A rajzoló lány

A festő csak ment, ment és ment. Úgy gondolta, minél távolabb kerül lakásától annál jobb. Épp egy képen dolgozott már 6órája mikor úgy érezte, ha nem megy el sétálni rosszul lesz. Tengert festett rajta hajóval, már majdnem kész volt vele, de úgy érezte, hogy valami hiányzik róla. Haza nem akart menni a családjához - ugyanis nem mindig lakott otthon, ahhoz hogy nyugodtan tudjon alkotni szüksége volt egy külön lakásra is.
Arra gondolt, hogy megy, amerre lát. Egy parkba ért, a padokon fiatalok bohóckodtak, idős hölgyek újságot olvasgattak, stb... Kinézett magának egy jó kis helyett a szökőkút mellett, amikor elindult felé, hogy elfoglalja, észrevette, hogy a padszélén egy fiatal kb22- 23 éves lány ül és rajzol. Ahogy közelebb ért meglátta, hogy a rajzon egy nő van, aki épp tőrrel szúrja le magát. Megtetszett neki a lány és a kíváncsiságát is felkeltette ezért megkérdezte, hogy leülhet - e? A válasz igen volt. A lány csak ült, és szomorúan nézte a művét, de látszott rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Ervin - a festő - nem bírta türtőztetni magát és pár perc múlva megkérdezte:

- Talán a kép szomorít el ennyire?
- Nem dehogy. Bár szerintem nem lett elég jó. - mondta a lány, s kérdezője felé mutatta. Ervin örült, a lány közvetlenségének és megnézte a rajzot. Nagyon jónak találta, s ezt mondta:
- Hidd el, ha én mondom... ez remek lett. - és a lányra mosolygott.
- Miért kellene elhinnem? - incselkedett.
- Hát csak mert véletlenül ez a munkám. Festő vagyok. - A lánynak felcsillant a szeme.
- Tényleg? Ismerhetem valamelyik munkád?
- Az igazság az, hogy Magyarországon nem örvendek túl nagy ismertségnek- A lány elgondolkozott, s tétován ezt mondta:
- Megkérhetlek valamire? Szeretném megmutatni a többi rajzom, hogy megállapítsd, van - e értelme folytatnom. - Ervin kicsit elbizonytalanodott, de nagyon tetszett neki a fényes szőke hajával, baba arcával és kislányos határozatlanságával.
- Rendben.
- Jó, akkor mehetünk most, vagy nem érsz rá pillanatnyilag?
- Nincs most semmi dolgom szóval...
- Akkor gyere.

Azzal felálltak és elindultak a lány lakása felé. Közben elmagyarázta Ervinnek, hogy egy másik lánnyal lakik együtt, de az most a szüleinél van vidéken. A festő elgondolkozott, hogy még a nevét sem tudja ennek a „szépségnek” és máris a lakására megy.
- Mi a neved?
- Jaj, tényleg, még nem is mutatkoztunk be - megállt a lány és a kezét nyújtotta - Nagy Laura.
- Miskolczi Ervin. - és mentek tovább. A lány végig azt magyarázta neki, hogy mennyire elbizonytalanodott a jövőjét illetően, mert nem tartja elég jónak magát.
- Mivel foglalkozol?
- Én még tanulok, jelmeztervező leszek... ha minden igaz. - Közben megérkeztek a belvárosi lakásba. Régi épület volt, sötét belső udvarral, díszes korláttal és keskeny lépcsővel. A lakás állt két szobából, egy konyhából és egy fürdőből. Nem volt túl nagy, de volt valami különleges hangulata. Mindenhol rajzok. Laura bevezette a konyhába a férfit és leültette. Azt mondta neki, hogy mindjárt jön aztán kiment a konyhából.

Ervin elgondolkozott, eszébe jutott, hogy mégis mit keres ő egy idegen lány lakásán? Ráadásul egy szép fiatal lányén? Miért ment oda? Hisz van neki családja, miért nem azokkal van? Választ nem kapott. Volt egy korához képpest szép felesége, és két fia, mégis mindig úgy érezte, hogy valami hiányzik neki. Pénze is volt bőven, de ő mégsem volt elégedett az életével, szomorú volt és kedvetlen. Ezeket alig gondolta végig, máris jött a lány rengeteg papírral, amelyeket letett a konyha asztalra. A lapok az egész asztalt beterítették.
- Nézd végig őket! Kérsz valamit inni?
- Nem köszönöm. - És a képeket kezdte vizsgálni. Mindet egytől egyig. Laura feszült figyelemmel várta a reakcióját, de Ervin arca semmit nem tükrözött. Hosszú percekig csend volt, amit csak a papírok sercegése tört meg. A lány már teljesen türelmetlen volt, leült. Egyszer csak felnézett a papírok közül.
- Nos szerintem, van hozzá tehetséged, de látom, hogy a színekkel vagy bajban... - és hosszasan átbeszélték, hogy mire ügyeljen a jövőben.
Legalább egy órán át értekeztek a színekről, fényekről, formákról. Laura nagyon hálás volt a tanácsokért és a rászentelt időért:
- Nem vagy éhes, én nagyon. Úgy is mindjárt itt a vacsoraidő, főzök valamit. Velem vacsorázol?
- Hát jó, de csak, ha én hozom a hozzávalót.

- Ami azt illeti minden, van itthon, de borért elszaladhatsz. - Amikor a boltba ért csak azon járt az agya, hogy miért ment bele ebbe a különös ismeretségbe. Tudta, hogy ennek semmi értelme, a lány egy egészen más világ. Nem érezte magát jól, de még is megvette az italt és visszament. Szabadulni akart, de valami még is ott tartotta, különös érzés volt.
Vacsora alatt keveset beszéltek. Utána, pedig a lány elmosogatott, ez alatt Ervin az asztalnál ült és figyelte a mozdulatait. Nagyon megkívánta a lányt...

Másnap már korán reggel felébredt, hirtelen meglepődött az idegen környezet láttán, de utána sorra eszébe jutottak a tegnapi események. Oldalra nézett és látta a lány meztelen hátát, amiről szinte sütött, hogy tulajdonosa még igen csak fiatal. Elmúlt a tegnapi gyengesége, határozottan tudta, hogy mit akar: a családját, egy boldog életet. Felöltözött és eldöntötte, hogy nem fog többé külön költözni feleségétől, fiaitól. Rájött, hogy mindene megvan, hogy ostoba volt, mert mindezt nem látta.
Először lakására ment, lezuhanyozott, átöltözött, és időközben vetett egy pillantást a hajós festményére is: megállapította, hogy azon nincs már mit alakítani, javítani, az úgy tökéletes, ahogy van.