Amyna hercegnő izgatottan szorította magához a súlyos, bőrkötéses könyvet. A lépcsőfokokat kettesével szedve sietett föl a keleti toronyban lévő lakosztályába, de csupán addig időzött ott, amíg megszabadult túlméretezett fülönfüggőitől. Az ódivatú aranyékszer Bogela gróf ajándéka volt, állítólag a néhai Dorelei grófné őnagysága hagyatéka, és a gróf ragaszkodott hozzá, hogy a hercegnő azon nyomban próbálja fel, majd, mikor ez megtörtént, krokodilkönnyekben tört ki, és biztosította a hercegnőt arról, hogy pont olyan elragadóan fest, mint szegény nagyanyja annak idején. Ezért aztán, nehogy megbántsa a nagylelkű gróf érzéseit, Amyna kénytelen volt egész este viselni a rémes függőket, és egyenes nyakkal, hercegnőhöz illő fejtartással fogadni a bókokat és a további ajándékokat, miközben úgy érezte, bármelyik pillanatban leszakadhat a füle.
A szebb napokat látott csecsebecsék sértődötten koppantak a márványlapos fésülködőasztalon, a hercegnő pedig már nyúlt is a könyv után, amit épp csak egy pillanatra engedett ki a kezéből. Minden egyes elvesztegetett percért kár! Türelmetlenül feltépte a tapétával álcázott rejtekajtót, és a mögötte megbújó titkos lépcsőházba szökkent. Nem volt szüksége mécsesre, hiszen annyiszor megtette már ezt az utat, hogy a csigavonalba rendeződő, lekopott szélű lépcsőfokok ismerősen simultak a talpa alá. A tökéletes sötétség ellenére magabiztos léptekkel sietett lefelé, egyik kezével a mellkasához szorítva a könyvet, másikkal könnyedén végigsimítva a durva vaskorláton.
Így is épp eleget ácsorgott már odabent a bálteremben, várva a megfelelő pillanatra, arcán bűbájos mosollyal hálálkodva olyan ajándékokért, amiknek valószínűleg semmi hasznát nem veszi majd. Varázsos illatszer, ami megbűvöli a férfiakat, hogy az illat viselőjét tartsák közel s távol a legelragadóbbnak… Ugyan mi szüksége lenne ilyesmire? … Aranyszegélyes, soha el nem illanóan rózsaillatú levélpapír… Milyen kár, hogy nincs kinek írnia! … Hogyan várhatják el tőle, hogy komoly, felelősségteljes királynő legyen, miközben ilyen ostoba csecsebecsékkel próbálják elkápráztatni? Lélekfény-gömb, amit ha az ember a kezébe fog, felvillanó fényessége megmutatja a lélek tisztaságát… Sületlenség! Habár az ajándékozó Lestian gróf tenyerén épp hogy csak pislákolt, és ezen Amyna más körülmények között talán eltűnődött volna, jelenleg azonban csakis a könyv kötötte le a gondolatait.
Hogy vágyott már egy új könyvre! Szenvedélye volt az olvasás, a palotában fellelhető összes könyvet szinte kívülről tudta már, ám felséges édesapja nem nézte jó szemmel, ha a hercegnő a könyveket bújta. A kalandtörténetek olvasása eltereli a trónörökös figyelmét a tanulmányairól – mondták a hercegnő tanítói, és a király aggódott, hogy ha így folytatja, Amyna nem fog tudni felkészülni a rá váró szerepre. Vészesen közeledett az az idő, amikor a hercegnőnek át kell majd vennie a koronát és a vele járó feladatokat édesapjától, még úgy is, hogy a Királyi Tanács haladékot szavazott meg neki. A hagyomány szerint a trónörökösnek 22 éves korára készen kell állnia az uralkodásra. Azonban Amyna nem koronahercegnőnek született. Igaz, ő volt a királyi pár második gyermeke, és a törvény szerint őt kellett volna születésétől fogva királynőnek nevelni, a király mégis Amyna nővérét, Corynna hercegnőt szánta a trónra. Csakhogy a sors kegyetlenül keresztülhúzta őfelsége számításait. Tizenhárom évvel azelőtt a koronahercegnő életét vesztette egy szörnyű balesetben, így a trón joga az akkor hétéves Amynára szállt. Ettől kezdve Amyna élete csak a tanulásról szólt, hiszen be kellett pótolni az elvesztegetett időt. A gondtalan hercegkisasszony-korszak egyszer s mindenkorra véget ért, napjait a játékok, a vele egykorú játszópajtások helyett a számtan, az illemtan, a történelem, és az ősöregnek tűnő, kifinomult beszédű, furcsa szagú tanítómesterek töltötték ki. Egyedüli szórakozása Sharamel nevű lova és a könyvei voltak. Amikor elege lett az unalmas és fárasztó tananyagból, elvonult a könyvtárszobába, és belefeledkezett a tündérek, sárkányok, manók és varázslók kalandjaiba, vagy pedig kilovagolt, és saját kalandokat keresett magának.
Azonban kedves lova, aki már gyermekkora óta hű társa volt a hercegnőnek, egyszer csak megbetegedett és elpusztult. A király új lovakat hozatott, szebbnél szebb, délceg méneket, de a hercegnőnek egyik sem volt elég jó, semelyik nem ért Sharamel nyomába. S ha mindez még nem lett volna elég csapás, nem sokkal a lova elvesztése után a könyveiről is le kellett mondania: a király bezáratta a könyvtárszobát és ráparancsolt a lányára, hogy vegye komolyabban a kötelezettségeit, és a tündérmesék helyett inkább az államügyekre összpontosítson. Egy betűt sem olvashatott többet a tankönyvein kívül, és ettől az igazságtalan ítélettől az egész világkerekség legszerencsétlenebb hercegnőjének érezte magát. De most végre vége a szenvedésnek! Legalábbis egy időre. Habár a könyv a súlyából és a vastagságából ítélve többszáz oldalas lehetett – talán még ezer is megvan! Ezer oldalnyi mesés kaland és varázslat… Amyna szíve már a gondolatra is hevesen dobogott a gyönyörűségtől.
Annyi nemesember közül, akik mind figyelemmel kísérték felnőtté és egyben királynővé érésének minden lépését, egyedül az a sosem látott, messziről jött úr tudta, hogy mi az, amire igazán vágyik. Egy egész bálteremnyi ismerős közt pont a vadidegen volt az egyetlen, aki igazán ismerte. Még szerencse, hogy felséges édesapja az este nagy részében félrevonulva, elmélyülten beszélgetett Xyorral, az északról jött nemessel, és nem volt tanúja annak, hogy a hercegnő könyvet kapott. Ügyesen időzített az az idegen, hogy nem a király előtt adta át az ajándékot, mert őfelsége bizonyára utasította valamelyik szolgálót, hogy feltűnés nélkül, udvariasan vegye el a könyvet a hercegnőtől, mintha csak meg akarná kímélni a megerőltetéstől, amit egy ilyen súlyos köteg kézben tartása okozhat egy törékeny nemes hölgynek. Azután pedig soha nem látná viszont. Ebbe pedig még belegondolni is rémes!
A vaskorlát egyszer csak szabálytalan csigavonallá görbülve elvégződött, és Amyna megtorpant. A lépcsőfok, amelyen megállt, szélesebb volt egy kicsivel a többinél, ily módon kilépőként szolgálva a falban nyíló aprócska ajtóhoz. Az ajtó másik felén a lépcső és a korlát is folytatódott, egészen le a földszintig, ahol a lépcsőház egy rövid folyosószakaszba torkollott, melynek végén vasveretes tölgyfaajtó vezetett ki a szabadba, a palota egyik hátsó kertjébe. Ezt a kaput is jól ismerte a hercegnő, tudta, hogyan kell úgy lenyomni a kilincset, hogy ne nyikorogjon, hogyan kell óvatosan megemelni az ajtót, hogy senki ne hallja meg. Gyakran szökött ki ezen az úton a palotából, amikor őfelsége toronyszobafogságra ítélte, őröket állítva az ajtaja elé.
Ezúttal azonban nem készült szökni, csupán a lépcsőház falában nyíló ajtó mögött rejtőző kis szobába igyekezett. A szobába, amelynek létezéséről rajta kívül csak a testvérei tudtak. A búvóhelyre, ahol biztonságban érezhette magát, és kedvére olvashatott.
Ahogy becsukta maga után az ajtót, érezte, hogy lassulni kezd a sietségtől és az izgalomtól szapora szívverése, és hogy végigkúszik a gerincén az a kellemes bizsergés, ami mindig úrrá lett rajta, amikor ebben a szobában olvasott.
Különös módon bukkant erre a rejtekhelyre. Egyszer véletlenül beleesett a díszterem közepén álló szökőkútba. A kút feneke kívülről egyáltalán nem tűnt mélynek, ám Amyna mégsem tudott kimászni belőle, ugyanis a víz magába szippantotta, hatalmas erővel húzni kezdte lefelé. Aztán elvesztette az eszméletét, és a kis szobában tért magához. Hogy mi történt a kútba esés után, és hogyan került a szobába, arról csak homályos emlékei voltak: hatalmas termet látott, benne egy különös szoborral, és mintha beszélt volna hozzá valaki... Mindenesetre a szobából kijutva rájött, hogy a lépcső lent a szabadba vezet, fölfelé pedig egyenesen az ő lakosztályába. Később megpróbált visszamászni a szökőkútba, ám a király az eset után állandó őrséget állított köré, hogy még egyszer ne tudja megközelíteni. Így aztán szép lassan letett arról, hogy valaha is újra látja azt a termet, és meggyőzte magát, hogy nyilván csak beütötte a fejét az eséskor, azért hallott hangokat. Figyelmét ezután inkább a titkos lépcsőre és a kis szobára összpontosította.
Az évek során idecsempészett holmikkal kellemes kuckóvá alakította ezt a helyiséget, amit a falak mentén sorakozó polcokból ítélve valaha talán raktárnak használtak. A szoba közepén durván faragott, masszív asztal állt, mellette – az asztal egyszerűségével éles ellentétben – a hercegnői lakosztályból lecipelt, gazdag faragással díszített, bársonypárnás karosszék. A hercegnő gyöngéden az asztalra helyezte a könyvet, majd a tágas ablakon bevilágító Hold fényében leemelt egy mécsest a polcok egyikéről, és könyv mellé, de attól biztonságos távolságra állítva lángot lobbantott a kecses üvegbúra alatt. Aztán az ablakhoz lépett, és megigazította a széles párkányon sorakozó pihe-puha párnákat. Lassú mozdulatokkal dolgozott, kiélvezve a szobában töltött idő minden pillanatát. Most már nem kellett sietnie. Itt, távol a báli forgatagtól nyugodtan olvashat addig, amíg csak le nem ragad a szeme.
Kihúzta egy kicsit a karosszéket, leereszkedett a kényelmes ülőpárnára, majd szép komótosan elrendezgette maga körül hosszú báli ruhájának leomló, napsárga fodrait, és meglazította a masnit a dereka karcsúságát kiemelő széles, sötétkék szalagon. Aztán a füle mögé tűrte azt a néhány rakoncátlan, éjfekete hajtincset, amik táncolás közben kiszabadultak bonyolult kontyából. A mécsesre hunyorgott, följebb csavarta a lángját, majd – végre-valahára – maga elé húzta a könyvet. Remegő ujjakkal végigsimított a bőrkötésen a gerinc mentén. Nagyon régi könyvnek tűnt, a borító elrongyolódott sarkai, a bőrkötésen látható kopások, karcolások és foltok hosszú éveken át tartó rendszeres használatról tanúskodtak. Ki lehetett az előző gazdája? Vajon azé a különös idegené volt, aki Amynának ajándékozta, vagy ő is csak úgy vette valahol?
Érdekes módon – a borító többi részével ellentétben – az aranyszínű, cikornyás betűkkel írt cím egyáltalán nem kopott le a sötétzöld bőrről.
- „A sárkány könnyei” – olvasta ki a hercegnő a tökéletesen jól látható betűket, majd a következő pillanatban majdnem felkiáltott, amikor belehasított a felismerés.
Könyvek tucatjainak szövege pergett le lelki szemei előtt, melyek mind a „sárkánykönnyek”-ként ismert, varázserejű ékkövek legendáját taglalták. A hiedelem szerint ez a hét, külön-külön is nagyhatalmú ékkő együtt azt a hatalmat és tudást raktározza, mely valaha Elyonnak, az istenek első gyermekének, e világ teremtőjének megadatott. Miután Elyon úrnőt elpusztította ősi ellensége, Elyon szigetén csak az ékkövek maradtak, hogy erőt, reményt és útmutatást adjanak Elyon gyermekeinek. A hét ékkő segítette első úrnőjük halála után az embereket, hogy bölcs és jó uralkodót válasszanak. Az idők hajnalán a királyi cím még nem öröklődött családon belül egyik generációról a másikra, hanem a király vagy királynő halála után az ékkövek választottak új uralkodót, azt a tiszta lelkű, bátor szívű embert, aki a nép közül a leginkább megfelelő volt az uralkodásra.
Csakhogy az ékkövekre olyanoknak is fájt a foguk, akiknek semmi jogosultsága nem volt rájuk. Kapzsi királyok az északi szigetekről, hataloméhes, gonosz varázslók próbálták megkaparintani a sárkánykönnyeket, évszázadokon át sikertelenül ostromolva Elyon szigetét. A válogatott harcosokból, varázstudókból és rettenthetetlen sárkányokból álló Szövetség minden támadást visszavert, és védte az ékköveket. Ám egyszer egy különösen erős és lelketlenül gonosz varázsló, Crastax, elpusztítva mindent, mi az útjába akadt, olyan fenyegetően közel került az ékkövekhez, hogy a Szövetség vezetői végső erejükkel igen veszélyes lépésre szánták magukat. A hét ékkövet különválasztották és egyenként elrejtették őket úgy, hogy Crastax ne akadhasson a nyomukra. A terv sikerült, a gonosz mágus semmilyen kínzással nem csikarhatta ki a sárkánykönnyek hollétét beavatottakból, így azok magukkal vitték a titkot a sírba. Crastaxot végül sikerült legyőzni, így az ékkövek megmenekültek – csakhogy senki nem tudta, hol lehetnek. Sokan indultak a keresésükre, de senki nem járt sikerrel, és egy idő után szép lassan elfeledkeztek a létezésükről. A kezdetben ideiglenesen megválasztott királyi család megtartotta a trónt, és azóta is az ő leszármazottaik uralkodnak – ha lehet hinni a történetnek, akkor jogtalanul – Elyon szigetén.
Amyna tanítói természetesen merő kitalációnak, légből kapottnak tartották ezt a legendát, mindig bosszús arcot vágtak és másra terelték a szót, ha a hercegnő az ékkövekről kérdezett.
- Azok az ékkövek nem léteznek – mondta Omnalis mester, és berzenkedve megrázta kopaszodó fejét. – Soha nem is léteztek. Hogyan is lenne lehetséges, hogy egy ékkő isteni hatalmat hordozzon? Ilyen varázslatra senki sem képes.
- Még Tedehi mester sem, pedig ő aztán igazán nagy varázsló – tódította Taias mester, a sarokba állított hintaszékben szunyókáló, hófehér szakállú öreg felé intve a fejével.
- De a király… - próbálta közbeszúrni kérdését a hercegnő.
- Nehogy megemlíts bármit is ebből a képtelen meséből a felséges királynak! – Vette vissza a szót Omnalis mester egy oktávval magasabb hangon, mint az előbb. – Azzal kétségbe vonnád uralkodásának legitimitását, amit pedig a nagyméltóságú Malaq szentesített.
Ez a beszélgetés nem egyszer lejátszódott a tanulószobában a hercegnő és mesterei között, és Amyna tudta, hogy ha a szinte soha fel nem ébredő varázsló, vagy Malaq atya neve elhangzik, akkor őneki már esélye sincs érvelni, vagy értelmes válaszokat kihúzni a két csökönyös öregből.
Ő maga rendületlenül hitt abban, hogy mindennek, amit a könyvekben olvasott, bizonyára van valami valóságalapja, ha nem is úgy igaz minden betű, ahogy le van írva, hiszen a történetek mind jönnek valahonnan, és tartanak valahová, miközben folyamatosan alakulnak, változnak, de azért a lényeg ugyanaz marad. A lényeg pedig az, hogy létezik valahol egy olyan erő, ami képes jobbá tenni a világot, és a megfelelő ember kezébe adni a hatalmat oly módon, hogy azt már semmilyen egyháznak vagy más szervezetnek nem kell jóváhagynia, mert lényegéből fakadóan megkérdőjelezhetetlen és mindenek felett áll.
Tudta jól, hogy ha az ékkövek valami csoda folytán előkerülnének, akkor a családja és ő kénytelen lenne elhagyni a palotát, és átadni a szigetet a valódi uralkodónak. Ennek ellenére – bár ezt még önmagának is csak félve vallotta be – titkon abban reménykedett, hogy a történet igaz, és előbb vagy utóbb, de inkább előbb, felbukkan majd valaki, aki akinek boldogan és bizalommal átadhatja az uralkodással járó felelősséget.
Amyna nem akart királynő lenni. Kislányként arról álmodott, hogy boldog és gondtalan élete lesz, utazgatni fog és bálokon táncolni, és amikor eljön az ideje, kedvére fog válogatni az előkelő kérők között, majd hozzámegy ahhoz a férfihoz, akivel első látásra egymásba szeretnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Egészen hétéves koráig úgy tűnt, így is lesz, ám akkor egy csapásra minden megváltozott. És Amyna azóta sem tudott igazán beletörődni sem szeretett nővére elvesztésébe, aki anyja helyett anyja volt, sem abba a ténybe, hogy huszonkét éves korában koronát nyomnak a fejébe, és onnantól kezdve egy egész nép sorsa lesz az ő kezében, egy egész országnyi ember élete függ majd az ő döntéseitől.
Még szerencse, hogy a Tanács volt olyan nagylelkű, és adott neki még két évet, tekintettel arra, hogy jóval később kezdte meg koronahercegnői tanulmányait. Bele se mert gondolni, mi lenne, ha most kellene kiválasztania a jövendőbelijét. Húszévesen párt választani egy életre? Gyermekként ez még olyan távolinak tűnt, de most, hogy eljött a nap, úgy érezte, egyáltalán nem készült még föl erre. Tudta, hogy a két évnyi haladék letelte után sem választhat majd szabadon, mert a trón várományosaként a király és a Tanács által legalkalmasabbnak talált férfihoz kell hozzámennie, de bízott a jó ítélőképességükben, és abban, hogy a hátralévő idő elég lesz arra, hogy hozzászoktassa magát a gondolathoz.
A nyári meleg ellenére fázósan megborzongott, és visszakormányozta gondolatait a könyvhöz. Vajon miért adta neki az idegen épp ezt a könyvet, épp most? Lehet, hogy ez egy jel? Vagy figyelmeztetés? Lehet, hogy az idegen tud valamit az ékkövekről, és így akarja a tudtára adni?
Némi tűnődés után elhessegette magától ezeket a kérdéseket, és úgy döntött, hogy ha a könyv elolvasása után még mindig maradnak kétségei, akkor majd felkeresi az ismeretlen vendéget, és addig nem nyugszik, míg nem kap válaszokat. Az ünnepség, amit a huszadik születésnapja alkalmából rendeztek, még legalább egy hétig eltart, addig egyik vendég sem megy sehova, míg élvezheti a palota vendégszeretetét. Bőven lesz még ideje faggatózni.
Ezzel megnyugtatva magát, ismét a könyvre összpontosította minden figyelmét. Két ujja közé fogta az elülső borítót, felnyitotta, majd közelebb hajolt kincséhez és élvezettel megszimatolta a megsárgult lapokat. A könyvnek semmi máshoz nem hasonlítható illata volt. Ott volt a jól ismert marhabőr- és pergamen-illat, amely minden könyvnek sajátja, de ezen kívül még tucatnyi más, termőföldre és fűszerekre emlékeztető aroma itatódott a lapokba. Amyna számára minden könyvnek legalább két története volt: egy, amit beleírtak, és egy másik, ami a kötet sorsát mesélte el.
Az első oldalon megismétlődött a cím, alatta a szerző neve virított.
- S. Chrydenlor – betűzte ki Amyna hercegnő. – Még sosem hallottam ilyen nevű történetíróról…
A következő lapon pedig már el is kezdődött a történet, lendületes, magabiztos kézírással:
„Chrydenlornak hívnak, de nem ez az igazi nevem.
Sokféle névvel s titulussal illettek már, ám a valódi kilétemet nem ismerheti senki. S nem is szándékozom felfedni azt, még Teelőtted sem, ki most e sorokat olvasod, mert ha megtenném, az istenek szörnyű haragját hívnám ki magam ellen. Ha gondolod, hívhatsz a Nagy Mesélőnek, vagy az Örök Történetírónak, ahogy az emberek általában emlegetni szoktak. Persze vannak, akik szerint inkább Megrögzött Hazudozó vagyok, sőt a Legelvetemültebb Gonosznak is kikiáltottak már, s a Tények Meghamisítójának, a Történelem Elferdítőjének, az Emberiség Megrontójának is. Van, aki istenként tisztel, s van, aki szerint közönséges pojáca vagyok. Én Rád bízom, hogy mit gondolsz felőlem, s hogy elhiszed-e, amit az elkövetkezendőkben papírra vetek.
Elyon igaz történetét mondom most el Neked, úgy ahogyan még soha senki el nem mondta azelőtt. Elyon úrnő neve méltatlanul feledésbe merült a világ szigetein, pedig ő Mindenek Anyja, kinek a világ a létezést köszöneti, és kinek lénye benne rejlik még ma is minden fűszálban, levélben és kősziklában, minden cseppnyi vízben és minden morzsányi földben, a levegőben és a napsugárban, a hangokban és a színekben, az illatokban és az ízekben.
Az Álmok Idejében kezdődött minden, az Idő Előtti Időben, amikor az istenek még teremtő hatalommal bírtak, és csupán a gondolataik erejével új világokat szólítottak a létezésbe…”
Az olvasásból bátortalan kopogás és egy vékony hangocska zökkentette ki.
- Amyna, itt vagy?
Fyona. Hát persze, a kishúgáról megfeledkezett. Fyona tudott a rejtekhelyéről, és nyilván nem volt nehéz kitalálnia, hogy ide bújt. Amyna lemondó sóhajjal becsukta a könyvet. Már az első oldalt sem olvashatja végig nyugodtan?
- Itt vagyok, gyere csak.
Nyílt az ajtó, és Fyona aranyszőke hajzuhataggal keretezett apró alakja jelent meg a küszöbön. Táncos léptekkel átlibbent a szobán, és kedvenc helyére, az ablakpárkányra kucorodott a párnák közé. Felhúzott lábait átkarolta, állát a térdén nyugtatva kissé oldalra billentett fejjel, kíváncsian nézett Amynára.
- Papa újra engedi, hogy olvass?
- Bár így lenne – rázta meg a fejét Amyna.
- Akkor miért olvasol? Tudod, hogy nem szabad.
- Ezt nem vehetik el tőlem! Ajándék volt. Miért nem elég nekik, hogy elvesztettem a lovamat? Miért nem hagyták meg legalább a könyveket nekem?
- Sharamelt nem szántszándékkal vették el. Elpusztult. Ez az élet rendje. Mint ahogyan az is, hogy a koronahercegnő teljesítse a kötelességeit.
Amyna bosszúsan felnyögött. Tizenhárom éve ellenére Fyona úgy beszélt, mint egy utálatos felnőtt.
- Azért jöttél ide, hogy kioktass?
- Nem – válaszolta ijedt-komoly arccal Fyona. – Azért jöttem, hogy szóljak neked, hogy Papa már mindenütt kerestet. Valami fontos bejelentenivalója van, és azt akarja, hogy te is ott legyél. Jobb lesz, ha sietsz, mert már elég idegesnek tűnik.
Na tessék. Egyike azon dolgoknak, amik miatt Amyna utált koronahercegnőnek lenni: míg Fyona nyugodtan élhette az életét és játszhatott, addig neki minden hivatalos eseményen ott kellett lennie, hogy ha a király döntést hoz vagy bejelentést tesz, jelenlétével biztosítsa a hallgatóságot arról, hogy egyetért őfelségével, és ha trónra lép, ő is a király által járt úton fog tovább haladni.
- Maradj még ülve egy kicsit, megigazítom a hajadat – folytatta Fyona, és Amyna engedelmesen tűrte, hogy kishúga visszaillessze a hajtűk kusza szövevénye közé az elszabadult tincseket, majd jó szorosra meghúzza a derekára kötött szalagot.
- Köszi, dadus – morogta Amyna, miközben felállt a karosszékből.
- Ez a te szülinapi ünnepséged. A legkevesebb, amit tehetsz viszonzásul a rengeteg ajándékért, hogy kifogástalan külsővel és elragadóan bájos modorral fogadod a vendégeket.
- Már egyszer fogadtam őket. Jó képet vágtam a buta ajándékaikhoz. Mit akarnak még? – nyafogta Amyna, miközben Fyona határozottan kifelé terelte a szobából.
- Ideje lenne végre hozzászoknod. Igazán nem olyan nehéz. Csak mosolyogsz, és bólogatsz, amikor Papa valami okosat mond.
- Te aztán könnyen beszélsz. Neked semmiféle kötelezettséged nincs.
- A királyi testvéreknek az a kötelességük, hogy segítsék és támogassák a trónörököst – fújta Fyona az unalomig ismételt frázist, majd egy szökkenéssel megelőzte Amynát és fölfelé indult a lépcsőn.
- Ez rendes esetben az idősebb királyi testvér dolga.
- És neked sosincs olyan érzésed, mintha kettőnk közül én lennék az idősebb?
- Na megállj, te szemtelen! – kiáltott fel Amyna tettetett felháborodással, majd az előtte haladó kislány után kapott.
Fyona azonban számított a reakcióra, és gyorsabb volt a nővérénél. Lépteit megszaporázva szökdécselt fölfelé, s közben levegőért kapkodva, sípolva-visongatva nevetett, ahogy Amyna alulról el-elkapta az oldalát és megcsiklandozta. Egymásba kapaszkodva, birkózva estek be a tapétaajtón keresztül Amyna hálószobájába, és kifulladva rogytak le a vastag, puha szőnyegre.
Ebben a pillanatban ingerült torokköszörülés hallatszott. A két hercegnőbe belefagyott a nevetés, és megsemmisülten pislogtak fölfelé a hang forrását keresve. A hálószoba ajtajában három férfi állt. Amyna egyikőjükkel sem szeretett volna ilyen megalázó helyzetben találkozni, ám most itt voltak, mind a hárman egyszerre, és szoborrá merevedett arccal, szótlanul nézték végig, ahogy a koronahercegnő és a kis hercegnő feltápászkodik a szőnyegről, és leporolja ruháját. Melchyor király tekintete dühe ellenére kissé szórakozottnak tűnt. Omnalis mester ábrázatát pipacspirosra színezte a szégyenkezés. Taias mester arcára őszinte döbbenet és csalódottság ült ki.
Amyna csak akkor vette észre a negyedik férfit, aki addig megbújt a többiek mögött, amikor teljes magasságában kihúzta magát, igyekezvén visszanyerni királynőhöz méltó tartását. Xyor herceg szája féloldalas mosolyra húzódott, miközben jeges, rezzenéstelen tekintetét végigjáratta a koronahercegnő zilált haján és öltözékén. Amynát kirázta a hideg ettől a nézéstől. Már az este során korábban is, amikor kénytelen volt szót váltani a herceggel, kellemetlen érzése támadt, ha a szemébe nézett, de nem tudott rájönni, hogy pontosan miért.
- Milyen bájos – jegyezte meg halk, de cseppet sem megnyugtató hangon a herceg.
- Bocsánatodat kérem, felség – mondta Amyna az apjának, elsőként őt szólítva meg, ahogy illett. – Omnalis mester, Taias mester, Xyor herceg, bocsássatok meg.
A király alig észrevehetően Xyorra pillantott, de mivel a herceg nem mutatta jelét a felháborodásnak, nagylelkűen legyintett.
- Felejtsük el, gyermekem, hisz nem történt semmi. A herceg bizonyára megérti, hogy igyekszel kiélvezni felhőtlen gyermekkorod utolsó óráit.
Felhőtlen gyermekkor? Az tizenhárom éve véget ért – füstölgött magában Amyna.
- Minek köszönhetem látogatásotokat?
- Különleges örömhírt hoztunk, hercegnő – tájékoztatta izgatott hangon Taias mester.
- Váratlan, ámde örvendetes dolog történt – tódította Omnalis lelkesen.
Amyna kérdőn nézett a apjára
- Gyermekem – mondta a király, és közelebb lépve felséges tenyerei közé vette Amyna kezét. – Tudom, hogy nem számítottál még erre ily hamar, de előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna, és minek várni, ha egyszer tökéletes lehetőség kínálkozik?
Megerősítést várva, bizakodva fürkészte Amyna tekintetét, azonban onnan nem olvashatott ki semmit. A hercegnőnek ugyanis halvány sejtelme sem volt, miről beszél a király. Melchyor tehát folytatta.
- Xyor herceg ma este megkérte a kezedet, és én beleegyeztem – a herceg keze után nyúlt, és azt is a tenyerébe fogta, együtt Amynáéval. – Mostantól fogva jegyesek vagytok egészen addig, amíg egy egészséges gyermek születésével bizonyítjátok, hogy illetek egymáshoz, és képesek vagytok világra hozni uralkodócsaládunk következő generációját, országunk ősi törvényei szerint.
Eltartott néhány pillanatig, mire Amyna felfogta a király szavainak jelentését. Ekkor hirtelen kitépte kezét a sorsát eldöntő szorításból, hátrált néhány lépést, és közben egyszerre akarta kimondani az összes kifogást, ami csak az eszébe ötlött.
- De papa… felség, ennek még nem jött el az ideje, hiszen a tanács még két teljes évet adott nekem…
- A haladék csak a koronázásra vonatkozik, nem a párválasztásra.
- De még csak nem is ismerem a herceg őfenségét, és…
- Pontosan erre való az eljegyzés és az esküvő közötti idő.
- Én nem akarok Xyor herceg felesége lenni! – mondta ki, nem törődve azzal, hogy a herceg ott áll tőle karnyújtásnyira.
- Sajnos ezügyben nincs választási lehetőséged. A kérdés már eldőlt, leányom, veled csak az eredményt közöltem.
- Nem! Soha, ha kényszerítenének rá, akkor sem! Most pedig hagyjátok el a szobámat, mindannyian!
- Próbálj megnyugodni, lányom – mondta a király, és igyekezett szigorú arcot vágni, de a hangján érződött, hogy együtt érez a hercegnővel. – Te is tudod, hogy ennek így kell lennie.
- Kérlek, hagyjatok magamra – ismételte Amyna, most már szinte suttogva. – Gondolkodnom kell.
A királyon látszott, hogy maradna még, hátha sikerül egy kis értelmet beszélnie a lányába, de Fyona belekarolt, és finoman kifelé irányította a szobából. A két tanítómester engedelmesen követte. Xyor azonban nem mozdult. Amyna tüntetőleg hátat fordított, de érezte a herceg jéghideg tekintetét a hátán. Xyor még egy pár pillanatig mozdulatlanul állt a helyén, aztán sarkon fordult és távozott ő is.
Amyna fejében szédítő sebességgel kavarogtak a gondolatok. Az örvény egyre csak sodorta befelé, lefelé, és a közepén egy jéghegy állt, tágra nyitott, fakókék szemekkel. Ebben a pillanatban Amyna rájött, mi az, ami annyira zavarja a herceg tekintetében. Xyor herceg szinte soha nem pislogott.
