A tárgyaknak is van lelke?

Az idén nyáron úgy adódott, hogy három egész hétre elmehettem szabadságra. Az utolsó munkahelyemen töltött napon mindent szépen rendbe tettem. Elpakoltam az asztalomról a másoknak csak lim-lomot, de nekem a kis játékállatkák, parfüm, dezodor barátságossá, szinte otthonossá teszik az irodát. A virágaim locsolását rábíztam egy kedves kolléganőmre. Mielőtt bezártam volna az ajtót, még egyszer körülnéztem, hogy minden rendben van-e.

Ránéztem a székemre, amely már több éve van velem. Összeszoktunk. A színe az én kedvenc színem királykék, magastámlás, karfás, légrugós, görgős. Olyan, amilyennek lennie kell egy félköríves munkaasztal mellett. Szeretem a székem. Benne ülve nem fárasztó egész nap a számítógép előtt ülni és dolgozni. Még egy pillantás a gépekre, kikapcsoltam-e mindent, végigsimítottam a szék támláját (ez olyan ösztönös mozdulat) és jöhet a várva várt szabadság.
A három hét gyorsan eltelt. Volt kánikula és hideg, szórakozás, és sok-sok lustálkodás.

Szabadság után mindig első nap a legnehezebb, de hogy ilyen nehéz lesz azt nem is gondoltam. Belépve az irodába látszatra minden a helyén. Lepakolom a táskát. Az asztalhoz lépek, leülök a kedvenc székemre, hogy a fiókot kihúzzam, de ő félrebillen. Te jó ég, mi van vele? Felugrok róla. Nézem. Mozgatom jobbra-balra. Billeg, dől előre-hátra. Mi történt vele? Talán annyira hiányoztam neki, hogy teljesen összeomlott? Hosszú volt a három hét nélkülem? Belebetegedett? Ilyen még nem volt. Többször magára hagytam már napokra, hetekre, de kibírta. Nézem, nézem. De hát ez nem is az én Székem, hiába ugyanolyan színű. A karfáról hiányoznak azok a kopások, amelyeket megszoktam. Az enyém talán világgá ment, elindult megkeresni?

Talán nem is magától indult útnak? Valaki vitte, valahová, és most ott szomorkodik egy másik irodában és várja, hogy rátaláljak, mert hiányzom neki. Kapok majd egy másik széket, de az már nem lesz olyan, mint a régi.