A múltban élek

Hajnali négy van. Istenem milyen korán. Jólesően ásítok egyet. Ekkor újra eszembe jut Ő. Rövid sötétbarna haja, örökké csillogó barna szemei fájó emlékek csupán. Miért is ment el? Hát nézzük...

Amikor utoljára láttam, átölelt, és azt mondta:
- Hosszú ideig ez az utolsó.
Nem akartam hinni neki, de akaratlanul is könnyel teltek meg égszínkék szemeim. Mennyire fájt, el se tudom mondani. Pedig Ő sokkal idősebb, mint én, de ez sosem zavart. Az első pillanatban is más volt, mint a többi ember, akit ismertem: az élethez való hozzáállása hihetetlenül pozitív, mégis laza. Különleges ember, nagyon is.

Négy napig össze voltunk zárva, nem mintha nem örültem volna neki. Miért kellett elmondanom neki, amit érzek iránta? Féltem, hogy végleg elmegy egy távoli helyre, ahol már nem tudom többet utolérni? Valószínű. Ott a térerő szab határokat... Nem az érzések és a vágyak.

Ez már több mint 2 hónapja történt, bár az emlékek még mindig élesek. Minek vannak az emlékek? Hogy örökké csak gyötörjék amúgy is fáradt lelkemet. Ilyen fiatalon kell megtapasztalnom azt a töménytelen keserűséget, hogy nem látom többet. De Ő mégis miért megy el? Nem jó neki itt, ahol minden lépése előtt biztonság van, kockázatok nélkül. Ő a veszélyeket szereti. Vagy talán csak szerette?

Az emlékek szertefoszlanak, helyükre aggodalom lép. Nem gondolkodom: telefonomat felkaptam a dobozról, amin minden mást tároltam. Az idő elmúlt, 5 óra van. Hajnal... De ez nem érdekes. Gyorsan kikeresem ma nevét, és már tárcsázom is. Éveknek tűnő csönd. Majd később beleszól egy női hang:
A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható, kérjük, próbálkozzon később.
Jól ismertem ezt a hangot, számtalanszor így jártam, amikor felhívtam. Meg akartam kérdezni, hogy van, de helyette próbálkozzak később. A francba a hanggal. Gyorsan felöltöztem, és kimentem a villamos megállójába. 6-os villamos, Moszkva tér...

Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak. Cél felé haladva megcsörren a telefonom, felveszem, és beleszól Ő:
- Szia, mi a szituáció?
Erre önkénytelenül elvigyorodom.
- Semmi, csak tudni akartam, hogy vagy.
- Kösz jól. Hol vagy most?
- Mindjárt meglátod...

Leléptem a villamosról, majd szívverésem felgyorsult. Szinte szaladtam a lakása felé. Ő nézett ki az ablakon, és fölismert. Gyorsan lejött elém a kapuba, majd ismét átöleltem Őt.

Éreztem Őt. Láttam barna csillogó szemeit. Majd puszit nyomtam az arcára, és azt mondtam:
- Erre 2 hónapot kellett várni. Megérte, Szeretlek.
- Te is hiányoztál.

Sose voltam még ennyire boldog, és szomorú egyszerre, mert tudtam, hogy ennek a pillanatnak is vége lesz. De most végre a jelenben élhetek. Tovább. Újra.

Szeretlek.