A Révész - III. fejezet - Szemtől szemben

Van időm gondolkozni a 72 órás előállítási idő alatt. Rémlik, hogy jártam már korábban azon a helyen, ahol a hajnali borzalom történt. De mikor? Miért? Ahhoz, hogy kideríthessem, ki kell jutnom. Ahhoz viszont, tisztázni kell magam. Szerencsére elegendő alibinek számít, hogy a gyilkos lövés pillanatában épp a vezetékes telefonon hívtam Lacit, az meg hogy miért hajnali 3-kor, arra nem vagyok köteles válaszolni. Kiengednek, első utam hazafelé vezet a családomhoz. Zokogva ölelem át őket, mintha 20 éve nem találkoztunk volna, vagy az utolsó ölelés lenne. Tudom, hogy ez utóbbi itt lebeg a levegőben.
Az hogy Lacit és Eriket kivégezte a Révész, párbajra hívás volt, és nekem fel kellett vennem a kesztyűt. Kezdésként elutazok az OMSZ megyeközpontjába, ahol a rögzített menetlevéladatokat tárolják. Nem nehéz bejutni a nyilvántartásba. Az adatrögzítő lányok sokmindenre képesek egy-két szelet sütiért és kegyes hazugságnak is mondható bókokért. Rákeresek az utolsó eset címére, hátha szerencsém lesz. Bingó! Az utóbbi 50 évben 4-szer riasztottak oda mentőt.

- 1 szülés
- 1 felkartörés
- 1 gyermek sérült, állítólag ágyról leesett
- és a mostani eset

Feltűnik, hogy a harmadik esetben én voltam a kiérkező mentőápoló, és az, hogy később bírósági ügy lett a dologból. Valamiért nem hívtak bírósági meghallgatásra, talán elég volt kikérni a dokumentumokat. Gyors jegyzetelés, nevek időpontok, diagnózis, stb. Azonnal feltűnik valami. A dátum. Július 16. Két hét múlva évforduló. Rémlik valami. Emlékszem, hogy pár éve voltam egy helyszínen, ahol az apa úgy jelentette be a balesetet, hogy kisfia játék közben leesett az ágyról, és beütötte a fejét. Agyrázkódása volt. Azt mondta, hogy az apukája biztos megharagudott, és hogy anyu nem tudhatja meg. Gondoltam, a büntitől fél, hisz milyen gyerek az, aki nem követett el soha semmilyen csínyt. Eszembe sem jutott az, ami lassan, mint egy ködből előbukkanó alak testet ölt az elmémben. Molesztálta a gyereket.
Ismét segítséget kell kérnem Robitól, elvégre a rendőrségi nyilvántartásban megtalálható az összes bűneset archivált leírása. Ezúttal a céges telefonról hívom, elmondom, mit keresek, és a lakásomon találkozunk.
- Igen, igen – mormogja Robi – Kiskorú ellen elkövetett nemi erőszak miatt emeltek vádat egy férfi ellen, de ejtették a vádakat, nem volt megfelelő bizonyíték, csak a te esetlapod, és mivel a srác nem volt beszámítható állapotban, ezért a papír, amit beadtál kb. WC – papírnak jó. Vagy annak sem. De valamit elindítottál, kb. 2 hónappal később a felesége ismét feljelentette az ürgét, fenyegető, agresszív magatartásért, ami után távoltartó végzést adtak ki ellene. A családja elhagyta, nem látogathatja a fiát sem.

Végigfutott a borzongás a gerincem mentén, egy pillanat alatt megértettem mindent. Ő az én emberem! A kiválasztott családok az ő családját jelképezik, a hullák elhelyezése - családi idill – amit szerinte én borítottam fel, és amiért nekem bűnhődnöm kell. Végig rám utazott. Azt várta, hogy mikor érek ki én a helyszínre, és amikor meglátott, lépett. Elkezdte a játékát.
- Tudnom kell mindent róla! Hol lakik? Hol dolgozik? Hogy néz ki???
- El kell hogy szomorítsalak! – vigyorog Robi – Két évvel ezelőtt öngyilkos lett. Kövekkel és a papírjaival a zsebében fogták ki a mohácsi vízirendőrök. A lakásán szabványos búcsúlevél, az ő írásával, úgyhogy boncolásnak nem volt semmi értelme. De képet mutathatok, egész portfóliónk van róla.
Az orrom alá tol három fényképet. Egy igazolványképet, egy fényképet az eltűnése előttről, és egy képet egy puffadt, rothadó, a felismerhetetlenségig szétázott vízihulláról. Tudom, hogy ő az, nem lehet más. A halálát megrendezte, hogy elterelje a gyanút magáról.
- Most már tudom, ki vagy! – zakatol fejemben, és valamilyen kétes boldogságérzet is átjárja a testemet, hisz tudom, lépéselőnyre tettem szert.

Tudom, hogy ki a célpont, mikor csap le, és ami a legfontosabb, tudom, hogy néz ki. És ő ezt nem is sejti. Biztonságba kell helyeznem a családomat, azután végre visszavághatok neki. Ki kell találnom, hogy csináljam. Az jár fejemben,hogy ki kell zökkentenem a magabiztosságából, akkor majd hibázik, és ha hibázik én ott leszek. Aprólékos tervet kell kieszelnem, nem hibázhatok. Eszembe jut a csapda váza, de sokat kell finomítanom rajt, ugyanakkor kevés az idő. El kell mondanom mindent a családomnak, és be kell avatnom pár barátomat sem, persze nekik nem a teljes igazságot mesélem el.

Elérkezik július 16-a. A tervem kész, nem hibázhatok, mert akkor mindennek vége. A lakásban égve hagyom a lámpákat, és a TV-t sem kapcsolom le, mintha valaki maradna itthon. Timit és Andriskát leviszem a pincegarázsba, a csomagtartóba bújtatom őket. Egyenruhában vagyok, mintha dolgozni mennék. Kiállok az utcára, visszaszaladok becsukni a kaput. Tudom, hogy közben végig figyel, nem szabad gyanakvást keltenem benne. Beszállok a kocsiba és elindulok. Két sarokkal messzebb harmadikban próbálok indulni, amitől a kocsi azonnal lefullad. Ezt akartam elérni. Dühöt színlelve kiugrok a kocsiból, még az oldalába is belerúgok. Oscar-díjas alakítást nyújtok. Idegesen kotorászok a zsebemben, a mobilomat keresem. A beavatott, autószerelő ismerősömet hívom, elmondom, hogy elromlott a kocsi, nem indul, nekem dolgozni kell mennem, siessen, ha lehet. Felnyitom a motorháztetőt, és elkezdek matatni a motortérben. Egyáltalán nem értek a kocsikhoz, olyan nekem, mint amikor a cukrászt arra kérik, nyomtasson integrált áramkört. De a látszat megvan. Közben káromkodok.

Kb. 10 perc múlva megérkezik az autómentő, trélerre rakja a kocsit, és elvontatja, én pedig gyalog indulok a mentőállomás felé. A családom biztonságban van. A barátom lakásán senki sem bánthatja őket, mert nem is sejti ott vannak. Révész még mindig azt hiszi, hogy otthon hagytam őket. Beérek a mentőállomásra. Átöltözöm, bukósisakkal a fejemen, robogóval elhagyom az épületet. Nem ismerhet fel. Nem szabad. Leparkolok a házunk közelében. Elbújok, és várom, hogy történjen valami. A történetben a vicc az lenne, ha ez a szemét pont az én rejtekhelyemen figyelné a házat. Szerencsére nem így történik. Úgy fél tizenegy felé meglátom. Egy magas vékony férfi megáll a kapuban, és nézelődni kezd befelé. Fekete farmert, fekete pólót, sötétkék baseballsapkát visel. Gyakorlott mozdulattal átugrik a kerítésen, és elindul a hátsó ajtó felé. Görcsbe rándul a gyomrom, ha eszembe jut, mit kezdene a családommal, ha otthon találná őket. Nem nehéz bejutnia a házba, az ajtó nincs bezárva. Hagyok neki pár percet, hogy rájöjjön a trükkre. Kézbe veszem a mobilom, és az otthoni telefon számát tárcsázom. Sokáig csörög, de végül felveszi. Nem szól bele.
- Hallo! Másra számítottál, ugye? Ki kell hogy ábrándítsalak, nem alakul minden úgy, ahogy szeretnéd. Öngólt rúgtál, mindent tudok rólad. Azzal, hogy a szokásaid rabja vagy, és visszatértél a lakásodba, óriási hibát követtél el. És most bemegyek, és kitekerem a nyakadat.

Kinyomom a telefont, és várok. Várom, hogy bekattanjon. Tudom mit érez. Egyre idegesebb, azon agyal, hogy hová bújjon, hol támadjon rám. Lekapcsol mindent, sötétben vár. Nem megyek be. 20 perc telik el néma csöndben, csak pár autó megy el az utcán. Aztán mint egy árnyék, kilép az utcára, és bizonytalan, sietős lépésekkel elindul. Követem. Csendben, messziről, de úgy, hogy minden mozdulatát jól lássam. Néha rácsapok egy-egy kuka tetejére, ettől maga alá csinál. Nem tetszik neki, hogy nem az övé a kontroll. Egy sikátorhoz ér. Szapora léptekkel arra veszi az irányt, azt gondolván, hogy egérutat nyerhet, de téved. Ismerem a környéket, mint a tenyeremet, a sikátor egy zsákutcába vezet, ahonnan csak két út vezet ki. Az utca nyitott vége, és a sikátor. Ez utóbbin nem mer elindulni, mert összefuthat velem, az előbbihez viszont ismerek egy rövidebb utat, ahol várhatom. Elindulok. Rohanok, ahogy tudok, nehogy előttem érjen ki, és nyomát vesszem. Megérkezek. Zihálok, alig kapok levegőt, próbálom rendezni a légzésem. Úgy néz ki, elég gyors voltam. A sövények és tuják mögött rejtőzve lesek rá. Már látom a közeledni. Másodpercenként hátranéz, mint valami paranoiás, nem sejti, hogy pár másodperc és szemben találja magát velem. Elér az út végére, amikor határozottan kilépek elé. A meglepetéstől földbe gyökerezik a lába. Ideges vagyok, de lepleznem kell. Ott állunk egymással szemben mint két vadnyugati pisztolyhős, akik azt várják, hogy delet üssön az óra, és előránthassák a Coltjukat. Végre a szemébe nézhetek. Nagyon furcsa a tekintete. Acélkék távolbameredő szemek, látszik, hogy bosszúra vágyik, meg van ugyan lepődve, de egy cseppet sem fél.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb szembekerülünk, de nem ma este akarlak megölni. Mindent a maga idejében. Még nem szenvedtél eleget. – mondja, és elindul előre, mintha mi sem történt volna, el akar sétálni mellettem. Olyan nyugodtan, kimérten beszél, mintha párizsit kérne a közértben, nem úgy mint aki épp egy családot készült kiirtani.
Elönt a düh, nekirontok, a földre döntöm, tiszta erőből ütni kezdem. Nem védekezik, csak röhög mint egy hiéna. Felszakad a szemöldöke, felreped az ajka, de még mindig nem csinál semmit. Elbizonytalanodok. Milyen ütőkártya lehet a kezében, amitől ilyen magabiztos? Felállok, de azért egy utolsót rúgok rajta.
- Mire vársz, gyere és végezz velem! – ordítok, - Hisz ezt akarod! Akkor essünk túl rajta! Vágd el a torkom, vagy inkább fejbe lőnél? Vagy a puszta kezeddel tennéd? Attól áll fel?
Felkel a földről, leporolja magát, lekezelően rámnéz, aztán lassan megszólal.
- Te még mindig nem értesz semmit. Nem az az élvezet, ha megölhetlek, hanem ha látom a fájdalmadat. Előbb a lelkedet ölöm meg, a tested majd elemészti magát. Mire végzek, könyörögni fogsz, hogy vegyem el az életed… Vagy megteszed magad.

Nekirontok, elborul az agyam, végezni akarok vele a puszta kezemmel. Szét akarom verni a fejét, a vérében akarok úszni. Most már védekezik, üt-rúg, képzett harcos módjára harcol. Középiskolában én is karatéztam, szóval meggyűlik velem a baja, de sokkal erősebb, mint én. Elkapja a karom, karfeszítést alkalmaz, a földre visz. Mozdulni sem tudok. Miközben a karomat tartja egész testével rámnehezkedik, nem nehéz, de a lendülete kipréseli belőlem a levegőt, nem tudok mit csinálni ellene. Elővesz egy tűt, a feszített karomba szúrja. Alapos rutinja lehet, annyi gyilkosság után, elsőre vénát talál. Pár másodperccel később leszáll rólam. Felugranék, de nem tudok. Teljesen béna vagyok. Ugyanazt a szert kaptam, mint a női áldozatai. Kiszolgáltatott vagyok, azt csinál amit akar, de nem tesz semmit. Elsétál. Jó tíz méterről, visszaszól:
- Nem végeztünk… De nemsokára!

Befejező rész következik...