A róka és a holló – a plagizált változat

Az erdő szélén egy tölgyfa legalsó ágán egy holló ült. Nem szokott ennyire nyílt helyen megjelenni, igyekezett láthatatlan maradni, amennyire csak lehet, de most itt volt, az erdő állatai szeme láttára. Az ok, amely miatt kivételt tett, a szájában sárgállott: egy hatalmas, nagyjából félkilós sajtdarab. Akkora volt, hogy alig bírta elcipelni idáig a szomszédos parasztházból, ereje fogytán volt, nem tudott már csak úgy fellibbenni vele a fa tetejére, ahol védve érezte volna magát.
Kevesen tudják, de a holló a világ egyik legokosabb madara. Mérlegelni kezdte hát a lehetőségeket: megeszi itt lent a nagy részét, a maradékot meg felvigye? Nem, az túl kockázatos, közben előkerül a többi állat, és megkívánják, aztán amilyen alacsonyan van, még megfosztják. Agytekervényei nevüknek eleget téve hevesen tekeregtek, s a végén arra jutott, hogy éles csőrével több részre vágja a csemegét, majd darabonként valami lombosabb, védettebb helyre viszi. Letette hát egy vastag ágra, és épp nekilátott volna a vagdalkozásnak, mikor mézes-mázas, jól ismert hangot hallott odalentről:
- Ejnye, cimbora, hát engem nem akarsz megkínálni? Úgy is nagy az a sajt neked, látom, hogy nem bírsz vele. Hadd enyhítsek a terheden.
A holló hirtelen ijedségében azonnal újra a szájába vette az ínyencséget, majd óvatosan lepislantott: persze, hogy az a ravaszdi róka szólította meg, mindig itt ólálkodik a környéken. Óvatosan, nehogy a sajt kiessen a szájából, megrázta a fejét, hogy nem, ő most nem óhajt jótékonykodni.
- Hát miféle modor ez - kérdezte a róka, ravaszt mosollyal az arcán - még csak nem is köszönsz, nem is üdvözölsz?
A holló azonban már majd' negyven éves volt, jól ismerte a mesét, amelyben ugyanily módon rászedték valami múltbéli fajtársát. Nem reagált, csak lenézően tekintett a kérdezőre. Máshogy persze nem is nézhetett volna rá, mivel róka koma lent volt, ő pedig fent.
- Ó, látom bölcs madár vagy, nem hiába beszélik ezt az erdőben. Olvastad a rég történt sztorit, igaz? Akkor bizonyára nem tudlak rászedni, hisz ismered. De biztos sokat tudsz a világról, a természetről, a tudományokról.
A holló hezitált. Nem látta a csapdát, pedig kereste. Végül bólintott.
- Akkor hát mennyi háromszor három? - kérdezte érdeklődve a ravaszdi.
A holló már nyitotta volna a száját, mert gyenge pontja valóban a bölcsessége, és a hiúsága volt. Tudta a választ, de az utolsó pillanatban megint szorosra zárta erős csőreit, és csak némán nézte vörös bundás ellenfelét. Azon tűnődött, talán most is felszeletelhetné a sajtot, ő úgy sem ér fel idáig, de rájött, hogy a darabok lepotyoghatnak, így nem maradt más választása, ülnie kellett, és várnia, elviselnie a csábítást.
- Látom a pletykák az éles eszedről tévesek - csóválta a fejét a róka - nézzünk hát valami mást: mi Franciaország fővárosa?
A holló természetesen ismét csak tudta a választ, pláne, hogy az általa ismert mesét, melyben a róka ellopta a sajtot, La Fontaine írta, akit a párizsi Père-Lachaise temetőben temettek el. Különös véletlen, de a holló nem hitt a véletlenekben, tudta, hogy a kérdés kétoldalúsága szándékos volt. De ellenállt a csábításnak.
- Hejjj, de szűkszavú ma valaki... azért feltennék még egy kérdést, ha már a matematika és a földrajz tudományágában nem vagy jártas: mi a sebesség jele, és képlete?
A holló erre a kérdésre valóban nem tudta a választ, így nem volt nehéz ismét csöndben maradnia.
- Már sejtem, hogy nem kapok ebből a nemes csemegéből, de azért még egy kérdésem volna: ha már a tudományok terén így kudarcot vallottál, lássunk valami művészetet. Ilyen szép madárhoz szép hang dukál, lássuk hát, el tudod-e énekelni valamelyik népdalunkat.
A holló felháborodott, hisz tudta, hogy ugyanezzel a kérdéssel vesztette el társa évszázadokkal ezelőtt a maga sajtját. Eddig még csak-csak elment, amivel ravasz ellenfele próbálkozott, legalább volt bennük némi eredetiség, némi ötlet, amit becsült. Ez azonban, hogy ellopja a nagy francia író által megformált róka utolsó, sikeres ötletét, több fantáziadús kérdés után, már túlment minden határon.
- Plágium! – károgta teli torokból, mire a finom sajt kiesett a szájából, és egyenesen a ravaszdi lábai elé gurult.