A kőleves. népmese Átirat, a saját szavaimmal.

  Lenyugodni készült a nap, a fénye megvilágította egy falu házait, néhány kutya ugatott. A katona, a negyvenes éveiben járó férfi, terepszínű ruhában, ballagott egyenesen befelé a faluba, látszott rajta, hogy ágrólszakadt, ahogy vidéken mondják. A zsebe üres volt, ráadásul az éhség is gyötörte. Barna rövid haját megigazította és egy követ látott az út szélén. Épen akkorát, hogy belefért a zsebébe. És egy idős nénit is látott egy takaros ház előtt, a nap utolsó sugarai, megvilágították a ház kerítését. A katona megszólalt. – Adjon Isten, egyszerű vándor vagyok, de van nálam egy kő, ha beenged akkor nagyon finom levest tudok belőle főzni.
Az idős nő, fején kendő volt és virágmintás otthonkát viselt, az arcán mosoly jelent meg. – Vitéz, uram, ne vicceljen vélem, hogyan a fenébe lehetne kőből levest főzni?
– Ha beenged szívesen megmutatom, csak egy fazék, kell és egy tűzhely ahol meg tudom főzni a levest, és nyilván víz.
– A kútból tudok ingyen vizet fölhúzni, a tűz amúgy is ég, a fazék pedig nem kerül semmibe. Jöjjön be, legalább nevetek egy jót.
A katona a kezében fogva a követ boldogan bement először a kerítéskapun, majd be a házba. A konyhában a sparhelt kellemes meleget adott.
– Vitéz uram, javaslom, hogy tegezük egymást, Ildikó a nevem, az édesanyám után kaptam.
– József, én pedig a postás után, felnőttként tudtam, meg, hogy valójában ő az apám.
- Ildikó, bár a kőből, önmagában is nagyon finom leves készíthető, de még jobb ha van benne egy kis vöröshagyma.
– Hagymát épen tudok adni, nem régen hozott a vejem egy nagy kordén. – mondta az idős nő és kiment a kamrába.
Ildikó hamarosan visszatért a hagymával. – Jó illata van, gyorsan felszelem és mehet a fazékba. De hallod e, ugye mert tegeződünk egy kis pirospaprikával még finomabb lenne.
– Ejnye, az sem kerül semmibe se, ott van az asztalon egy tálba nyugodtan szolgáld ki magad.
– Köszönöm. – mondta a férfi és a paprikából is öntött a fazékba.
– Hallod e, két evőkanál mangalica sertészsír van a háznál?
– Hogy ne volna, tegnap vágott le a vejem egy hízót. Mindjárt behozom a kamrából a kért mennyiséget.
Belekerült a zsír is.
– Szépen megpirul a hagyma, lassú tűzön, mivel a fazekat felraktam a sparheltre.
– Ügyes vagy, de kőből nem lehet levest főzni.
A katona válaszként megfogta a fazekat és a csap alatt, vizet engedett bele, és újra felrakta a sparheltre. – Így ni, ennek most melegedni kell, és most a követ is belerakom, talán a víz nem túl meleg még.
– Van sárgarépám is, ha kell.
– Megköszönném. De ha volna egy kis marhalábszár, akkor még finomabb lenne a kőleves.
– Szerencséd van, azt is hozott vejem, van belőle bőven. – mondta az idős nő és vett ki a hűtőből, egy szép marhalábszárat
– Fehérrépa lenne?
– Hogy a viharba ne lenne, még kettő is van.
– Egy kis zeller is kellene bele, csak, hogy ízletesebb legyen.
– Már hozom is, de még mindig nem hiszem el, hogy egy egyszerű kőből finom levest lehet főzni
– Pedig lehet, hamarosan mégis kóstolhatja, krumplival még jobb lenne.
– Épen van tisztított burgonya asztalon.
– Csodálatos. – mondta a katona és felkockázta a krumplit és a készülő levesbe öntötte. Majd rakott hozzá egy kávéskanálnyi nemes fűszerpaprikát és egy csapott evőkanálnyi sót. Majd kért egy teáskanálnyi őrölt fűszernövényt.
– Babérlevél nem kellene bele? – kérdezte Ildikó. Majd hozzátette. – Bár sosem főztem még kőből levest
– Tehetek bele, de akkor már egy teáskanálnyi frissen őrölt bors is kellene és egy kis fej paradicsom és egy tv paprika, és három gerezd fokhagyma.
– Tudom, csak az íze miatt. – mondta Ildikó és készségesen kiszolgálta a katonát a kért fűszerekkel
– Már csak egy csokor petrezselyem és 5 db, zellerlevél kell bele. Ha igazán finomat akarunk enni, akkor kellene egy kis csipetkét készíteni. 1 db tojás. 80 gramm liszt és egy teáskanálnyi só.
Úgy látom, hogy szépen puhul a kő.
– Ja ne bolondozz, hogyan puhulna a kő, de jó illata van, a szentségit.
– Üljünk le picit a konyha asztal mellé, még várni kell 50 percet, majd a csipkét beleöntve még tíz percig kell főzni.
Hamar eltellett az 50 perc, a katona beleöntötte a csipetkét és újabb tíz perc után elkészült a leves.
– Ha megengeded merek ki mind a kettőnknek, látom, hogy vettél elő szép tányérokat.
– Még az uram vette őket, nászajándékba.
A katona, bőségesen mert ki levest mindkét tányérba.
– Jó étvágyat. – mondta végül.
– Most kiderül a turpisság, hogy kőből nem lehet levest főzni, mondta az idős nő, majd csodálkozva így folytatta. – Ejnye, de finom lett, ezt nem gondolta m volna, hogy egy kőből ilyen finom levest lehet főzni.
– Most már el kell hinni.
– El is hiszem, vitéz úr eladod nekem a követ, sokszor nincs amit főznöm, és jól jönne ha ilyen finom levest tudnék főzni.
– Mivel már tudja, hogy milyen finom leves főzhető a kőből, 3 aranyat kérek érte.
– Csak annyit? – kérdezett vissza csodálkozva Ildikó és a katona elé dobott az asztalra, három aranyérmét. majd a követ óvatosan kivette a fazékból és egy kendőbe csavarva bevitte a kamrába.
A katona elmosolyodott és jó kívánságokat mondva elbúcsúzott az idős nőtől. Ildikó is minden jót kívánt. A fiatal férfi folytatta az útját, de már jól lakottan és 3 arany érmével a zsebébe. Tudta jól, hogy a következő faluban is meg fogja mutatni, hogy hogyan lehet levest főzni kőből, és bekanyarodott a kocsma utcájába, mert úgy gondolta, hogy túl nehezek a zsebébe az aranyérmék.