A legszebb szülinapi ajándék

Este elég későn értem haza, azt hiszem fél nyolc is elmúlt. Baby már az álmok édes tengerében lubickolt, Zsolt inkább a vadvízi evezést választotta...

- Hol voltál? - ahogy beléptem, rögtön nekem támadt.
- Csak a városban. Utána elmentem Juditékhoz, és meghívtak vacsorára. Semmi különös nem történt. Egyébként hogy vagy? És hogy van Baby?
- Ő jól van. Csak éppen az anyját kereste, aki nem jött haza, mielőtt Ő lefeküdt volna. Alig tudtam megnyugtatni, hogy majd hazajössz. Szóval hol voltál? Most komolyan! - kék szeme csak szórta a villámokat.
- Jaj, hát mondtam már... Hadd ne ismételjem meg mégegyszer. Szeretnék vacsorázni. Te kérsz valamit?
- Kösz, nem. Inkább még befejezem a munkámat. - azzal elviharzott a dolgozószobába és becsapta maga mögött az ajtót.

Kicsit, jó nem kicsit, hanem nagyon bántott a dolog, hogy nem bízik bennem. Pedig én tényleg ott voltam, ahol mondtam. Csak pár nap és fény derül az igazságra.

A reggel szörnyű volt. Zsolt, ha beszélt, akkor is a legfagyosabban és ez igazán rosszul esett. Baby szerencsére nem vett észre semmit, lekötötte a legújabb epizódja a reggeli mesesorozatnak.
- Hallottad már azt a szót, hogy megbocsátás? - kérdeztem, hogy megpróbáljam eloszlatni benne a kételyeket.
- Igen. Csak akkor a másik fél elmondja az igazat, nem hazudik.
"Ami sok, az sok!" - És azt a mondatot ismered, hogy "A kapcsolatok egyik alappillére a bizalom."? Figyelj, hamarosan itt a születésnapod. Azt hiszem, nem kéne előtte ekkora cirkuszt csinálnod abból, hogy ajándékot kerestem és meglátogattam Juditot és a babáját. Fel is hívhatod, ha még mindig nem hiszed. Bár csak a telefonszámla nőne. Szóval... megbocsátasz?
- Rendben. - jött a kurta válasz és visszament dolgozni.

Ebéd után Babyt felöltöztettem és elmentünk sétálni. Elmeséltem Neki is, hogy tegnap hol voltam. Szerencsére Ő hitt nekem. Ennek igazán örültem. Este megint későn értünk haza, és persze Zsolt a fantáziájában bízott, nem bennem. Őszintén szólva, még soha ennyire dühös nem voltam Rá. Babyt megfürdettem, majd elkísértem a szobájába. Megvártam, míg elalszik, csak azután mentem ki.

- Mi a fenét művelsz? Olyan furcsán viselkedsz... Nem tudok kiigazodni rajtad. Eddig mindig itthon voltál/voltatok, most pedig szokássá vált hét után hazajönni. - eddig még egész higgadt volt.
- Semmit nem művelek. Egyszerűen Babyvel töltöttem egy kis időt a városban. Vásárolgattunk ezt-azt. Akkora probléma?
- Igen, az! Miért nem nézhetem meg, hogy mit vettél? Miért kell elrejteni előlem?
- Mert az ajándékot nem szokás megmutatni annak, akinek adják. Tudod? Holnap meglátod.
- Nem látom meg, mert nem érek rá. Értekezlet lesz.
"Mi ez, valami brazil szappanopera?" - gondoltam magamban.
- Rendben, hát jó értekezést. Jó éjt! - azzal elmentem a hálószobába és végignyúltam az ágyon. Azt hiszem sírtam egy kicsit emiatt az egész miatt. Közben a gondolataimmal civódtam:
"Most mondjam el Neki? Akkor nem lenne a lehető legnagyobb meglepetés. Miért ilyen féltékeny? Miért nem bízik bennem? Nem adtam okot soha arra, hogy ne higgyen nekem. Nem értem..."

Szép hétfői napsütésre ébredtem. Zsolt most hamarabb elment. Babyt is elvitte. Eddig mindig én vittem oviba. Találtam egy cédulát az éjjeliszekrényen: "Baby már az oviban van." Jó, de semmi köszönés vagy valami hasonló. Ez az egész nagyon érzékenyen érintett. Kivettem szabadságot, így az egész napot a városban tölthettem. Vettem Zsoltnak egy karórát, mert a másikat elvesztette egy pár hete. Boldogan sétáltam az utcákon, megpróbáltam elfelejteni az előző két napot. Délután elmentem Babyért, és elvittem a nagyihoz, amíg ünnepelünk. Írtam egy üzenetet Zsolt mobiljára, hogy jöjjön a szokásos helyünkre este hét órára. Hazarohantam, átöltöztem és indultam is a Margitszigetre.

Izgatottan néztem az órát, háromnegyed hét, hét, negyed nyolc...Semmi. Már a könnyeimmel küszködöm, de szerencsére sikerül megakadályoznom a mécsestörést. Fél nyolc körül egy futó ember lépteit hallom. "Biztos valami sportoló." Hátranézek, és tényleg csak egy ember, aki esti edzését tartja. Nos, nem úgy történt, ahogy a filmekben lenni szokott, az utolsó utáni pillanatban megjelenik a férfi, akire a nő vár. Eszembe jutott, hogy, ha hazaérek és Ő otthon van, megfojtom. Utólag visszagondova, ezt csak a pillanatnyi mérgemben gondoltam, de akkor még a legkomolyabban.

Nem is szomorúan, inkább dühösen szálltam fel a villamosra, át a buszra, ami hazáig repített. A kapu előtt kitört rajtam a sírás.
- Hol a fenében voltál már megint? - kérdezte köszönés nélkül.
- Hagyjál békén! Nem akarok senkivel beszélgetni, legfőképpen Veled nem. - otthagytam, és berohantam a hálóba. Ledobáltam magamról a ruhákat és felkaptam magamra valami régi hálóruhát, amit több, mint hét éve nem használtam. Úgy potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, de erre ilyenkor szükségem van.

Egy kis fénycsíkot vetített az ágyra a folyosó lámpája, ahogy kinyílt a szobaajtó.
- Bocsáss meg! - szólalt meg a bizalmatlan.
- Menj a francba... köszönöm szépen, bocsássak meg...
- Megértem, hogy dühös vagy... de...
- Nem hallottad? Hagyj békén. Nem kérek mást, csak hagyj békén. Annyira lehetetlen kérés?
Felültem, hogy lássam, kimegy-e. De nem, Ő csak közeledett felém. Leült az ágy végére, mint aki vár valamire... Egyre csak húzódozott mellém.
- Ne haragudj, de nem volt bekapcsolva a telefonom. Kérlek szépen, ne haragudj... Nem akartalak megbántani. Én szeretlek és fontos vagy nekem. Haragszol?
- Igen, haragszom. De... de... én is szeretlek. Várjál, csukd be a szemedet egy pillanatra, kérlek. Elővettem a szépen becsomagolt dobozkát, amiben a karóra lapult.
- Tessék... ez a Tied, bár nem hiszem, hogy megérdemled. - átnyújtottam Neki az ajándékot.
Másodpercek alatt kibontotta és fel is tette a csuklójára.
- Nagyon köszönöm. - megcsókolt.
- Szívesen... de valamit el kell mondanom. De előtte ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni. Megígéred?
- Ígérem.
- Komoly az ügy... Szóval, nem tudom, hogy mondjam meg... Van valakim.
Köpni-nyelni nem tudott a hallottaktól.

Azt az arcot, amit akkor vágott, szerintem le kellett volna fényképezni, olyan vicces volt.

- Szóval mégis megcsaltál!!! Hogy tehettél ilyet? Hogy voltál képes? Istenem, és még van merszed azt mondani, hogy szeretsz.
- Jaj, hát persze, hogy szeretlek... Hogyne szeretnélek, mikor ezt a kapcsolatot is Te idézted elő. Gondolkozz már!
- Mi van? Hogy én? Én csináltam valamit rosszul? Nem értem... De én soha nem csaltalak meg, egyetlen egyszer sem. Én szerettelek... most már nem tudom, hogy szeretlek-e.
- Jól van. Ne szeress. Megyek, összepakolom a holmijaimat, Baby dolgait... És persze a születendő kisfiú új ruháit is. Ha valamit szeretnél mondani, anyunál leszek. Szia! - kimentem a szobából le a nappaliba. Persze jött utánam.

- Mit is mondtál az előbb? Mondd mégegyszer... Azt mondtad, hogy babát vársz?
- Jól hallottad. Nos, most mi legyen? Kezdhetek végre pakolni?

Az lett volna a szép, ha azt mondja: "Igen, persze.", de szerencsére nem így történt. Odarohant, átölelt, megcsókolt, felkapott, sírt, nevetett, boldog volt. És én is boldog voltam... NAGYON!!! És most is boldogok vagyunk, hiszen pár hónap és megszületik Ádám.