Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
1986 nyara. A felszabadulás óta először látható vérfarkas a Fővárosi Állat-és Növénykertben!...
A történet egy fantasy paródia, elsősorban az 1920-30-as évek amerikai fantasy szerzőinek...
fordítás …. Eredeti történet: THE COLD CASE OF MR. HARRINGTON …. Szerző: Ronde …. Literotica...
Fordítás …. Eredeti történet: THE COLD CASE OF THE PIERCED WOMAN .... Szerző: Ronde .... Literotica;...
A mostani történetem az erotikustól a fantasy-ig terjed, benne bdsm és egyéb elemekkel. Jó...
Friss hozzászólások
golyó56: Csúcs ahogy kigúnyolod a fociő...
2024-05-23 17:35
kaliban: Nagyon tetszett! Jó kis doppin...
2024-05-23 17:23
laci78: mikorra várható a folytatás, S...
2024-05-22 07:29
kivancsigi13: Tetszett a történet, kár, hogy...
2024-05-21 22:01
Materdoloroza: Ez is nagyon bejött! Még! Még!...
2024-05-16 12:16
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A jó tündér teljesíti a kívánságod

16 éves lehettem, amikor nagymamám padlásán találtam egyszer egy képet, amin egy édes kicsi fiúcska volt. Olyan 6-7 évesnek látszott és nagyon aranyos, mondhatnám tündéri volt, csak éppen nagyon szomorúnak látszott. Egyből feltámadtak akkor még éppen csak kialakulóban levő anyai ösztöneim és szerettem volna felvidítani.
 
A kép eléggé régi volt és poros volt.
 
Természetesen első dolgom volt leporolni, hátha attól felvidul a fiúcska képe. Szebb lett és tisztább, de persze nem lett vidámabb. Minél jobban igyekeztem a portörléssel, annál erőtlenebbnek éreztem magam. És… annál szőrösebbnek. Óóóh… Sose volt szőröm. Pici sem. Sehol, egészen addig. Talán csak egy helyen, de ott ugye nemigen nézegeti magát az ember lánya. Kivéve… de ebbe ne menjünk most bele.
 
Egy hatalmas villanás elkábított. Arra eszméltem, hogy én nem is én vagyok. Feltekintve megláttam a fiút. Immár sokkal vidámabb volt. Szemébe néztem és azt láttam, egy cicát tart a karjában. Egy aranyos kis cicust. Hirtelen olyan álmos lettem. Ásítottam és hátsó lábammal megvakartam a fülem tövét. Ekkor jöttem rá, hogy a kezében tartott macska én lettem. Megcsóváltam a farkam és kérdezni akartam: „hát ez meg hogy lehet?”
Persze a cicák nem beszélnek. Nekem is csak nyávogásra futotta. A srác viszont, aki sokkal helyesebb és idősebb is lett, úgy tűnt, érti a kérdésemet.
 
– Köszönöm neked szép leányka, hogy kiszabadítottál a fogságból és feloldottad az átkot.
– Szép? – gondoltam, nyávogtam – Honnan is tudhatnád te azt, amikor csak macskaként látsz?
– Elegendő volt, amikor a képen keresztül láttalak. Akkor is gyönyörű voltál és amikor visszaváltozol, tudom, hogy akkor is tetszeni fogsz. Nagyon-nagyon.
– Ezt most csak azért mondod, hogy megvigasztalj, amiért cica vagyok, ugye?
– Dehogy. Könnyen vissza változtathatlak, ha te is azt akarod.
– Ugyan! Ha annyira tetszem és olyan könnyen menne, már vissza változtattál volna emberibbre. – nyávogtam elkeseredetten.
– Megteszem, bár ami azt illeti, nagyon jó dolog téged a karomban tartani. És félek, ha visszatérsz emberi külsődbe, nem akarod majd ezt hagyni nekem.
– Pedig ez nekem is nagyon tetszik. De biztos csak azért, mert minden macskának is tetszene. Hogyan sikerülhetne visszaadnod emberi külsőmet?
 
– Ahhoz csak annyit kell tennem, hogy adok egy puszit ennek az édes kis cicának.
– Akkor adj. Persze csak azért, hogy ne kelljen ennyit nyávognom. – ezzel odanyújtottam felé az orrom. Farkammal türelmetlenül csapkodtam, épphogy csak ki nem estem a kezéből, annyira izgultam. Furcsa érzés zsibongott bensőmben. Ezt egészen biztosan csak a macskalét okozza. Bár nem volt kellemetlen, csak fura.
 
Óvatosan fölém hajolt és puszit nyomott az orromra. Vártunk. Semmi sem történt.
 
– Látod? Tévedtél! – nyávogtam elkeseredetten – Most mi lesz? Hogy állok így nagymamám elé? És mit szólnak majd a barátnőim? Meg se fognak érteni, nem pedig azt elhinni, hogy én vagyok Rita.
– Nyugi drága. Tudom, hogy menni fog, mert tisztán emlékszem rá, hogy amikor elátkozott a banya – úgy ezer éve – akkor azt mondta, hogy elég egy puszit adnom. Ja, azt is hozzá tette akkor, hogy azt neked is  kell adnod, méghozzá teljes szívedből. Ha nem tetszem neked akkor én megyek vissza a képbe egy óra elteltével, te meg visszaváltozol azzá a gyönyörű lánnyá, aki voltál.
 
Nos, az nem esne nehezemre, hogy ilyen helyes – mit helyes?!: gyönyörű – fiút megcsókoljak, de macskaként ezt hogyan? Volt már részem nyelves csókban. Nem is esett rosszul. Akkor sem, amikor egy srác csókolt meg és akkor sem, amikor a legjobb barátnőmmel „tanultuk” az ilyesmit. Tényleg! Olyankor is éreztem valami furcsa zsibongást itt belül. Pedig akkor nem is macska képében voltam! Mi lenne ha megpróbálnám? Talán a macskáknak nem is megy másképp a csók?! Ha nem harapom meg a drága srác száját, csak megnyalintom?!
 
– Próbáljuk meg még egyszer – nyávogtam neki. Azzal odatartottam az orrom a szája felé, de most enyhén kidugtam a nyelvem is hozzá, így amikor éreztem ajkát az orrom hegyén, megnyalintottam a száját. Mintha egy villámcsapás ért volna engem, olyan érzés támadt bennem. Egy pillanatra megint elvesztettem az eszméletemet.
– Te folyton elájulsz. De nagyon aranyosan teszed. – nevetett rám a fiú.
 
Tényleg. Még a nevét sem tudom. De azt legalább már éreztem, hogy ismét két lábon járhatok. Vagyis csak járhatnék, ha nem tartana továbbra is a karjában őkelme. Olyan kellemes érzés volt ahogy tartott. Biztonságos. Úgy döntöttem maradok az őrizetében ameddig csak lehet. Ha esetleg feltűnne neki, majd ráfogom az ájulás utóhatására.
Figyelmét elterelendő rákérdeztem:
 
– Nem is tudom, hogy mi a neved – azzal átkaroltam a nyakát és a vállára hajtottam a fejem.
– Árpád herceg vagyok, szolgálatodra. Bár úgy gondolom a hercegi cím már idejétmúlt e korban.
– Szép neved van Árpád Herceg. Van keresztneved is?
– Nincs. Tudod én lettem volna II. Árpád király, ha nincs ez az átok.
– Akkor én most kicsit örülhetek is, hogy elátkoztak. – suttogtam a nyakába.
– Tényleg? Na de miért?
– Mert enélkül sose találkozhattam volna veled.
– Ez igaz. Ennek én is nagyon örülök. – mondta.
– És enélkül sose csókoltál volna meg. – súgtam belepirulva az érzésbe, ami nemrég ismét hatalmába kerített.
 
Nem is értettem magam. Ez előtt sose mondtam volna ilyet egy fiúnak.
 
– Ebben tévedsz szépségem! Életem végéig csak csókollak… Ha megengeded.
 
Azzal apró, gyengéd puszikat adott arcomra és amikor felé emeltem azt, birtokba vette a számat. Ez nem az a fajta puszi volt, amit cicaként kaptam. Ereimet forróság járta át, karom szorítása erősebbé vált a nyakán és mohón faltam én is a száját. Nagyon erős volt. Csak fél kézre volt szüksége ahhoz, hogy továbbra is a karjaiban tartson. Másik keze cirógatta a nyakam, a vállam és lefelé egészen a fenekemig a hátam. Iszonyúan jó érzés volt. Úgy éreztem belehalok, ha abbahagyja.
 
Egy idő után nekem volt muszáj elvonnom tőle a számat, másként megfulladok. Ő még akkor se hagyta abba, tovább csókolta a nyakam és a vállam, ami miatt nagyokat sóhajtoztam, hogy levegőhöz jussak. A sóhajtások segítettek egy kicsit kitisztulnia az agyamnak, épp csak annyira, hogy felfogjam, még mindig a karjában tart.
 
– Tegyél le – kértem – Biztosan nehéz vagyok már neked.
– Egyáltalán nem vagy az. Szívesen tartalak, de ha ez a kívánságod, számomra az parancs.
 
Ezzel óvatosan talpra állított, de a következő pillanatban újra felkapott, mert észrevette, hogy a lábaim annyira elzsibbadtak, hogy nem tartottak volna meg.
– Azt hiszem másképp kell ehhez a dologhoz fognunk. – mondta nevetve zavaromon.
 
Volt a padláson egy régi, poros kanapé. Ő csak ráfújt egyet és a kanapé patyolattiszta lett. Arra tett le óvatosan, majd mellém telepedett. Mindkettőnk arca kipirult, szánk enyhén feldagadt, de cseppet se fájt, úgyhogy nem bántuk, nem is foglalkoztunk ezzel, hiszen nekem ő így is gyönyörű maradt. Tökéletes férfi test, szép szemek… Mi kellhet más, hogy egy lány abban a korban elveszítse a szívét?!
 
Nos, a sajátom kitartóan dübörgött a mellkasomban, egyre azt követelve, hogy csókoljon meg újra és soha ne hagyja abba. Megszólalni persze nem volt erőm, vagy csak nem mertem.
Ő törte meg a csendet, kissé rekedten. Ez a rekedtes hang azonban még nagyobb hatással volt rám. Abban a pillanatban bármit megtettem volna, amit kér tőlem. Varázshang! Csak így tudnám definiálni.
 
– Sajnos drága lányka, az időnk lassan a végéhez közeledik. Nekem az a sorsom, hogy visszakerüljek a képbe és talán örök időkre ott porosodjak.
 
Nagyot nyeltem, mert most meg a sírás környékezett. Nagy nehezen megtaláltam a hangom, ami kissé sipító lett elsőre. Megköszörültem a torkom, ezzel némileg magamra találva.
– Nincs rá mód, hogy maradj?
– Éppen lenne, de nem lehetek annyira önző és kegyetlen, hogy olyat kérjek tőled.
– Miért? Mi lenne az?
– Nos az átok szerint, csak akkor szabadulhatok időlegesen, ha egy lány önként nekem adja a legdrágább kincsét, a szüzességét. Ezt pedig becstelenség lenne kérnem.
– Ó, ha csak ennyi kell?! Én szívesen megteszem neked, de cserébe kérnék valamit.
– Én bármit megteszek. Ha meglenne a vagyonom a lábaid elé aranyszőnyeget terítenék mindig és a legpuhább párnákkal bélelném ki ágyadat, hogy sose érjen baj, valamint ezer szolgát hagynék őrizetedre… – kapta el a hév és még az arca is pipacsszínű lett, majd elszomorodva folytatta.
– De sajnos ilyesmiket nem ígérhetek. Az átok miatt, a kor haladtával, már nincs semmim sem.
– Ó ti férfiak! Mindig annyi mindent akartok. De sose tudjátok mit szeretnénk mi lányok igazából! – durcáskodtam én.
– Pedig ha tudnád! Az eddigi ezer év semmi sem volt ahhoz, ami ezután következik rám. Az igazi átok akkor fog beteljesedni, amikor el kell hagynom téged. Mert amint a képből rád pillanthattam, azonnal bele szerettem a szépségedbe. És érzem, hogy ez már sose múlik el, akármennyi időre is leszek bezárva oda újra.
– Azt hiszem maradhatsz még valameddig. Bár nem tudom mit értettél az alatt, hogy időlegesen.
– A banya úgy határozta meg az átkot, ha egy lány önként nekem adja magát akkor újabb három hetem lesz ezen a világon. Ha ez alatt a három hét alatt senki nem szeret meg igaz szerelemmel annyira, hogy a házasság kötelékével is e világhoz kötődhessek, akkor az idő után újabb ezer év vár rám a képben.
– Nem is vagy kíváncsi mit kérnék cserébe?
– Szívesen megteszek bármit anélkül is. De nem kérhetem tőled azt cserébe…
– Jajj már! – fogyott el végképp a türelmem – Figyelj, nem tudom régen miért volt a szüzesség annyira nagy kincs, de higgy nekem, ma már a legtöbb magam korú lány alig várja, hogy elveszíthesse. Mindössze annyi a vágyunk, hogy az érzelmeinket ne egy bunkóra pazaroljuk. Te nem látszol annak, sőt! Tudom, hogy nem vagy az! Ezért – ha akarod – igazából és szívesen neked adom, ami felszabadít téged. Cserébe nem kérek sokat csak annyit, hogy ameddig ezen a világon vagy, csinálj velem úgy mindennap, ahogy az előbb. Annyira jól esett… – fejeztem be immár suttogva a mondandómat.
 
Vártam. Hallgattunk mindketten. Eközben kezem a kezében tartotta és lassan körözött ujjával a kézfejemen. Mikor nagy végre felemelte rám tekintetét, gyönyörű szemei csillogtak örömükben.
 
– Köszönöm. Nem tudom ígérni, hogy mindent úgy teszek majd, ahogyan kell. Mikor elátkoztak apám "bűnéért" még csak hét éves voltam, ma éppen tizennyolc vagyok. A banya szerint, ahányszor újra éledek, ennyi leszek, hogy legyen esélyem szabadulni, vagy ha megérint a szerelem szele, még jobban szenvedhessek a következőkbe. Annyit ígérhetek csupán, hogy mindent megteszek ami tőlem telik, hogy ne érezd áldozatnak amit értem teszel.
 
Nem vitatkoztam vele. Azért se mert meghatott, hogy ő még mindig áldozatnak fogja fel tettemet és azért se, mert szerettem volna ha betartja ígéretét, azaz nekem is jó lesz az, amit tenni készülünk. Márpedig, ha vitatkozom és elmondom neki az igazat – megint – akkor e fegyverténytől megfosztanám magam. Ki vagyok én, hogy önmagam ellensége legyek?! Szóval ráhagytam és hogy ne tudjon több butaságot összehordani nekem, befogtam a száját a számmal. Ismét eljátszottam a cicás trükkömet, lágyan nyalogattam ajkait, aztán hozzá is dörgöltem sajátomat az övéhez mindaddig, ameddig bátorságra nem kapott és át nem vette a kezdeményezést. Innentől már csak élveznem kellett csókjait, simogatásait, ami picit sem esett nehezemre. Annyira jól csinálta, hogy nagyon gyorsan be is nedvesedett a bugyim. Aztán az is valahogy lekerült rólam. Észrevétlenül hámozott ki minden ruhámból, miközben csókjaival továbbra is a mennyország kapujában tartotta lelkemet. Úgy éreztem ez a világ legeslegjobb érzése és ennél jobb már sose lehet. Szerettem volna elnyújtani ezt az időt, de tudtam, hogy nem várakoztathatom sokáig, hiszen az ő ideje hamarosan lejárna ebben a világban.
 
Én is vetkőztetni kezdtem és centinként fedeztem fel minden porcikáját. Ahol meztelen lett, oda mindig apró puszit adtam. Öröm volt éreznem izmai játékát és keménységüket. Nyakától haladtam mellkasán át, hasánál kicsit elidőzve, eljátszadoztam a dús aranyló szőrzettel, majd lejjebb vándoroltam ajkammal megtalálva, amire már régóta vágytam. Annyira jó érzés volt őt a számban érezni! Elkezdtem gyengéden szopogatni, nyalogatni… Majd mikor felpillantottam rá és észrevettem, hogy ez neki is mennyire jó, bátrabb lettem és aprókat harapdálva egyre erősebben szoptam. Abba se hagytam volna, de egyszercsak felszisszenve megállított. Elfektetett a kanapén, lábaim közé fúrta a fejét és nyalta a puncim. Amikor előbb csókolózás közben azt hittem, soha nem lehet szebb érzésben részem, a mostani pillanatok rá kellett ébresszenek, hogy jó nagyot tévedtem! A világ nyolcadik csodájaként észleltem nyelvét szinte egyszerre mindenütt a puncimon, miközben először egy majd két ujját is belém merítette. Nem nagyon. Éppen csak egy-egy ujjpercével simogatott ott belül és a hüvelykujjával is csinált valamit picit feljebb a csiklómon, másik kezével pedig folyamatosan simogatott mindenhol. Sorra vette a hasam, nyakam, fenekem… Mindenhol ahol elért. Mikor már azt hittem kiszakad a helyéből a szívem és nyöszörögtem, mert levegőt se kaptam a sikításhoz, abbahagyta és amit előbb számmal kényeztettem, azzal az édes, kemény farkával belém hatolt. Nem kímélt, egyből átszakította a bensőm, egészen a méhemig hatolt majd megállt, mintha csak pihenni vágyna. Szemével bocsánat kérően nézett rám a drága.
 
– Most mi van? – suttogtam, mert nem tellett több tőlem.
– Nem fájt gyönyörűm? – kérdezte aggódva.
– Egy picit sem. – hazudtam. Bár olyan nagy hazugság nem volt, mert ha akkor nem hagyja abba, azt hiszem nem is tudatosult volna bennem, hogy elvesztettem a szüzességem.
– Gyere még. Akarlak! – kérleltem.
 
Ez mosolyt csalt a szemébe és innentől már vadul csókolt, markolta a melleim, miközben cséphadaróként dugattyúzott, csodás érzéseket keltve testem olyan pontjaiban, amikről fogalmam se volt addig, hogy olyan is van nekem. Hamarosan mindketten el is jutottunk a gyönyörök országába. Elsőnek én repültem a csúcsra és még el se múlott az orgazmus szele, amikor éreztem szétáradni őt a bensőmben. Ez az érzés tovább fokozta gyönyöröm és elnyújtotta annyira, hogy a végén már azt se tudtam hol vagyok és mi történik velem.
 
Egy pillanatra talán el is ájultam, mert arra eszméltem, hogy ismét aggódó tekintetét érzem magamon. Rámosolyogtam. Ettől megnyugodott. Éreztem, hogy még mindig bennem van. Mozdulatlanul, de érzékelhetően. Nem fájt ameddig nem mozdult. Ahogy kivonta magát belőlem, annak a kellemes zsibbadtságnak a helyébe amit addig éreztem, egyfajta üresség vette át a helyét. És egy aprócska fájdalom. Alig érezhető. Mégis, azt kívántam, hogy ismét tegye be. Hogy elmúljon az üresség érzése belőlem. Lenyúltam, hátha nem bánja ő sem, de kezem most nem érezte azt a keményet. Mosolygott rám.
 
– Nem bántad meg? – kérdezett rám.
– Hülye vagy? Ennél csodásabb érzésem sose volt, még a karácsonyi ajándékosztáskor sem. – nyújtottam rá a nyelvem, amin persze megint csak nevetett. Játékosan el is kapta ajkaival a nyelvem, aminek a vége megint csak egy csókcsata lett. Jobb kezem a vállán, ő átkarolt engem, bal kezem pedig lent felejtettem. Csókolózás közben kis idő múltán, örömmel vettem észre, hogy megint keményedik a szentem.
Felkeltem. Kiengedett maga alól és most én döntöttem őt hanyatt a kanapéra. Rátérdeltem, magamba igazítva szerszámát, majd lassan előre-hátra himbálóztam. Figyeltem a szemét, mint vált a kéjtől ismét egyre sötétebb kékre. Mikor már majdnem befeketedett, ráhajoltam a szájára, fenekemmel egyre gyorsuló tempóban nyársaltam magam farkára és csókoltam mintha az életem függne tőle. Abban a pillanatban úgy is éreztem: belehalok, ha nem marad elég ideig bennem. Szerencsére kitartott mindaddig, míg újra be nem teljesült a vágyam. Ráborulva motyogtam köszönetet, amin ő megint csak nevetett. Hm. Kinevet! Belebokszoltam a vállába.
 
– Most min nevetsz?
– Tudod, ez annyira mulatságos. Egy nő nálunk sose köszönte volna meg!
– És ez neked nem tetszik?
– Dehogynem! Én nagyon élvezem, mert ez egy vallomás nekem. Tőled. Egyébiránt én tartozom köszönettel. Rövid időn belül már nem is egyszer adtad magad nekem, hanem kétszer.
– Nahát! Kevesled? Akkor készülj, mert jöhet a következő menet! – mondtam én is ránevetve.
 
A végén nem is tudtam már számon tartani mennyinél tartunk. Ifjú-vén szeretőm karjaiban csodás órák teltek így el. Nem is tudtam már mozdulni, de ez se zavart, mert soha jobban semmikor nem éreztem magam. Azt gondoltam egy idő után csökken a vágyam, a vágyunk egymás iránt. Hogy majd jóllakok vele, mint a szülinapi tortámmal és nem kívánok többet belőle.
Ebben is tévedtem. Amikor rá néztem mindig elkapott a vágy. Nem is értettem magam. Mindenem zsibbadt és tényleg lépni se tudtam volna kettőt sem, mégis, a puncim izzott, ha csak megérintettem. Hát ez eléggé kínos. Ha így maradok, akkor távol kell tartanom tőle magam.
Persze nem ezt akartam. Őt akartam és egyre inkább, egyre jobban. Zavaromban nem mertem ránézni. Ő ezt úgy értelmezhette, hogy elég volt. Gyengéden suttogott mindenféle szépet és simogatott, ameddig nem adtam jelét annak, hogy ne tegye.
 
– Le kell mennem. Azt hiszem keresett már a nagymamám. De mit csináljak most veled?
– Mehetnék én is veled. – vetette fel ötletként.
 
Ajkamat harapdálva idegesen gondoltam arra, hogy mit fog szólni a mamám. Bár, ha jobban belegondolok ő lesz a kisebbik gond. Hiszen még vezetékneve sincs! És iratai, meg semmije. Ami ruha van rajta, az olyan maszkabálba való, nem mindennapi utcai viseletre. Te jó ég! Most mit tegyek?
 
– Maradj itt kérlek. Beszélek a nagyimmal és visszajövök érted. De tudod, ő idős és beteg a szíve és nem akarom, hogy felidegesedjen.
– Jól van, édes lány.
– Rita. A nevem Rita.
– Jól van, Rita drága. De miért gondolod, hogy ideges lenne miattam?
– Háát… öhm… Egy idegen srác, akiről nem is tudom mit mondhatnék…
– Nos. Tudnod kell, hogy az elmúlt ezer év alatt te voltál a tizedik nő, aki felébresztett. De te voltál az egyetlen, aki nem habozott annyi ideig, hogy visszakerüljek a képbe, így maradt újabb három hetem arra a másik lehetőségre. Az első nyolc hölgy sikítva elmenekült előlem. Nagyanyád nem sikított és nem menekült, de túl sok ideig gondolkodott a döntésén. Így – bár nem maradtam ismeretlen előtte, mégis – visszakerültem az átokba.
 
Majdnem megkönnyeztem szeretőm sorsát. Igen, ekkor már úgy gondoltam rá, mint a szeretőmre. Mert akárhogy is nézzük, a szeretőm lett. És ha igaz amit mondott az elején, akkor belém is szeretett. Azt hiszem meg tudnám szokni a rajongását, amit azóta is sugároz felém. Annyira sugároz, hogy szinte perzsel! De most más gondjaink vannak.
 
– Hát jó. Gyere velem, aztán meglátjuk mit tehetünk. De légyszí ígérd meg, hogy másnak nem mondod el ezeket. Téged diliházba csuknának, engem meg pszichológushoz járatnának és hidd el, egyiket se szeretnénk tenni.
 
Ígéretet tett, majd lementünk. A képkeretet magával hozta. Mintha az ráragadt volna. Tudtam, hogy ha az elkövetkező három hétben az nem tűnik el, akkor ő fog eltűnni az életemből örökre. Egyenlőre nem tudtam mit akarok. Most minden annyira zavaros volt.
 
Nagymamám szája tátva maradt, majd csak hápogott, amikor megjelentem Árpival. Be is mutattam neki:
 
– Nagymama, ő itt Herceg Árpád. Árpi, ő a nagymamám.
 
Persze, nagyim még akkor se jutott szóhoz, amikor Árpi gálánsan kezet csókolt neki.
Csak nagy sokára hallottuk a hangját.
 
– Tehát megtaláltad te is. És most mi lesz? Mikor tűnsz el megint?
 
Átvettem a szót, nehogy Árpi megsértődhessen.
 
– Nagyikám, segítened kell. Árpi három hétig nálunk kell lakjon, mert a környéken rajtunk kívül senkit sem ismer.
 
Nagyi meghökkenve bólintott.
 
– Tehát megtetted. Bátrabb voltál mint én. – lábadt könnybe szegénynek a szeme – A három hét ittlakás megoldható, mivel szeptemberig még több mint két hónap van. Gondoltál rá, mi lesz azután, lányom?
 
– Mi lenne? Ha talál egy hercegkisasszonyt addig, aki beleszeret, majd elköltözik hozzá. – mondtam vállrándítva.
– Te bolond! Ha valaki beleszeret, az elképzelhető, hogy magára veszi az átkot. Erre nem gondoltál?
– De nekem azt mondta… – motyogtam.
– Ne higgy el mindent, amit egy boszorkány mond!
– Te tudsz valamit nagyi? – éledt fel bennem a gyanú.
– Nem tudhatod meg tizennyolc éves korod előtt!
– Hahó! Már benne vagyunk elég rendesen. Kérlek, hagyd most azt az ósdi dumát a korról, meg mindenről. – kértem esdekelve, bár eléggé bosszúsan. Hiszen a korom miatt nem tehettem sosem azt, amit akartam! Még ő is ezzel jön, miközben tudja…
 
Szóval, nagyon bosszús voltam, ő meg valamit motyogott az orra alatt a korról, meg a mai fiatalságról és el akart fordulni tőlem. Eközben Árpi egyikünkről a másikunkra kapkodta a szép szemeit. Jobb híján neki támadtam, miközben tudtam, hogy nem kéne:
 
– És te? Mit mondasz erre? Mit tudsz még erről az egészről?
– Csak amit már mondtam neked is. Kicsi voltam még, mikor megfogant az átok. Ezt is csak azért tudom, mert a képbe belefoglalták ezt a tudást egykor.
– Nagyi! – kaptam el mamim otthonkáját majdnem sírva – Kérlek mondd el, mit nem tudok még?!
– Nem tehetem. Nem lehet, ameddig nem vagy tizennyolc éves.
– Mi a fene van azzal a korral, ami annyira szép, hogy addig nem tudhatok semmit? Na és, mi van ha gyerekem lesz közben tőle? Mert tudod, nem védekeztünk, csak szeretkeztünk!
 
Na, erre elsápadt a drága nagyim. Majd összeroskadva egy székre ült. Mély levegőket vett, majd elkezdte a vallomását:
 
– Tudnod kell először is, hogy egyik ősanyánk volt, aki az átkot a szeretője, akkori királya fejére szórta. De nem gonoszságból tette. Nem ám! A királynak megtetszett ő, de nem vehette feleségül, mert kötötte az államérdek. Legalábbis erre hivatkozott. Hogy mi oka volt igazából, azt sose tudja már meg senki. Ősanyánk teherbe esett tőle, a királytól és kérte, adjon nevet a csecsemőnek, azaz vegye őt feleségül. Tudta, hogy ő a szerelme miatt lett a királyé és azt remélte, hogy a király szerelme is van olyan erős, hogy fölébe helyezkedjen az államérdeknek. Ehelyett mégis mást vett feleségül és amint ez megtörtént, ősanyánkat még a palotából is kiűzték.
A gyermeket – egy kislányt – ősünk biztonságba helyezte egy idegen, ismeretlen családnál, akik úgy tudták, hogy a gyermek az övék. Az a másik nő saját gyermekét elveszítette, így örömmel fogadta örökbe másik ősünket.
 
Noha semmilyen boszorkány fortélyt nem használt eladdig, ősanyánkat mégis perbe fogták és maga a király mondta ki rá a halált. A boszorkányok sorsa akkoriban máglyahalál volt. Az ítéletet végrehajtották, de ősanyánk ekkor – életében először – használta a fortélyát. Ereje akkora volt, hogy semmilyen máglya tüze nem fogott rajta. Három hétig pakolták alá az ölfákat, nap-nap után, még éjjel is, de nem égett meg. Ekkor a király kegyelmet akart adni, istenítéletre hivatkozva, de a papság – látva ősanyánk erejét – nem engedett neki. Kiátkozással fenyegették őt, ha nem végezteti ki. A király végülis nem tehetett mást, karóba húzatta ősünket, aki csak ekkor zúdított átkot a fejére.
A három hét feloldozás lehetősége éppen annyi idő, ameddig őt tűzzel próbálták meg elpusztítani. A király, fia születését követően megőrült és hét évre rá meghalt. A kisfiú ekkor került be a képbe, így az országnak nem maradt királya. A kép – rejtélyes módon – akkor került ősanyánk elsőszülött lányának birtokába és azóta is mindig, anyai ágon, az elsőszülött lány birtokolja.
 
Ekkor nagymama kis szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson és kicsit lehiggadjon. Bennem pedig egy sor dolog tudatosodott. Például, hogy a fiú, Árpi, nem is idegen számomra. Valamiféle rokon, hisz az ő édesapja és az én egyik ősapám, ugyanaz a személy volt. Hm.
Csakhogy míg neki az édesapja nem változott, nekem azóta számos más ősapám, ükapám, dédapám, nagyapám volt. És igen, édesapámat se feledjük ki, akit egyébiránt rajongásig szeretek ma is. Valahogy picit meg is sajnáltam a "tesót", mert amíg ő „konzervként” egy képbe volt zárva, addig őseim élték szabadon tovább az életüket. Talán itt az ideje, a megbocsátásnak és annak, hogy végre ő is leélhesse, amit a sors kiszabott neki. Talán velem…
 
Nagyim így folytatta:
 
– Az átoknak azért szabott nagyanyánk olyan feltételt, mert úgy gondolta, hogy ha őt a saját szerelme halálra tudta ítélni, akkor a fia is hasonlóan kegyetlen lesz, aki senkit se tud szeretni és így az idők végezetéig a képbe zárva marad. Az a szerencsétlen, aki kiszabadítja időlegesen és esetleg szerelembe is esik vele, az csatlakozni fog hozzá, bezárva.
 
Ettől persze egyből a torkomba ugrott a szívem! Micsoda? Hisz én csak segíteni akartam! És éppen egy ilyen buta átok miatt, most én is be legyek zárva oda?!
 
– Hacsak – folytatta nagyim – a három hét alatt valaki, aki szereti őt – ezzel Árpira mutatott – teherbe nem esik tőle. A baba bizonyíték lesz arra, hogy ő is képes a szerelemre és ki is tart mellette, mert feleségül is kell vennie. Az átok ekkor, és csakis ekkor, szűnik meg teljesen. Ezért nem mert egyik ősünk se tenni, semmit se vele. Még én magam is, akinek bevallom nagyon tetszett ez a legényke, annyit hezitáltam, hogy visszakerült a képbe.
Te, lányom, ha teherbe is esel, akkor még mindig lehet, hogy visszakerül, mert a szerelmet nem lehet erőltetni. Ha mégis szerelmesek lennél bele, még akkor is el kell vennie feleségül téged, mielőtt a baba megszületik, másképpen a kicsid apa nélkül marad.
– Jól értem, hogy ilyen sok feltételnek kell meglennie? Na és ha terhes leszek, de nem szerelmes?
– Ő akkor is átkozott marad, te viszont a kicsi miatt nem kerülsz be vele a képbe.
– Ez így nem igazságos! A feltételnek olyannak kéne lennie, hogy Árpi szerelembe tudjon esni!
– Így látta bizonyítottnak ősanyánk, hogy bárki képes őt szeretni. Nem az a lényeg, hogy ő szeret-e. Persze, ha közülünk valakit be akar csapni, az védve van ez ellen. Mondjuk ha ő téged nem szeret, akkor te nem is tudod őt igaz szerelemmel szeretni. És ha mégis, még mindig nem biztos, hogy ő tud szeretve lenni.
 
Egészen megkeveredtem már a sok szeretet bla-blától. A lényegét azonban értettem. És belegondoltam, mekkora fájdalom kellett ahhoz, hogy annak a nőnek egykor, a hatalmas szerelme ekkora gyűlöletbe csapjon át, aki ilyen kegyetlen átkot volt képes kitalálni.
 
Félretettem azonban ezeket a gondolatokat. Élj a mának ezentúl. Ez lett a jelszavam, mert ki tudja meddig tehetem. Ha nem estem tőle teherbe, akkor lehet én is megyek vele az örök feledésbe. Engem azonban nem lesz aki megmentsen. Ez picit elszomorító, de mit is lehet tenni? Megvan! Van még időnk! A három hét alatt elég sokszor lehet dugni! Vagyis a teherbe eséssel próbálkozni. Mondjuk egyenlőre nem akartam gyereket, de…
 
– Még valamit nagyi. Miért csak tizennyolc éves korom után lett volna szabad mindezt tudni?
– Azért lányom, mert őseink ereje minden elsőszülött lánynak, csak attól a korától áll rendelkezésére.
– Wow! Neked is van ezek szerint olyanod?! – ez félig kérdésnek, félig állításnak hangzott.
– Igen, de az idők során annyira gyengült, hogy ma már szinte semmire nem lehet használni.
– Miért? Anno mit lehetett tenni vele? Tudsz bárkit aki használta? Mindegy, hogy jóra-e vagy rosszra…
– Igen, voltak esetek. De mindig csak akkor jött elő, amikor valaki, akit szerettek, veszélybe került. És tudnod kell, hogy soha nem tudták, de szerintem nem is akarták, gonosz célra használni.
– Azt az egy átkot kivéve.
– Igen. Talán az nem volt éppen átgondolt dolog. De megtörtént. Már nem lehet megváltoztatni, legfeljebb megtörheti valaki.
– Például én. Segítesz nekem nagyi?
– A teherbeesésre mondhatnék bűbájt. Az hatásos lenne, hiszen veszélyben vagy. – itt arra célzott, hogy bekerülhetek a képbe – de a többit hagyni kell, mert ha a szerelem nem őszinte, akkor nem töri meg az átkot. Bár lehet, hogy ha a terhességet is bűbájjal segítjük elő, az átok akkor is megmarad Árpit illetően, mert nem tudom mennyire bizonyított egy erőltetett baba, a szerelem őszinteségében.
– Ebben lehet valami. Nos akkor drágám, ha tényleg úgy van ahogy mondtad nemrég és szeretsz engem, akkor igyekeznünk kell minél előbb gyereket csinálni. Ugye nem olyan nagy teher ez neked? – fordultam Árpi felé mosolyogva, aki válaszul ölbe kapott és berohant velem a szobába, hogy ebbéli szándékát mielőbb bizonyítsa.
 
Az elkövetkező majdnem két hétben csak enni, inni és hasonló dolgok miatt jöttünk ki onnan. Közben orgazmushegyeken lovagoltam és rengeteg spriccbe volt része „szegény” puncimnak. Folyt a pasilé belőlem, sokszor szó szerint. De nem csak ezzel telt természetesen az időnk. Sokat beszélgettünk és fizikailag is felüdülést jelentettek azok a mégoly rövid séták is, amiket a köztes időkben tettünk. Kapcsolatunk annyira elmélyült, hogy addigra úgy éreztem, már azt se bánnám, ha örök időkre bezárnának vele együtt bárhova. Bárhova, csak vele lehessek. A közelében. Meghalok, ha nem lehetek vele.
 
Aztán másfél hét után abbahagytuk. Megjött a havim. Vagyis fuccs a babának. Nem, nem lettem annyira szomorú. Hiszen akartam is, meg nem is azt a gyereket. Talán inkább csak miatta akartam.
 
A pár napos szünet alatt vendégeink érkeztek. Egy unokatesóm, Teca a férjével és picijükkel látogatták meg nagyimat. Tecáék sokat csavarogtak, ezért néha a csöppség ránk maradt. Annyira édes volt és szeretni való, hogy már megérkezésük napján irigykedtem unokatesómra. A vele töltött órák, napok pedig meghozták a vágyat bennem is. Igen, nekem is kell egy ilyen! Kell egy gyerek! Igyekeznem kell persze, mert Árpi nem maradhat már sokáig. Az nem is volt kérdés, hogy lehet-e nekem mástól. Tudtam, hogy senki más, soha többé, nem veheti át a helyét a szívemben. Ezt érezhette ősanyám is valószínűleg és talán, ezért is vállalta be ő is a gyereket. Akárhogy is volt, nekem kell innentől egy gyerek. És ahogy elhatároztam magam, tettem is érte. Nem érdekelt a havi és semmi. Szegény Árpinak egy perc nyugtot se hagytam. Néha már én magam is megsajnáltam, annyira kimerültnek látszott szegénykém. A huszadik napon aztán nagyim így szólt:
 
– Rita, abbahagyhatod Árpi sanyargatását. Csakhogy tudd, terhes vagy és nem bocsátottam rád bűbájt.
 
Boldog voltam, mert ezzel igazi esélyt kapott szerelmem. Természetesen a baba miatt is boldog voltam. Hiszen egy új élet keletkezett bennem. Vigyáznom kell rá, hiszen az enyém és legdrágább kincsemé, szerelmemé. De vajon szeret-e ő még engem ezek után is? Hiszen annyira kihasználtam őt a gyerek miatt. Hiheti talán azt is, hogy magam miatt tettem, hogy ne fogjon rajtam is az átok.
Mondogatta ő továbbra is, hogy imád és meg is tett mindent ennek bizonyítására, de a szerelme őszinteségére nem tudtam volna rábólintani. Pedig semmi okom nem volt rá. Nagyim azt mondta, hogy ez már mindig így marad, mindaddig ameddig szerelmes vagyok. Mert a szerelem nemcsak boldogság, hanem a féltékenység kínzóvá is teheti.
Féltékeny voltam? Igen! Volt rá okom? Nem. Mégse tudtam szabadulni az érzéstől.
 
Kitűztük az esküvő napját is. Szüleim beleegyezése kellett persze hozzá, hisz még mindig nem vagyok tizennyolc. Mondjuk ez csak formai dolog volt, hiszen terhes vagyok, mégis zavart az a szabály a kor miatt.
 
Aztán eljött az a nap is. Az az érzés, hogy mostantól férj és feleség vagyunk imádott szerelmemmel, felért több napi orgazmussal. A fellegekben jártam. Három hónapos terhes voltam a nászéjszakán. Nagyon készültem rá. A terhességgel ugyanis egy kicsit sem csökkent a vágyam. Buta dolog azt hinni, hogy egy terhes nő nem kívánja a szexet! Aki előtte se kívánta, az persze utána sem fogja. De én imádtam szeretkezni kedvesemmel. Szóval, nagyon szépen "kiöltöztem" a nagy napra. Vagyis éjszakára. Csábító, vadiúj csipkefehérnemű és illatos fürdővel lemostam magamról az izzadtságot, meg mindenféle nyálas jókívánság nyomát is. Vérvörös leheletnyi hálóing, fekete bársonyövvel megkötve a derekamon… Reméltem, hogy férjem – ha eddig nem tette volna – most ezek miatt is, azonnal belém szeret.
 
Hosszú volt a lagzi, de nem voltam fáradt tőle. Simán kibírtam volna pár orgazmust még azután is. Csakhogy amint ágyba kerültünk, szerelmem beájult. Nem, nem ivott be. Semmilyen alkoholt, azon az egy pohár pezsgőn kívül, egyikünk se ivott, amit a pap előtt hajtottunk fel. Mosolyogva kísért a saját külön hálónkba és egészen az ágyig, fáradtságnak nyoma se látszott rajta.
Most mégis, karjait szétvetve, ruhástól fekszik az ágyon és motyog, majd vergődik, mint aki rossz álmot álmodik. Más nem lévén, ijedtemben nagyimat hívtam segítségül. Mondja már meg ő, mi történik éppen.
 
– Ugye nem viszik el tőlem éppen most? Hiszen útban a gyerek és feleségül is vett és én igazán, őszintén szeretem. – zokogtam nagyimnak, akinek szintén fogalma se volt semmiről. Szegény ugyanolyan tanácstalan volt, mint én.
 
Ekkor a hasamban éreztem egy furcsa rándulást. Ó, mennyire vártam erre is. Megmozdult a baba bennem! De ne most kicsim! Apud éppen szenved és én nem tudom, mit tegyek! Imádlak, de várj egy csöppet kérlek! – fohászkodtam magamban halkan. Ekkor megszólalt egy hang, mintha csak belülről jönne. Tudtam, hogy rajtam kívül nem hallhatja senki azt.
 
– Ha tényleg szereted őt, akkor tudod mit kell tenned. Nem lehetsz tanácstalan. Erős vagy és ezt be kell bizonyítanod.
 
És ekkor tényleg tudtam. Tudtam mi történik. Harcolnom kell. Érte. Hát ha harc kell, azt aztán megkaphatja bárki, ha a szeretteimért kell tenni!
 
Vettem pár mély levegőt, lenyugtattam a testem és elfeledkeztettem magam arról is, hogy ideges voltam eladdig. Nagyim csodálkozva nézte, ahogy egyik pillanatban zokogtam, a másikban meg halálos nyugalomban odafeküdtem Árpi mellé. Szerintem teljesen félre érthette a helyzetet. Gondolom azt hitte, Árpi miatt a halálra készülök. Vele.
 
Pedig dehogy! Egyáltalán nem gondoltam a halálra. Legalábbis nem a sajátunkra. Éreztem magamban őseim erejét és tudtam, most bárki is az ellenség, le tudom győzni. Megszállt a bűbáj teljes hatalmával! Óriási volt, de ennek tetejében enyém volt a szerelem ereje is hozzá. Addig a pillanatig nem is sejtettem, mekkora erőt tud az adni. Akkor viszont semmilyen kétség nem maradt bennem.
Lefeküdtem és pillanatok múlva ott találtam magam szerelmem álmában. Árpi összekötözve egy ágyon feküdt, teljesen meztelenül. Még mindig rossz álom tarthatta markában, mert továbbra is ugyanúgy vonaglott, mint nemrég a nászágyunkban.
Mellette egy kényelmes fotelből mosolyogtam vissza magamra. Vagyis én és mégsem én. Megdöbbentő volt a hasonlóság köztünk. Egy apró tetováláson kívül, teljesen én voltam.
 
– Üdvözöllek lányom. – szólt a saját hangom.
 
Még az is olyan volt mint az enyém.
 
– Vártalak már nagyon rég óta. Tudod, sokszor megbántam tettemet, mert nem őt kellett volna büntetnem, de amit kimondtam már nem vonhattam vissza, mert közben meghaltam. Erről a világról, már nem érvényesek a kimondott szavak. A varázserejük nem hat arra a világra.
– Tévedsz anyácskám. – szóltam ekkor én a lehető legnagyobb nyugalommal.
– Igenis van erő, ami itt is ugyanúgy működik és ott is.
– Tudom lányom. Ezért is vagy itt. Ha nem őszinte a szerelmed, akkor nem nyerhetsz. Ha pedig az, akkor tudod mit kell tenned ahhoz, hogy mindketten megmeneküljetek.
– És a baba? Őt nem félted?
– Ó, ő tud magára vigyázni. Az az erő, amit ébren magadban éreztél, most az övé itt. Mert az álmok világában a gyerekeknek van több erejük, nem a felnőtteknek. Neked itt és most csak egyetlen erőd lehet. A szerelmed, de az csak akkor működik, ha őszinte.
 
Mire kimondta ezeket a szavakat, már én is tudtam mindezt. Hogy honnan? Arról fogalmam se volt. Egyszerűen csak tudtam, mint azt, hogy az élethez levegőt kell vennem. Mint azt, hogy Árpit igenis szeretem. És azt is tudtam, hogyan bizonyíthatom ezt be. Elmegyek utána, akárhol is van.
Mert nem itt rejtették el őt. Itt csak a lelke burka maradt. Az igazi életenergiája másutt volt és szenvedett.
 
A fotelből most már nyugodtan mosolyogtam vissza magamra.
 
– Tudtam, hogy tudni fogod. Tehát vegyétek ezennel áldásom. És köszönöm lányom. Ezzel engem is megmentettél, ha ezt most még nem is tudod.
 
Azzal a mosollyal köddé vált. Elillant, mintha ott se lett volna. Magamra maradtam kedvesemmel. Ismét elhelyezkedtem mellette és arra gondoltam, mennyire szeretem őt. Ekkor megéreztem egy harmadik életet is, a lányomét. Kicsi volt, pöttömnyi, de hatalmas fénye volt. A csukott szemem se tudta eltakarni. Bennem volt az a fény.
 
– Ne félj anyu, győzni fogunk! – mondta és a megjelenő sötét szikrák egy intésére előbb megnőttek, majd eloszlottak. Azonban a sötét szikrák visszatértek. Sokkal többen lettek. Lassan szabályos gömbbé alakultak körülöttünk. Ekkor vettem észre, hogy eltűnt alólunk az ágy és a semmiben lebegve, alattunk épp annyi sötét szikra van, mint másutt. Árpi teste kezdett elhalványulni. Pici lányom fénye nem csökkent, de kezdett zsugorodni. Ő még mindig nevetett, élvezte a harcot. Nem tudtam hol vagyok, de ez akkor nem is számított. Bárhol lehettünk időben és térben. Akár többmillió mérföld távolságban a földtől és az időben is lehettünk volna millió évekre korunktól. Az ellenségről se volt fogalmam se, de tudtam, hogy rosszak és minket akarnak. Nem hagyhattam. Hiszen enyém a szerelem ereje! A szerelem jó és most épp azt akarják tőlem elvenni. Hirtelen haragom, a lányom erejével egyesülve, vörös-arany felhőbe burkolt minket, ami egy pillanat alatt szétoszlatott minden sötétet és elfújt minden szikrát. Körülöttünk és távol még látszottak, mint megannyi fényes csillag a messzi távolban. Árpi teste visszanyerte alakját. Már nem volt halovány. Messziről pedig egy kis kék szikra közeledett felénk sebesen.
 
– Apu… suttogta lánykám. Az ő hangján is érződött a szeretet ereje.
– Nagyok voltunk anyu. Nem hittem, hogy ennyire erősek lehetünk mi ketten.
– Igaz kicsim. Én se tudtam, de hittem benne. Hittem magunkban. Tényleg. Milyen nevet szeretnél magadnak a való életben?
 
Eközben a kék fény elért minket és beilleszkedett szerelmem testébe, aki ettől megnyugodott. Annyit még hallottam pici lányom hangján, hogy "Tudni fogod, anyu." Ekkor felébredtem.
 
Tiszta lucsok volt rajtam a hálóing és a vadiúj csipkefehérnemű. Körülöttem aggódó arcok, Árpi, anyu és apum. „De jó titeket látni" – akartam mondani, de egy hang se jött ki a torkomon.
 
– Ne erőlködj drágám – mondta Árpi – Elájultál. Már hívtuk az orvost. Aggódtunk érted és a babáért is.
 
Szememmel nagyimat kerestem, aki a fotelből engem nézett mosolyogva.
 
– Hát sikerült neked kincsem! – mondta.
 
A többiek úgy néztek rá, mint aki megbolondult. Nagy nehezen rátaláltam a hangomra:
 
– Hogyhogy anyu nem érzi? Hogyhogy ő nem tud róla?
– Volt egy nővére. De annak nem volt lánya. Te nem ismerhetted őt. – válaszolta nagyim. Az ő szeme is mosolygott, de iszonyú fáradtságot hordozott magában. És ekkor tudtam.
Tudtam, hogy ő is velünk volt. Segített a harcban, azért győztünk egy pillanat alatt. Neki persze ott csak a szeretet ereje volt. És az életereje, jöttem rá ekkor.
 
– Jajj ne! – sikítottam – Nem kellett volna azt tenned.
– De igen kincsem. Egyszer majd te is megérted. És ha szükséges lesz, meg is teszed. Legyetek boldogok. Ég veled. Szeretlek. – azzal lehunyta a szemét és elaludt.
 
Tudtam, hogy örökre itt hagyott minket. Senki más nem értett semmit az egészből. Még Árpi sem. Fogalma sem volt, hogy majdnem mindhárman ott vesztünk. Ha nagyim nem áldozza fel magát. Mert ott volt és besegített. Mert annyira szeretett.
 
Lehunytam a szemem és hangtalanul sírtam. Anyu szólítgatta mamit, persze sikertelenül. A kiérkező orvos csak a halál beálltát tudta igazolni, valamint azt, hogy velem, velünk minden rendben van. Természetesen pihenőt rendelt el nekem, mert szerinte a lagzi fárasztott ki.
 
És tényleg fáradt voltam. Nagyon. De hihetetlenül boldog is. Boldog, mert tudtam, hogy minden rendben lesz. Szerelmem mellettem marad és kicsi lányom is szeret. Már most is. A doktor nem vette észre, de már megmozdult. Azt mondta, az még korai és csak képzeltem. Árpi semmire sem emlékezett. Azaz… úgy emlékezett, hogy bekísért a hálóba és én elájultam. Nem akartam rákérdezni, hogy ha én nászhoz voltam „öltözve”, akkor ő vajon miért ugyanabban az öltönyben kísért volna be, amiben a lagziban is volt?! Ha nem tudta, hát nem kellett tudnia. Vannak dolgok, amikre jobb, ha nem emlékszünk. Van, amiket úgy a legjobb, ha egyáltalán nem tudunk. Az élet úgyis tudatja velünk, ami fontos. Sokszor olyat is, amit nem is akarunk. Hadd maradjon hát neki titok, a titok.
 
Pár nap múlva tartottuk meg a nászéjszakát. Nem őrült szenvedéllyel, csendes szerelemmel ölelkeztünk. Így is beteljesült mindkettőnk öröme. Aztán egymás mellett elaludtunk.
 
Akkor álmomban összetalálkoztunk. Az én drágám így szólt:
 
– Nem mondtam el mindent szerelmem, ami az átokból való szabadulásommal jár együtt. A házasságkötés után lehet egy kérésed, amit teljesíthetek. Csak egy kérésed lehet, de bármi legyen is az, megvan hozzá most már a hatalmam, hogy azt az egyet meg is kaphasd. Jól dönts tehát kincsem! Lehet a tiéd a világ összes vagyona, vagy lehozhatom neked a napot, a holdat ha azt akarod, hogy örökkön örökké a tenyeredben foroghasson. Vagy visszavihetlek atyám udvarába, ahol egész királyság várna és minden alattvalóm csak téged imádna.
 
– Butus! Nekem csak te kellesz. Örökre, vagy csak ameddig élünk… Maradj velem, kérlek. Csak ennyi a kívánságom. – motyogtam és a jó tündérem ma is teljesíti e kívánságomat.
 
 
Hasonló történetek
4680
Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?
7253
Fél évig volt az elvonón. Zsolt minden nap meglátogatta. Először csak szakmailag karolta fel, de aztán, ahogy Andrea szépsége, és nyugalma kezdett visszatérni, úgy szerettek egymásba. Mikorra a lányt gyógyultnak nyilvánították, tudták, hogy össze fognak költözni. Andrea vissza sem ment a régi lakásába...
Hozzászólások
Materdoloroza ·
Tetszett. Jót kívántál!

kivancsigi13 ·
Ez is tetszett, noha alpvetően eltér azoktól az írásaidtól, amiket eddig olvastam tőled. Azokban - ha volt is fantázia bennük - két lábban álltál a valóság talaján. Ebben pedig messze fölötte lebegtél.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: