy éjjelen. Amikor még senki se számít rá, hogy lábra tudok állni. Kb. háromszor haltam meg és születtem újjá az elmúlt hetekben. Először a vérveszteségtől, aztán két egymást követő, durva elfertőződéstől. Valahogy túléltem. Most már csak össze kell forrjanak a sebeim, és egy megnyomorodott tünde lehetek, aki talán teljes életet élhet, de azzal a szégyennel, hogy épp farkasok pocsékolták, amikor megmentették. Senkinek sem fogok kelleni, aki tud erről. A kultúr-tündegyomor ezt nem veszi be. Így hát minden mozdítható értékem magamhoz veszem. Kivéve a farkaskarmokat. Azokat soha többet nem akarom látni.
Majdnem hat nap alatt érek a városba. Ha egészséges vagyok, nagyjából a fele lenne. A kötésem többször átvérzik, a hiányos lábam folyamatosan iszonyúan fáj. Bebicegek a bevált fogadóba, kiveszek egy szobát. Igyekszem csak elgyötört vándornak látszani, nem farkasok megevett lotyójának. Még fogalmam sincs, mihez kezdek ezután, de úgy alszom végig a napot, hogy a végzetes erdei kalandom óta nem pihentem ilyen jól. Itt nem néznek rám úgy. Számkivetettként, koloncként, roncsként. Ez megnyugtat.
A fogadós ébreszt, aggódik. Mondom, hogy csak elfáradtam, de csak észrevesz egy véres ruhadarabot. Együtt érző, főleg, miután jelentős összeget bocsátok a rendelkezésére ezért. Hív egy orvost, aki meglehetősen diszkréten jön és megy. Tinktúrákat és kenőcsöket ad. Sokkal jobbak lehetnek, mint amiket a faluban kaptam, bár azok miatt vagyok életben. Mindenesetre másnap már sétálok egy rövidet. Harmadnap hosszabbat. Nem nagyon érintkezem senkivel. Kivéve a könyvtárossal. A lelkére kötöm, hogy legyen diszkrét, és akkor teleírom a farkasos élménybeszámolós könyvet. Két napot töltök ezért a könyvtárban. Tudom, hogy ő elolvassa, de nem aggódom. Ő titkot tart. Elvégre a titkok őre. Második nap valami olyat látok a szemében, amit rég nem láttam, és ami megdöbbent azok után, hogy megvetésre számítok. Nyilván átrágta magát az előző napi irományomon. Most csodálat ül az arcára. Hoz nekem egy levendulás-málnás limonádét, és lelkemre köti, hogy ne borítsam a könyvekre, de azt olvasok, amit akarok, kihozatja.
A farkasimádat gyógymódjáról kívánok olvasni. Szinte semmit sem talál, csak amit már tudok. Leginkább, hogy azért gyógyíthatatlan, mert senki nem éli túl. Nem magát a vágyat, hanem azt, hogy újra, vagy újra és újra találkozik a farkasokkal, amíg meg nem hal. Nincsenek túlélők. Márpedig én szeretnék dokumentált eset lenni. Sajnos, ahogy az erőm kezd visszatérni, úgy érzem, hogy ismét Wolfie-ra gondolok. Talán nekem segít, hogy vágyaim tárgya halott. Szegény, miattam halt meg! Miattam, és a több ezer éve véget nem ért háború miatt. Testem viszont gyengébb kell legyen, mint az elmém. Egy leírásban azt találom, hogy elméletben a farkasimádat elmúlik. Csak ezt gyakorlatilag nem lehet megerősíteni. Akit bezártak, megőrült. Aki szabad maradt, azokkal a farkasok végeztek. Szép kilátások.
Szomorúan ballagok „haza” a fogadóba. Közben a gondtalan, gyönyörű, színes és hófehér várost nézem, a sok, látszólag békésen megférő fajt. Elfáradok. Telítődöm a tömeggel, látnivalóval, olvasmányokkal, gyógyíthatatlannak tűnő, és majdan újra elemészteni próbáló kórságom prognózisával. Szinte vakon csörtetek végig a mostanra már az italtól és a kellemes zenétől jó hangulatú ivón, a fogadó aljában. Amíg a lépcső sarkában el nem kap egy erős kéz, és gyengéden de határozottan lehúz a legközelebbi asztalhoz. Nincs kedvem ellenkezni, nincs már kedvem semmihez, de ahogy meglátom a mosolygós arcot, elönt a nyugalom. A székre már érdeklődve huppanok le. Közel hajolok hozzá.
– Hát tényleg itt vagy – mondja. Kaldus az, legkedvesebb ötvös bácsim.
– Itt – nyögöm ki, mert úgy tele a fejem, hogy semmi romantikus vagy legalább kedves nem jut eszembe.
– Hazaviszlek – mondja, rögtön a tárgyra térve.
– Csalódnál. Nagyot – sütöm le a szemem.
– Nem kérdés volt, tényközlés – mondja, és nagyon gyengéden felsegít. Elindulunk az egyre hangosabban, de még nem hamisan trillázó ivón át.
A mindig rendezett és tiszta szobában Kaldus az asztalhoz ültet egy kényelmes karosszékben.
– Mesélj, hol jártál!
– Nem akarom elmondani – fonom össze a karom. – Legalább te ne utálj.
Egy darabig hallgat, elém tol egy finom, vegyesgyümölcs-nektárral teli poharat. Beleszagolok. Ízek és illatok tökéletes harmóniája, cseppnyi fahéj és némi alkoholos érzettel. Összefut a számban a nyál. Belekortyolok. Isteni. Oldja a hangulatom, hideg és krémes és mámorító. Nagyobb korty. A bácsi ért a nők nyelvén... Aztán majdnem kiköpöm, amikor megszólal:
– Hogy fogadtak a farkasok?
Olyan fejet vágok, mint aki egyszerre döbbent, dühös és rengeteg kérdése van, emellett menekülni is akar. Nem kell szólnom, folytatja:
– Nálam járt a fegyverkovács. Eladásra kínálta nekem a a medálod. Megvettem. Tessék!
Önkéntelenül nyúlok érte, a szívemhez zárom, elsírom magam. Csak zokogok percekig, ő meg csak ül, egy zsebkendővel kínál, elfogadom. Nem jön közel, nem ölel át, de nem is tart tőlem. Nem utál. Idehozott. Amint lecsillapodom, folytatja:
– Tudod, volt feleségem. Gyönyörű, életrevaló, szellemes, vidám és szenvedélyes. Erdei tünde.
– Ismerhetem? – kapom fel a fejem.
– Nem – mosolyog, ami nem a szomorú emléknek, hanem a naivságomnak szól. Oké, leesik, valószínűleg ha múlt időben beszél róla, már sokkal korábban meghalt, mint én megszülettem.
– Sajnálom – mondom.
– Régen történt. Imádta az erdőt. Sokszor jártunk benne csak úgy. Túráztunk. De összefutottunk egy nem várt párral.
Bólintok. Félek, hogy pontosan tudom, miről beszél.
– Hogy éltétek túl?
– Valószínűleg ugyanúgy, ahogy te.
– A farkasimádat?
– Őt elvitte. Egy éjjel eltűnt mellőlem. Soha semmit nem találtam meg belőle, csak évekkel később valaki eladásra kínálta nekem a medálját, ami szemmel láthatóan sok viszontagság és kosz után került a kezembe újra. Megvettem, de nem bírtam megtartani. Beolvasztottam.
– És te?!
– Megtaláltam a gyógymódot.
– Hogyan??
– Szerencsém volt. Keveset érintkeztem a farkasokkal. A szuka hamar rám unt.
– Értem...
– De ettől még kínzott és kínoz.
– Most is?
– Most is. Lehetetlen teljesen megszabadulni tőle, de tényleg javul az idővel.
– Akkor?
– Szó szerint kutyaharapást szőrivel.
– Farkasokkal hálsz?!?
– Nem. Csak tündékkel. Sajnos mindig hírem ment. Akkor odébbálltam. Messzire.
Megdöbbent. Egyben valami őrült csodálattal figyelem ezt az ősz hajú bácsit, aki gyönyörű és tiszta. Egyértelműen ép elméjű, és ráadásul fantasztikusan gyakorlott ötvös, aki nyilvánvalóan gazdag. Legalábbis nálam gazdagabb, akinek csak fogy a maradék pénze. Jó neki...
Hülye kérdést teszek fel:
– Mégis hány éves vagy?
– Számít? – kérdez vissza.
– Nem... – adom meg magam.
– A legtöbben nem emlékezhetnek. Akik igen azok nem itt laknak. Bejártam a kontinenst, végül itt kötöttem ki.
– Végül?
– Igen. Megtanultam féken tartani a vágyaim. Pontosan tudod, hogy van mivel fájdalmat okoznom egy nőnek, ha akarok. Márpedig a farkasimádat hajt. Hajtott. Most már kordában tartom. Azért tudtam itt maradni. De nem tudok stabil kapcsolatot kialakítani, mert egy idő után mindig elromlik valami. Ezért...
Nem fejezi be. Nem kell.
– Megtanítasz meggyógyulni?
– Mindent megteszek – mosolyodik el.
---
Húsz éve vagyok a felesége. A harmadik gyerekünkkel vagyok épp terhes. Nincsenek rokonaink, de sok barátunk van. Az első kettő égedelem rosszcsont, de nagyon kemény munkával próbáljuk a társadalomhoz igazítani őket. Okosak, mint a nap, de kissé... vadabbak a nagy átlagnál. Remélem, a harmadik is ilyen lesz.
Csak mi érthetjük meg egymást. Nem is beszélhetünk róla mással. Maximum a könyveknek írhatjuk meg. Meg is tettük. Nagyából évente veszünk egy új ágyat, de felhőtlenül boldogok vagyunk. A családon belüli durva erőszak nem kifejezés arra, amit néha egymással művelünk, szerencsétlen bútorok rovására. Kutyaharapást szőrével. Ez a gyógymód. Eddig bevált...
VÉGE