A Mellékhatásokról...

1. Edward, a gazdag

2004 Novemberében volt az a bizonyos estély. Mindenki ott volt, aki számított, a mi házunkban került megrendezésre, de én azt sosem neveztem háznak. Mindig is kastély volt a neve, én… mindig is kastélynak hívtam, ha dicsekedtünk vele. Csodálatos volt, épp, mint azelőtt minden más. Amerre csak szem ellát sznobok zabáltak, és literszámra vedelték a puncsot. Estélyiben, szmokingban és hasonló cifra holmikban voltak, rajtam is fekete öltöny volt, fehér ing, és én is ott voltam köztük, mint azelőtt oly sokszor. Akkor voltam 35 éves. Bevallom, egy kicsit berúgtam, s a keringőzésben is jól kimelegedtem. A Feleségem csodásan nézett ki. Csodás asszony volt, és mesterien értett az emberek mulattatásához. Elég ideges voltam, be voltam, de nem… mégsem. Mindegy. Kimentem a mosdóba, a fények, a sárgás lámpaégők halvány húgyszínűvé varázsolták a fehéren csempézett mellékhelységet, már-már attól kavargott a gyomrom. És megláttam őt. Ott állt a bejáratnál, csodaszép estélyiben, de… nem. Én… én kijöttem, miután kitisztult a fejem a mosdóban és ott állt ő. Miatta voltam ideges, hogy betoppan és fölforgatja az életem, viszonzásképpen azért az együtt töltött éjszakáért. Odamentem hozzá, de ő észrevett, még miközben felé igyekeztem. Ha tudná, hogy szerettem a mosolyát… először azt hittem: csak az ital miatt gondoltam így.
- Nem így kéne találkoznunk. – mondtam, s kezemet felé nyújtottam. – szó nélkül kértem fel táncolni, de nem, egyáltalán nem tartottam tiszteletlenségnek. A neveltetés alól kitérni egyenlő volt a szabadsággal.
- Jól ki vagy csípve. – mondtam. Erre ő:
- Te meg be vagy csípve. – erre én nevettem, és szinte repültem a boldogságtól.
- Az meglehet. – feleltem, s mindjárt folytattam is:
- Esetleg bemutassalak a nejemnek? Ott áll a bálterem végében. A Másikban.
- Ed, te sosem változol… - mondta, s jóízűen felkacagott.

A Repülés csodálatos volt, egyszerűen csodás. Mondtam már, hogy egyedül ő szólított Ed-nek a társaságból? Mindenki más, a nejemet és a szüleimet is beleértve: Edward-nak hívott. De ő más volt, mint a többi. Aztán átkarolt, és a vállamra hajtotta a fejét. Még most is érzem néha az illatát, ami sovány vigasz, de néha kicsit segít. Mintha csak mi ketten lettünk volna a bálteremben, ő pedig megadta a módját. Csekély erotikát sugallva, a fülembe nyőgicsélt, halkan, lágyan, és pocsék színészi munkával, de ez a kicsit humoros helyzet arra késztetett, hogy legalább 15 évvel fiatalabbnak érezzem magam, holott, nem voltam még öreg, csak boldog. Csak vele kellett lennem. Talán épp ezt akartam, hogy ő is itt legyen, és hogy a feleségem pukkadjon meg az irigységtől, ahol van… de mégsem. Akkor most nem bánnám, amit tettem. Egyszer minden parti véget ér, még a legjobbak is. A Takarítás a vendégsereg után persze nem a mi dolgunk volt, hisz aki jómódú, ugyebár… Ismét a fürdőszobában voltam, és épp az ingemet gomboltam ki, a tükör előtt. Ez már nem a lenti szoba tükre volt, hanem a fenti fürdőszobáé, a mi a hálószobánkból nyílt. A Fejem megint megfájdult, és a közérzetem is a bálteremben hagyhattam, mert kivert a veríték, a gyomrom kavarogni kezdett, és először érezte úgy hogy talán az alkoholtól, talán nem, de baromira szédülök. Megragadtam a mosdó szélét és a zsebembe túrtam.

A Nejem közben a hálószobából kiáltozott be, de csak nekem tűnhetett hangosnak, ő bizonyára normális hangon beszélt.
- Ki volt az a nő, akivel táncoltál? – kérdezte. Ekkor találtam meg a gyógyszerem, kiütögettem a tenyerembe két-három pirulát, engedtem vizet és lenyeltem.
- Edward?! - mondta, de már az ajtóban állt.
- Igen drágám? – kérdeztem naivan.
- Kivel táncoltál az este? – kissé zavartan.
- Rebeccára gondolsz? – kérdeztem én.
- Hát ha úgy hívják… Mióta ismered? Honnan?
Nem ismerem –gondoltam, de nem mondtam. Azóta már tudom, milyen az, így a viszonyítási alap elég pontos volt. Valójában cseppet sem voltam ideges, megint repültem, mint akkor, a bálteremben. Akkor is bevettem párat. Valójában ezt mondtam:
- Ő? Ő egy kurva, szívem. Egy prostituált. És én szeretem őt… - jött ki a számon meglepő könnyedséggel.

A Nejem csak állt ott, megkukulva és tátott szájjal nézett. Nézte, ahogy szédelgek, és bumm. Bevágta rám az ajtót, és mintha egyedül lett volna, zokogni kezdett az ágy szélére borúlva. Minden addigi méltósága tovaszállt. Én már csak a sírást hallottam, és a halk rugózását az előkelő franciaágynak. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy én már azon az ágyon nem fogok többé tornászni nemhogy a feleségemmel, de senki mással sem.
Elengedtem a mosdó szélét és léptem egyet az ajtó irányába, de zsupsz, megfordult velem a világ, és elvágódtam. Nagyot estem, fejem a hideg, fekete-fehér kocka mintás kövön koppant, és aludtam. Csak másnap jöttem rá, mekkorát fordult velem a világ, amikor magamhoz tértem, és kinyitottam a szemem. Igaz, ekkor még nem is… Csak miután meghallottam a sustorgást a kinti szobából, és apósom közeledő lépteit, amik már önmagukban is K. O.-t hirdettek. Mondanom sem kell, elég volt egy erős ütés, és máris visszaaludtam. Már egy ideje ott lehettek a kastélyban.

Mindent szép alaposan eltüntettek. Cynthia hamarosan elvált tőlem, és a családja, meg az ügyvédje szépen kisemmizett a vagyonból… mindenből. Mehettem az utcára lakni. Hajléktalanszállásra is jelentkeztem, csoportterápiákra jártam, ahol sikerült leszoknom a gyógyszerek állandó szedéséről, ellentétben az ivással. Véget ért a repülés. Tiszta fejjel nem voltam képes elviselni az élet nehézségeit, és senki sem tudott volna rávenni erre. Rá néhány hónappal már volt munkám. Felmostam, és szemetet szedtem egy volt évfolyamtársam boltjában. Kaptam érte valamennyit… Rebeccát sosem láttam viszont. Teltek, múltak a hosszú hónapok, amikor aztán egy nap megláttam őt. Nem, nem Rebeccát, hisz mondtam, hogy őt sosem láttam viszont. Cynthiáról van szó. Őt láttam, és ő ott volt, valaki mással. Ő is közéjük tartozott, mint valaha én is. A Felső körökbe. Az utcán sétáltak, akkor már 2006 decembere volt. Nem ismertek meg. Ki tudja, akkor mi lett volna… Akkor már tudtam: ők olyan emberek, akiktől pénzre nem számíthatok. Karöltve sétáltak, a pasi nagyon fiatal volt hozzá képest. Én követtem őket, és legnagyobb meglepetésemre: nem haza, hanem egy hotelbe vitte őt a “fiúja”. Vagy nem is volt olyan gazdag, vagy csak izgalmasabbra akarta venni a figurát, nem tudom. De azt tudtam: évek óta először éreztem gyűlöletet a volt nejem iránt. Az önsajnálaton kívül most ez is tudatosult bennem. Gyűlölöm őt, amiért megfosztott mindentől. Gyűlölöm!

Nem voltam olyan szakadt, hogy már a kijáratnál kidobtak volna. Tisztes távolságból követtem őket, s míg ők lifttel mentek a harmadikra, én lépcsőn osontam utánuk. Valami egy pillanatra elvakított. A Hotel előcsarnokából nyílt a bálterem. Az én báltermem. A kezem remegni kezdett. Féltem is, részben attól remegtem, nem a hidegtől, de úgy éreztem: mindjárt szétvet a düh. Valamilyen beteges érzés lett úrrá rajtam, amit sosem éreztem eddig. A Bosszúvágy. Nem gondolkodtam, semmi sem volta a fejemben, csak a szívemből felszökött fájdalom, keserűség, és harag földet rengető egyvelege. A Lépcsőfordulóból figyeltem, ahogy a lakosztály ajtajában megcsókolja őt, az a pasas, és mosolyogva elillan. Cynthia keze még a levegőben maradt az élvezettől. Talán csak a vécére ment ki a férfi, de az ajtót az ex-nejem becsukta utána. Odamentem, s kopogtam. Ő Üdvözült mosollyal nyitott ajtót, de amint meglátott tátva maradt a szája, mint akkor, a mosdóban.
Én hülyén vigyorogtam, és elkaptam a nyakát, és csak szorítottam, de mégis úgy éreztem: nem tudom… nem lehet elég erősen szorítani. Annyira, mint amennyire megérdemelné. Fuldokolt, nem kapott levegőt, s bár ő bizonyára nem tudta volna: miről van szó, nekem kedvem támadt volna lágyan, élvezettel átitatva a fülébe nyögni. De már amúgy sem hallotta volna.

Én elengedtem szorításomból, és ő a földre hullt. Hirtelen elgyengültem, karjaim lógtak utána a mélybe, és én, ha tehettem volna sem húztam volna ki őt. Miért? Én juttattam oda, amiért ő ide juttatott. Ez így fair, gondolom. Akárhogy is, akkor amilyen iszonyattal borította el a vér az agyamat, legalább olyan gyorsan tértem észhez, de már későn. Fogalmazhatnék még százképpen: elhagyott a fenevad, mint dühöngő őrült, amit már két éve nevelek itt belül. Majdnem lerogytam a halott test mellé, hogy könnyekben törjek ki. De nem. Elfutottam, Futottam, futottam, s még utána is. Futottam. Gondolom a hotelből láttak kijönni, így megkönnyíthették a rendőrök munkáját. Hamar a nyomomra akadtak, másnap két rendőr igazoltatott és ők hoztak be. A Többit már tudja.
Várjon csak! Eszembe jutott valami. Mit is mondott Shakespeare?
Élni, vagy nem lenni?


2.
Sam, a tanár

Történelmet tanítottam egy Queens-i főiskolán. Mindig is tanár szerettem volna lenni, kivéve talán a saját iskolás éveimet, amikor mindenki inkább szabadulni akarna… De hát végül tanár lett belőlem. Soha nem házasodtam meg, habár gyereket szerettem volna, de nem láttam módját egy lurkónak, ha még az igazit sem leltem meg. Rendes, középkorú emberként, akkor 46 évesen oktattam másoknak a múltat. Egy bérlakásban laktam, elég lerobbant egy környéken, ami még napközben is veszélyes volt, nemhogy éjszaka… Nem ittam, nem dohányoztam, de nem is sportoltam. Ez voltam én, már akkor is szemüvegesen és rövid, kusza hajjal. Mint egy könyvmoly, vagy legalább mint egy Dustin Hoffmann. Mert lássuk be, a termetem is alacsony volt az átlaghoz képest. Csöngetésekből állt az életem, s csak az utóbbi időben kezdtem szorongani. Voltam a dokinál, egy sor tesztet, vizsgálatot végigcsinált rajtam, de nincs komoly bajom azt mondta. Én viszont nem lettem jobban, és visszajártam. Már a harmadik alkalommal voltam ugyanazzal a problémával, amikor felírta azt a gyógyszert. Lehet, hogy már idegesítettem, és azért, de végre kaptam valamit cserébe a sok, két utcányi kitérőért, amit általában hazafelé ejtettem meg. Még aznap este bevettem kettőt, lefekvés előtt, majd reggel is kettőt, mielőtt munkába indultam. Már-már úgy éreztem: az első órán hallucinálok, és tudtam, hogy a szemüvegem lencséje tiszta. Mégis, ahogy nyúltam a tábla felé a krétával, az, először jobbra, majd balra csúszott el. Ha közelebb hajoltam hozzá, megfájdult a fejem. Igyekeztem ezt a gyengeségemet nem kimutatni az osztálynak, és ez volt életem leghosszabb várakozása a csengőre. Megizzadtam, s az öltöny, ami rajtam volt, szorítani kezdett. Mikor végre kicsöngettek az osztály egy szó nélkül elvonult, én pedig az asztalomra hajtottam a fejem, , úgy kavargott minden körülöttem. Nem értettem: mi van velem. Hisz egy kortyot sem ittam, és a gyógyszerből is csak az előírt mennyiséget…aaah! Ismételten fájdalom nyílalt a fejembe, de már egy másik hang is jelen volt. Amikor felnéztem: láttam, mégsem ment ki mindenki. Alex, a diákom, az egyik legjobb állt akkor az asztal előtt, csakis ő.

- Rosszul van, tanár úr? Segítsek valamit? – kérdezte.
Én hátradőltem a székben, de nem úgy, mint aki kényelembe helyezi magát, sokkal inkább mint aki haldoklik. Éreztem a verítéket, ahogy csurog végig a homlokomon, ő pedig, Alex azt mondta:
- Minden rendben lesz? Fel tud állni?
- Igen. – feleltem.
- Semmi baj, csak egy kicsit elszédültem. - hazugság volt. Igenis volt baj. Ő halvány mosolyt ejtett, majd elhagyta a termet, de lélekben velem volt, én pedig még egy órát feküdtem a saját asztalomat átölelve, míg helyreállt a közérzetem.
Nem emlékszem, hogy azelőtt ilyen rosszul lettem volna, kivéve talán a gyerekkori bárányhimlőmet. A Doki aznap már nem tudott fogadni, de estére amúgy is sokat javult a közérzetem. Furcsa érzéseim voltak viszont. Olyan dolgok jöttek elő bennem, amiket részben munkám miatt már rég elfojtottam magamban. Gyönyörű dolgok, amik pusztító hatása életeket dönthet romba. Úgy éreztem: Alex-al, több van köztünk, mint tanár-diák kapcsolat. Nem ez volt az első alkalom, hogy ketten maradtunk, és valahogy mindig is vonzódtam hozzá. Ma először éreztem úgy: ez kölcsönös.

Az éjjel nem tudtam aludni, a szememet sem voltam képes lehunyni, úgy munkált bennem ez az egész. Elsötétült minden, csak mi ketten voltunk a teremben, és itt megállt az idő. Másnap egész jól ébredtem. Hajnalban csak egy órácskát tudtam aludni, ami másnál még rosszabb is a nem alvásnál, mert leragad, és fáj tőle a szeme és… na mindegy. Bevettem kettőt… nem, hármat a gyógyszerből, ami tegnap felszínre hozta az érzéseimet, és… és lehet, hogy nem is ettől lettem rosszul. A Második órám volt aznap azzal az osztállyal, és a csodaszertől úgy éreztem: magabiztos vagyok. Rosszullétnek semmi jelét nem tapasztaltam. Először is megkértem Alex-et, hogy óra után maradjon bent, beszélni akarok vele. Jó duma, mi? Akkor valahogy jó ötletnek tűnt, fiatal koromban nem volt hosszabb kapcsolatom, öreg koromra pedig így jönne a szerelem? Hát jó! – gondoltam. Lement az óra minden baj nélkül. Most túl hamar kellett volna a kicsöngetésnek lenni, de egyáltalán nem voltam ideges. Végül megszólalt a csengő, a diákok a maguk gyorsaságukkal kivonultak, Alex-et kivéve. Odajött az asztalomhoz, és megkérdezte:
- Igen, tanár úr?

Én felé fordultam és talán csak a látszat kedvéért a fejemet fogtam, mintha valami bajom lenne. A Szemébe néztem, és ő figyelt. Feszült érdeklődéssel figyelt, mint minden órámon. Én közelebb hajoltam hozzá, közelebb a fejéhez, és megfogtam a kezét. Meg volt rémülve, rémülten bámult . Láttam a szemében, hogy ő látja bennem, amit én nem láttam meg benne idejében. Vagy csak nem vettem észre… a felismerést. Lenéztem, mert valahogy nem tudtam a szemébe nézni, és már egészen közel voltam, mikor kitépte a kezét. Meg volt rémülve, teljesen. Rémülten bámult rám, én hátraléptem, és magyarázkodni akartam:
- Alex, én… - de elfutott.
Ki a teremből, ki az életemből. Alex szülei látták, hogy baj van, a fiúk nem akart beszélni róla, de mint azt később megtudtam, beszélt. Elmondta, ami teljesen érthető volt, tekintve azt, amit hittem róla, és amit tenni akartam vele. Engem kirúgtak az állásomból, nem törtek rám emiatt dührohamok és a per miatt, amit a szülők akasztottak a nyakamba, a lakásom is elvesztettem, így végleg az utcára kerültem. A bíróságon láttam személyesen utoljára. Hagytam, hogy a szívem az eszem fölé kerekedjen, pedig tanár voltam. Az életemet vesztettem el. Hogy megbántam e? Nem. Egészen addig, amíg egy újságban láttam viszont Alex képét.

Öngyilkosság. Miután eljött a főiskoláról, egy másik helyen folytatta tanulmányait, de a híre utolérte őt. Kigúnyolták, leköpdösték, kinevették, mintha akkor összeért volna az ajkunk. De nem így történt. Semmiképp sem érdemelte ezt. Fiatal volt, előtte állt az élet, és él tanuló volt, nem csak történelemből.

3.
Jessica, a fiatal

Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, de ha beszélnem kell róla, mindig rám tör a sírás, kérem, ne haragudjon, ha előfordul. Tehát: akkor voltam 22. A Szüleim győzködtek, hogy menjek továbbtanulni, és talán mentem volna is, de csak akkor kezdett igazán elmélyülni a kapcsolatunk David-el. Már több hónapja, sőt, fél éve együtt voltunk, de én imádtam a haverokkal, a csajokkal koncertekre járni, bulizni, stb.… Ilyenkor felöntöttem a garatra, és előkerült néhány exstasy tabletta is. Dohányoztam is még, szóval mindent, amit nem kellett volna. David is szeretett szórakozni, de az tetszett benne, hogy olyan magabiztos, okos férfi volt. Nem a pénze, hanem a jelleme fogott meg engem, és a szüleim ebben az egyben értettek velem egyet, szerintük is jó, ha egy ilyen társa van az embernek. Hát igen, én bulikba vittem őt, disco-ba, ő pedig étterembe, moziba, és romantikus helyekre. Segítettük egymást, a dolgok pedig istenien alakultak, ahogy mindig is álmodtam róluk. Ő egy ilyen alkalommal megkérte a kezem a holdfényben, én pedig igent mondtam. Az volt életem legboldogabb napja.

Rá, kb.: két héttel tudtam meg, hogy terhes vagyok. Befeküdtem vizsgálatra és az orvos szerint igencsak ez volt a helyzet. A harmadik hónapban voltam, és eszembe jutott, amikor David-el gumi nélküli alkalom forgott fenn. Aztán az hasított belém, hogy hogyan mondom el neki, meg a szüleimnek. Az orvos azt tanácsolta: mondjak le a cigiről, az italról és a drogokról, mert árthat a babának. Igazából nem tanács volt, hanem erős figyelmeztetés. Könnyű volt azt mondani, hisz ez is úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. A Bevallással kapcsolatban: nem voltak titkaink egymás előtt, és biztos feltűnt neki, hogy először az életben én viszem romantikus vacsorára. Aztán egy pohár bor után elmondtam neki. Majd megőrültem az izgalomtól, hogy mit szól hozzá, ő pedig meglepetten visszakérdezett.
- Tényleg?
- Igen. – mondtam. Gyerekünk lesz, és ő ezt elfogadja. – örvendeztem az este után. Lesz egy kisbabánk.

A Szüleim kicsit később tudták meg. Az igazság az, hogy csak a végén tudták meg, de mindvégig sejtették, hogy nem a falási rohamok játszottak közre. Én igyekeztem minél több időt kettőnkre, azaz hármunkra fordítani, és kevesebbet jártam el szórakozni. De folyton a hányinger kerülgetett, és a szűnni nem akaró feszültség. A Drogokról egy ideig leszoktam, de az ivást és a dohányzást nem tudtam abbahagyni. Az Orvos még egy rakás gyógyszert írt fel, köztük azt az új szart is, ami elűzi a másnaposságot. Ezt szedtem folyton, meg még egy rakás nyugtatót is, és valami agressziócsillapítót. Teltek a hónapok, és David egyre idegesebben viselkedett a társaságomban. Azt kérte: álljak le a gyógyszerekkel, mert ezzel legalább annyit ártok a babának, mintha narkóznék. Összevesztünk és kibékültünk. Így ment ez végig. Majd jöttek a rohamok. Gyűlöltem, hogy annyit kell szenvednek, és még többet vettem be, a cigi mellett is. Majd egy nap a korházba kerültem, mert David nem tudott állandóan velem lenni, és a szüleimnél sem akartam tölteni a szabadidőmet, akik a rohamokból akkorra már tudták: mi a helyzet. Ott, a vécében dohányoztam, és dugiban vettem a gyógyszereimet be, többet, mint amit adtak. Másfél hónap után pedig megindult a szülés. Üvöltöttem és sírtam, olyan nehéz volt. David nem ért még ekkor be, ahogy a szüleim sem. Egyedül voltunk. Én, és az én kicsim.

A Fájdalom, amit akkor éreztem, semmi volt a későbbihez képest. Az orvosok kivették őt, néhányuk arcán a rémület már jelen volt. Felemelték, rápaskoltak, de nem sírt fel. Én sírtam fel helyette is, és… és… úgy éreztem: végem van. David, anya és apa bejöttek, és hozzám bújtak, de nem tudtak vigasztalni. Nem lehetett. David segített felépülnöm, és támogatott, még akkor is, amikor nagy nehezen leszoktam a dohányzásról, az italról és a drogról. Nem tudom, lesz e új gyerekünk, de én mindenesetre kész vagyok egy egészséges kisbabára, és azt hiszem: ő is.


4.

Az én nevem: Dr. Paul Settler. Azért írtam le ezeket a történeteket, mert először is igazak. Másodszor: rengetegen küzdenek hasonló problémákkal, mint ők. Ed, Sam és Jessica, akik mindhárman a betegeim voltak. Ed-et még börtönpszichológusként kezeltem, ő már hamarosan szabadul. Sam eljárt a csoportjaimba, jelenleg nem tudom, hol tartózkodik, vagy hogy él e még egyáltalán. Jessica pedig szintén a csoportomba volt, és David-el már várják az új babájukat. Nos, az igazi ok, amiért a beszélgetések anyagát papírra vetettem, az azonosság a három történetben. Ők ugyanis mind felelősek voltak magukért, és a tetteikért, viszont korunk megváltóiba, a gyógyszerekbe kapaszkodtak. Változtatni akartak, segítséget kapni, de vannak esetek, hogy csak rontunk a dolgokon. Segítség helyett egy kiadós pofont kapunk. Ezek az emberek nem bűnösök, csak hisznek a pirulák erejében, és az egyszerű megoldásokban. De az élet olykor igazságtalan.