A lista

Ha megölhetnél 5 embert minden következmény nélkül, kiket választanál? Morbid kérdés, ami egy morbid gondolati játék része, amit gyakran játszottak egymással a gyerekek az általános iskolában, ahová Dénes járt. Ama korosztály számára, amely Rambón és lövöldözős programokon nevelkedett, a halál mindennapos, bagatell dolognak tűnt, nem fogták fel jelentőségét, ennél fogva komolyan sem vették, hiszen játék volt. Csodálatos volt azon agyalni, hogy kit és milyen módon tennének el láb alól, milyen sorrendben, milyen okból. A hullajelölt lehetett a tanár néni, aki intőt adott, Pistike, aki mindig csúfolta és megverte Dénest, lehetett a főgonosz egy filmből.

Bárki, aki rászolgált. Istent játszani a lehető a legszórakoztatóbb, ítélni és büntetni a magunk jogán, a saját igazságunk szerint. Túl komolyan persze senki nem vette a dolgot a kölykök közül, kivéve Dénest. Ő minden pillanatban tökéletesen tisztában volt vele, hogy melyik öt embert választaná. Listája néha változott, de nem sokszor, vagyis nem pillanatnyi érzelmei befolyásolták, hanem mély és szilárd igazságérzete. Lelke mélyén folyamatos gyűlölet élt az igazságtalanok iránt.

Dénes gyűlölte a középiskolát, listája méretét szívesen megsokszorozta volna, de mégis tartotta magát az öt emberhez. Nem akarta azt gondolni magáról, hogy tömeggyilkos hajlamú, ezért visszafogta dühének kiterjedését, bár sok oka lett volna rá. Szekálták, megalázták idétlen neve, pattanásai, viszonylag jó jegyei és zárkózottsága miatt, pedig ő nem bántott senkit, nem ártott senkinek. Mégsem ölt. Nem ölte meg azokat a fiúkat, akik menők és jóképűek voltak, és gyönyörű barátnőikkel mászkáltak, akik helyében Dénes szívesen lett volna, de mivel nem lehetett, gyűlölte őket, még ha őt magát sosem bántották, nem is beszélt velük. Nem ölte meg azokat a lányokat sem, akik fantasztikusan néztek ki, akiket Dénes szívesen agyonkefélt volna, de azok lenézték őt, és még ha közvetlenül nem is bántották, gyűlölte őket. Mégsem ment be egyetlen nap sem az iskolába egy pisztollyal, ahogy annyiszor tervezte, és nem végezte ki szép sorjában az aktuális öt embert.

Úgy gondolta, ha egyszer mégis megtenné, nem lenne öngyilkos, nem futna el, mint a közönséges, hitvány ámokfutók, akiket aztán gonosznak és deviánsnak bélyegeznek, és nem veszik a fáradtságot, hogy megpróbálják megérteni őket és igazságukat. Persze tudta, hogy az elmebetegek általában nem tudnak arról, hogy elmebetegek és hogy kik minősülnek elmebetegnek, ezért csak a „normális” többség ítélkezhet felettük, dönthet arról, hogy igazuk van vagy sem.

Ezért gondolta úgy, hogy ha egyszer megteszi, a bíróságot szószéknek használja majd és nyilatkozik a világ minden elkeseredettje, elnyomottja, megalázottja és vesztese nevében arról, hogy mivel a világ javíthatatlanul igazságtalan és az igazság menthetetlenül relatív, csak az erőszak valósíthatja meg a saját igazságunkat, semmi más, egyetlen törvény, jogszabály vagy erkölcsi hit sem. Szívesen lett volna mártír ily módon, de sosem volt az a cselekvő típus, így inkább csak álmodozott a dologról. Érettségi után egyetemre ment, ahol helyzete nem sokat változott, bár már nem szekálták. A lista továbbra is élt, két középiskolai ismerőse továbbra is előkelő helyet foglalt el rajta, a másik három név változóan valamelyik utált csoporttársáé vagy valamelyik vígan orgiázó popsztáré volt.

A diplomához közeledve Dénes lelki élete kezdett konszolidálódni. Rendszeresen, viszonylag jól tanult, majd barátnője lett, egy nem túl szép, de aranyos és hűséges lány. Baráti köre állandósult, szórakozni járt, kezdte érteni, mit is akar az élettől. Karriert, pénzt, családot, boldogságot. Ráébredt, hogy az irigység volt minden gyűlöletének az oka és azzal, hogy megtalálta helyét a világban, nincs oka többé irigykedni. Nem vágyott többé senki megölésére sem, úgy vélte, a gyilkolás már nem nyújtaná azt az örömöt és kielégülést, amit régen nyújtott volna. Többé nem gondolt a listára, kitörölte a jelenéből. Elkezdte élni saját életét másoké helyett. Lediplomázott, jól fizető álláshoz jutott, feleségül vette barátnőjét, fia született, házat vett.

Miután Dénes jó ember lett, a napok unalmasan teltek. Persze olykor-olykor szívesen főbe lőtt volna valakit, mondjuk az idegesítő főnökét vagy egy vadbarmot, aki zöldnél képtelen volt időben gázt adni. De ugyan, ki nincs így ezzel? Dénes is így gondolkozott és igyekezett nem felállítani egy új listát. Az embereket nem kell megölni ahhoz, hogy gondjaink megoldódjanak, hiába tűnik az bámulatosan praktikus és racionális megoldásnak a Columbo-filmekben. Ott szó sincs őrültekről, szadistákról. A gyilkosok józan mérlegelés és tervezés után döntenek, felismerve, hogy egyszerűen nincs más megoldás problémájukra. Dénesnek azonban alapvetően nem voltak közvetlen problémái az emberekkel, csak némelyiket egyszerűen agyon akarta lőni.

A gyűlölet gyűlöletet szül, ki kardot fog, kard által vész, az erőszak a gyengék fegyvere, aki másnak vermet ás… ehhez hasonló bölcsességekkel próbálta legyőzni magában a fel-fel törő agressziót, melyet a hétköznapi stressz okozott. Normális embernek gondolta magát és normális ember nem lövi agyon a szórólaposztót, ha elé áll. A baj csak az volt, hogy ez normális emberek számára evidens megállapítás volt, Dénes azonban erősen vívódott rajta. Vajon mitől lennék boldogabb? Ha golyót eresztek „ellenségeimbe” vagy ha békében próbálok élni? A kérdés megválaszolását egy pszihiáterre bízta, aki nyugtatókat írt fel neki és arról győzködte, hogy az élet valójában tök jó, mindezt nem kis pénzért, ami már eleve idegesítő volt. Hamarosan híreket kapott arról, hogy cégénél leépítés készülődik. Feleségét rajtakapta egy gyanús telefonbeszélgetésen, amint éppen „imádlak” -kal köszönt el valakitől, de nem úgy, ahogy az ember az anyjától szokott elköszönni. Városi dugók, hidegfront, rakoncátlan büdös kölyök, az asszony félredug. Dénes megint kezdett begolyózni és azon vette észre magát, hogy megint van listája és drága felesége is rajta van.

Aztán eljött egy különös nap délelőttje. Dénes pár napos szabadságot vett ki, felesége munkában, fia iskolában volt, ő pedig éppen a tévét bámulta. Csöngettek. Fáradtan az ajtóhoz cammogott és kinyitotta. Egy elegáns öltönybe bújt, őszülő, középkorú úr állt vele szemben egy aktatáskával a kezében.
- Jó napot, uram! - szólt elsőként az idegen széles mosollyal egybekötve és kezét nyújtva.
- Üdvözlöm. - és magában már azt a szöveget formázta, amellyel lerázza ezt a házaló ügynököt.
- Remélem nem zavarom, de egy egyedülálló ajánlattal szeretnék szolgálni!
- Sajnálom, de semmit sem…
- A listáról lenne szó.

Dénes nem fogta fel azonnal a mondatot. Majd beugrott. Feltehette volna az ilyenkor szokásos „Miféle listáról”- kérdést, amit az ember ebben a helyzetben mondana, de felesleges volt. Félelem borította el. Félelem a felelősségtől. Félelem attól, hogy esetleg megtette.
- Ho… Honnan tud róla?
- Ugyan kérem, mindenkinek van listája. Én csak az Önére vagyok kíváncsi, ha nem veszi tolakodásnak. Segíteni szeretnénk magán! Bemehetnénk?

Dénes agyába tódultak a kérdések, így jobbnak látta beengedni ezt a fura urat, akit a nappaliba tessékelt. Kávéval kínálta és elfogadta. A hullasápadt Dénesre is ráfért a koffein.
- Szóval? Mit akar segíteni?- kezdte a csevelyt Dénes.
- Az életén akarok segíteni. Tisztában vagyok azzal, hogy mitől szenved.
- Honnan a fenéből?
- Sajátos kapcsolatban állunk számos kiváló pszihiáterrel, akik megértették, hogy az általunk képviselt eszmék sokkal fontosabbak az orvosi titoktartásnál.
- Tehát az orvosom?... - Dénest düh öntötte el. - Ezt mégis hogyan képzelik? Kik maguk?
- Nyugodjon meg, kérem! Egy olyan bonprofit szervezetet képviselek, amely nem hisz az úgynevezett nyugati, fejlett civilizáció értékrendjében. Ez persze nem azt jelenti, hogy terroristák lennénk. Mi nem folyamodunk erőszakhoz, tagjaink közt köztiszteletben álló tudósok, művészek és politikusok vannak, de teljesesen átlagos foglalkozásúak, sőt, minden egyes társadalmi rétegből való egyszerű emberek közül is rengetegen vannak a szervezetben.

Társaságunk tagjai a hétköznapokban teljesen azonosulnak a mai társadalom értékrendjével és elfogadják íratlan és írott szabályait, törvényeit, erkölcseit, szokásait. Ezt nem csak láttatják, hanem valóban el is fogadják, sőt, a lehető a legnagyobb mértékben, példaértékű módon betartják, hiszen megváltoztathatatlannak tartják. Kizárólag tevékenységünk megvalósításához veszik igénybe a jogi kiskapukat, kapott vagy szerzett hatalmukat, befolyásukat olyan mértékben, amelyet a mai társadalom morálja még megenged, bár írott törvényei már kevésbé. No de, mint tudjuk, az igazság mindig az erősek, az okosak oldalán van, azok mondják meg, mi is az, akiknek lehetőségük van rá, mert a társadalom azt várja tőlük, hogy kimondják. Ezt várjuk a politikustól, a bírótól, az alkotmánytól, a tudósoktól, Istentől és a papoktól, apánktól, az iskolától.

- Nézze… túl fáradt vagyok filozófiai fejtegetésekhez. Amúgy is kezd megijeszteni. Maguk amolyan szektások vagy szabadkőművesek? Összejönnek, hülye esküket tesznek és orgiát csinálnak, várják a világvégét? Ebből jobb kimaradni, főleg a magamfajta senkinek.
- Téved, uram. Szervezetünk tagjait nem köti össze sem rang, sem valami buta eskü, sem cél, sem hit. Mi nem kívánunk elérni semmit. Minket csak egyetlen közös vonás köt össze.
- Végre elmondaná, mi az?
- Kérem legyen türelmes, először meg kell értenie! Mint már említettem, szervezetünk tagadja mindazt, amit a Nyugat képvisel. Demokrácia, egyenlőség, emberi jogok, humanizmus, jólét, biztonság, kiszámítható jövő, boldogság, egyéni kiteljesedés. Egész egyszerűen azért, mert nem léteznek. Szeretnénk, ha léteznének, de nincsenek és soha nem is fognak. Mindenki tudja, mégis hiteget minket a társadalom, hiszen hit nélkül összeomlik az egész rendszer. Hazugságok, amelyekkel igyekszünk az egyének milliárdnyi elszenvedett igazságtalanságát leredukálni egyetlenbe, amelyet kinevezünk Rossznak, amit majd úgy is legyőzünk. Ez természetesen elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan. Nem lehet mindenkinek igaza, nem lehetünk ugyanolyan gazdagok és szépek, hiszen akkor senki sem lenne gazdag és szép, mindenki ugyanolyan lenne, semmi sem lenne igaz, akkor meg azt utálnánk. Tehát bele kell törődnünk a jelenlegi helyzetbe, ha élni akarunk, és ma már élni csak a társadalom részeként tudunk. Mégis megmaradt a kérdés, amit ha nem tenne fel magának minden ember újra és újra, én most nem lennék itt és magának nem kellene pszihiáterhez járnia. A kérdés: mit tehetünk az igazságért? Ön erre milyen választ adna?
- Semmit.

- Miért nem őszinte? A maga módján mindenki szeretne változtatni a világon, hogy jó legyen neki. Ha nekem jó, az igazságos. A szociális munkás azért segít másokon, mert jól esik neki. Hol itt az önzetlenség? Mégis, mit tenne, ha Isten lenne?
- Nem tudom.
- Nem csodálom. Emberként elég korlátozottak a lehetőségeink. Rombolhatunk vagy építhetünk. Alapvetően mindegy, melyiket választjuk egyéni szempontból. Mivel ez egy optimista világ, mindenki kaján vigyorral a képén tekint a távolba, hiszen előbb-utóbb felépítjük a Paradicsomot. De mi van, ha valójában a sírunkat ássuk és nem is tudunk róla? Szerintem az egyén tud róla. De nem meri bevallani. Bármikor meghalhat, épp ezért lényegében hidegen hagyja, hogy életében még mennyi Mercedes-sebváltót szerel össze vagy eljut-e Krétára. Csak felejteni akar. Marad a rombolás. Ebben talán még ügyesebbek vagyunk. Ezért nyújthatjuk Önnek ezt a soha vissza nem térő lehetőséget arra, hogy megvalósíthassa saját igazságát! Egyszer és utoljára az életében szabad lehet, hogy ezt megtapasztalva képes legyen tovább élni ebben a társadalomban. Gyógyulást kínálunk egy olyan problémára, amely nélkülünk megoldhatatlan lenne.

- Mi ez a lehetőség?
- E lehetőség megvalósítása az a közös momentum, amely összeköti szervezetünk tagjait. Csak egyszer tettük meg és csak egyszer tehetjük meg. Utána viszont már a szervezet tagjaként segítenünk kell másokon is, akik arra készülnek, hogy megtegyék. A szervezet kapcsolatai révén mindenben segít, elhárítja a negatív következményeket.
- A fenébe, mondja már!
- Mindannyiunknak, magához hasonlóan, volt egy listája. Persze a legtöbb embernek van, kiugranak az ágyból és rögtön tudják, aznap kit kéne a másvilágra küldeni. Hűtlen feleség, anyós, szemét főnök, szemét miniszterelnök, hülye bíró meg ilyesmi. Ők egész életükben őrizgetik, próbálják elfojtani vágyaikat. Ők sosem lesznek szabadok. Mi viszont felhasználtuk a magunk listáit. Valakinek csak két-három név szerepel rajta, van, aki csak egyetlen embert gyűlölt egész életében. A rekord eddig tíz név, efölé elvből nem megyünk, elvégre nem vagyunk nácik és a megvalósítás is bajos lenne.

Az úr teljes nyugalma és éles szarkazmusa teljesen letaglózta Dénest. Itt ül valaki, és arról beszél, hogy a cége embereket gyilkolászik. Normális ember ekkor már rég hívta volna a rendőrséget. Talán. Dénes azonban ült és úgy nézett az úrra, mint egy prófétára, akire egész életében várt. –Tehát …maguk…gyilkoltak…mindannyian? Maga is?
- Igen, mindenki megölte a maga listáján szereplő embereket. A szabály az, hogy a megkezdett listát be kell fejezni és azon nem lehet túllépni. Magának tehát lehetősége van arra, hogy megöljön öt embert minden következmény nélkül. Nincs börtön vagy szégyen, élheti tovább a megszokott életét. Tagjaink az állami szféra legmagasabb szintjein is vannak.

- Honnan tudja, hogy öt ember van a listámon? Egyáltalán miért engem választottak?
- Higgye el, a hipnózis csodákra képes. Az orvosa révén mindent megtudtunk magáról. Az Ön analízise bebizonyította, hogy minden tekintetben alkalmas a tagságra. Érzelmi stabilitás, megbízhatóság, jelentős intelligencia, fejlett öntudat és világnézet. A választásnál figyelembe vesszük, a jövőben ki lehet a szervezet hasznos tagja társadalmi pozíciója, állása révén, valamint hogy képes-e az önkontrollra, tehát a hatalmat, amelyet ideiglenesen tőlünk kap, nem fordítja a társadalom ellen, nem kezd esztelen mészárlásba és a legfőképpen: hallgat.

- Szóval öt embert megölhetek? –Dénes hangjából hitetlenség és cinizmus áradt. –Gondolom nem a nyílt utcán láncfűrésszel?
- Minimális diszkréció szükséges. Tapasztalataink szerint a lőfegyver az ideális az agresszió maximális levezetésére, ha nem finnyás, kés is szóba jöhet, félénkebbeknél a méreg dominál. Az alkalmat maga választja meg, mi folyamatosan tájékoztatjuk a tetthez ideális helyszínekről, ahol a személy éppen tartózkodik. Esetleg egybeterelhetjük őket egy helyre, ahol egyszerre végezhet a listán szereplőkkel. Mi mindent biztosítunk.

- Miért jó ez maguknak? Mit kérnek cserébe?
- Itt elvi kérdésekről van szó. Világunkban rengeteg magához hasonló értékes ember él, akik nélkül társadalmunk halálra van ítélve és képtelen a változásra. Ma abban a hitben élünk, hogy a világ alapvetően jó és a hiba csak bennünk vagy másokban lehet. Nincsenek forradalmak, a fiatalok lázadása kimerül a mérhetetlen kéjsóvárságban és a gyerekes magamutogatásban. De nem tudunk máshogy élni. Egyetlen igazság létezik, a saját igazságunk. Aki ezt megvalósítja, megcsinálja a maga pici forradalmát. Minél többen tesszük meg, annál másabb lehet a világ. Ha kielégítjük a bennünk lappangó agressziót, talán egy másik világra ébredhetünk egy napon. Ez az egyén életének tetőpontja. Többet már nem is kell elérni. Istenné válni egy röpke időre….Pénzt nem kérünk, csak az új tagok segítéséhez szükséges minimális anyagi ráfordítást.

- Bárkit választhatok? –Dénes még mindig hitetlen. –Rocksztárt vagy elnököt is?
- Természetesen. Számos merénylet, melyet anarchistáknak vagy elmebetegeknek tulajdonítottak, a mi segítségünkkel végrehajtott egyéni akció. A bűnbakok persze valódi anarchisták vagy elmebetegek voltak, akik ezt szinte jutalomként fogták fel.

- Egy utolsó kérdés. Mi van, ha a listámon a szervezet egyik tagja van vagy én vagyok más listáján?
- Ez természetesen nem akadály. Senkivel sem kivételezünk, a véletlen hatalmán még Istenként sem tehetünk túl. Szóval, beleegyezik?
Dénest meggyőzték. Mindenre választ kapott, minden logikusnak tűnt. Nem vívódott.
- Igen.
- Rendben, akkor csak ezt a nyilatkozatot kell aláírnia. –az úr elővett egy egyszerű géppapírt a táskájából és Dénes orra elé rakta egy Parker toll kíséretében. Megtörtént az aláírás. Dénes kötelezettséget vállalt hallgatására, cserében a Szervezet segítségével megölhet öt kiválasztott embert. Büntetésről nem esett szó, ha a hallgatást mégis megszegné. Dénes ezt furcsának találta, de nem kérdezte meg. Milyen tagnak tartanák, ha egyből afelől érdeklődne, mi lenne, ha megszegné a szerződés igen egyszerű szabályait. Az úr visszarakta táskájába a papírt, elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta Dénes felé.
- Gratulálok, uram! Ön egy időre hivatalosan is Isten lett. Ezen a telefonszámon 24 órán belül közölje velünk az ötös listáját, utána ugyancsak ezen a számon érdeklődhet a célszemélyek hollétéről vagy közölheti likvidálási terveit. –mondta és átadta a cetlit Dénesnek. A házigazda ezután az ajtóhoz kísérte és elköszöntek. Ezután visszaült a kanapéra és hosszú percekig némán meredt maga elé.

Dénes nem választott sem rocksztárt, sem elnököt. Nem választotta feleségét és azt az autóst sem, aki múltkor hátulról nekiment. Úgy döntött, hogy józanul és higgadtan választ. A lista első két helyére két volt középiskolai osztálytársa került, akik megkeserítették Dénes életét puszta létezésükkel. A harmadik helyre a híradóból választott. Egy ingatlanvállalkozó hamis befektetési ígéretekkel százmilliókat csalt ki egy csomó nyugdíjastól és egyszerű melóstól, akik megtakarított pénzüket bizalommal fektették be nála a magas kamatok miatt. A dologból persze semmi sem lett, a pénz eltűnt, a fickót pedig nem lehet leültetni sem megsarcolni, mivel vagyona gyermekei, és felesége nevén van. A negyedik helyre főnökét rakta, akiről tudta, hogy ki akarja golyózni a cégtől. Az ötödik helyre már majdnem mégis visszaiktatta feleségét, amikor eszébe jutott Pistike az általános iskolából, aki sokszor helyben hagyta és megalázta akkoriban.

Készen állt a lista. Ment a telefon. Dénes úgy döntött, hogy egyszerre végez velük és egy csapásra elintézi a dolgot. A Szervezet felkutatta mind az öt személyt, majd egy hagyatéki cég nevében leveleket küldött nekik. Abban az állt, hogy számukra ismeretlen külföldi rokonuk halála révén örökséghez jutottak, mely vagyontárgyakból és készpénzből áll, amit a biztonság kedvéért egy a fővároshoz közeli kisváros bankfiókjában vehetnek át adott nap adott időpontjában. Elég átlátszó trükknek tűnt, mégis mind az öt fickó harapott rá, még a vállalkozó is, nyilván pénzügyi helyzete nem állt a tetőpontján. A megadott napon a lista szereplői megjelentek a bankban. A biztonsági őrön és a hivatalvezetőn kívül senki sem volt a bankban.

A forgatókönyv szerint Dénes, mint álarcos bankrabló jelenik meg a helyszínen és mind az ötüket szitává lövi, a biztonsági őrt megsebesíti, a hivatalvezető pedig elájul. Mindketten a Szervezet emberei voltak, így nem volt nehéz a kivitelezés. Ezután némi pénz kíséretében elmenekül, az ügyet ráhúzzák egy már amúgy is számos rablásban és gyilkosságban sáros bűnözőre, tehát mindent elsimítanak. A dolog kezdetben jól haladt. Dénes, az egyszerű szellemi dolgozó berontott a bankba és hidegvérrel agyonlőtte a teremben várakozó öt embert egy automata géppisztollyal. A hivatalvezető hölgy a lövés hallatán a sokktól elájult (valójában egy speciális szer segített neki ebben), a biztonsági őr pedig Dénes fegyverét elvéve precízen magába lőtt (életét hivatalosan a golyóálló mellény mentette meg, a láblövés pedig nem volt életveszélyes). Minden le volt tudva, a biztonsági kamera kazettáit kicserélik, Dénesnek már csak el kell hagynia a helyszínt.

Azonban Dénes nem ment sehová. Már azelőtt tudta, hogy nem fog elmenekülni, amikor elindult otthonról gyilkolni. Eszébe jutott, amit akkoriban gondolt, mikor még középiskolába járt. Akkor úgy vélte, ha egyszer megteszi, nem fog elfutni. Vállalja a tettét, kiáll az emberek elé és megmagyarázza nekik, miért van igaza, miért kellet megölnie öt embert. Pistikének és az ex-osztálytársaknak meg kellet halniuk, mert gonoszak voltak vele és másokkal, most pedig büntetlenül élik világukat felnőttként. A vállalkozónak meg kellett halnia, mert annyi ártatlan és hiszékeny embernek ártott csak azért, hogy két BMW helyett három legyen neki. A főnökének meg kellet halnia, mert tönkre akarta tenni az életét. Csak a saját igazságunkat valósíthatjuk meg, más nem fogja helyettünk megtenni. Dénes levette álarcát és leült egy székre. A sebétől szenvedő biztonsági őr szavait, amint a menekülésre utasítja újra és újra, szinte már nem is hallotta. Teljesen átszellemült tekintettel várta az egyre közeledő szirénahangokat, amint a rendőrök lassan megérkeztek a bankhoz. Fél perc múlva K. Márton rendőrzászlós kezében pisztolyával berontott az ajtón és azonnal Dénesre fogta fegyverét.

- Fel a kezekkel! Dobja el a fegyvert!
Dénes a géppisztolyára tekintett, ami a földön hevert. Értetlenül nézett vissza.
- De hát már eldobtam!
- Utoljára mondom, dobja el a fegyvert, különben lövök!
- De hát… - ebben a pillanatban, ahogy a rendőr vértől vöröslő arcát és villámló szemeit nézte, eszébe jutott, hogy ő ismeri ezt az embert. Évekkel ezelőtt egy éjszaka elütötte ennek az embernek a feleségét, amint az felelőtlenül, körül se nézve átrohant az úttesten. A helyszínre érkező első rendőrjárőr ő maga volt, K. Márton, a férj. Némán átölelte a véres testet és közben egy végtelen pillanatra Dénes szemébe nézett. Azután többet soha, még a tárgyaláson sem. Dénes tudta, hogy ártatlan, hogy nem tehet a nő haláláról. Így gondolta a bíróság és minden ismerőse is. Azonban azt is tudta, hogy K. Márton ennek ellenére egész hátralevő életében gyűlölni fogja őt. És most K. Márton kezében volt egy pisztoly, amelynek csöve felé irányult.

Amint ez a gondolatsor ezredmásodpercek alatt átfutott az agyán, rögtön rájött, vajon miért akarja a rendőr, hogy azonnal tegye le azt a fegyvert, amit már régen letett. Nyilvánvaló volt, hogy az öltönyös úr K. Mártont is felkereste. Érezte, hogy eljött az Igazság pillanata. K. Márton igazságának pillanata.