A Révész - IV. fejezet - Mindent a családért

Álmatlanul forgolódok éjjelenként az ágyamban, még mindig fájnak az ízületeim a verés óta, de nem ez az oka. Nem tudom, hogyan kéne lezárnom ezt az ügyet. Féltem a családom, félek, hogy elveszítem őket. Ők a legjobb dolog, ami ebben az életben történt velem, nem veheti el tőlem senki őket. Most ugyan biztonságban vannak, de nem maradhatnak örökké távol az otthonuktól. Napok óta nem beszéltem velük, nem kockáztathatom meg, hogy a Révész esetleg rajtam keresztül rájuk találjon, hiszen mára az életem részévé vált. Ha valahol dolgom van a városban, ő ott van. Mintha régi ismerősök lennénk, rám vigyorog, integet de semmi több… Egyelőre.

A hideg kiráz, amikor meglátom. Tehetetlen vagyok, és folyamatosan ott lebeg a fejem fölött Damoklész kardja, és ezt érezteti is velem azzal, hogy mindenütt jelen van. Mint egy démon, mintha csak a képzeletem játszana velem. Ma délelőtt a belvárosban kell lennem, rendeznem kell a közművek által kirótt járandóságomat, vagyis be kell fizetnem a számláimat, ők ugyanis nem igazán vannak tekintettel a problémámra. Dögmeleg van. Ömlik rólam a víz, egy-egy gyenge szellő szinte felüdülés, hiszen a 35 fokos hőség a betonbazárt belvárosban 60nak tűnik. A postán emberek kígyózó sora igyekszik megszabadulni fizetésének nagy részétől, hasonló okból, amiért én is megválok anyagi javaim nagy részétől. De legalább idebent van légkondi. És igen…

Itt van ő is. Ő nem fizet, csak hűsöl. Rókaszerű vigyorral mered rám, emlékeztetvén, hogy a kezében vagyok. Beleborzongok, ha arra gondolok mit tenne ez az állat a fiammal és a feleségemmel.
Végeztem a dolgommal elindulok kifelé, de folyamatosan a hátamon érzem a tekintetét. Valamit tennem kell. A postával szemben van egy söröző terasszal, leülök, várom, hogy kilépjen, nem is húzza sokáig az időt. Körbenéz az utcán, engem keres, pár pillanat múlva ki is szúr az asztalomnál. Intek neki, hogy jöjjön ide. Nem kicsit lepődik meg a gesztusomon. Másodpercekig toporog, gondolom felméri a helyzetet, azután megfontolt léptekkel elindul felém. Leül velem szemben, percekig csak nézzük egymást. végül megszólalok:
- Mit akarsz tőlem? Tegyél hidegre, vagy hagyj békén és menj a picsába!
Újra kiül az az idegesítő vigyor a képére.
- Ez aztán egyenes beszéd! Nincsenek tiszteletkörök, semmi megalázkodás, csak őszinte szavak. Mivel ilyen lényegre törő vagy, ezért most megosztok veled valamit. Igazán bátor vagy, de itt nem az a kérdés, hogy én mit akarok. Nem akarlak megölni, fel akarlak rázni, meg akarlak szabadítani a terheidtől. Te többre vagy hivatott, annál, hogy beleszürkülj a társadalomba. Látom a szemedben, hogy te más vagy mint a többi. Olyan vagy mint én, csak nem tudsz róla. Te az érme másik oldala vagy. Még…
- Nem leszek olyan mint te. Azt tervezed, hogy kivégzed a családomat és tanítványoddá fogadsz? Felejtsd el! Megtalálom a módját, hogy legyőzzelek, és újra normális életet élhessek.
- És azt hiszed annyira jó dolog normálisnak lenni? Az emberek nagy része attól normális, hogy különleges akar lenni, és ezért hasonlít a többire. De neked megadatik a lehetőség, hogy tényleg kiemelkedj közülük. Tudod, mi a hétköznapi emberek legnagyobb problémája? A közöny… Mert senkit sem érdekel más problémája, csak a saját „egyéniségükkel” vannak elfoglalva. Például, amikor a földön feküdtél bénán, kiszolgáltatottan, hányan mentek oda legalább megnézni, hogy élsz-e? Senki. Vagy vegyünk egy egyszerűbb példát. Látod ott azt a kislányt? – mutat egy kb. 7 éves gyerekre, aki jégkrémmel a kezében a szökőkút körül szaladgál. – Ha most felállnék és borotvával elvágnám a torkát, senki sem jönne segíteni, mert megijednének, hogy ők is arra a sorsra jutnak. De te más vagy. Te az életed árán is megpróbálnád megmenteni, pedig nem is ismered. Ezt az értékrendedet szeretném elferdíteni, és a magam képére formálni. És mire végzünk, és készen állsz majd, lehet hogy kiveszed a kést a kezemből, és te magad veszed el a családod életét, azért, amiért ennyi ideje tartottak a normalitás börtönében. Dióhéjban ennyit a tervemről, most pedig mennem kell…

Úgy érzem elég sokat fogunk beszélgetni mostanában.
A szavai akkora súllyal nehezednek rám, hogy megszólalni sem tudok, csak mereven bámulok magam elé, mint valami éberkómában élő ember. Le kell zárni ezt a dolgot, mielőtt valamit átkapcsol bennem, és olyanná válok, mint ő. Mit tehetnék? Megölöm magam, és ezzel értelmét vesztené a családom kiirtása is. Ez az! De nem. Miért várok logikus gondolkodást ettől a vadállattól? Lehet, hogy a halálom híre csak előcsalná szeretteimet, és ő már várná és utánam küldené őket. Ez nem megoldás, de akkor mi az. Nem nyerünk nyugalmat, akkor sem, ha valahogy lebuktatom, és börtönbe juttatom. Állandóan attól rettegnék, hogy valahogy kijut onnan és megkeres. Meg kell ölnöm. Ez az egyetlen megoldás. De hogyan. Csak úgy lehet, ha közel enged magához, és amikor szemben állok vele, rámosolygok, és a hátába vágom a tőrt.

Lassan felállok, fizetek, és távozom erről a helyről, ami azelőtt kellemes hely volt a lazításra, most leginkább egy kripta sötétségével bír. Hazamegyek, beállok a zuhany alá, és csak folyatom magamra a vizet, mintha az lemosná ezt a terhet rólam. Hirtelen eszembe jut valami. Talán ez lehet a megoldás. Eléggé ördögi, le kell alacsonyodnom az ő szintjére, de sikerülhet. Meg kell várnom, míg felveszi a kapcsolatot velem, ezen nincs mit tervezni, úgyis majd a helyzet hozza a fordulatokat.
Három napot kell várnom a hívására. Éjjel hív. Tudom, hogy ő hív, ki más lehet.
- Gondolkoztál?
- Igen – mondom beletörődéssel. – Készen állok. De nem akarom, hogy a családom legyen az első. Nem rajtuk akarok gyakorolni.
- Legyen hát úgy, ahogy te akarod. Válassz áldozatot, és én majd mindenben segítek.
- Már kiválasztottam.
- Értem, holnap kereslek, és hozzákezdünk az átformálásodhoz.
Letette.

Reggel van. Nem sokat aludtam, de azért pár órát sikerült. Azt hiszem eljött az utolsó nap, mindent előkészítettem, amit lehetett, sok eshetőség szóba jöhet. Elmegyek egy konyhafelszerelési üzletbe, veszek egy kést. Hamar megtalálom az ideális eszközt. Kb. 15 cm élhosszúságú mészároskés rozsdamentes acél markolattal, a pengén végigfutó vércsatornával biztossá téve az állat elvérzését. Ideális gyilkos fegyver az első áldozatomhoz. Beszállok a kocsiba, bekötöm az övet, a kést az ülésem alá rejtem. Elindítom a motort, egyszer csak feltépi a jobboldali ajtót és mintha csak vidámparkba indulnánk, mosolyogva megszólal.
- Mehetünk?
Nem szólok semmit csak bólintok, és elindulok az úton, ami valamelyikünknek az utolsó útja lesz.
- És kit választottál? – érdeklődik, mint egy apa, mint amikor a gyerekének kutyát vesz.
- Semmi különös, csak egy korábbi betegem, nagyon szimpatikus nő.
- Ááá! Nő? Csak nincs valami hátsó szándékod vele te kis perverz? – poénkodik.
- Nincs, csak gyakorlásnak ideális.
Közben megérkezünk a házhoz, leállok pár házzal előbb, hogy rálássunk mindenre.
- Itt vagyunk, abban a halványzöld házban él.
Hatalmasra kerekedik a Révész szeme, hisz rájön, hogy ismeri a helyet.
- Nade… Ez a… - hebeg.
- Igen, igen! Ez a te családod háza, itt lakik a kisfiad és a volt feleséged! Mit szólnál, ha most bemennék elvágnám a nő torkát, a fiadat meg kibelezném, mint egy állatot???
Megpróbál torkon ragadni, de előrántom a kést az ülés alól, és a hasába vágom, lezárom a központi zárat, majd őrölt sebességgel hajtani kezdek a város határa felé. Közben folyamatosan üt, üvölt, de már köpi a vért, valószínűleg gyomron szúrtam.
- Nem hagyom, hogy még valakinek árts, megmentem a családom, ha az életemmel fizetek is érte.

A városon kívül még jobban rálépek a gázra, 140 km/h-ás sebességre gyorsulok a jó magyar, minőségi országúton. Kirántom a kést a gyomrából, és egy mozdulattal elvágom a biztonsági övét. Elkapja a kezem, és a combomba vezeti az éles pengét. Félrerántom a kormányt, hisz a célhoz értünk. Hatalmas jobbkanyar, a kanyarral szemben óriási tölgyfa áll. Kb. 100 kmes sebességgel csapódunk a fa törzsébe, innentől minden elsötétül.
Napokkal később ismét kórházban ébredek, becsövezett tüdővel, fémlemezzel a koponyámban, csavarozott comb és lábszárcsontokkal, lép nélkül. De van valami, ami mindezt semmiséggé teszi. Az ágyam mellett ül Timi és Andriska, és amint kinyitom a szememet rohan az orvosért. Elég kába vagyok, valószínűleg a sok fájdalomcsillapító miatt, ami infúzión keresztül önti el a testem. Az orvos szavai azonban valami hihetetlen nyugalommal töltenek el, olyannal, amivel a legerősebb morfiumszármazék sem képes.
- Hatalmas csoda, hogy túlélte ezt az ütközést uram! Emlékszik valamire?
Megrázom a fejem, de tudom, mi történt a „baleset” előtt, onnantól kezdve viszont semmire sem emlékszem.
- A rendőrségi nyomozás szerint önt megtámadta az utasa, és a küzdelem közben félrerántotta a kormányt, és a fának rohantak. A támadó nem volt olyan szerencsés mint ön, nem volt bekötve az öve, valamint mivel önök a gyermekülés használata miatt kikapcsolták a légzsákot, az sem nyílt ki. Nyílt hasi sérülést, roncsolt koponya, és mellkaszúzódást szenvedett, így a kiérkező kollégái nem tudták megmenteni az életét. Valamint kiderült, hogy a DNS vizsgálatok alapján nem volt más, mint a Révész nevezetű sorozatgyilkos. Nos, ami magát illeti, pár hét múlva elkezdhetjük a fizioterápiás kezeléseket, a gyógytornát, és akár egy hónap múlva haza is mehet.
Istenem… Haza… Otthon… A családommal. Ezalatt a pár hónap alatt megtanultam igazán értékelni a család, a szerelem, és a szeretet fontosságát, megtanultam értékelni az emberi életet, felfogtam a múlandóságát, és rájöttem, hogy ezek azok a dolgok, amik igazán emberré tesznek engem. Ez tesz emberré mindenkit. Ez az amitől nem szürkülünk bele a hétköznapokba, ettől leszünk különlegesek.

Vége.