A kihallgatás 1.

Iszonyú fejfájással ébredtem. Nyögve felültem az ágyon, és lüktető halántékomat kezdtem el masszírozni. Szerencsére néhány perc múlva éreztem, lazulnak a fejemet fogva tartó satu pofái és megpróbáltam összeszedni magam. Először is, hány óra lehet?
A félhomályban majdnem az orromig kellett emelnem a csuklóm, hogy kisilabizálhassam a mutatók állását. Fél kilenc. Ezen kissé elgondolkodtam. Délelőtt vagy este? Körülnéztem a szobában. A félhomályból ítélve este, az állapotomat tekintve viszont valószínűbb a délelőtt. Igen, mivel háromkor még talpon voltam, öt órát alhattam. Első probléma megoldva! Megy ez nekem!
Második kérdés: hogyan kerültem ebbe az ágyba? Minden józan emberi számítás szerint nekem most egy borókásban kellene feküdnöm Budapest határában!
Egyáltalán hol vagyok?
Talpra kászálódtam és az ágy végében megtámasztottam a falat, hogy rám ne dőljön. Az egész szoba forgott körülöttem, és éreztem, a satu újra rászorul a fejemre. Itt valami egyáltalán nincs rendjén!
Amikor a nyomás enyhült, óvatosan, tapogatózva elindultam a fal mentén. Egy ajtóhoz értem. A szemem előtt ugráló lila karikáktól szinte semmit sem láttam, vaksin nyúlkáltam a kilincs után. Egy gomb akadt a kezembe.
Jól megmarkoltam és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Nyomásra engedett én pedig szinte beestem a fürdőszobába. A falra szerelt zuhanyozó csábítóan hívogatott. Ez kell nekem!

Nem tudom, meddig állhattam a zuhanyrózsa alatt felváltva hideg és forró vizet engedve magamra, de a végén már egészen jól éreztem magam. Hiába, no, még abban a korban vagyok, hogy egy hideg-forró vizes zuhany is elegendő a másnaposságom ellen! De mitől vagyok másnapos? Ezen öltözködés közben eltöprengtem, de magyarázatot nem találtam rá. Mindegy, van itt még más megválaszolatlan kérdés is, ráadásul ennél fontosabb is!
A szobába belépve a villanyt felkapcsolva találtam és az asztalon tetszetősen elrendezve egy komplett reggeli állt. A gyomrom figyelmeztetően megkordult, én pedig nem kérettem magam sokáig. Az ízei kissé furcsák voltak, de ezzel nemigen foglalkoztam.
A reggeli után már végképp kitisztult fejjel megpróbáltam elemezni a helyzetemet. Most már teljesen világos volt előttem, nem lett volna szabad kilépnem a borókafenyők takarásából! Mert akkor valami olyat láttam meg, amit megpróbáltak gondosan elrejteni az emberi szemek elől!

Tehát két eset lehetséges: vagy magukkal vittek, vagy otthagytak és más talált meg, talán ugyanazon a nyomon elindulva, amin én! De melyik a kettő közül?
Körbe pillantottam a szobában, látszatra itt minden emberszabású: a székek, az asztal, az ágy, a fürdőszoba. Ez mindenesetre eléggé megnyugtató. A tekintetem megállapodott a másik ajtón. Kizárásos alapon ez nem lehet más, csakis a kijárat!
Felugrottam a székről és az ajtóhoz léptem. Ezen nem volt nyitógomb. Körbetapogattam, a felülete fémszerű volt, és amikor a tenyeremmel megütöttem, döngött.
Ettől aztán még jobban megnyugodtam. Belülről nem nyitható fémajtó, egyszerű és csak a legszükségesebb bútorok: zárka. Szó se róla, komfortos zárka, de akkor is az! Szóval mégiscsak a Földön vagyok! Fellélegeztem.

Végigdobtam magam az ágyon, és újabb kérdések tolultak fel bennem. Ha itthon vagyok, miért nem kórházba vittek? Egy eszméletlen embert nem szokás cellába zárni! Az ajtóra néztem: vajon ha kinyílik, ki áll majd előtte? Emberek, vagy… Nem volt elég képzelőerőm a gondolataim továbbfűzéséhez. Meg aztán végül is csak magam hibáztathatom, hiszen elmenekülhettem volna már akkor, amikor több kilométerről megpillantottam őket, de hát hajtott az az átkozott kíváncsiságom…
A bejárati ajtó szisszenve kinyílt, pontosabban becsúszott a falba. Önkéntelenül is talpra ugrottam. Az ajtóban két férfi állt, majd lassan bejöttek a szobába és a bejárat két oldalán helyezkedtek el. Mázsás kő esett le a szívemről.
- Jó napot – köszönt az alacsonybbik. – Kérem, jöjjön velünk!
Végigmértem őket. Figyelmem nem kerülte el az övükön himbálódzó jókora fegyvertáska. Arra gondoltam, azért jó lenne egy-két kérdést még rögtön a legelején tisztázni!
- Ne haragudjanak uraim, megmondanák, hol vagyok? – kérdeztem, azt hiszem épp a pisztolytáskáknak kijáró udvariassággal.
Egymásra néztek, aztán újra rám.
- Erre egyelőre nem áll módunkban válaszolni – jelentette ki a magasabbik – Higgye el, minden kérdésére a megfelelő hegyen és időben választ fog kapni!
Megvontam a vállam és beléptem a fürdőszobába, hogy a lehetőségekhez képest kissé rendbe szedjem magam. Fésülködés közben eltöprengtem. Most már világos, hogy nem börtönben vagyok. Egy smasszertól ilyen intelligens választ soha az életben nem tételeznék fel. De akkor hol lehetek? Kémelhárítás? … A tükörbe nézve elvigyorodtam. Akkor lesz mit mesélnem!
A mosdóból kilépve felkaptam az egyik széken heverő zakómat és az őrök szemébe néztem.
- Indulhatunk, uraim!
Intettek, hogy menjek előre. Az ajtón kilépve egy széles, félhomályos folyosóra jutottam. Tanácstalanul megálltam.
- Bal felé induljon el! – hallatszott a hátam mögül.
Nem vagyok túl jó emberismerő, de az még számomra is nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek ketten nem szoktak hozzá a parancsoláshoz. Egy sarkos balraát után elindultam. Most tűnt csak fel a folyosó lágy ívelése.
Mögöttem fojtott kuncogás hallatszott. Hátrapillantva a szemembe ötlött, hogy a folyosó enyhe kanyarja a hátam mögött is folytatódik.
Utunkat csak halvány jelzőfények világították meg, a mennyezetre szerelt jókora, kocka alakú világítótestek sötétek voltak. Jobbra és balra nyolc-tízlépésenként sorakoztak az ajtók, de mindegyik csukva volt.

Befordultunk egy keresztirányú, egyenes folyosóra, ami szemmel láthatólag az épület középpontja felé vezetett. A következő kereszteződésben liftbe szálltunk és felmentünk vagy kétemeletnyit.
A felvonóból kilépve már csak néhány lépést kellett menni, az egyik ajtó előtt megálljt parancsoltak az őreim. Az alacsonyabbik megnyomott egy gombot az ajtó mellett, mire az néhány másodperc múlva szisszenve becsúszott a falba.
Valamelyikük hátulról enyhén meglökött, így a szobába belépve sikerült majdnem hasra esnem a magas küszöbben. Mire méltatlankodva megfordultam, az ajtó már előcsúszott a falból, de a záródása még sikerült elkapnom az alacsonyabbik őröm kisfiús vigyorát.
De jó kedve van! Kár, hogy nem ragályos, mert úgy érzem, igencsak rám férne!

Végignéztem a helységen. Spártaian egyszerű bútorzat: íróasztal, előtte egy fémvázas szék – valószínűleg az én helyem – mögötte egy fekete, magas támlájú, párnázott forgófotel, most a hátával felém fordulva.
A asztalon telefonok, számítógép monitorral, iratok precízen, sarkosan egymásra rakva és egy formatervezett olvasólámpa. Az asztal mögött a falon több sorban egymás felett képernyők és irattartókkal teli polcok. A valószínűleg zártláncú televíziós rendszeren folyosók, termek látszottak, itt-ott emberek mozogtak, tevékenykedtek.
Leereszkedtem a székre, mire az halkan megnyikordult alattam. Erre, mint egy jeladásra, hirtelen megperdült a forgószék. Benne ült a tulajdonosa. Néhány másodpercig szótlanul egymás arcát fürkésztük.
Hosszú, fekete, hullámos haja a vállára omlott, szabályos, szinte klasszikus szépségű arcán a harmóniát csak a mongolos, kissé kiugró arccsontok zavarták meg. Sötét, szinte átlátszatlan szemüveget viselt. Azt hiszem, a tekintetünk néhány pillanatra összekapcsolódott és ekkor végigfutott a hátamon a borzongás. Képtelen voltam sokáig elviselni a nő kutató pillantását, még így a szemüvegen keresztül sem!

Tekintetem lassan lesiklott a ruhájára. Sötétszürke egyenruha, a zseb felett néhány színes kocka, talán kitüntetések. Nem valami hivalkodó, de látszik, hogy méretre szabott. Úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna.
Könnyedén előrehajolt és felvett az asztalról néhány iratot, közben a fény aranyosan megcsillant a vállapjai csillagain. Szótlanul a papírok olvasásába merült.
Vajon mi lehet a rangja? Sokat változtak az egyenruhák, meg a vállapok is, mióta leszereltem, most hirtelenjében nem tudtam hová tenni. Két aranycsillag egymás mellett keresztben: talán főhadnagy?
Néhány perces feszült – és szerintem kissé hatásvadász – csend után letette a lapokat és a szemembe nézett.

- Talán akkor kezdhetnénk – jelentette ki. – Kérem, közölje az adatait!
A hangjából ítélve kétség sem fért hozzá, itt most ő a parancsnok. Megköszörültem a torkom, mielőtt megszólaltam.
- Molnár István vagyok, harmincnyolc éves, egyedül élek. – Általában ezzel a válasszal igyekszem elkerülni azt, hogy özvegyet mondjak. Önkéntelenül belenyúltam a zakóm belső zsebébe és csodálkozva konstatáltam, hogy benne van a brífkóm. Hát nem vették el? Elővettem a kis barna személyi igazolványt és szótlanul felé nyújtottam.
Kinyitotta az első oldalon, összehasonlított a fényképemmel, aztán letette elém az asztalra.
- Mi a munkája?
- Villamosmérnök vagyok.
Most először vettem észre minimális érdeklődést rajta. Előrehajolt.
- Tervezőmérnök?
- Tudja, három évig dolgoztam tervezőmérnökként is, de már tizedik esztendeje egy erőműben dolgozom Budapest szomszédságában.
Előredőlt a foteljában, az asztalra könyökölt és fürkészően rám nézett.
- Milyen beosztásban dolgozik ott?
- Az erőmű villamos üzemvitelét biztosító három-műszakos szolgálatnál állok alkalmazásban, mint műszakvezető.
Úgy láttam, ez a válaszom teljesen kizökkentette a kerékvágásából. Ujjaival beletúrt selymesen fénylő fekete hajába és úgy nézett rám, mintha kísértetet látna. Felugrott a helyéről és gondolataiba mélyedve járkálni kezdett a képernyők sora előtt.
Enyhén szólva is meglepődtem a viselkedésén. Megvallom ugyanis őszintén, már több fiatal hölgy is érdeklődött megtisztelő bizalommal a munkám iránt, de ők sohasem a válaszomtól borultak ki, hanem hogy az idétlen műszakbeosztás miatt sorozatosan kellett visszamondanom a vacsorákat és más egyéb esti elfoglaltságokat.
Hirtelen megállt és felém fordult.

- Ért a nagyteljesítményű villamos rendszerek kezeléséhez és javításához is?
Megvontam a vállam.
- A villamos berendezések üzemeltetéséhez természetesen igen, hiszen ez a munkám, ami pedig a javításukat illeti… nos ez a karbantartók feladata, de ezt is tanultam.
Meglepettnek látszott, és némileg mintha megkönnyebbült volna. Amikor újra leült az íróasztala mögé, a korábbi közömbösségét félretéve teljesen más hozzáállással fordult felém. Nem tudtam, minek köszönhetem ezt a hirtelen változást, és amikor megszólalt, a szája szegletében mintha mosoly is bujkált volna.
- Most, hogy néhány fontos dolgot megtudtam Önről, már csak azt magyarázza el, hogyan került éjszaka az erdőszélre, ahol megtalálták?
Csak vonakodva szólaltam meg.
- Tudja… elég hosszú történet ez… és talán el sem hiszi majd azt, amit a tulajdon szemeimmel láttam! Meg aztán… kénytelen leszek műszaki szaksóderral is terhelni, mert másként nem tudom elmagyarázni…
Megfontoltan bólintott.
- Erre csak azt tudom válaszolni, hogy időnk van rengeteg, azt pedig, hogy hiszek-e a sztorijának vagy sem, még ráérek később is eldönteni. Ha pedig valamit nem értek, hát majd közbekérdezek! Kérem, kezdjen bele!

Ahogy lassan hátradőlt a székben, éreztem, kezd visszavedleni azzá, ami volt: rideg kihallgató tisztté. Megpróbáltam kényelmesebben elhelyezkedni a kemény ülőkéjű székemen, de rövid izgés-mozgás után rájöttem, hogy ez szinte lehetetlen.
- Tehát, mint már mondtam, a Pestvidéki Erőműben dolgozom a váltóműszakos szolgálatnál. Nekem, mint a legfiatalabb szolgálatvezetőnek elég sokat kell a beteg vagy szabadságon lévő munkatársaimat helyettesítenem. November másodikán, szombaton is egy beteg kollégám helyett dolgoztam az erőmű nagyfeszültségű szabadterének vezérlőtermében.
- Álljunk csak meg egy szóra! Nem vagyok műszaki ember, kérem, magyarázza el részletesen, mire való ez az… alállomás!
- Nézze… Az alállomás összegyűjti a generátorok által termelt energiát és szétosztja az innen induló távvezetékek között. Az alállomás minden kapcsolója, vagyis a nagyteljesítményű megszakítók, szakaszolók és minden egyéb segédberendezés a szabadban van egy körülkerített füves térségben, de ezeket a vezérlőteremből lehet működtetni egy számítógépes vezérlőrendszer segítségével. Itt lehet látni a gépektől érkező és a távvezetékeken induló energia nagyságát, ide futnak össze a hibajelzések is…
Elbizonytalanodva abbahagytam. Vajon mennyit ért meg ebből a szaksóderből? Tapasztalatból tudom, milyen nehéz egy laikusnak elmagyarázni egy erőmű belső felépítését és működését, mivel többször kísértem már a cégen belül csoportokat, akik ráadásul nem is nagyon figyeltek a magyarázatomra.

Ő viszont nem manikűrözte a körmeit, az ajkát sem rúzsozta zsebtükörben szemlélve az eredményt, hanem figyelmesen hallgatott. Nos, legalább ennyi a javára írható.
Lassan bólintott.
- Tehát a vezérlőterem az irányító központ?
- Igen, igen… így is lehet mondani!
- Jó, azt hiszem, a lényeget értem. Folytassa!
- Igen. Szóval szolgálatban voltam itt szombatról vasárnapra virradóan. Itt mindig egyszemélyes szolgálat van délutántól másnap reggelig, de hát ezek a műszakok amúgy is eseménytelenül telnek, pláne hétvégén…
- Miért?
- Tudja… komoly munkánk csak üzemzavar elhárításakor van, de mivel a gyárak, üzemek általában éjszaka állnak, ilyenkor a távvezetékek csak csökkentett teljesítménnyel vannak üzemben. Ilyenkor csökkenni szokott az üzemzavarok száma is.
- Értem, folytassa csak!
- Így aztán nyugodt éjszakának néztem elébe. Olvasgattam, óránként ellenőriztem a rendszer paramétereit és az adatgyűjtő lapon rögzítettem ezeket. Hajnali kettőkor az éppen esedékes ellenőrzéskor vettem észre, hogy az egyik dél-budai távvezeték terhelése megnőtt. Egy órakor még csak húsz megawatt volt, most pedig hatvan…
- Várjon csak! Ez mit jelent? Mennyi energiának felel meg az a negyven megamicsodányi… megawattnyi különbség?
Gyanakodva néztem rá. Tiszt létére nem ismer egy ilyen hétköznapi mértékegységet? Ezt nem tartottam valószínűnek.
- Hát… ennyi mondjuk egy ötvenezer lakosú város teljes villamos fogyasztása… vagy mondjuk húsz nagyteljesítményű villamos mozdony összereje. Vagyis eléggé sok. Mindenesetre komolyabban nem foglalkoztam vele, ha ennyi, akkor ennyi! Hajnali négy órára aztán ez a pluszterhelés eltűnt.

Enyhe rosszallással a hangjában megszólalt.
- Időzzünk csak el itt egy pillanatra! Maga lustaságból nem foglalkozott tovább ezzel a problémával, vagy pedig nem tartozik a kötelességei közé?
Azt hittem, menten megáll bennem az ütő! Te jó Isten, mibe akar engem ez a nő belerángatni? Éreztem, hogy mérgemben elpirulok.
- Hölgyem! A mi dolgunk az erőműben a szükséges villamos energia megtermelése, az elosztását a mi körzetünkben a budapesti teherelosztó irányítja. Nekem személy szerint sem okom, sem jogom nincs beleszólni abba, hogy az egyes alállomások mekkora teljesítményt vételeznek tőlünk!
- Ne haragudjon, nem akartam megbántani, de szeretem tisztán látni a dolgokat!
Nem vagyok egy pukkancs típus, és már én is megbántam az iménti heves kitörésemet, de úgy éreztem, ez a kérdés övön aluli ütés volt!
- Ellenkezőleg, én kérek bocsánatot, de az az igazság, hogy a szolgálat megfelelő ellátása mindig is vesszőparipám volt.
Elismerően bólintott.
- Akkor ebben a kérdésben megegyezik a véleményünk. De talán folytathatnánk?
- Igen, persze! Az éjszakás műszakokat ezután is én végeztem, és hétfő hajnalban aztán újra megismétlődött ez a megmagyarázhatatlan fogyasztásnövekedés. Az utolsó éjszakás szolgálatom hétfőről keddre virradóan volt. Este, mikor átvettem a szolgálatot elhatároztam, amennyiben ez a dolog megismétlődik, megpróbálok a végére járni! Hát, ahogy a nagykönyvben elő van írva, hajnali kettő felé újra jelentkezett a dél-budai távvezetéken a fogyasztásnövekedés!

- Felhívtam telefonon az ottani alállomást, ugyan mondják már meg, milyen kapcsolásokat végeznek, ami megindokolná ezeket a hirtelen változásokat! A végén annyiban maradtunk, hogy ők csak a szokásos minimális teljesítményt vételezik, aztán finoman elküldtek melegebb éghajlatra, hiszen hajnali kettőkor nekik is szükségük van egy kis pihenésre. Mérgesen csaptam le a telefont, de akkor már komolyan kíváncsi lettem. Az erőműből elindul az energia a távvezeték egyik végén, a másikra pedig már nem érkezik meg! Ilyen még nem volt a praxisomban!
Hirtelen elhallgattam. Eléggé zárkózott természetű vagyok, így kissé meglepett saját bőbeszédűségem. Elhatároztam, ezentúl visszafogottabban fogok beszélni.
- Nos, ekkor jutott csak az eszembe, hogy telefonálok a teherelosztóba. Ők a számítógépeiken az egész energiarendszert látják, és nem vak egér módjára csücsülnek a távvezetékek induló végein. Sajnos nem jártam sikerrel, az ügyeletes megnyugtatott, ők sem látnak többet, mert az irányítórendszer cseréje miatt mostanában minden éjszakára leáll az adatgyűjtő rendszerük, hogy a szükséges módosításokat végrehajthassák.
- Egy pillanat – szólt közbe – az erőműben más nem vehette észre ezt a terhelésnövekedést?
- Elvileg talán… gyakorlatilag azonban nem. Akkor éjszaka azt hiszem, nyolc generátor is üzemelt, és ezek szépen, ráadásul automatikusan megosztozkodtak ezen a kis koncon. A kezelők még csak észre sem veszik, úgy eltörpül ez a gépek összteljesítménye mellett. Elhatároztam, hogy kimegyek a szabadtérre és ellenőrzöm kinti készülékeket, hiszen lehetséges, hogy csak valami kisebb meghibásodás okozza a vezérlőtermi mérés hibáját és talán el sem hagyja az erőművet ez a többletteljesítmény…

Önkéntelenül is hátrafordultam, amikor szisszenve kinyílt mögöttem az ajtó. Egy férfi lépett be amolyan overallfélében. Ahogy megkerülte az íróasztalt, leplezetlenül megbámult. Kissé távolabb lépve beszélgetni kezdtek, de hiába hegyeztem a fülemet, semmit sem tudtam kivenni a társalgásukból. A férfi utolsó mondatára a nő rábólintott, aztán elindultak kifelé.
- Kérem, maradjon itt! Néhány perc múlva visszajövök! – fordult felém kérésbe bújtatott parancsával, majd mindketten elsiettek. Az ajtó becsukódott utánuk.
Na végre, most egy kicsit körülnézhetek! Felugrottam a helyemről és az ajtóhoz mentem. Kilincs vagy zár nem volt rajta, nem is lehetett, hiszen az megakasztaná, amikor becsúszik a falba. A rés pedig olyan keskeny volt, hogy a körmömet sem tudtam beleerőltetni. Lemondóan legyintettem aztán megfordultam és körbejártam az íróasztalt. A tekintetem megakadt az asztalon fekvő iratcsomókon. Leültem a székemre és szórakozottan magam elé húztam az egyik paksamétát.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a megdöbbenéstől kigúvadtak a szemeim, az állam pedig csattanva esett le a padlóra. Egyetlen sort sem tudtam ugyanis a papíron elolvasni! Mit egyetlen sort, egyetlen betűt sem! Nem vagyok egy nyelvzseni, de a görög, a cirill és a héber betűket azért felismerem, de itt a papíron olyan írásjelek sorjáztak előttem, ami semmilyen a Földön használ ábécére nem emlékeztetett, az ujjaimmal pedig éreztem, a lap sem igazi papír, inkább talán valami sima tapintású hajlékony műanyag lemezhez hasonlított.
Felpattantam a székről és az asztalt megkerülve a számítógépes monitorhoz léptem. Egy hasábdiagram látszott a képernyőn, a színes oszlopok mellől és a billentyűzetről pedig ugyanazok az ismeretlen írásjelek vigyorogtak rám.
Megperdültem és a zártláncú tévérendszer monitorjaira meredtem. Az alsó sor képernyőin, amiket eddig eltakart előlem a számítógépes monitor és a fotel, vezérlőtermeket láttam. Vagy talán csak egyet, különböző nézőpontokból?

Visszatámolyogtam a helyemre és lezöttyentem a székre. Uramisten, csak tudnám, minek kell nekem minden hülyeségbe belekeverednem! És ráadásul ezt az egészet csakis magamnak köszönhetem, amiért engedtem annak az átkozott kíváncsiságomnak!