A sikerhez túl könnyen hozzá lehet szokni.

A sikerhez túl könnyen hozzá lehet szokni. Amikor már több érmed van, mint az összes edződnek együtt, de neked ez sem elég. Még messzebb jutni, és megmutatni mindenkinek, hogy ez te vagy, képes vagy rá. Mindenki verhető, ez alapigazság. Ezek után is te vagy legjobban felháborodva, ha téged vernek el. A vicces pedig az, hogy álmodni sem mertél arról, amit eddig elértél. Most pedig természetesnek érzed. Pedig egyáltalán nem az. Olvastam egyszer egy nagyon jó idézetet. Illetve nagyon sok jó idézetet olvastam már, de ez most tényleg idevág: „ A csúcson túl csak lejtő van.” A csúcson maradni lehetetlen. Jönnek a versenyek, a siker, az elismertség. Ez az, amire szükséged van, amiért bármit… Aztán megvernek. Ott állsz, összeomlasz, közlöd az edződdel, hogy te ezt nem csinálod tovább. Pedig csak vesztettél. (Ellened hányszor vesztettek már?) És felteszed magadnak a kérdést, hogy nem vagy elég jó? Ami baromság, nem véletlenül foglalkoznak veled ennyit és ilyen szinten.

És te aggódsz azon, hogy nem vagy elég jó? Tűröd a kritikákat, de legbelül kiborulsz, hogy már az se megy, ami régen ment. Pedig ezzel semmi baj, csak megnőttek az elvárások, a kritika pedig építő jellegű, hogy még jobb lehess. Nem érzed a fejlődést, mert még mindig kikapsz azoktól, akiktől eddig. Ők fiúk, és már legalább 5 éve csinálják, de van aki 10, persze ezzel az aprósággal nem foglalkozol, lényeg az, hogy kikapsz tőlük. Te, a bajnok. Egyszer (nem is csak egyszer…) mindenki lecsúszik arról a bizonyos csúcsról. És nem akarod, és hiányzik, ami régen voltál, ahogy régen bántak veled, amikor még könnyű volt. Másoknak még most is az. Amikor még kicsit untad is az edzést, és volt időd a nagyokat nézni. Vágyakozni, hogy egyszer köztük állsz majd.

Nem telik el fél év, és tényleg ott vagy. Nincs időd a kicsiket nézni, meg a padlóról ezt nehéz is lenne. De tudod, hogy azok állnak ott, akikkel együtt indultál, vagy akik már előtted itt voltak. És nem aggódnak azon, hogy nem elég jók. Nem tudod, mi tűnt el belőled, mire lehetsz még képes és mi lesz veled. Kellenek a célok, de vannak célok, amiket nem lehet elérni. Vagy csak úgy érzed. Mit mondasz majd az edzőknek és a barátoknak, akik végig hittek benned. Igaz, soha sem mondták, de ez nem olyan dolog, amit mondani szoktak. Ezt érezni kell… helyesbíttek: érezni kéne. (Nekem ez soha nem ment. Még akkor sem hittem el, hogy jó vagyok, ha mondták.) Nem mondhatod egyszerűen azt valakinek, aki mindig a javadat akarta, hogy ennyi, én ezt abbahagyom. Aztán most itt állsz, és képes voltál ilyet mondani. Te, aki azt állítod (vagy csak állítottad?), hogy ez az életed. Hova tűnt az a tűz a szemedből? Időben térj észhez, hogy minél kevesebb időt vesztegess el, és tovább tudj lépni. Ebből még bármi lehet. (Ha nem így lenne, már nem itt lennél…)

És ha nem lesz semmi? Hát nem lesz semmi. A lényeg, hogy mindent megtettél. Az eredeti elvárásokat már így is túlteljesítetted, úgyhogy senki sem tehet szemrehányást. Amúgy is csak annyit mondanál: „Csináld utánam…” Mégis ki tenne szemrehányást? Vannak nehézségek, ezeket le kell győzni. Az, hogy elmenekülsz, nem megoldás. Az csak egy könnyebb út. És amíg ilyen nehézségeket nem tudsz legyőzni, az ellenfeleidet sem fogod tudni legyőzni. Egy bukással talán még nincs vége mindennek. Ha nem akarod, soha nincs vége. Egy számomra nagyon fontos ember mondta egyszer nekem: „Kudarcok nélkül nem érünk el sikereket.” Tudjátok ki volt, és mikor mondta? Az edzőm volt. Azután mondta, miután jól elvertek!